Erdélyi Ágnes és Laurent Stern

A FORDÍTÁS: A MŰVELET ÉS AZ EREDMÉNYE

 

Fordítok: előttem egy szöveg, amely egy általam ismert nyelven íródott, és azon fáradozom, hogy ezt a szöveget most egy másik (általam ugyancsak jól ismert) nyelven visszaadjam. Ha sikerül a vállalkozásom – ha egy másik nyelven sikerül megismételnem, visszaadnom az eredeti (kiinduló) szöveget –, akkor az én szövegem fordítása az eredetinek. Fordításról akkor szoktunk beszélni, ha sikerült a művelet: a szó szigorú értelmében a fordítás egy tetszőleges természetes nyelven íródott szöveg sikeres visszaadása egy másik természetes nyelven. Kevésbé szigorú értelemben persze más esetekben is szoktunk arról beszélni, hogy fordítunk, és másfajta tevékenységek eredményét is szoktuk fordításnak nevezni. Amikor például azt próbáljuk megérteni, amit valaki más mondott vagy tett, akkor ugyancsak olyasmibe bonyolódunk, ami fordításra emlékeztet, hiszen a másik személy szavait vagy tetteit mindig a saját idiolektusomon értem meg. Fordításról szoktunk beszélni továbbá olyan esetekben, amikor egy idegen kultúrát – egy másik kultúrához tartozó személyek szavait vagy tetteit – kell megértenünk, hiszen ehhez az szükséges, hogy képesek legyünk a saját nyelvünkön híven visszaadni, amit az idegenek mondanak vagy tesznek. Ebben a két utóbbi esetben – más személyek, illetve más kultúrák megértése kapcsán – a szó tágabb értelmében beszélünk fordításról.

A következőkben az első esetet, a szigorú értelemben vett fordítást vesszük szemügyre. Az elemzésnek – remélhetőleg – lesz tanulsága arra nézve is, hogy miként küzdhetők le azok a nehézségek, amelyek más személyek, illetve más kultúrák megértése kapcsán fölmerülnek.

 

I. A fordítás antinómiája. A szó szigorú értelmében vett fordítás műveletét illetően szélsőségesen megoszlanak a vélemények. Fordítani egyszerű, a művelet minden további nélkül kivitelezhető – ez talán a legelterjedtebb nézet. Fordítani lehetetlen, a művelet végső soron kivihetetlen – így a másik véglet.

Fordítani egyszerű, vélik sokan, hiszen a két nyelv – a forrásnyelv és a célnyelv – között közvetítő fordítónak nemcsak a két nyelvvel, illetve a két nyelv egy-egy szövegével vagy mondatával van dolga: a kettő között mindig van még egy harmadik, nyelvtől (mind a forrás-, mind a célnyelvtől) függetlenül azonosítható, ám mégis közös elem, amely biztos támpontot nyújt a fordítónak. A gondolatmenet elég kézenfekvő: ha belátjuk (és miért ne látnánk be?), hogy a szövegek nem pusztán jól kivehető jelek sorozatából állnak, hanem szavakat és mondatokat tartalmaznak, amelyek jelentenek valamit, akkor magától értetődőnek látszik, hogy a fordítónak a szavak és a mondatok jelentését kell azonosítania, és ezt a jelentést kell a célnyelv szavaival és mondataival visszaadnia. De vajon lehet-e a szavak és a mondatok jelentését a szavaktól és a mondatoktól függetlenül azonosítani? A fordításra váró mondatok (jó esetben) csakugyan jelentenek valamit, de ez a fordítón csak akkor segít, ha jelentésük leválasztható, és önmagában – az illető mondatoktól függetlenül – megragadható, hiszen ellenkező esetben (ha a jelentést nem lehetne leválasztani) ugyanazt a jelentést csak ugyanaz a mondat tudná visszaadni. Ebben az esetben a fordító feladata nemcsak hogy nem lenne egyszerű, de nem is lenne kivitelezhető. A fordításra váró mondatok jelentését a fordító csak akkor tudja a célnyelv szavaival és mondataival visszaadni, ha először sikerül neki a mondatok jelentését nyelvtől (mégpedig mind a két nyelvtől: a forrásnyelvtől és a célnyelvtől) függetlenül azonosítani. Ám ez a feltétel soha nem fog teljesülni. Az a fordító, aki először megpróbálja nyelvtől (a forrás- és a célnyelvtől vagy általában a nyelvtől) függetlenül azonosítani a jelentéseket, soha nem fog eljutni odáig, hogy lefordítson egy szöveget vagy akár csak egyetlen mondatot, mert vagy végtelen regresszusba bonyolódik, mielőtt hozzákezdene a fordításhoz, vagy elkezdi, de még mielőtt az első mondat végére érne, bezárul egy kör, amelyből többé nem tud kilépni.

Tegyük fel, hogy a fordító egy harmadik nyelven próbálja azonosítani a jelentéseket: egy harmadik nyelv közbeiktatásával próbálja eldönteni, hogy egy forrásnyelvi és egy célnyelvi mondatnak ugyanaz-e a jelentése. Az ötlet nem rossz, hiszen a harmadik nyelv közbeiktatásával e két mondat (a forrásnyelvi és a célnyelvi mondat) jelentése a szóban forgó két mondattól függetlenül azonosítható. Az „Es regnet” mondatnak ugyanaz a jelentése, mint annak a mondatnak, hogy „Il pleut”, mivel (a közbeiktatott harmadik nyelven) mind a kettő azt jelenti, hogy esik az eső. De vajon azt honnan tudja a fordító, hogy az „Es regnet” mondatnak ugyanaz a jelentése, mint a harmadik nyelv „Esik az eső” mondatának? Könnyen megtudhatja egy negyedik nyelvből, amelyen e két mondat jelentése a szóban forgó két mondattól függetlenül azonosítható; megtudhatja például abból, hogy mind a kettő azt jelenti angolul (a közbeiktatott negyedik nyelven), hogy it rains. Most már csak az a probléma, hogy az „Esik az eső” és az „It rains” mondatoknak azonos-e a jelentése, de ez a probléma ugyanúgy megoldható, mint az eddigiek, csupán egy ötödik nyelvet kell közbeiktatni, amellyel kapcsolatban megint fölmerül a probléma, de a hatodik nyelv közbeiktatása megoldja, azt a hetediké, és így tovább a végtelenségig.

De végtére is – ha ennyi bajt okoz – minek a harmadik nyelv? Miért ne érhetné be a fordító azzal a két nyelvvel, amely mindenképpen a rendelkezésére áll? Miért ne mondhatná például, hogy a forrásnyelv „Snow is white” mondatának jelentése e mondattól függetlenül azonosítható a célnyelv megfelelő mondatával, teszem azt azzal, hogy „A hó fehér”? Ez persze még nem lesz elegendő, hiszen rákérdezhetünk, hogy honnan tudja, hogy éppen ez a célnyelvi mondat a megfelelő? Az nem segít, ha most „A hó fehér” mondat jelentését azonosítja a forrásnyelv „Snow is white” mondatával, mert akkor visszajut oda, ahonnan elindult: van két mondata, de nincs kritériuma annak eldöntésére, hogy a két mondatnak ugyanaz-e a jelentése. Tegyük fel, hogy a fordító ezt egy nyelven kívüli tényállásra hivatkozva próbálja eldönteni: a két mondatnak – mondja – ugyanaz a jelentése, mert a kettő ugyanazt a nyelven kívüli tényállást írja le, csak ezt a tényállást az egyik a forrásnyelv, a másik meg a célnyelv szavaival adja vissza. De ha „A hó fehér” mondat ugyanazt (ti. ugyanazt a nyelven kívüli tényállásként azonosított jelentést) adja vissza a célnyelv szavaival, amit a „Snow is white” mondat a forrásnyelv szavaival ad vissza, akkor az előbbi az utóbbi fordítása: a fordító tehát a fordításra alapozva azonosította a jelentést. Hiába hivatkozik egy nyelven kívüli tényállásra mint a forrásnyelvi és a célnyelvi mondat közös jelentésére: ha egyszer ezt a közös jelentést csak abból tudja kikövetkeztetni, hogy a két mondat ugyanazt adja vissza, akkor eleve feltételezte, hogy a két mondat fordítása egymásnak. Ha továbbra is fenntartja, hogy először jelentéseket kell azonosítania, majd ugyanazokat a jelentéseket kell a célnyelv szavaival visszaadnia, akkor soha nem fog eljutni odáig, hogy lefordítson egy mondatot, hiszen ahhoz, hogy lefordítsa, tudnia kellene, hogy mi a mondat fordítása. Ebből a hibás körből csak egy esetben tudna kijutni: akkor, ha egy harmadik nyelven tudná azonosítani a jelentéseket. Ezt még megpróbálhatja, de – mint láttuk – messzire nem jut vele.

