Drago Jančar

TÍZ NAP. TUDÓSÍTÁS A VÉGEKRŐL

Gállos Orsolya fordítása

 

Szerda, 1991. június 26.

Irodalmi asztaltársaságban időztünk tegnap késő éjszakáig, így aztán lekéstem a történelemről: a rádió közli, hogy a Szlovén Köztársaság parlamentje tegnapi ülésén elfogadta az önállóságról szóló alaptörvényt. Ehhez nyilatkozatot csatolt, amelyben kifejezi jó szándékát, készségét a fokozatos szétválásra, továbbá a jugoszláviai köztársaságok esetleges új szövetségét célzó tárgyalásokra. Kissé meglepődöm, mindennek ma kellett volna megtörténnie, egy időben a függetlenség ünnepélyes kikiáltásával. Ugyanez történt Horvátországban, azzal a különbséggel, hogy ott csak a függetlenségi nyilatkozatot fogadták el. Akárhogy is, valami véget ért, valami új kezdődik. Mindig úgy képzeltem, hogy a történelem viharos éjszakákon vesz fordulatot, éjszakai dobszó mellett, és nem olyankor, amikor az ember irodalmi asztaltársaságban múlatja az időt. Még kevésbé tűnik történelminek ez a barátságos, napsütéses ljubljanai reggel: nemrég felújított barokk homlokzatok tündökölnek a kiadóba vezető mindennapi utam mentén, az óváros csendes, mint Kunderának a Nevetséges szerelmek sok évvel ezelőtti szlovén kiadásához írott előszavában.

„Kioszkomban” megveszem a Slovenec második számát, az első tegnap került utcára, a lapot, amit 1945-ben szüntettek meg, s amely igen sokféle hagyományt mondhat magáénak 1865. évi alapításától fogva. A kulturális oldalakon interjú velem, a címe: Az irodalom kerüljön vissza a maga helyére… Igen, ellenzékiségünk, „erkölcsi tartásunk”, demokráciára való felhívásaink, mindez anakronisztikussá válik, az irodalom visszatér eredeti természetéhez… A kiadóban születésnapját ünnepli munkatársnőnk, afféle „Mädchen für alles” a háznál; valaki azt ajánlja, tekintettel a mai napra, adományozzuk neki a „Szlovénia Anyánk” megtisztelő címet. Tekintettel viszont mindarra, amit velünk, szerkesztőkkel és főként szerzőkkel kellett kiállnia, a „Kurázsi mama” cím mellett döntünk. Majd rosszul hűtött pezsgő durran, a neve Independent, s a dugó, akár egy lövedék, szétrobbantja a lámpát, üvegzápor hullik a fejünkre. Rossz jel, mondja valaki. Jó jel, mondja Kurázsi mama, a cserép szerencsét hoz… Elmesélem, hogy tegnap délután felhívott New Yorkból Algirdas Landbergis litván származású amerikai író. – Ne dühöngjetek Baker miatt – mondta –, hogy is érthetné Európát egy texasi üzletember. – Persze mégis félő, hogy a belgrádi kommunista tábornokok rosszul értelmezik Baker egységes Jugoszláviáról szóló álláspontját. Ahogy a tizenkettek sem értik Markovič szüntelenül optimista mediterrán mosolyát… Minden rendben lesz, esetleg egy gazdasági blokádot kell kibírnunk… aztán találgatjuk, ki fogja először elismerni Szlovéniát. Ausztria? Svájc? Vagy netán Norvégia, amely a század elején a legnagyobb békében vált le Svédországról?… Délután a novellám utolsó korrektúráját javítom a Nova revija számára. Többször megzavar a telefon: hol leszek este? A függetlenség kikiáltásán?… Este a parlament előtti ünnepségen katonai repülőgépek zúgása nyugtalanítja a gyülekező tömeget, a Jugoszláv Néphadsereg MIG-gépei mélyrepülésekben körözve demonstrálják jelenlétüket. – Mindössze annyi történhet – mondja egy fiú az aggódó lánynak, aki a kezét szorongatja hogy lezuhan… – Küldöttségek érkeznek, az emberek felismerik Zilket, Bécs polgármesterét, aki pár nappal ezelőtt a tizenkettek ellenében határozottan kiállt Szlovénia és annak önrendelkezési joga mellett, egy csoport tapssal üdvözli. A parlamentből piros szőnyegen érkeznek a képviselők, akik tegnap a kamerák előtt még vérre menő csetepatét folytattak minden apróságért. Ünnepi hangulat, Milan Kučan elnök nyugodt beszéde, egy szóval sem említi az önálló államról szőtt ezeréves szlovén álmokat, szinte túl pragmatikus. Igen, ő az a bizonyos K. az Emlékek Jugoszláviáról című írásomban, akiről januárban megjövendöltem, hogy ki fogja kiáltani a függetlenséget, noha nem hittem benne túlságosan… Díszegység, kulturális program, Polde Bibič szavalja az államalkotó Oton Zupančičot: „…szeretjük ezt az átkozott világot / bár ellenünkre van…” Üdvözlések, ének, tűzijáték, a lelkesedés hullámai a tömegben. Barátaimmal élcelődünk, egytől egyig individualisták lévén nem vagyunk hívei a tüntetéseknek, a szocreál belénk nevelte a tömegtől való idegenkedést. Mégis nagyszerű a pillanat, amikor az egyik rúdról levonják a csillagos lobogót, s ugyanakkor a másikon magasba kúszik a szlovén zászló a Triglav, a mitikus szlovén hegy képével. Aztán népünnepély a régi Ljubljana utcáin és terein, csoportunk ott találja magát a kormányfogadáson a Cankarjev domban… kissé kínos: volt ellenzékiek, az oppozíció, politikai elítéltek az új hatalmi elit tagjaivá válunk? A kormányban a barátaink, a külügyminiszter Rupel, a képviselő Šeligo, a parlament elnöke, Bučar, a győztes választások után egyenesen a Nova revija puritán szobáiból kerültek mind a kormánypalotába, a védelmi miniszter Janša katonai börtönben ült, a belügyminiszter Bavčar az emberi jogok védelmére alakult bizottság elnöke volt. A történelem ironikus ellentmondásai. Bor, vidámság, mégis némi szorongás. Csatlakozik hozzánk egykori ellenségünk, a szakavatott és a maga szerény módján karizmatikus elnök, Kučan, és feloldja a feszültséget, amikor megkér, szóljak Olgának, hogy holnap egész biztosan elmegy Mariborba, a Traviata premierjére. Aki a Traviata premierjére készül, az biztosan nem számít nehéz időkre.

