Fodor András

A LÁZADÓ BUKÁSA

 

Közös száműzetésünk idején

egy téli reggelen arra
nyitottam föl szemem,
ahogy az ágyán gubbasztva, László,
zsolozsmás, néma meditációban,
sárga lapokról verseket olvas.

– Gajdi möghalt!

(szóltál te magyarázatul,
az elvesztett baráthoz
illendőn, makaiasan).
Jugoszlávok lőtték le, az olasz

határ felé menekülőben.

Hallgattunk mind a hárman,
de szemem, fülem közt tovább

ágált egykori hangod,
ahogy kapatosan, a stréber
világ arcába újra odavágod

a bukott lázadó eretnek

tiltakozó igéit:

„Én megvetem a hősi erényeket!”

*

Negyven év múltán újra
közös szobánk van itt egy

szlovéniai szállodában.
S te bevezetés nélkül kimutatsz

a Triesztnek vivő,
erdővel borzas hegygerinc felé:
– Valahol ott lőtték le…

És megint némaság, talán mert

a képlet föl nem oldható.
A fák között menekülő,

a zihálva kapaszkodó
szökevény mindig visszahullhat…

Csak körben lent a lapályon,

a lipicai ménes
iramló álomlovai

kerengnek, úsznak egyenletesen
az örökös karámban.