Nagyon úgy fest, hogy a kezdetben kézenfekvőnek látszó gondolatmenet – mely szerint a fordító valamiféle harmadik, köztes elemre (a forrásnyelvtől és a célnyelvtől függetlenül azonosítható jelentésre vagy valamilyen nyelven kívüli tényállásra) támaszkodhat – egyáltalán nem kézenfekvő, sőt nem is védhető. Nagyon úgy fest, hogy a két nyelv között vagy nyelven kívül a fordító hiába keres támpontot: soha nem tudhatja biztosan, hogy egy forrásnyelvi és egy célnyelvi mondat fordítása-e egymásnak, mert ehhez azt kellene tudnia, hogy a két mondat ugyanazt a jelentést adja-e vissza, ám az ő számára a forrásnyelvi mondat jelentése a forrásnyelven, a célnyelvi mondaté pedig a célnyelven van adva, és ettől függetlenül nem is tudja a jelentésüket véges lépésben azonosítani, hacsak nem feltételezi eleve, hogy a két mondat fordítása egymásnak. – Röviden: úgy fest, hogy egyáltalán nem egyszerű, talán nem is lehet fordítani. És pontosan azért nem, amiért kezdetben olyan egyszerűnek látszott minden.

Fordítani egyszerű – ez volt a kiindulás –, hiszen a fordítónak csupán a szavak és a mondatok jelentését kell azonosítania, és ugyanezt a jelentést kell a célnyelv szavaival visszaadnia. Fordítani lehetetlen – ez a konklúzió –, hiszen a fordító számára a szavak és a mondatok jelentése nincs a szavaktól és a mondatoktól függetlenül adva. Persze érvelhet a fordító amellett, hogy a „Snow is white” mondat azt jelenti, hogy a hó fehér – hivatkozhat megfigyelésekre, más szövegekre, sikeresnek látszó kommunikációra és sok egyéb pragmatikus érvre vagy ad hoc teóriára –, de biztos csak abban lehet, hogy a „Snow is white” mondat azt jelenti, hogy snow is white.

De ha ez így van, ha a szavak és a mondatok jelentését nem tudjuk a szavakról és a mondatokról leválasztani, akkor milyen alapon szoktunk bizonyos szövegeket fordításnak tekinteni? Ha már abban sem lehetünk biztosak, hogy a „Snow is white” és „A hó fehér” mondat fordítása-e egymásnak, akkor miért fogadjuk el – teszem azt – A szellem fenomenológiája című művet a Die Phänomenologie des Geistes fordításának? Valami okunk csak van rá, hiszen különben bármely tetszőleges szöveg (akár a The Concept of Mind is) jelölt lehetne a „Hegel művének fordítása” megtisztelő címre. Sőt tovább is mehetünk: ha a szavak és a mondatok jelentését nem lehet a szavakról és a mondatokról leválasztani, akkor senkinek nem lenne oka azt feltételezni, hogy bizonyos szövegek – amelyekben a szavak és a mondatok különböznek – egymás fordításai lehetnek. Senkinek nem lenne oka feltételezni, hogy bizonyos szövegek fordítások, más szövegek meg egyszerűen csak szövegek: ilyesmit csak az feltételez, aki abból indul ki, hogy ugyanazt a jelentést nemcsak ugyanazzal a szóval vagy mondattal lehet visszaadni. Vagyis: aki implicite mégiscsak fölteszi, hogy lehet fordítani. És ha lehet fordítani, akkor azt is el lehet dönteni, hogy „A hó fehér” és „A fű zöld” mondatok közül melyik jöhet számításba mint a „Snow is white” mondat fordítása. – Innen már ismerős a gondolatmenet: az a föltevés, hogy lehet fordítani, alaptalannak bizonyul, hiszen ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy az egyszerűnek látszó gondolatmenet véges lépésben csak akkor valósítható meg, ha eleve adva van az eredménye (ha eleve tudjuk, hogy „A hó fehér” mondat fordítása a „Snow is white” mondatnak), az eredmény viszont feltételezi a műveletet, tehát be kell látnunk, hogy fordítani nem lehet, a fordítás végső soron kivihetetlen művelet, és ezért semmi okunk azt feltételezni, hogy bizonyos szövegek fordítások, más szövegek meg egyszerűen csak szövegek, ezt csak azon az alapon lehetne feltételezni, hogy fordítani lehet (hacsak nem akarjuk azt mondani, hogy – teszem azt – A szellem fogalma és a The Concept of Mind című művek között merőben esetlegesek az átfedések, akkor olyan különbséget teszünk közöttük, amelyet csak azon az alapon lehet, hogy a fordítás kivitelezhető művelet), ezt viszont csak akkor lehetne feltételezni, ha eleve birtokában lennénk a művelet eredményének, ami lehetetlen, tehát fordítani nem lehet, de megkülönböztetjük a fordításokat, tehát mégiscsak lehet, de nem kivihető, tehát nem lehet, de… – És legyen ez az a pont, ahol megállunk.

Ha egy fogalom használata antinómiára vezet – ha a fogalommal kapcsolatos két egymást kizáró nézet között nem lehet választani, mert bármelyik nézettől induljunk is el, mindig az ellenkező nézetnél kötünk ki –, akkor be kell látnunk, hogy a fogalom problematikus. Ám mielőtt elsietnénk a következtetést, hogy megint egyszer olyan terepre tévedtünk, ahol a tiszta ész használata problematikus – és a fordítás antinómiájában újabb példát látnánk a Tiszta Ész Antinómiájára –, érdemes fontolóra vennünk, hogy talán csak a fordítás itt használt fogalma a problematikus. Talán csak az itt használt fogalom alapján eldönthetetlen, hogy fordítani lehetséges vagy lehetetlen, és ha megszabadulunk ettől a fogalomtól, megszabadulunk az antinómiától.

 

II. Elmondani versus fordítani. Először is külön kell választani két dolgot, amely az eddigiekben összemosódott, amikor fordításról beszéltünk. Ha egy másik nyelven visszaadunk egy szöveget, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy fordítunk. Vannak esetek, amikor nem fordítunk, hanem – például, mert erre kérnek, akik nem értik a szóban forgó nyelvet – elmondjuk, hogy mi van egy szövegben. Néha csak a lényeget mondjuk, máskor meg részletes beszámolót adunk, sőt esetenként – ha a körülmények megkívánják – nemcsak arról beszélünk, ami le van írva, vagy ami elhangzott, hanem azt is hozzátesszük, hogy a szerző vagy a beszélő hogyan (például szellemesen, világosan vagy költőien, esetleg homályosan stb.) fejezte ki magát. Szükség esetén még ennél is tovább mehetünk: utalhatunk a tágabb kontextusra, a szóban forgó nyelv sajátosságaira – szokatlan szóalkotásokra, visszaadhatatlan metaforákra vagy grammatikai megoldásokra –, beszélhetünk arról, hogy egy-egy nyelvi formában szociális vagy környezeti hatások tükröződnek, hogy a kifejezési formák kultúrafüggőek, felszínre hozhatjuk a hallgatólagos előföltevéseket, és szavakba önthetjük azt a mögöttes tudást is, amellyel az azonos nyelvet beszélők magától értetődően rendelkeznek, ám amely mások számára nem mindig magától értetődő. Röviden: ha a fordítással kapcsolatban fölmerültek is nehézségek, nincs okunk azt feltételezni, hogy ne tudnánk egy másik nyelven elmondani egy szöveget, és fokozatosan mindent felszínre hozni, ami a szövegben benne (ti. benne elmondva, vagy kimondatlanul tartalmazva, feltételezve, példázva stb.) van.