Éjfélkor tűzgyújtás a trnovói plébánia udvarán, ahova életvidám és bölcs barátunk, Janez Pogačnik plébános hívott meg. Barátságos éjféli tűz. Bor.

 

Csütörtök, június 27.

Tankok. Reggel felhívom Olgát, és mondom neki, hogy Kučan készül a Traviata premierjére. – Miféle Traviata – kiáltja Olga a telefonba –, megőrültél? Mindenütt tankok! Az emberek a laktanyák elé gyűlnek, és megpróbálják útjukat állni. – Előbb azt gondolom, újabb helyi incidens, erőfitogtatás a hadsereg részéről, mint tegnap a MIG-ekkel a Parlament felett… A Cankarjev domban, ahol tegnap este ünnepeltünk, ma a Szlovén Világkongresszus küldöttei gyülekeznek. Köztük sok politikai emigráns, sokan először vannak idehaza 1945 óta, nevüket, könyveiket ez idáig elhallgatták, betiltották. A szlovén függetlenség kikiáltásának napjára tértek vissza, kézszorítások, üdvözlések, megbeszéljük a kulturális szekció munkáját, szerzők, szerkesztők, professzorok Torontóból, Buenos Airesből, Clevelandből, Sydneyből. Egyharmada él diaszpórában a kis szlovén népnek, s bizonyára ugyanilyen hányada a kultúrájának is… Képtelenség munkához látni, egyre több a hír tankokról, Maribor környékén lövöldözés volt… mi történik tulajdonképpen? A kongresszus mégis elkezdődik, noha a küldöttek fele nincs itt, mivel a lezárt utak és repülőterek lehetetlenné tették ideutazásukat. A barikádok, amelyeket saját autóikból és autóbuszokból emeltek az emberek. – A tankok mindenen átgázolnak, a kerteken, az ágyásokon is – mondja mosolyogva Jaro Skrušny. – Itt ellenállás lesz. Lecsukhatják a szlovének íróit, leválthatják a kormányukat is, de aki eltapossa a salátájukat, az nagyot kockáztat. És itt lánctalpakkal tapossák a kerteket. Ennek nem lesz jó vége. – Mielőtt bemegyek a terembe, megtudom, hogy katonai repülőgépek milyen tartalmú röpcédulákat szórnak le Szlovénia fölött:

„Szlovénia lakossága… a Jugoszláv Néphadsereg egységei átveszik az államhatárok felügyeletét… biztosítják a békét és a biztonságot… Szlovénia lakói, tartózkodjatok otthon, illetve a munkahelyeteken. Ne engedjétek, hogy tulajdon érdekeitek ellen használjanak fel benneteket… Békére és együttműködésre hívunk fel mindnyájatokat!… Egységeink következetesen és energikusan fogják végrehajtani feladataikat.

Minden ellenállást letörünk!”

Vagyis megszállás. Ilyen ostobán, ilyen értelmetlenül, mégis ennyire egyszerűen. Eszembe jut az 56-os Budapest, a 68-as Csehország. Arra gondolok, hogy 1991 közepén az új Európában azért mégsem ismétlődhet meg ilyen bohózat módjára a történelem. Minden ellenállást letörünk. Nézem a küldöttek sápadt arcát, és nem kétlem, a sors iróniáján töprengenek, amely éppen egy ilyen napra vezérelte őket ide a messzi Argentínából vagy Kanadából. Volt, aki 1945-ben a vörös csillag elől menekült el itthonról, és most ennyi év után megéri lidérces álmainak megelevenedését. Nyugtalanság fut végig a termen, jön Kučan, Bučar, Šuštar érsek, Rupel… Kučan sápadt, de higgadtnak látszik. Traviata helyett háború. Igen, háború, amikor beszélni kezd, világossá válik: ez agresszió, kísérlet Szlovénia megszállására. És ellenállás. Amikor bejelenti, hogy Szlovénia már védekezik, mindenki feláll a teremben, és tapsolni kezd. Egy pillanatra kínos érzésem támad, mivel a légkör a karizmatikus vezér által celebrált kongresszusokra emlékeztet, mégis – micsoda különbség ama pártliturgiák és az itt összegyűlt annyiféle, tegnap még haragban álló, ádáz vitákra kész emberek hirtelen egysége között; még nem tudják, mi történik e termen kívül, nem tudják, hogyan fognak hazajutni az óceánon túlra, és készek itt maradni, kockáztatni, sőt csatlakozni az ellenálláshoz, amint egy Argentínából érkezett szlovén politikus kijelenti. Vladimir Pregeljt hallgatom, házigazdám volt két hónappal ezelőtt Washingtonban, kultúrember, továbbá annak idején a Watergate-ügy esküdtszékének elnöke; a gondtalan színházi estére gondolok, amikor együtt örültünk „az ő városában” az én sikeres bemutatómnak és a viszontlátásnak Szlovéniában. Most itt beszél ez a kivételes férfiú Szlovéniában, amelynek az életét szentelte, de ez a Szlovénia e pillanatban a megszállás első napját éli. Jeffersont idézi, továbbá Kennedyt („ne kérdezd, mit tehet érted nemzeted, kérdezd inkább, mit tehetsz te nemzetedért”), szól az amerikai demokrácia értékeiről, ám éppen ez az Amerika bátorította szerencsétlen diplomáciájával akaratlanul is a jugohatalmasságokat, hogy eleresszék a láncról a kommunista hadsereget, annak nekiszabadult szoldateszkáját. Aztán nem bírom tovább a teremben, ahol a feszült, ám higgadt résztvevők folytatják a kongresszus munkáját. A barátaimat keresem, valamit tenni kell. Megbeszéljük, hogy találkozunk a Nova revijában, hogy értesítjük… kit is? Ugyanúgy kérdezgetjük egymást, akárcsak 68-ban Kundera és Kosik Prágában… kit is? Hol van Európában vagy a világon az az értelmiségi, aki el tudja magyarázni a Nyugat közvéleményének, milyen drasztikus hibát követtek el a nyugati politikusok az egységes Jugoszlávia mellett való makacs kitartással, miként engedtek a jugointegralistáknak, akik elsősorban is jugokommunisták és jugomilitaristák? Micsoda chamberlaini vakság ez, amiért a kis szlovén nép fog fizetni, és fizet máris… És ki fogja elmagyarázni a nyugat-európai bürokratáknak, hogy mit sem érnek az emberi jogokról szóló lamentációk, ha azok a jogok nem mindenkire és nem teljességgel érvényesek? Bármennyire is kockázatos és ragadós a szlovén önrendelkezés, annak egyértelmű elismerése nélkül egy problémát sem lehet megoldani, hanem továbbra is csak besöpörni az európai protokoll szőnyege alá. Bizonyára túlzott várakozás, hogy valaki megpróbálná nekik elmagyarázni a különböző nemzeti tartalmak együttélésének kulturális jelentőségét. Meg kényelmetlen is, újabb felesleges nyűg a reggeli tejeskávé mellé… Hírek a Szlovénia északnyugati részén zajló összecsapásokról. Maribori és murántúli földijeim bátran védekeznek. Északon még egyetlen határátkelőhely sem esett el. Az olasz határon felvonják, majd leeresztik a jugoszláv, illetve a szlovén logobót. Zászló fel, zászló le.

Ljubljana üres, az útkereszteződésekben barikádokat emelnek teherautókból és a zöld városi autóbuszokból. Az üres téren áthajt kerékpárjával egy rendőregyenruhás férfi, feszülő hátsóján hegymászó hátizsák és hatalmas revolver. A kép olyan veszedelmesen nevetséges, hogy egy pillanat alatt rájövök, itt komolyra fordult a dolog. Nem valahol messze, hanem itt, a csendes ljubljanai óvárosban. Felhívom a barátaimat Amerikában, Németországban, Magyarországon, latba kell vetniük írói, erkölcsi és mindennemű tekintélyüket, mindig próbáltam őket megkímélni attól a kíntól, hogy megértsék a jugoszláv zűrzavart, most azonban, e pillanatban a dolgok önmagukban is világosak… A posta még mindig működik, sietve ecsetelem a helyzetet, igyekszem nyugodtan, kicsit könyörögve: írjatok, telefonáljatok, tiltakozzatok, segítsetek, hogy meg tudjuk őket állítani. Közben a rádió hírei a terepről, megkezdődtek a fegyveres harcok. Mindenki előtt világos, hogy Szlovénia nem képes magát tartani, mégis védekezik. És ha még adunk valamit a Szentírásra, akkor Dávid… Kamnik felől robbanások hallatszanak, a Kongresszus téren szlovén katonák és rendőrök futnak keresztül. Aztán megremegnek az ablakok, egy pillanat eltéréssel két félelmetes robbanás egészen közelről, valahol Ljubljana felett. A homályos nyugtalanság mellett először érzem valami volumen terjedését a koponyámban, a félelmet… A város teljesen üres. A Cankarjev domban kevés ember, az ünnepi hangversenyt lemondták, lemondták az irodalmi estet is. Mégis mind eljöttünk, akik szereplői volnánk: Tone Pavček, Niko Grafenauer, Jože Snoj, Boris Novak, Tornáz Šalamun, Dane Zajc, Ivo Svetina… néhány barát és ismerős van itt. Josip Osti is Szarajevóból. Úgy döntünk, hogy megtartjuk az estet. Különös felolvasóest, szorongásos, ugyanakkor bizonyos módon eksztatikus. Dane Zajc kivételes ihlettel beszél, egy háborút már végigélt gyerekfejjel. Jože Snoj is, aki versét a szlovén hadsereg katonáinak szenteli, a szlovén hopliták lovasainak, a negyvenöt évvel ezelőtti két szlovén hadsereg legénységének. A múltbéli meghasonlottság most megbékélt, közös nemzettudatban olvad fel, e pillanatban valami új születik… Kint tavaszi zápor, lombkoronák nyögnek, ágak törnek s hullanak az útra. Itt van tehát a történelem vak békétlensége a maga drámai kulisszáival, csak ki kellett várni… Majd a rövid szélcsendben hazaindulunk az éjszakai Ljubljanában, mint már annyiszor. Most ijesztően üres. Megállunk az óváros felújított kútja előtt. A társaságban lévő zongorista elmondja, hogy pár házzal arrébb állt az anatómiai színház, az egyik legrégebbi Európában. Aki nem tudná, az anatómiai színház nyilvános anatómiai boncolásokat jelentett.

 

Péntek, június 28.