Csakhogy elmondani nem ugyanaz, mint fordítani, és amit elmondunk, az egyáltalán nem mindig fordítás. Minden további nélkül el tudom mondani például angol vagy francia hallgatóságomnak, hogy mit mondott az a magyar beszélő, aki azt állította, hogy „A túró nem sajt”. Egyszerűen felhívom hallgatóim figyelmét arra, hogy a magyar nyelv a túrót nem a „sajt” gyűjtőfogalma alá sorolja, és ezért a „Cottage cheese is not a cheese” (illetve: „Le fromage blanc n’est pas un fromage”) mondat magyar megfelelője nem hangzik paradoxonnak. Lesznek, akik beérik ezzel a magyarázattal: nem rendelkeznek ugyan „A túró nem sajt” mondat fordításával, de el tudják mondani, hogy mi van a mondatban, és hogy az, ami benne van – noha látszólag fából vaskarika – igaz lehet magyarul elmondva. Mások viszont nem fogják beérni ennyivel. Nem arról van szó – fogják mondani –, hogy minek nevezem a túrót (a „sajt” szó mellé teszek egy megkülönböztető jelzőt, vagy egy másik szót használok a jelölésére): a helyzet az, hogy a túró – nevezzük bárminek – egyfajta sajt, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az nem tudja, hogy mi a túró és/vagy a sajt. Nekik is el tudom mondani, hogy mi van a magyar mondatban (és hogy az, ami benne van, nem feltétlenül paradoxon), de ehhez tovább kell mennem, és felszínre kell hoznom – azaz: angolul (illetve franciául) szavakba kell öntenem –, hogy milyen feltételeknek tesz eleget az, amire magyarul azt mondjuk, hogy „sajt”, és ami (ugyanezen feltételek miatt) különbözik attól, amit úgy nevezünk, hogy „túró”. Mondhatom például, hogy magyarul a fermented cheese-re (fromage fermenté-ra) mondjuk, hogy „sajt”, és a többi fajta – így például a cottage cheese (fromage blanc) – nem számít sajtnak. – És ezzel lényegében mindent elmondtam, ami „A túró nem sajt” mondatban (kimondva vagy kimondatlanul) benne van. Hallgatóim akár meg is próbálkozhatnak egy hozzávetőleges fordítással, például azzal, hogy „Cottage cheese is not a fermented cheese” („Le fromage blanc n’est pas un fromage fermenté). Ideiglenesen – amíg valaki nem javasol jobbat – ezt a változatot elfogadhatjuk a magyar mondat angol (illetve francia) fordításának.

A példa mintha azt sugallná, hogy az elmondás és a fordítás két egymást követő lépés: az elmondás megelőzi, előkészíti és segíti a fordítást. És mintha az elmondás meg is oldaná a fordítás problémáját: az elmondással kell kezdeni, hiszen nincs okunk azt feltételezni, hogy ne lehetne egy másik nyelven mindent elmondani, ami egy szövegben benne van, és ha már minden el van mondva, akkor csupán idő és találékonyság kérdése, hogy elfogadható megoldást találjunk a fordításra. Sajnálatos módon ez távolról sem mindig van így. A fordító igen gyakran találkozik olyan szövegekkel, olyan mondatokkal, amelyeknél az elmondás nemhogy segítené a fordítást, mint inkább megerősíti a fordítót abban, hogy a fordítás nem tudja visszaadni, ami a szövegben benne van. Tegyük föl, hogy egy botanikai tárgyú értekező próza jó tollú szerzője azzal a köznyelvben meglehetősen paradoxonnak ható fordulattal fejezi be a bogyótermésekről szóló fejtegetését, hogy „Therefore, strawberries and raspberries are not berries, but grapes are”. A szöveg francia vagy magyar fordítója a mondatot minden nehézség nélkül lefordíthatja („Donc, les fraises et les framboises ne sont pas des baies, mais les raisins en sont”, illetve: „Az eper és a málna nem bogyó, de a szőlő az”), ám a fordítás az angol mondat paradox csengését nem adja vissza, és ezért inkább látszik oda nem illő idétlenségnek, mint jópofa befejezésnek. Ha a fordító nem akarja, hogy az olvasók az ő rátermettségét kérdőjelezzék meg, jól teszi, ha fordításához jegyzetet ad, amelyben elmondja, hogy az angol mondat botanikailag korrekt, ám mégis abszurdnak hangzik, mivel a köznyelv nem követi a botanikai kézikönyveket, és nem a valódi bogyóterméseket (berry fruits) sorolja a bogyókhoz (berries), hanem az epret, a málnát és a hasonló apró gyümölcsöket nevezi berrynek.

Ebben a példában az elmondás nem előkészíti és segíti, hanem utólag kiegészíti a fordítást. Előzetesen hiába mondjuk el, hogy mi van az angol szövegben, az elmondás nem kínál megoldást a fordításra (hiába megyünk bele a botanikai vagy a köznyelvi részletekbe, ez mit sem változtat azon, hogy a francia és a magyar nyelv sem az epret, sem a málnát nem bogyóként nevezi meg). Utólag viszont már csak konstatálni lehet, hogy az elkészült fordítás kommentárra szorul: a fordítás nem az elmondás alapján készült (az elmondás nem kínált megoldást), így nem került bele (vagy nem minden került bele), amit az angol szövegről el lehet mondani, utólag tehát ki kell egészíteni – külön (jegyzetben vagy magyarázó kommentárban) meg kell adni, ami a szövegben benne van, de nincs benne a fordításban (nagyon sok fordító ilyen esetben azt a megoldást választja, hogy megadja az eredeti szöveget).

Ezen a ponton be kell látnunk, hogy az elmondás nem (nem mindig és nem feltétlenül) oldja meg a fordítás problémáját: mindent el lehet ugyan mondani egy másik nyelven, ami egy szövegben benne van, de – ha fordítás a feladat – hiába van minden elmondva, még le is kell fordítani a szöveget. Elmondás és fordítás ugyanis nem egyetlen művelet két jól megkülönböztethető, de egymásra épülő fázisa, hanem két különálló művelet, és ami miatt az egyikről – az elmondásról – fel kell tételeznünk, hogy mindig kivitelezhető, az a másik esetben – amikor fordítanunk kell egyik nyelvről a másikra – egyszerűen nem játszik szerepet. Végletesen kiélezve a különbséget, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy egy számunkra ismeretlen nyelven íródott szöveget csak addig tekintünk szövegnek, amíg feltételezzük, hogy valaki, aki ismeri a szóban forgó nyelvet, el tudja mondani, hogy mi van a szövegben (ellenkező esetben – ha ezt nem feltételezhetjük, vagy egyenest azt mondják nekünk, hogy elvileg nem elmondható, mi van a szövegben – azt sem tudhatjuk, vajon valóban egy másik nyelven íródott szöveggel, sőt: egyáltalán szöveggel van-e dolgunk). A fordítás esetében viszont ez a feltételezés nem játszik szerepet: vannak könnyen és vannak nehezen lefordítható szövegek, és – sajnálatos módon – vannak olyan szövegek is, amelyek ellenállnak a fordításnak, ám az egy percig sem kétséges, hogy amit nehezen vagy egyáltalán nem tudunk lefordítani, az egy másik nyelven íródott szöveg. Mondhatni éppen ellenkezőleg, ilyen kétségek csak akkor gyötörhetnének bennünket, ha nem volna módunk észrevenni, hogy vannak nehézségek, mert a fordítás lenne az egyetlen művelet, amely hozzáférhetővé tudna tenni – egyáltalán: szövegként tudna azonosítani – egy másik nyelven íródott szöveget. Nekünk azonban nagyon is módunkban áll észrevenni, hogy mennyi mindent nem tudunk – vagy csak részben és kompromisszumok árán tudunk – lefordítani. Sőt el is tudjuk mondani, hogy mi az, amit fordítással nem tudunk visszaadni: még a visszaadhatatlan metaforákat, a lefordíthatatlan vicceket és a szójátékokat is el tudjuk magyarázni. Ami azt illeti, meglehetősen hosszan és kimerítően tudunk értekezni arról, ami lefordíthatatlan. – Mert ami lefordíthatatlan, az nem elmondhatatlan.

És ez akkor is sokatmondó, ha nem következik belőle, hogy ami elmondható, az le is fordítható. Valami más ugyanis következik belőle. Ha tudunk beszélni arról, ami lefordíthatatlan – egészen általánosan: ha nem a fordítás az egyetlen művelet, amely két nyelv között közvetíthet –, akkor talán rést üthetünk az antinómián. Korábban úgy látszott, eldönthetetlen, hogy fordítani lehetséges vagy lehetetlen: ha abból indultunk ki, hogy fordítani egyszerű, a művelet minden további nélkül kivitelezhető, akkor be kellett látnunk, hogy ez olyasmit feltételez, ami nem lehetséges, de ha ennek súlya alatt beláttuk, hogy nem lehet fordítani, akkor rá kellett jönnünk, hogy ez a konklúzió csak akkor fogalmazható meg, ha mégis föltesszük, hogy lehet fordítani. Most úgy látszik, hogy talán ki lehet lépni a körből, hiszen könnyen lehetséges, hogy nem ugyanaz a művelet bizonyult az egyik oldalon lehetségesnek, a másikon meg lehetetlennek. Talán csak az vezetett antinómiára, hogy nem különböztettünk meg két különálló műveletet: az elmondást, amely talán tényleg minden további nélkül kivitelezhető, és a fordítást, amely – amennyiben az elmondás nem vesz le róla némi terhet: amennyiben két nyelv között egyedül a fordítás közvetíthet – végső soron kivihetetlen művelet. Persze az is lehet, hogy a megkülönböztetés nem üt rést az antinómián, csupán tágítja a kört: ha az elmondás lehetőségével kapcsolatban is fölmerülhetnek kételyek – ha például az derül ki, hogy az elmondás végső soron fordítást feltételez –, akkor visszajutunk oda, ahonnan elindultunk. De ha semmi ilyesmi nem derül ki, ha nincs okunk kételkedni benne, hogy egy másik nyelven minden elmondható, ami egy szövegben benne van, akkor talán eljuthatunk egy olyan fordításfogalomhoz, amely nem vezet antinómiához. – Minden azon múlik, hogy mit lehet elmondani.