Virradatkor, szinte még az éjszakai órákban harcokról érkeznek hírek Szlovénia minden területéről, a legsúlyosabbak a határátkelőhelyeknél, Muraszombaton, Brnik repülőterén. Száz halottról és sebesültről szól a hivatalos híradás. A remény, hogy kilencvenkilenc a sebesültek száma. Páncélosok az utcákon, barikádok, fegyveresek mindenütt. Eligazítások légitámadás esetére, útmutatások, közlemények, drámai híradások, vaklárma, fekete humor, higgadt emberek, akik nyugodtan végzik feladatukat, egyes városi autóbuszvonalak még mindig működnek, a Szlovén Világkongresszus folytatja munkáját. A levegő azonban forr a feszültségtől. Skrušny látta az erkélyükről, ahogy szétlőttek egy helikoptert. Egyesek azt állítják, hogy a rakétát az Iskra toronyházából lőtték ki, vagyis ugyanonnan, ahonnan tegnapelőtt éjszaka az ünnepi tűzijátékot adták a szlovén függetlenség kikiáltása alkalmából. Az új Hieronymus Bosch majd különös távoli lángkévék helyett üvegbeton tornyokból lövellő tüzeket fog megfesteni. A megszálló hadsereg tagjai lövik az útjukban álló barikádokat. Többé senki sem nevezi őket másként, csak megszálló hadseregnek. Gornja Radgonán civilekre lőnek, civil gépkocsioszlopokat géppuskáznak, homályos jelentések a határátkelőhelyekről. Wakounig érkezik, a Naš tednik újságírója Klagenfurtból, látta az összeégett holttesteket, amelyek a szétlőtt helikopterrel együtt zuhantak a földre. Az égett hús bűze, roncsok az ismert csendes utcán… Az íróegyesületben felhívást fogalmazunk a nemzetközi szellemi nyilvánossághoz. Hány szolidaritási nyilatkozatot és fehívást állítottunk össze itt, most nekünk van szükségünk segítségre. Jön a hír, bombázzák Brniket. Azt mondják, ég az irányítótorony. Trzinnél kemény csata dúl a repülőtérért. A felhíváshoz csatlakozik az akadémia és mindkét egyetem. Megszervezzük a munkát, a felhívást elküldjük ezer címre, a világ minden tájára, egyetemek, újságok, egyének, művészeti egyesületek számára. A Cankarjev domban megkezdjük az aláírásgyűjtést a kulturális és a tudományos élet képviselőitől, s ugyanígy Mariborban az egyetem rektorátusán. Az emberek eleget tesznek a rádión közzétett felhívásnak, noha nem könnyű átjutni Ljubljanán, némi bátorság szükségeltetik az úthoz… Újságíró-, művész- és tudományos körökből néhányan súlyos csalódást okoznak ezen a napon. Egyes fejekben az intellektuális szkepszis teljesen összekeveredett a kollaborálással. Főként az úgynevezett „baloldal” köreiben. S ugyanonnan meglepő határozottság és világosság. Némely kommunistaellenes radikálisokat is mintha a föld nyelte volna el. A többség azonban higgadtan, világos határozottsággal vallja, hogy ennek a dolognak a végére kell járni, akármilyen lesz is az. Ahogy Tine Hribar mondaná: nem bátorság, hanem tántoríthatatlanság, higgadtság, nyílt tekintet… Az egyik firkász azt írja, hogy a területvédelmisek tele gatyával várják a tankokat. Szép. Szeretném látni, ő hogyan várná őket… de hát kell-e foglalkoznunk minden égbekiáltó ostobasággal? „Janša hadserege” és „Bavčar legényei” viszont láthatóan még mindig verekednek, mialatt mi Ljubljanából a híradásokat küldözgetjük a nagyvilágba. Győzelmekről érkeznek hírek, egyszerűen győzelmekről, ami teljesen hihetetlenül hangzik, a megszálló hadsereg egységeinek kapitulációiról. Hogyan fogja megérteni tíz év múlva az újságolvasó, hogy a „Janša hadserege” szókapcsolatnak még pár nappal ezelőtt is ironikus felhangja volt, most pedig egyszerre a dicsőség glóriája társul hozzá. „Hass-Liebe Verhältnis”, bizonyára új folytatásokkal… Az európai diplomácia megmozdult. Tárgyalások a tűzszünetről, este már azt beszélik, hogy arra nem a mieinknek van szüksége, hanem a JNH-nek, ha nem akar vereséget szenvedni. „Yugoslav People’s Army”, írjuk le az angol nyelvű híradásokban, amelyekből mind többet küldünk szét a nagyvilágba. Ez a név világosan elárulja e hadsereg visszás természetét. A Nova revijában őrült aktivitás oldja fel szorongásunkat. Rádióhírek, telefonok, gépelés, kiáltások és a fax barátságos cincogása, ezé a hihetetlen találmányé, amellyel üzeneteink bármely pillanatban odajutnak, ahova akarjuk. Varázsdoboz, amit a költők és az úgynevezett technikai haladás szkeptikusai még hetekkel ezelőtt is kinevettek. Este ismét a Cankarjev dom, a Szlovén Kongresszus küldöttei búcsúznak, éneklik a népdalt: „Ki árthat nekünk?” Pedig sokan közülük nem tudják, hogyan fognak kijutni ebből a siralomvölgyéből… Ugyanakkor a tv képernyőjén harctéri jelenetek, szánalmas, szomorú képek a YU-hadsereg fiatal katonáiról, akik Domžale környékén kifosztottak egy házat, majd elfogatásuk után visszaadták a rablott pénzt, a takarékkönyveket… Otthon a kimerültségtől nem tudok elaludni… A harctéri jelenetekre gondolok, amelyeket nem látunk, a fiúkra a fegyverrel a kezükben, a várakozásra, a félelemre, a golyó ütésére a testben… a politikusokra, akik hatalmas felelősséget vállaltak magukra… a különös, szürkéspiros, áttetsző fényre ma délután a Kamniki-nyereg felett… Nem, nem északi fény volt.

 

Szombat, június 29.

A Prešeren téren reggel egy civil pisztollyal a kezében leállít egy taxit, kirángatja a vezetőt, és átkutatja a sárga Mercedest. Aztán elvezetik valahova a magisztrátus felé. Kínos jelenete a láthatatlan háborúnak, az utcai erőszak egy mozzanata; annál is kínosabb, mivel egyesek helyeslik a civil eljárását. Kapcsolatban állhat vajon az éjszakai lövöldözéssel? Az emberek közé lopakodó félelemmel, ahogy Dane Zajc mondja? Így fogunk élni ezután? Ma éjszaka fegyvernyugvás, Kučant egyesek tüstént megpróbálják árulással vádolni, mert elfogadta a külügyminiszteri „trojka” feltételeit. Valóban szokatlan, hogy Luxemburg, Hollandia és Portugália igazgatja a dolgainkat, és állít feltételeket külügyminiszterei által, de hát ezek a játékszabályok. Bár kétlem, hogy ezek az emberek egyáltalán megérthetik, mi történik itt. Ha eszembe jutnak egyes holland kollégáim, bizony kétlem, hogy politikusaik… A Szent Flórián-templomnál egyszér csak világosan hallom, amint két fiatal hang a Bárká-t énekli teljes nyugalommal. A jó öreg Kumba a maga sajátos humorával mindig így vigasztalt bennünket, valahányszor politikai megrázkódtatást éltünk át ebben a boldogtalan Jugoszláviában: „Nincs semmi baj, mert még nem éneklik a Bárká-t.” A Poljanska útról ment 1941 áprilisában a belváros felé, s hallotta, mint énekelték a népdalt sorra az összes kocsmában, a Činkolében, a Kolovratnál és végül a Šesticában is. Most mit mondana Kumba? Most tehát eljött, aminek jönnie kellett. És Ahac? Főként pedig Kocbek. Azt hiszem, a hetvenes évek elején írta le: „Beleborzongok, ha végiggondolom, Istennek miféle elszámolnivalói vannak a szlovénekkel.” Aztán felharsant a gúnykacaj, a Kommunist című lapból valami Janko Liška röhögése: Kocbeket a hideg rázza, Kocbeknek betekintése van Isten könyveléseibe. Ha Istennek nem is, az európai könyvelőknek ma alaposan foglalkozniuk kell a szlovénekkel, a szlovén önállósodásnak nemcsak a szovjet birodalom számára lehetnek sorsdöntő következményei, a francia elnök nyíltan elmondja, miféle veszélyeket jelent, ha a leszakadási láz kiterjed Nyugat-Európára. Sajnos attól tartok, Istennek elszámolnivalói vannak a mi életünkkel is, a bátorság és a határozottság próbáját méri ránk egészen a legvégső, a halál előtti pontig, amikor már csak az a kérdés marad: mi az értelme…? Szlovéniában ma is sokan kockára teszik életüket. Ezen a derűs napon, amikor meleg fény árasztja el az utcákat, a Pohorje erdeit, a folyópartokat, a pirani móló körül csillog a tenger mozdulatlan tükre… e pillanatban visznek valakit sebesülten, valaki kimászik a lángoló tankból… Ezek most nem a kuvaiti háború képei… számunkra legalábbis nem. Valószínű, hogy e pillanatban valaki Németországban a heverőjéről figyeli ezeket a képeket… Niko Grafenauer, a Nova revija főszerkesztője fáradhatatlan, dolgozni kell, bombázni az európai értelmiségi közvéleményt, átgondolt tevékenysége könyörtelenül kötelez mindünket. A költészet és a nyelv nemcsak esztétika, hanem mindenekelőtt etika, szigorú szövetség dolga. A televíziótól hívnak, kívánok-e nyilatkozni. Nem kívánok, nem szeretem a televíziót, de nyilatkozom. A kamera előtt beszámolok az írók tevékenységéről, felhívom a kulturális és tudományos élet képviselőit, használják ki a világban létező szakmai és baráti kapcsolataikat, barátaink vessék latba szakmai tekintélyüket és erkölcsi befolyásukat a szlovén ügyért, most ennek van itt az ideje. Röviden leírom a már érkező visszhangokat. A Nova revijába valóban jönnek az íróegyesületek, egyetemek válaszai, pompás reléállomást találtunk Los Angelesben, ahonnan Marc Ryavec szórja szét híreinket, Németországban Siegfried Schaarchmidt, aki oly észrevétlenül járt Bledre, a PEN-találkozókra, s olvasta japánból készült fordításait, Izraelből Sherif Batscheva telefonál, jelentkeznek Prágából, Londonból, Budapestről, hogy Ausztriáról ne is beszéljek… A „Bedem” haditerv kivonata Pregelj kitűnő fordításában faxon eljut számos címre, és úgy tűnik, már hatása is van; hamarosan teljesen kész lesz a militarista őrületnek ez a dokumentuma. Megörülök valami J. M. Cleary Walesből érkező rövid üzenetének: „Gratulálok a mai Guardianban megjelent szavaihoz.” Egyik üzenetünk tehát célba ért. J. M. szlovénül még hozzáírta: „A szabad, szuverén Szlovéniáért”… Délután rövid sétára indulok a nevezetes szerény udvari pavilonból, ahol a Nova revija székel – azért nevezetes, mert itt tartóztatták le Janez Janšát – és a Cankar utca közepén a különleges egység éles kiáltásai, gyors mozdulatai, automata fegyverek előreszegzett csövei közé kerülök… Visszahúzódom a kapualjba, az utca egy pillanat alatt kiürül, a Munkásháznál lőnek, mondja valaki, közelemben az egyik fegyveres hordozható adóvevője recsegi a parancsokat… Később a Nova revija szerkesztőségében még egyszer hallunk lövéseket, vagy feszült idegeink hallják csak?… Éjszaka tetőfokára hág a feszültség Ljubljanában. Azt mondják, terroristák lövöldöznek az utcákon… Támadást intéznek a parlament ellen, amely rendkívüli ülést tart. Két rendőrt megöltek, a JNH egyenruháját viselő halott terrorista képét a televízió mutatja éjszakai adásában. Ez a kép velőmig megráz, valaki diadalittasan felordít a szerkesztőségben, mire hangos veszekedés tör ki közöttünk, idegeink lazulnak… Marko Negovanović, az elhárítás főnöke beszél, s a főparancsnokság nevében azzal fenyegetőzik, hogy a hadsereg minden eszközt latba vetve támadást intéz Szlovénia ellen. A junta megőrült, ezek valóban mindenre készek. Minden eszközzel, azaz repülőgépekkel, bombákkal, vegyi fegyverekkel és a Securitate módszereit máris alkalmazó terroristákkal. Megírunk két éjszakai felhívást, egyet a világnak, és ez nemcsak segélykérés, hanem a tábornoki őrültség dühös elítélése is, a másikat a volt Jugoszlávia értelmiségének. Azoknak, akiknek a Nova revija adott otthont üldöztetésük idején, azoknak, akikért szót emelt a szlovén PEN, mikor a kommunista aparatcsikok zablát akartak rájuk kényszeríteni, azoknak, akik most a telefonvonal túlsó végén kéretik magukat, amikor Boris Novak szolidaritásra hívja fel őket, mindazoknak, akiknek meg kellett volna szólalniuk, de akik csöndben várnak a megoldásra. Hol vannak most?… Egy óra, a rádió kéri, ne menjen senki az utcára, húzódjon el mindenki az ablakoktól, legyen mindenki felkészülve. Nem tudunk hazamenni. Végigvirrasztjuk az éjszakát, dolgozunk, egyre kevesebbet beszélünk, várjuk a reggelt…

Reggel, hazafelé menet, többször átnézik az autónkat, a vasárnap reggel levegője remeg a feszültségtől; rendkívüli állapot az ostromlott város utcáin.

 

Vasárnap, június 30.