 

III. Ami elmondható. Először is valljuk be, nem érhetjük be kevesebbel, mint hogy minden elmondható, vagy másképpen: hogy amit az egyik természetes nyelven el lehet mondani, azt bármelyik másik természetes nyelven is el lehet mondani. Az általánosabb megfogalmazásra inkább csak azért van szükségünk, hogy jelezzük, itt sincs többről szó, mint amit amúgy is föltételezünk, amikor az emberiséget ismeretelméleti szempontból egységesnek képzeljük (amikor általában az emberi megismerésről beszélünk), és nem nyelvenként-népenként taglaljuk a fakultásokat. Ezzel kapcsolatban szokás Fregét emlegetni: minden jel szerint ő volt az első, aki az emberiség episztemológiai egységének – vagy, ahogy ő mondta: „az emberiség közös szellemi életének” – előföltevését összehozta azzal a problémával, hogy el lehet-e mondani, ki lehet-e fejezni különböző nyelveken ugyanazt. Pozitív válaszában Frege azt a minimumot adta meg, amely „a közös szellemi élet” előfeltevésével még összeegyeztethető (ami a kijelentések, a gondolatok „logikai magját illeti – mondta –, kétségtelenül ki lehet fejezni” ugyanazt). Föltételezésekről lévén szó, érthető Frege mértéktartása (kisebbnek látszik a kockázat, ha az ember csak addig megy el, ameddig feltétlenül szükséges), de más ok nincs az önkorlátozásra: az emberiség episztemológiai egységével összhangban nem lehet elvi akadálya annak, hogy különböző nyelveken el tudjuk mondani ugyanazt – mindazt –, amit egy nyelven el tudunk mondani.

De azért itt nem csak erről van szó. Persze nem árt, ha ilyen magasztos elvekre tudunk hivatkozni, ám ha nyelvek között kell közvetíteni, az elvek nem elégségesek. Egyszerűen nem érhetjük be kevesebbel, mint hogy mindent el lehet mondani, hiszen ha nem tudnánk egy másik nyelven mindent elmondani, ami egy szövegben benne van, akkor nem léphetnénk fel azzal az igénnyel, hogy két nyelv között az elmondás is közvetíthet. Ha arra kellene gondolnunk, hogy van valami – akármi –, ami más nyelveken nem elmondható, akkor arra is gondolnunk kellene, hogy ez az elmondhatatlan elem azt is más megvilágításba helyezheti, amiről azt hisszük, hogy elmondható. Vagyis: ebben az esetben semmiről nem tudhatnánk biztosan, hogy elmondható-e. De ha ez így van – ha az elmondás esetében is hasonló nehézségek fenyegetnek, mint amilyenek a fordításnál antinómiához vezettek –, akkor mit nyerünk vele, ha a nyelvek közti közvetítés terhét levesszük a fordításról, és áthárítjuk egy másik, ám ugyancsak problematikus műveletre? Vajon jobb helyzetbe kerülünk-e, ha a nyelvek közti közvetítés feladatát nem a fordításnak, hanem az elmondásnak kell teljesítenie?

A válasz egyértelmű igen. Igaz, itt is beleütközünk hasonló nehézségekbe, mint amilyenek a fordítás esetében fölmerültek, csakhogy ezek itt nem jelentenek áthidalhatatlan nehézséget. Az elmondás ugyanis elvileg nyitott művelet.

Nincs megszabva, hogy egy idegen nyelvű szövegről szóló beszámolónak mit kell tartalmaznia. Vannak lényegre törő, rövid, összefoglaló jellegű beszámolók, és vannak olyanok, amelyek igyekeznek visszaadni minden részletet, és esetleg még az összefüggések elemzésébe, netán a szöveg mögöttes értelmének rekonstruálásába is belemennek. A beszámolók jellegét és hosszát nem a szöveg szabja meg: inkább a körülmények – a beszámoló személy szándékai és elképzelései, a hallgatóság várakozása és türelme, mindkét fél belátása és helyzetfelismerése és egyéb (esetleg előre nem kiszámítható) körülmények – játszanak szerepet abban, hogy mennyire részletes és milyen részletekre terjed ki egy beszámoló. Amikor valaki beszámol egy idegen nyelvű szövegről, nem kell feltétlenül arra gondolnunk, hogy először (vagy közben, magában) fordítja a szöveget, majd összefoglalja (vagy éppen ellenkezőleg: részletesen elmondja és kommentálja), amit lefordított. A művelet sokkal inkább emlékeztet arra, ahogyan ugyanazon a nyelven elmondjuk, hogy mi van egy szövegben: itt is, ott is a körülményektől függ, hogy mi kerül be a beszámolóba, és akik mind a két nyelvet ismerik, azok nagyjából ugyanazon okoknál fogva szoktak elfogadni, illetve elutasítani egy beszámolót, amelyek miatt ugyanazon a nyelven adekvátnak vagy inadekvátnak szoktunk minősíteni beszámolókat. Az okok igen különbözők lehetnek, de az, ami a fordításnál leküzdhetetlen nehézségekre vezetett – hogy valamiképpen vissza kell adni, meg kell őrizni ugyanazokat a jelentéseket –, nemigen kérhető számon olyankor, amikor arra vállalkozunk, hogy elmondjuk, mi van egy szövegben. Azonos nyelven adott beszámoló esetében nyilvánvalóan nem (ellenkező esetben a beszámoló lényegében megismételné a szöveget), de idegen nyelvű beszámoló esetében sem merül fel, hogy a korrekt beszámoló valamiképpen megőrzi, átmenti az eredeti szövegben szereplő (és ez esetben természetesen: nyelvtől függetlenül azonosítható) jelentéseket. Aki beszámol – tegye ezt bármilyen nyelven –, annak persze tudnia kell, hogy a szövegben a szavak és a mondatok mit jelentenek, de ezt a tudását számtalan módon és formában előadhatja, nem kell olyasmire vállalkoznia, ami eleve kivihetetlen: nem kell a jelentéseket a szavakról és a mondatokról leválasztania, valamiképpen magával vinnie és reprodukálnia a beszámolóban.

Számtalan módja és formája van annak, hogy elmondjuk, mi van egy szövegben. Ugyanarról a szövegről különböző személyek teljesen eltérő, ám egyaránt korrekt beszámolót adhatnak, sőt az is előfordulhat, hogy ugyanaz a személy ugyanarról a szövegről két különböző időpontban eltérő beszámolót ad (azt a rendkívüli esetet, amikor különböző személyektől származó beszámolók tökéletesen megegyeznek, valószínűleg nem is tekintenénk a véletlen művének). Beszámolhatunk egy szövegről azon a nyelven, amelyen íródott, és beszámolhatunk róla más nyelven: a kettő között nincs elvi különbség abban a tekintetben, hogy az eredmény – egy szöveg: a beszámoló – nem helyettesítheti (és nem is lép fel azzal az igénnyel, hogy helyettesítse) azt a szöveget, amelyről beszámol. A recenziók nem helyettesítik a könyvet, amelyet recenzeálnak; a politikusok számára készített sajtószemléknek nem ugyanaz a szerepük, mint a cikkeknek, amelyekre felhívják a figyelmet; a „100 híres regény” elolvasása kitölthet bizonyos hézagokat a műveltségben, de nem ugyanaz, mintha a száz regény közül elolvastunk volna akár csak egyet. Persze sokszor szokták használni az ilyen beszámolókat – akár ugyanazon, akár más nyelven íródtak – az eredeti szövegek helyett. Akik elolvastak egy könyvismertetést vagy egy folyóiratszemlét, gyakran úgy lépnek föl, mintha olvasták volna a könyvet vagy a cikket, amelyről az ismertetés szól, és egyáltalán nem érzik szükségesnek, hogy utánanézzenek az eredeti szövegeknek. De ha rákérdeznénk, valószínűleg még ők is elismernék, hogy az ismertetések és a szövegek különböző dolgok, és az ismertetések elolvasása nem helyettesítheti (legalábbis nem minden esetben és minden tekintetben helyettesítheti) azoknak a szövegeknek az elolvasását, amelyekről az ismertetések készültek. A fordításoknál más a helyzet. Aki fordításban (valamelyik bevett, elfogadott fordításban) olvasta a Bibliát, vagy fordításban (jó fordításban) olvasott Dosztojevszkij-regényeket, az nyugodtan gondolhatja – és mi is gondolhatjuk róla, hogy olvasta a Bibliát, illetve olvasott Dosztojevszkij-regényeket. Persze tudjuk, hogy a fordítások és a szövegek, amelyeknek fordításai különböző dolgok, de optimális esetben (jó fordításokat feltételezve) a fordítások elolvasása igenis helyettesítheti azoknak a szövegeknek az elolvasását, amelyekről a fordítások készültek. Ha egyszer elolvastam a (jó) fordítást, nem kell szükségét éreznem, hogy utánanézzek az eredeti szövegnek: az én számomra a fordítás az eredeti helyébe lépett (kivételt képez természetesen az az eset, ha kutatója vagyok az adott területnek). Merő sznobérián kívül legföljebb azért nem mondom, hogy felőlem akár el is dobhatják az eredeti szövegeket, mert jól tudom, hogy a különböző korok különbözőképpen értik meg a műveket, és nem akarom kizárni azt a lehetőséget, hogy majdan – egy későbbi kor megértésével összhangban – újrafordíthassák őket.