Alighogy hazaérek Trnovóba, felüvöltenek a szirénák, a rádió közli, hogy a zadari repülőtérről gépek szálltak fel. Akinek eszébe jut Negovanović tegnap esti eszement beszéde, az őrült szirénáknak kell hogy higgyen, bármilyen hihetetlenül hangzik is. Indulunk az óvóhely felé, fiatal francia barátunk is, aki elképedve bámulja az eseményeket… Az emberek nyugodtak, hallgatják a rádiót, Jelko Kacin tájékoztatási miniszter hangja e pillanatokban akár az őrzőangyalé, a hang itt, őrző tekintete fent az égben, ahol Negovanovič és Adžič gépei repülnek, „minden eszközzel” a fedélzetükön… Azok szomorú emlékei, akik már éltek át bombázásokat. Történet a bombáról, amely a háború alatt pont oda esett a kertben, ahol most az óvóhely van. Tréfák, düh, megható és komikus jelenetek, mi legyen a kutyával?… Délután megtudom, hogy Gornja Radgonán megölték Janez Svetinát, Shri Aurobindo ismerőjét és fordítóját, akinek pár hónapja adtuk ki Integrális jóga című fordítását. Talán kilépett a szállodából az utcára, s egy katona a tankból egyszerűen lelőtte… Ante Marković mosolytalanul a ljubljanai tárgyalásokon. Öregnek látszik, olyan felelősséget vállalt magára, ami össze fogja roppantani. Valakinek vállalnia kell Svetináért és az összes kioltott életért, az otthonok szétdúlásáért. Ez itt nem elvont politikai felelősség. Hanem annak a felelőssége, aki lőszerrel és a rombolásra felszólító paranccsal kivezényelte a tankokat a kaszárnyából… Miloš Mikeln már az első napon javasolta, gyűjtsük a háborús bűnökre vonatkozó dokumentumokat… mert mi más Svetina meggyilkolása, a gépkocsioszlopokban tartózkodó civilekre való tüzelés, két osztrák újságíró meggyilkolása, a lövöldözés a vöröskereszttel ellátott helikopterekről…? Adam Michnik hív, nyílt levelet intéz hozzám a Gazeta Wyborszában. Meleg szavak, Michnik beszédhibája, örökös tréfái, örökös embersége. A szerény „Európai 1989”… Délután a Nova revijánál, késő este a Gradaš-čica mentén, a Zvonnál. Mintha minden a legnagyobb rendben volna ezen a meleg nyáréjszakán… Ha nem törne ki hirtelen a veszekedés a szomszéd ház kapujában, majd a rövid, igen kegyetlen verekedés. A kutya miatt.

 

Hétfő, július I.

Már harmadik napja hívnak Frankfurtból, hogy írnék egy terjedelmesebb cikket a Frankfurter Allgemeine Zeitung számára, miként látja az eseményeket az író, én meg, ahelyett hogy elvégezném ezt a fontos munkát, valami Grujevićet hallgatok, aki azzal fenyegetőzik a rádión keresztül, hogy Mokronognál a levegőbe röpít egy üzemanyagraktárat. Közli, hogy ez természeti katasztrófa lesz a javából. S úgy mondják, valóban az lesz egész Alsó-Szlovénia számára. Az őrült tiszthelyettestől nem messze laknak Peterle elnök szülei. A másik efféle fanatikus ott ül Škofijében, a harmadik Radgonán. Mi van ezekkel a Tito-tisztekkel, miféle értékrendjük van ezeknek, mi az az ideál, amelyről parancsnokuk, Adžić beszélt, mi zajlik a szívükben és a fejükben? Igaz, hogy a laktanyák pincéiben agyonlövik a dezertálókat? Mi van a bevonultatott szlovén fiúkkal? Miféle téboly telepedett erre az országra? Miféle ördög keze van megint a dologban? A létező erőszakmennyiség tovább mozog ide-oda ezen a bolygón? Egy pillanatra idevágtatott, hiszen az örökkévalóság szempontjából a libanoni és az iraki öldöklés is csak egy pillanat volt csupán. S ha így van ez, ha a gonosz tetszés szerint költözik oda, ahova akar, akkor senki sincs biztonságban. Ma az idilli Szlovéniában tombol az őrült erőszak, holnap megjelenhet az ördög Bécsben vagy Amszterdamban, bármennyire hihetetlennek tűnik is. Vagy talán ott már kiadta a kiszabott mennyiséget. Nem akarom elhinni, hogy csak a vaksors játszik velünk. Hiszek a cselekvő emberben, hiszem, hogy az agresszió elleni cselekvő ellenállás békét hoz. Különben tétlenül várhatnánk a sorscsapásokat. Egyes szlovén politikai és intellektuális cinikusok átváltoznak érzelmek reflektálatlan tömegévé, feledve, amit az értelmük tegnap diktált, ebben a pillanatban is teljesen zavarodottan, óbégató jeremiádjaikban tobzódnak. Így transzformálódik át értelmük is Gregor Samsa testévé, aki képtelen elmozdulni, bár tudja, mi történik körülötte. A röpke hétfői fegyver nyugvás alatt egyesek már a beszűküléstől, továbbá Szlovénia militarizálásától óvnak. Békeharcosaink ráadásul nem olajágat, hanem fehér zászlót lobogtatnak… Az Idrijca feletti Črni vrhről érkezik a hír, hogy a néphadsereg katonái felrobbantottak egy fegyver- és lőszerraktárat, kétségkívül azért, hogy ne kerüljön a szlovén hadsereg kezébe. Kapitulációk, szökések, átállások a szlovén oldalra, demoralizálódás, idegesség a kaszárnyákban; ez láthatóan nem az ő háborújuk. Kivéve azokat, akik a neretvai meg a rigómezei csata bűvöletében élik le életüket… A Nova revijához megérkezik Kundera és A. Finkielkraut üzenete. Jaro Skrušny állandó kapcsolatban áll velük. Boris Novak pedig Konrád Györggyel… Boris eddig legalább tízszer hívta Perišićet, a szerb PEN elnökét… A nemzetközi PEN-központ indítványára már korábban javasoltuk, hogy a négy jugoszláviai PEN-központ találkozzék Bledben, a szerbek nem akarnak jönni, a macedónok kimentik magukat. Most úgy tűnik, Blokh és Konrád jelenlétében fogunk találkozni… Budapesten. A munka a Nova revijánál egyre intenzívebb és kimerítőbb. „Niko parancsnok” nem tűr lazítást, egész idő alatt rendkívül feszült, időnként túlságosan is. Sok ember jön -megy, egyeseket nem ismerek. Mind segíteni akar; fordítanak, gépelnek, címeket hoznak. Tomaž Zalaznik, a lap tiltakozó, szolidaritási programjának igazi motorja szüntelen mozgásban – most már három (kölcsön-)faxunk van, hűtőszekrényünk… hirtelen ötlet, hogy angol nyelven is ki kéne jönni a lappal, az adrenalinszintünk ismét felszökik. Hírek a kapitulációkról; Janša követeli, hogy a néphadsereg fegyverek és felszerelés nélkül vonuljon vissza a kaszárnyába. Kivéve a tiszteket, akik az önvédelmi fegyverüket megtarthatják. Lőszer nélkül… Ezt nem fogják lenyelni… Ez túl kockázatos. Mindegy: micsoda öntudat! Hírek, találgatások, zavar, hányadik napja is tart ez a háború? A hatodik napja. Még csak a hatodik?