Szintén szöveget, de egészen másfajta szöveget produkálok akkor, amikor egy másik nyelven elmondom, hogy mi van egy szövegben. Ezt a két szöveget – az enyémet és azt, amelyikről beszélek – még optimális esetben sem lehet fölcserélni egymással. Itt ugyanis nincs optimális eset: az én szövegemnek természetesen valamiképpen kapcsolódnia kell ahhoz a szöveghez, amelyikről beszélek, de nem kell – nem kell feltétlenül, és nem kell minden tekintetben – lefednie ezt a szöveget. Az én szövegem igen sokféle lehet, és igen sokféleképpen kapcsolódhat ahhoz a szöveghez, amelyikről beszélek: olyan nyitottak a lehetőségek, hogy még némi önkényt és egyénieskedést is megengedhetek magamnak. Akármit persze nem mondhatok: ha azt akarom, hogy elfogadják a beszámolómat, valamiképpen kapcsolódnom kell a szöveghez. De hogy miképpen kell kapcsolódnom hozzá, arra nincs egyértelmű szabály vagy konvenció: a szöveg legföljebb kizár bizonyos lehetőségeket, de azt nem szabja meg, hogy mit fogadunk el róla szóló beszámolónak. – A szövegek, mondhatni, aluldeterminálják a beszámolókat.

A szövegek azt sem szabják meg, hogy mikor van vége a beszámolónak. Mi szoktunk véget vetni beszámolóinknak, ha egy adott pillanatban úgy érezzük, hogy mindent elmondtunk, vagy ha valamilyen külső okból nincs mód a folytatásra (például, ha elfogy hallgatóink türelme, és magunkra maradunk, vagy – mondjuk – ha egy recenziót be kell fejeznünk, mert nyomdába kell adnunk a kéziratot). Ilyenkor azonban nem a beszámolónak van vége, hanem mi hagyjuk abba a beszámolót: ezek a (felfüggesztett) beszámolók talán nem mondanak el mindent, ami a szövegben benne van, de elvben mindig folytathatók. Esetleges, hogy mi kerül bele egy beszámolóba, és mi marad ki belőle, de nincs elvi akadálya annak, hogy minden belekerüljön, hogy a beszámoló fokozatosan mindent felszínre hozzon, ami a szövegben benne – benne elmondva, kimondatlanul tartalmazva, feltételezve, sugalmazva, a sorok közé becsempészve, példázva stb. – van.

És nem kell azt gondolnunk, hogy ilyenkor is körben (csak jó nagy körben) forgunk. Mindent el lehet mondani egy másik nyelven, ami egy szövegben benne van, mégpedig anélkül, hogy ehhez rendelkeznünk kellene a szöveg fordításával. Néha persze elakadunk, mert nem értünk valamit, és ilyenkor bizony jól jönne a fordítás. Jól jönne, de szükség esetén megvagyunk nélküle: nem a fordítás az egyetlen megoldás.

Tegyük fel, hogy valakinek magyarul el kell mondania, hogy mi van egy német szövegben. Akármilyen jól tud az illető németül, beleütközhet egy számára teljesen ismeretlen, ritkán használt szóba, és előfordulhat, hogy emiatt nem érti meg a szöveg egyik fontos mondatát. Ahhoz, hogy pontos beszámolót adjon, tudnia kellene, mi van a kérdéses mondatban, ehhez viszont ismernie kéne a szót. Kétféleképpen segíthet magán: felüthet egy német-magyar szótárt, amely a szó magyar fordítására (fordítási lehetőségeire) tesz javaslatot, és felüthet egy német-német szótárt – mondjuk a nagy Duden-t –, amely németül mondja el, hogy az illető szó milyen szövegekben fordul elő, és egy-egy előfordulásában milyen más német szóval vagy hosszabb német leírással helyettesíthető. Ha az utóbbit választja, úgy oldja meg a problémáját, hogy nem folyamodik fordításhoz: megismeri (megtanulja) a kérdéses szót, megérti a fontos mondatot, és így már képes beszámolni róla, hogy mi van a szövegben. Ha olyan személynek kell beszámolnia a szövegről, aki csak tanul, de még nem tud igazán jól németül, akkor sokkal gyakrabban fog előállni az a helyzet, hogy először meg kell tanulnia egy ismeretlen szót – esetleg nyelvtani formát, sajátos grammatikai megoldást –, de erre neki éppúgy két lehetősége van, mint azoknak, akik már magas szinten bírják a nyelvet. Lehet, hogy hosszadalmas és körülményes lesz a munkája (ha sokat csinálja, ezen is segíthet), de elvben ő is megoldhatja a problémáit anélkül, hogy fordításhoz kellene folyamodnia. Érdemes fölfigyelni rá, hogy ez az eljárás semmiben nem különbözik attól, amit akkor követünk, ha ugyanazon a nyelven mondjuk el, hogy mi van egy szövegben. Tegyük fel, hogy egy német anyanyelvűnek németül kell beszámolnia a fenti szövegről. Vele is előfordulhat, hogy még soha nem találkozott egy ritkán használt szóval, és ha emiatt nem értene valamit a szövegből, amelyről be kell számolnia, minden bizonnyal ő is a nagy Duden-hez folyamodna. – Röviden: mind a két esetben el lehet mondani, hogy mi van a szövegben, és ehhez egyik esetben sem kell fordítást feltételezni.

Nem kell fordítást feltételezni: az elmondás fordítás nélkül is képes közvetíteni két nyelv között. Aki valamennyire is ismeri azt a nyelvet, amelyen egy szöveg íródott, az szükséghelyzetben – értelmező szótárakkal, lexikonokkal, nyelvtanokkal és egyéb segédeszközökkel fölszerelkezve – le tud küzdeni minden nehézséget, és el tud mondani mindent, ami a szövegben benne van. De azért – szerencsére – ritkán van szükséghelyzet: általában nem vagyunk rászorulva az efféle kunsztokra. Ha nehézségeink támadnak, vagy ha egyáltalán nem ismerjük (esetleg csak kevéssé ismerjük) a nyelvet, amelyen a szöveg íródott, akkor nyugodtan folyamodhatunk a másik megoldáshoz: használhatunk kétnyelvű szótárakat, kétnyelvű grammatikákat, esetleg kétnyelvű szövegkiadásokat vagy egyenest fordításokat. Nyugodtan megtehetjük, hiszen a két nyelv közti közvetítés nem elvont lehetőség, amelyet akkor és ott nekünk kell először realizálnunk, mondhatni a semmiből megteremtenünk azáltal, hogy fordítás nélkül elmondjuk, mi van az előttünk fekvő szövegben: sok mindent megtettek (elmondtak) már helyettünk mások, és mi hagyatkozhatunk rájuk.

Úgy látszik, a fordítástól megkülönböztetett másik művelet, az elmondás beváltja a hozzá fűzött reményeket. Képes közvetíteni – mégpedig fordítás nélkül, a fordítástól függetlenül képes közvetíteni – két nyelv között, és olyan közvetítést teremt, amelyhez nem kell feltételezni valamiféle harmadik, nyelvtől függetlenül azonosítható, köztes elemet. És ez a kettő együtt már komoly reményeket kelt, hogy végre sikerülhet megszabadulnunk az antinómiától. Most már van egy művelet – az elmondás –, amely minden további nélkül kivitelezhető, és amely egyúttal kiküszöböli azokat az elemeket, amelyek a fordítás antinómiájához vezettek. A másik műveletnek, a fordításnak most már nem kell eleve kivihetetlen feladatra vállalkoznia: nem egyedül kell két nyelv között közvetítenie, és nem kell nyelvtől függetlenül azonosítania és egyik nyelvből a másikba szállítania a jelentéseket. Persze ennek fejében nem is támaszkodhat a jelentésekre mint végső instanciákra, amelyekre a fordítások igazolásánál vagy elutasításánál hivatkozni lehet. Marad az elmondás, amely ugyan nem vezet antinómiára, de igencsak kérdéses, hogy mennyiben felel meg végső instanciának egy olyan művelet, amelyet a szöveg szempontjából esetleges körülmények sok esetben inkább meghatároznak, mint a szöveg, és amelyből ezért nem is zárhatók ki az esetleges, sőt az önkényes elemek.