Egykor megpróbálunk hazamenni, de a kapuban a különleges alakulat egy őrjárata állít meg. A rendőr az elöl haladó Skrušny bordái közé nyomja a csövet, mielőtt ennek még ideje volna megijedni. Nem engednek ki a házból. Úgy látszik, az utcák ismét veszélyesek. Megint a Nova revijánál kell éjszakáznunk. Zalaznikkal választunk: egyikünk az asztalon, a másik a székeken. Dühösen forgolódom a kemény fekhelyen, és nem gondolok azokra, akik e pillanatban az erdőben fekszenek, vagy az út menti állásokban, fegyverrel a kezükben, s a halálra… nem, az életre gondolnak.

 

Kedd, július 2.

Délelőtt megpróbálok elintézni néhány sürgős dolgot a kiadóban. Két alkalmazottunknak, mindketten ugyanabban az irodában dolgoznak, a fiaik katonák, az egyik a területvédelemnél, a másik a néphadseregnél, valamelyik őrült tábornok közelében, aki azzal fenyegetőzött, hogy lerombolja a lakóházakat az egyik szlovén nagyvárosban. Mennyi aggódás, mennyi dilemma, mennyi félelem és átvirrasztott éjszaka, a szeretteinkért… A sietős kiadói foglalatosság közepette Primož Simonitivel meghallgatjuk a híreket: a Krakovói erdőnél a hadsereg repülőgépekkel támad. Támadás Radgonán is. Egyszer talán majd úgy írják le ezeket az eseményeket, mint egy érdekes kis háborút a kis Szlovéniában, pedig itt emberi életek pusztulnak. Az is sok volna, ha csak egy halna meg azok közül, akiket ismerek, mint Janez Svetina, aki pár hónappal ezelőtt itt ült közöttünk. De mindenhonnan érkeznek a hírek az új halottakról. A hadsereg kazettabombákat vet be, valaki elmagyarázza a működésüket. Genscher nem tud Ljubljanába jönni, Villachban fog találkozni Kučannal és Rupellel… Délután a trnovói postán majdnem a földre terít egy félelmetes robbanás. Zűrzavar, a postásnők biztonságba helyezik a pénzt, emberek rohannak az utcán. A várból lőnek, kiáltja valaki. Abban a pillanatban légiriadó, légitámadást jelez a sziréna. A rádió közli, hogy egy MIG-21-es mélyrepülésben elhúzott a város felett, és lövést adott le a ljubljanai várra. Rövid nyugalom, aztán a hír, hogy bombázzák a televízióadókat a Krvavecen, Domžalében; Ljubljana körül robbanások. A belgrádi parlamentbe behatolnak azok az anyák, akiknek a fiai Szlovéniában teljesítenek szolgálatot: – Adjátok vissza a gyermekeinket! – kiáltozzák. Az általános zűrzavar és ordítozás közepette Bata Zivojnovič színész azt ajánlja, hogy a szlovén katonákat addig is ejtsék túszul. Mi mást lehet várni az egykori Tito-filmek hős partizánjától? Még egyszer aláhúzom: gyászolunk minden életet, amit kioltottak ebben az átkozott háborúban. Továbbá: mi, szlovének nem a szerbekkel állunk háborúban, egyetlen néppel sem, mi a jugoszláv tábornoki junta ellen harcolunk. A szerb képviselők azt kiabálják, árulás! Ezt nem értem. Este Adžić beszéde a televízióban, szereplésével beillenék valamely dél-amerikai junta puccsista tábornokának, szavai alapján veszélyes, kész minden szélsőségre. Ez puccs. Az általános támadás kezdete? Minden jel szerint olyasvalami vár ránk, ami eddig még nem volt. A parlament előtti hatalmas tér a lobogó zászlókkal most szorongatóan üres. Pár napja még vidám tömeg töltötte meg, most eldobott újságot forgat a szél. Magányos őr, alacsonyan úszó felhők. Aleš Bergerrel indulunk Trnovo felé, Jaroslav Skrušny így búcsúzik: „Találkozunk a háború után fél hatkor a Kehelyben.”

 

Szerda, július 3.

Ragyogó reggel, bántja a kialvatlan szemet. Olvasás vagy séta helyett az első reggeli teendő a rádió híreinek meghallgatása. Megállt a tankoszlop, amely a Testvériség-Egység útján haladt Szlovénia felé. Valószínűleg a Nyugat nyomására. Mesićet megválasztották elnökké, Marković magához tért, és megint bárgyún optimista nyilatkozatokat tesz: az optimizmus a hülyék ópiuma, ahogy Kundera Tréfá-jában írják valami képeslapra. Válaszolunk a cseh írók „helsinki” és „diplomáciai” szempontú, „a megértés és a párbeszéd szellemében” fogant üzenetére. 68 augusztusában mi más nyelvet beszéltünk. 68 augusztusában, akkor maribori diákok, tüntetéseket szerveztünk, noha a beijedt pártvezetők betiltották. Tudom, hogy most nem 68 augusztusában járunk, hogy ismétlésről nincs szó, hanem 1. álláspontról, 2. nyelvezetről. A prágai íróbürokraták indolenciájáról, jól ismerem őket. A két íróegyesület és a Nova revija alá legszívesebben odaírnám még Hašek „a törvény keretei között való mérsékelt haladás pártját”. A csehek megértenék, és megsértődnének. Boris Novak tanácsára úgy írom alá, Drago Jančar nevében Drago Jančar. Ez szelídebb, de azért érteni fogják. Bürokratikus formulák helyett egyéni álláspontokra van szükségünk, emberi, egyéni nyelvre és személyiségre, amely teljességgel kiáll… Az utcán a BBC munkatársnője kérdezgeti a ljubljanaiakat, mit fognak tenni. Tankoszlop közeleg Szlovénia felé, talán légitámadás fenyegeti Ljubljanát. Mit fognak tenni? Valaki így válaszol: „We shall never surrender.” Az újságírónő nevet, minden szigetlakó jól ismeri Churchill szavait Anglia legsúlyosabb fenyegetettsége idejéből.