 

IV. Az elmondás és a fordítások. Nem érdemes kertelni: végső instanciának az elmondás nem felel meg. De vajon hivatkozhatunk-e egyáltalán végső instanciákra, amikor igazolni akarunk (illetve: amikor el akarunk utasítani) bizonyos fordításokat? Vajon a jelentések megfelelnek-e végső instanciának? Egy esetben igen: ha azt gondoljuk róluk, hogy valamiképpen eleve – a szavaktól, a mondatoktól, a kontextusoktól, a beszédszituációktól stb. függetlenül – léteznek, és mi csupán realizáljuk őket, amikor használjuk a nyelvet. Ha nem ezt gondoljuk róluk (és sok okunk nincs, hogy ezt gondoljuk), akkor egyáltalán nem tudjuk kizárni az esetlegességet, sőt az önkényességet: ha a jelentések nem függetlenek attól a szövegtől, amelyben megjelennek, akkor soha nem lehetünk egészen biztosak benne, hogy egy adott szövegben a szavak és a mondatok mit jelentenek (hogy pontosan azt jelentik-e, amit jelenteni szoktak, hogy ezúttal is úgy kell-e érteni őket, mint rendesen). Ebben az esetben a szövegek nem szabják meg egyértelműen, hogy hogyan értsük őket: ebben az esetben a fordítások mindig tartalmaznak – vagy legalábbis nem lehet kizárni, hogy tartalmaznak – önkényes elemeket. – És ezeket akkor sem tudjuk kiszűrni, ha elmondjuk, hogy mi van a szövegben.

Talán egy példa segít megvilágítani, hogy miért nem lehet soha kizárni a fordításokból az önkényes elemeket. A Biblia sok fordítójának – és valószínűleg a szöveghű fordítások sok olvasójának – okozott már fejtörést, hogy tulajdonképpen mit mondott Jób felesége Jóbnak? Azt mondta, hogy „Áldd az Istent, és halj meg!” vagy azt, hogy „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” (JÓB, 2. 9)? A héber szöveg – ha a hozzáértők azt vizsgálják, hogy a benne szereplő szavak mit jelentenek – állítólag az első verziót támasztja alá. De mivel az első verzió nemigen illik bele a történetbe, és egy ilyen mondat nem is jellemző Jób feleségére, a fordító nem lehet egészen biztos a dolgában: egyáltalán nem lehet kizárni, hogy Jób felesége – illetve: Jób könyvének szerzője – nem a szokásos jelentésükben használta a szavakat. Némileg oldódhat a bizonytalanság, ha nem érjük be azzal az elvont (és meglehetősen nyitott) lehetőséggel, hogy a szövegben szereplő szavak akár mást is jelenthetnek, mint amit jelenteni szoktak, hanem megpróbáljuk elmondani, hogy mi van – mi minden lehet – a szövegben. Sokféleképpen érvelhetünk a szó szerinti értelmezéssel szemben. Nem lehet például kizárni, hogy Jób felesége maró gúnnyal mondta, amit mondott, és közben valami olyasmit gondolt, hogy „nem feddhetetlen vagy te, hanem gyáva; úgysem mered te átkozni az Istent, hát csak áldjad, és halj meg”. Még valószínűbb, hogy Jób felesége nem is azt mondta, ami ott áll a szövegben: ő személy szerint talán arra uszította Jóbot, hogy szórjon átkot teremtőjére, csak a bibliai szöveg szerzője nem vette a lelkére, hogy Istennel kapcsolatban átkot emlegessen. Hosszú disszertációkat lehetne írni arról a kérdésről, hogy a szövegben szereplő „áldd az Istent” fordulat nem eufemizmus-e, hogy Jób felesége – vagy Jób könyvének szerzője – nem „átkozd meg” helyett mondott-e „áldd”-ot; elemezni lehetne az eufemisztikus megfogalmazások feltehető okait, valamint azt, hogy vajon a bibliafordítások milyen indokkal választották az egyik, illetve a másik változatot, és bizonyára még sok egyéb szempontból mérlegelni lehet, hogy mi szól az egyik és mi a másik változat mellett. De akármilyen hosszan érveljünk is valamelyik változat mellett, végül is döntenünk kell (az egyik változat mellett szóló érvek nem zárják ki a másik lehetőséget), és a döntésből nem küszöbölhető ki az az önkényes elem, hogy mi hogyan – szó szerint vagy eufemisztikusan – értettük a szöveget. Döntésünk mellett fölhozhatjuk ugyan érvnek a bevett fordítások valamelyikét, de ezzel még nem küszöböltük ki az önkényességet, csupán a sajátunk helyett a fordító önkényes döntésére hagyatkoztunk.

A példában elemzett szöveg választás elé állít bennünket: el kell döntenünk, hogy milyen elképzeléseket (hiteket, érzéseket stb.) tulajdonítunk a szereplőknek, és hogy ezzel összhangban szó szerint vagy nem szó szerint értjük-e a szavaikat. Ennél a szövegnél tudjuk, hogy többféle lehetőség közül választhatunk, és ha beszélünk a szövegről, el is tudjuk mondani, hogy mit lehet fölhozni az egyik, illetve a másik lehetőség mellett. De még ha nem tudnánk is – ha nem lennénk tudatában, hogy a szöveg többféle lehetőséget enged meg –, elvben akkor sem zárhatnánk ki, hogy a szerzőnek (vagy a szereplőknek) többféle elképzelés (hit, esetleg mögöttes szándék stb.) tulajdonítható, és ennek megfelelően többféleképpen lehet érteni a szerző (vagy a szereplők) szavait. Fölmerülhet például az allegorikus értelmezés lehetősége: a homéroszi istenek vágyait és motívumait sokszor szokták allegorikusan értelmezni – azaz: a leírt (esetleg alantas, nagyon emberi) vágyaktól és motívumoktól eltérő vágyakat és motívumokat tulajdonítanak nekik –, és ennek megfelelően nem is szó szerint értelmezik az istenek szavait és tetteit. Elvben mindig fönnáll egy másik – nem szó szerinti – értelmezés lehetősége is, és a lehetőségek közti választást nem lehet megalapozni: a szöveg mindet megengedi, az egyéb elmondható érvek pedig ennek fényében esetlegesek. Mindig választhatunk – akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában –, és a választásunk mindig önkényes: mindig van egy másik lehetőség, amelynek éppannyi alapja van, mint a miénknek. Ha ragaszkodunk a szó szerinti értelmezéshez, és ennek megfelelően szó szerint fordítjuk a szöveget, akkor éppúgy ráoktrojáljuk a saját döntésünket az eredeti szövegre, mintha a nem szó szerinti – az allegorikus, metaforikus, eufemisztikus stb. – értelmezés mellett döntöttünk volna, és ezt vittük volna keresztül a fordításban. A szöveg, mondhatni, nem szól bele, hogy melyiket választjuk: nekünk kell eldöntenünk, hogyan értjük és ennek megfelelően hogyan fordítjuk a szöveget. A szövegek nem csupán aluldeterminálják a fordításokat – a fordítások, ahogyan Quine mondja, indetermináltak.

Pedig máskülönben a fordítónak sokkal több a kötöttsége, mint annak, aki elmondja, hogy mi van egy szövegben. A fordítás nem egy másik szövegről szóló szöveg, amely céljainknak és elképzeléseinknek megfelelően tetszőlegesen hosszú vagy rövid lehet, és amelybe a körülményektől függően bizonyos dolgok bekerülnek, más dolgok meg kimaradnak belőle. Ennek a szövegnek – a fordításnak – megvan a maga természetes kezdete és vége, és a fordító csak ezek között a határok között mozoghat: csak olyan jegyzetek és kommentárok kerülhetnek be a fordítás szövegébe, amelyek az eredeti – a forrásnyelvi – szövegben is szerepelnek. Amit a fordító tesz hozzá, az mind utólagos kiegészítés, amely – tartalmazzon bár mégoly fontos információt vagy magyarázatot – ugyanúgy nem tartozik hozzá a fordításhoz, mint a nehézségeket fölemlegető vagy magyarázkodó jegyzetek, az eredeti szöveget megadó zárójeles betoldások vagy a szövegvégi szómagyarázatok. Visszatérve a bibliai példához: ha a fordítást nézzük, a fordító választását többoldalnyi tudós kommentárral alátámasztó kiadások és az egyszerű szövegkiadások nem különböznek egymástól, hiszen az eredmény – az „Áldd az Istent, és halj meg!”, vagy az „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” – mind a két esetben a fordító döntésének eredménye, és a fordításból semmilyen kommentár nem tudja – a legalaposabb szövegelemzés sem tudja – kiküszöbölni az esetlegességet, hiszen a kommentár nem válik részévé a fordításnak: ott szerepelhet ugyanabban a kiadásban, de nem mint a fordítás része, hanem mint egyik eleme a fordító beszámolójának, a forrásnyelvi szövegről adott kiegészítő információknak és további magyarázatoknak.