A lövöldözés nyomait nézzük Snojjal az Aškerčeván, a Bölcsészkarnál. Jože számára déjà vu, a legutolsó háborúból, akkoriban itt lakott a közelben. A lélektani védekezésről, a küszöbről, amit át kell lépni, mielőtt a háború természetes állapottá válna…

Inkább legyen hamarabb vége.

 

Csütörtök, július 4.

Az újságban a megölt Janez Svetina képe. Az utcán fekszik, egy ház falánál Radgonán, letakarva. Valaki felhajtotta a takarót a fejnél. Fehér arc, idegen, kőkemény… Kezembe veszem Aurobindo Emberi ciklus-át, amit Svetina fordított. Az ő emberi ciklusa most lezárult. Elment Brahmannal, a Lélekkel, amely egy a világ és a teljes létezés elpusztíthatatlan lényegével… Radgonáról a szétlőtt templomtorony képe, üszkös falak, a néphadsereg úgy tüzelt, mint a megháborodott. Irena Jančar, aki két gyerekével ott maradt minden nélkül… Egy eset Mariborból, állítólag Delić tábornok környezetéből, illetve hívétől, Alojz Lipniktől. Lipnik, aki Mariborban lakik, azt ajánlotta, adjanak tűzparancsot, s így regulázzák meg a várost. Delić nem ért egyet vele, inkább odaperzsel a tv-adónak a Pohorjén. Elképesztő: a város közepén álló kaszárnya udvaráról lőtték a Pohorjét ezek az őrültek. A városból, amely vendégszeretettel viseltetett irántuk, amelynek színházában annyit parádéztak váll-lapjaikkal és kitüntetéseikkel. Meg a Nemzeti Ház palotájában, amit szlovén parasztok építettek összeadott fillérjeikből 1900-ban, s amit a Néphadsereg 45-ben kapott meg a Néphatalomtól. Pár éve körülépítették lakásokkal, és tönkretették a műemlék épületet. Őket nem érdekelte. Ahogyan az sem, hogy a városból lőjék a Pohorjét. Eltalálták a felvonót, és majdnem megöltek egy csoport gyereket, akik fent nyaraltak a hegyen… A területvédelmisek Ljubljana utcáin, szinte már akár a győztesek, szinte már akár a hősök, szinte mint a partizánok 1945-ben. Akárhogy végződjék is, a befejezés után egy győzelemtől magabiztos vagy vereségtől sebzett nemzedék következik… egyes fiatalok olyan dolgokat éltek át pár nap alatt, amelyek végigkísérik majd egész életüket. A különleges alakulat tagjának esete, aki „beterítette” a páncélost, s amikor lángoló emberek másztak elő a harckocsiból, így kiáltott: „Jézusom, mit tettem!”… Bučar jön a Nova revijához, az „ellenzéki” évek egyik legtevékenyebb munkatársa most a parlament elnöke, akire félelmetes felelősség hárul. Akárcsak Kučanra, főként őrá, Janšára, Bavčarra, Rupelre, igen sok képviselőre… és végül: ha Adžićnak meg az embereinek sikerülne, akkor az életük… Igen, ilyen messzire jutottunk, ilyen átkozottul komolyra megy a játék… Bučar ennek ellenére felszabadult, a poljei ideggyógyintézetről mond el egy megtörtént esetet: a személyzet a légiriadó idején a pincébe kísérte az ápoltakat, és nyugtatgatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Persze, persze, mondta az egyik beteg, maguknak elhisszük, de ott vannak azok a bolondok… a tábornokok.

Az államelnökség Mesić elnökletével új ultimátumot fogad el: mindent visszaállítani a június 25. előtti állapotba. Malo morgen, ahogy Milosević mondaná. Elképedt kérdések horvát politikusokról. Ők miféle felelősséget vállalnak a jövő előtt? Szegény Horvátország. Krleža izzó levegőjű balkáni kocsmája elevenedik meg a horvát falvakban és városokban, a kocsma, ahol már leverték a lámpát, Sešelj és Dodan üvöltözése közepette. És Marković mefisztói vigyora mellett. A feszültség ingadozó amplitúdója most kissé megint enyhül. Fuentest olvastam, Terra nostra.

 

Péntek, július 5.

A teherautókat vasakadályok váltják fel a ljubljanai barikádokon, látványuk a háborús évek Ljubljanájára emlékeztet. Reméljük, nekünk csak háborús napokra kell emlékeznünk. Vagy hetekre? Vagy…? Megint jönnek a nyugat-európai megfigyelők. Úgy látszik, a háború politikával folytatódik – fordított Clausewitz…

És újra itt vannak az én kedves szlovénjeim, akik nem voltak sehol egész idő alatt, korábban pedig mindennap olvashattuk bölcselkedéseiket az újságokban, és nézhettük őket a televízióban. Egyikük, egy ismerős, aki sohasem felejti el közölni, hogy intellektuel, és külföldön tanult, azt mondja, az egész felesleges volt, és tulajdonképpen a mieink kezdtek el lőni… Az isten szerelmére, mondjuk Pregeljjel, végtére is nem agyaggalambokra lőttek. Ha jól tudom, tankokra lőttek, mivel azok parancsot kaptak a rombolásra, a gyilkolásra… Nem hiszem, hogy ez így van, mondja az ismerős… Igaz, felelem, a dokumentum megjelent… Lehetséges, feleli, ellenben egy jó kompromisszum volna szükséges, kevesebb türelmetlenség és beszűkültség… Hát megint itt tartunk?, mondom, hát kezdődik újra? Nem lehetne ezután másképp…? És az ismerősöm, az intellektuel remegni kezd az izgalomtól. Nem látod, visítja ismert falzettjén, militarizálódunk, provincializmus, ordítja, lederhosen, beszűkültség, cenzúra, héják… Ahogy ordít, egyre inkább olyan, mint valami nekihevült apostol, aki éppen vadászatra indul a DEMOS héjái ellen…

Idióta, mondom, és abban a pillanatban elfog a szégyen, pedig… Pedig a háború után semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Semmi. Azt mondják.

Az utca nyugodt, megint a kioszknál állok, mint tíz hosszú nappal ezelőtt. Akaratlanul is elkapom két nő beszélgetését. Egykedvűen csevegnek óvóhelyekről meg arról, hol lehet kapni olcsón gázálarcot… Kinyitom az újságot, s az első oldalán hírül adja, hogy aknavetőkkel megtámadtak egy falut Horvátországban. Három halott, sok sebesült. Felbukkant tehát, a sátán, odalent is. Még mindig egészen közel.