Az persze lehet, hogy a fordító nem (nem csak) utólag egészíti ki és kommentálja a fordítást, hanem még mielőtt döntene, több verzióban is megpróbálja elmondani, hogy mi van a szövegben. Ezek közül elvet néhányat, a többit meg addig próbálgatja, addig finomítgatja, amíg sikerül kiválasztania közülük azt az egyet – a végső verziót amelyre a fordítását alapozza. Az eljárás nem különbözik attól, ahogy a szerzők próbálgatják a különböző szövegvariánsokat, mielőtt kikötnének annál a végső verziónál, amely azután bekerül a szövegbe: ahogy a szerzők azért vetnek el bizonyos változatokat, mert azok nem kellő világossággal és kifejezőerővel adják vissza, amit ők mondani akarnak, úgy a fordítók is azért állnak el bizonyos verzióktól, mert azok nem elég világosan és nem elég találó kifejezésekkel adják vissza, amit szerintük a szöveg mond. A szóba jöhető nyelvi változatok gazdagságát illetően sincs feltétlenül elvi különbség szerzők és fordítók között (másfajta különbség meg szerzők és szerzők között is lehet), hiszen a célnyelv rendszerint anyanyelve a fordítóknak: ahogy a szerzők az esetek túlnyomó többségében az anyanyelvükön írnak, úgy általában a fordítók is az anyanyelvükre fordítanak. Párhuzam vonható közöttük abban a tekintetben is, hogy mind a szerzőknek, mind a fordítóknak hasznos lehet, ha jól ismerik a tárgyukat és – ha van ilyen – azt a speciális nyelvet, amelyen a tárgyról általában beszélni szoktak. Talán csak abban az egy dologban van különbség, hogy mások a fordítóval és mások a szerzővel szemben támasztott igények: a fordítótól azt is meg szoktuk követelni, hogy valamilyen szinten tudja a forrásnyelvet, a szerzőknél viszont be szoktuk érni azzal, ha magas szinten tudják azt az egy nyelvet, amelyen írnak. A gyakorlatban persze ez nem feltétlenül jelent nagy különbséget, mert a fordítónak sem kell okvetlenül nagyon jól tudnia a forrásnyelvet: ha elég jól ismeri a tárgyat, biztosan le tudja fordítani a szöveget, és közben még tanulhatja is a nyelvet (ti. a forrásnyelvet). Aki viszont nem elég jól ismeri a tárgyat, annak nagyon jól kell tudnia a forrásnyelvet ahhoz, hogy nagy melléfogások nélkül le tudja fordítani a szöveget. Maga a fordítás azonban ilyenkor is tanulási folyamat lehet: fordítás közben a fordító sokat megtanulhat a szóban forgó szakterületről. Optimális esetben persze a fordító mind a kettőt – a forrásnyelvet és a tárgyat is – ismeri, ám a fordítás művelete még optimális esetben is alkalmat nyújt a fordítónak tanulásra: a forrásnyelv speciális vagy mélyebb rétegeinek, a tágabb kontextusnak, az adott kultúra sajátos vonásainak és sok minden egyébnek az elsajátítására.

A fordításoknak – ellentétben azzal a szöveggel, amelyben elmondjuk, hogy mi van egy másik szövegben – le kell fedniök az eredeti szöveget: fordításoknak és szövegeknek olyan pontosan illeszkedniök kell egymáshoz, hogy a fordítás adott esetben használható legyen az eredeti szöveg helyett. Ez szó szerint értendő: a fordítások azzal a céllal készülnek, hogy helyettesítsék az eredeti műveket, és olvasni is az eredeti művek helyett szoktuk őket. Vannak persze kivételek – például a kétnyelvű kiadások vagy a pedagógiai célokat szolgáló (és a szöveg mellé, fölé vagy alá írt) fordítások –, amelyeket inkább segédeszköznek használunk az eredeti művek olvasásához, semmint helyettük olvassuk őket (a kétnyelvű kiadások esetében az is célunk lehet, hogy a fordítást összevessük az eredetivel, pontosabban: a fordító szövegmegértését összevessük a miénkkel). De az ilyen és másfajta kivételektől (például az eredeti műveket feldolgozó és rájuk hivatkozó szakmunkáktól) eltekintve az eredeti művek helyett szoktuk használni a fordításokat, noha pontosan tudjuk, hogy vannak dolgok – például metaforák, rímek, alliterációk stb. –, amelyek csak kompromisszumok árán vagy egyáltalán nem adhatók vissza egy másik nyelven. A kivételek, mondhatni, éppen erre – a nehézségekre, az esetleges megoldatlanságokra és a további lehetőségekre – hívják föl a figyelmet: arra figyelmeztetnek, hogy bizonyos célokra talán jobb a fordításokat megkerülve vagy a fordítások mellett visszanyúlni az eredeti szövegekhez, mert a fordításoknak nem mindig és minden tekintetben sikerül lefedniök az eredeti szövegeket. Néha nem is sikerülhet, mert olyasmi van a szövegben, ami nem adható vissza más nyelven; néha viszont az az oka a sikertelenségnek, hogy a fordító nem tudja – nem tudja elmondani –, hogy mi van a szövegben. Ilyenkor persze megpróbálhatja elmondatni mással: az adott területhez jól értő szakemberekkel, illetve olyanokkal, akik jobban ismerik nála a forrásnyelvet (például akiknek ez az anyanyelvük). De azért van olyan eset is, amikor a fordító nem hozzáértés vagy nyelvtudás híján nem tudja elmondani, hogy mi van a szövegben, hanem a szöveg homályos. Ilyenkor a fordítónak nemigen van más választása, mint hogy megpróbálja a célnyelven hűen visszaadni – azaz: egy homályos szöveggel lefedni – a homályos forrásnyelvi szöveget. Ezt tette például Szent Jeromos, aki – a saját bevallása szerint – sokszor nem értette meg, és ezért szóról szóra, verbum e verbo fordította Ezékiel próféta szövegét. – De milyen alapon fogadjuk el Szent Jeromos szövegét fordításnak? Honnan tudjuk, hogy az ő szövege lefedi Ezékiel próféta szövegét, ha egyszer nem tudjuk elmondani, hogy mi van Ezékiel próféta szövegében?

Abszolút biztosak nem lehetünk a dologban, hiszen a homályos szövegek esetében sem jobb a helyzet, mint a kristálytiszta, áttekinthető szövegeknél: nincsenek végső instanciák, amelyekre a fordítások igazolásánál hivatkozni lehet. A jelentések itt sem segítenek: ha nyelvtől függetlennek képzeljük őket, akkor soha nem tudjuk eldönteni, hogy Ezékiel próféta és Szent Jeromos szavainak azonos-e a jelentése, ha pedig Ezékiel szövegéből próbáljuk megfejteni, hogy a szavai mit jelentenek, akkor soha nem tudjuk kizárni azt a lehetőséget, hogy Ezékiel nem a szokásos jelentésükben – esetleg teljesen önkényesen – használta a szavakat. Itt is csak arra támaszkodhatunk, amire más esetekben: az elmondásra – csak itt valamivel nehezebb a dolgunk, mert nem tudunk elfogadható értelmet tulajdonítani annak, amit a szövegről elmondunk. De azért be tudunk számolni a szövegről: a homályos, érthetetlen helyekről, a következetlenségekről, az egymással nem összefüggő részletekről stb.; és azt is meg tudjuk állapítani, hogy amit Ezékiel szövegéről mondunk, az elfogadható-e Szent Jeromos szövegéről szóló beszámolónak. Amíg nem találunk olyan elemet a beszámolóban, amely illik Ezékiel szövegére, de nem illik Szent Jeromoséra (vagy fordítva), addig az utóbbit elfogadjuk az előbbi fordításának, hiszen nincs okunk feltételezni, hogy van valami, amiben nem fedi le az eredeti szöveget. Ha meg találunk különbséget, akkor módunkban áll korrigálni – a forrásnyelvi szövegről szóló beszámolóhoz igazítani – a fordítást.

A forrásnyelvi szövegről szóló beszámolóra – ha nem is mint végső instanciára – mindig lehet támaszkodni: akkor is, amikor fordítunk (addig csiszoljuk a fordításunkat, amíg a lehető legtökéletesebben illik rá a forrásnyelvi szövegről szóló beszámoló), és akkor is, amikor igazolni akarjuk a fordításunkat (azzal igazoljuk, hogy tökéletesen illik rá a forrásnyelvi szövegről szóló beszámoló; ha nem mindenben illik rá, elismerjük, hogy fordításunk korrekcióra szorul). Néha persze kénytelenek vagyunk kompromisszumot kötni, mert a forrásnyelvi szöveg minden eleme nem reprodukálható a célnyelven, de a forrásnyelvi szövegről szóló beszámolóra ilyenkor is támaszkodhatunk: minél világosabban látjuk a nehézségeket, annál nagyobb esélyünk van rá, hogy találjunk olyan kompromisszumos megoldásokat, amelyek a lehető legtöbbet megőrzik abból, ami a forrásnyelvi szövegben benne van (amit pedig végképp nem tudunk megoldani, azt megadhatjuk külön – nem a fordítás részeként – jegyzetekben, kommentárokban vagy szövegmagyarázatokban). A forrásnyelvi szövegről szóló beszámoló arra is jó, hogy a segítségével tudatosítsuk (elmondjuk) az értelmezési lehetőségeket, és felsorakoztassuk (elmondjuk) a mellettük szóló érveket. Igazából csak egy dologban nem tud segítséget nyújtani: abban, hogy a különböző értelmezési lehetőségek közül kiválasszuk azt az egyet, amelyikre a fordításunkat alapozzuk (a többi lehetőséget a beszámoló éppúgy megengedi – nem zárja ki –, mint a miénket). – Azaz: ha a forrásnyelvi szövegről szóló beszámolóra támaszkodunk, tudunk fordítani, de az indeterminációt így sem tudjuk leküzdeni.

Nem tudjuk leküzdeni, de be tudjuk kalkulálni. A fordítások igazolásánál marad ugyan némi halvány bizonytalanság: nem lehet kizárni, hogy a szöveg másképp is értelmezhető, hiszen a szerzőnek vagy a beszélőnek elvben mindig lehet másfajta elképzeléseket tulajdonítani, és ezek fényében a szavait is másképpen lehet érteni. De ez a bizonytalanság semmiképpen nem nagyobb, mint a szerzőké, akik szintén soha nem lehetnek biztosak benne, hogy sikerült olyan szöveget produkálniok, amelyből mindenki azt fogja érteni, amit ők mondani akartak. Legföljebb az a különbség, hogy a szerzőknek nem kell folyton szembenézniök szövegük értelmezési lehetőségeivel, mert azok nem (nem mindig) jelennek meg egy másik, publikus szövegben. A fordítók előtt viszont folyton ott van egy több értelmezési lehetőséget kínáló forrásnyelvi szöveg – ráadásul a lehetőségek bármelyik pillanatban megjelenhetnek (talán már meg is jelentek) publikus formában, például egy másik fordításban, amelynek ugyanannyi alapja van, mint az övéknek –, és ezért a fordításnál sokkal szembeszökőbb a bizonytalanság. A bizonytalanságot egyik esetben sem lehet kiküszöbölni, de ettől még lehet szöveget alkotni, és lehet szöveget fordítani, csak tudomásul kell venni, hogy a szövegeket senki – a szerzőjük sem – a semmiből teremti (a nyelvet nem a szerző – még a költő sem teljesen maga – teremti), és azt is tudomásul kell venni, hogy nemcsak a szerzők, hanem azok is alkotják a szövegeket, akik értelmezik, illetve fordítják őket. Vagyis: valamennyire a szerzők keze is meg van kötve, és teljesen azoké sincs megkötve, akik értelmezik, illetve fordítják a szövegeket. Ha ezt a két dolgot tudomásul vesszük, akkor már könnyű belátnunk, hogy a szövegek alkotóinak (a szerzőknek, az értelmezőknek, a fordítóknak) nincs más választása, mint hogy folyton és folyamatosan egyeztessék az álláspontjukat: mivel egyikük sincs a végső igazság birtokában, valamennyiük számára az nyújtja a legnagyobb biztonságot, ha meghallgatják a másikat, és a másik fél véleményével is számolnak. Abszolút biztosak persze soha nem lehetnek a dolgukban, de ebből nem kell feltétlenül arra következtetniök, hogy végső soron semmit nem tudhatnak biztosan. Ha lemondanak róla, hogy a saját álláspontjukat – vagy tekintélyalapon valaki másét – mindenáron érvényesítsék, és másokra is rákényszerítsék, ha toleránsak és liberálisak (meghallgatnak másokat, és hajlandók elismerni, hogy más álláspontoknak is van létjogosultsága), akkor legfeljebb némi egészséges szkepticizmussal szemlélik a munkájukat, de ettől még nem kell esetlegesnek és védhetetlennek gondolniok – nem kell a szemétdombra hajítaniok – értelmezéseiket és fordításaikat. Ha elég toleránsak és liberálisak, még abban is megegyezhetnek, hogy milyen alapon tartanak bizonyos értelmezéseket elfogadhatóbbaknak, bizonyos fordításokat jobbaknak, mint másokat.

 

V. Konklúzió. Tudunk fordítani, de amikor lefordítunk egy szöveget, nem tudunk a végére járni a szövegben szereplő szavak jelentésének. Mi a szöveget reprodukáljuk, nem a jelentéseket: ami a jelentéseket illeti, legfeljebb azt az alaphelyzetet reprodukáljuk, amelyben a szerző leírta a szöveget, holott nem szerzett végső bizonyosságot róla, hogy a szavaknak megvan a jelentése, és ő jól tudja, hogy mi a szavak jelentése. Ezen az alaphelyzeten sem a szerzők, sem a fordítók nem tudnak és egyáltalán senki sem tud változtatni: hiába megyünk vissza a szavak láncolatán a kezdetekig, valahol az elején mindnyájan elfogadtunk szavakat (legalább egy szót) anélkül, hogy meggyőződtünk volna a jelentéséről. Most már nemigen tehetünk egyebet, mint hogy nem tekintjük véglegesnek a jelentéseket, hanem folyton felülvizsgáljuk és egyeztetjük, hogy a szavak mit jelentenek. – Röviden: nem azt firtatjuk, hogy van-e a szavaknak jelentésük, és mi tudjuk-e a jelentésüket, hanem beérjük azzal, ha sikerül megegyeznünk, hogy a szövegekben a szavak mit jelentenek. Erre pedig komoly esélyünk van, hiszen a szövegekről be tudunk számolni egymásnak, és egyeztetni is tudjuk a beszámolóinkat.

Ezt akkor is megtehetjük, ha a szöveg más nyelven íródott, mint amelyiken beszámolunk róla. A szerzőnek nem az a dolga, hogy jelentéseket produkáljon, a fordítónak pedig nem kell a jelentéseket egy másik nyelvbe szállítania és a másik nyelv szavaival reprodukálnia. Elég, ha a szerzők a forrásnyelvhez, a fordítók pedig a célnyelvhez és a forrásnyelvi szöveghez igazodva megalkotják – a szerzők produkálják, a fordítók pedig reprodukálják – a szövegeket. A fordító sincs rosszabb helyzetben, mint a szerző: ami a nyelvet illeti, egyforma helyzetben vannak (jó esetben mind a ketten az anyanyelvükön alkotnak), egyebekben pedig a fordító a forrásnyelvi szövegről szóló beszámolóra támaszkodhat. Ennyiben a fordító helyzete még jobb is, mint a szerzőé, hiszen ő a forrásnyelvi szövegről szóló beszámolóra támaszkodva ellenőrizni is tudja, hogy sikerült-e a fordítása: sikerült-e reprodukálnia – olyan szöveget alkotnia, amely visszaadja – a forrásnyelvi szöveget. – Persze a szerző szavait másképp is lehet érteni, de ez legalább annyira a szerző, mint a fordító kockázata.

 

Szövegen kívüli megjegyzés. – A fenti írás mint szöveg egyben a benne foglaltak példázata is lehet. Az írás fölött szereplő két név a szerzők neve: ami a szövegben benne van, azt ők gondolták ki, és ők írták meg. Csakhogy a szerzők nem egy, hanem két változatban írták meg, amit kigondoltak: egyikük megírta angolul, a másikuk meg magyarul. A két változat nem fordítása egymásnak (párhuzamosan készültek, és nem előzte meg őket egy harmadik szöveg, amelynek a fordításai lehetnének). A kettő hasonlít ugyan egymásra (ha a szerzők külön-külön a saját nevük alatt jelentetnék meg a változatukat, plágium gyanújába keveredhetnének), de mégis két különböző szöveg (a később megjelenő nem tekinthető másodközlésnek). A szerzők ugyanarról írták ugyanazt (előre egyeztették a készülő szövegről szóló beszámolóikat) – de másképp, más nyelven és más közönségnek: így két külön szöveg született.