Tandori Dezső

HOMMÄGE Ä WEÄNERISCH NEP

 

Longchamp lóversenytere mellett,

a vízimalomnál,

áll egy medve, szobor, a tövében

borom meghúztam,

s azt olvastam, a helybeli norvégok

állították e

medvét hódolatul Párizsnak, a

helybelieknek.

Medvém, medvém, mondtam néhány korty u-

tán, már ha azt is

megmond’nád, Balleroy, Star Duke,

Whistlejacket

mely eséllyel fut ma, mind barátaim

emlékét hozza,

és Alexane, Analifiée, Toute Blanche,

barátnéim mint

vannaks lesznek! –, szóval,

mindezeken túl

mi van és mi lesz velünk. De csak

húztam boromból,

s minden több tudomás nélkül játszottam

Balleroyt, Star Duke-t,

Whistlejacketet, Alexanét, Analifiée-t

és Toute Blanche-ot.

 

1

A Strudlhof-tó

 

Fent a Währinger Strassén nem tudtam Doderer emlékszobáiba bejutni,
két nap pár órájára korlátozódik az emlékszobák nyitva tartása. Ám mert
az ő A Strudlhof-lépcső c. regényével foglalkozom két év óta,
s valahányszor itt járok, eljövök a Strudlhof-lépcsőhöz, mely nála:
mint az élet színpada, a szereplők – na ja, közel laktak, itt jártak
külügyi akadémiára, erre ismerték meg a barátnőjüket, hivataluk
székelt a Liechtenthalban stb. – állandó előforduló-helye, például
Melzer, a szinte kibírhatatlanul derék-átlagos ember, oly kvalitás
egyébként ez az övé, melyre, a regény „forgatagában”, hallom szinte
válaszom egy ily érettségin, mindjobban kitetszik, elemi szükség van,
mint Ottliknál, akitől Dodererről először hallottam, a kenyérre,
vagy az uborkára a kenyér mellé, ilyesmi, Melzerinc, ahogy linkül becézik,
erre jött egy este, fölfelé lentről, a Währinger Strasse, közben a Waisen-
hausstrasse felé, és mintha nem leszállt volna a múltak mélyére,
de föl s mind följebb emelkedett volna, rétegeken át, közben a lépcső egy másik
valóság is volt, tényleges lépcsőfokokkal, enyhén lejtő rámpákkal
– a lépcsőfokok hirtelen folytatásai; aztán megint lépcsőfokok -,
fehér tejüveg burás lámpákkal, csavart zöld vasoszlopokon, gesztenyefákkal,
fentebb az első világháború külügyminiszterének, gróf B.-nak egykori villá-
jával, ma a katari nagykövetség, rámpa cikcakkban, középen lépcső-
fokok megint, és Melzer mintha a Hely Kis Szellemét kérdezte volna, a geni-
us locit, hogy úgy mégis, és akkor hát, és mi a kérdés, tulajdonképp ily
révülettel gondolt a hívő-pogány hajdani népek
„fiaira és lányaira”, ahogy Delphoi jósdájába mentek,
ám itt a kis szellem hallgatott, persze, hát éjszaka volt, talán aludt egy fában,
odvában, vagy a kéreg alatt, vagy másutt. A lépcső tövén, a színesre festett vízköpő halnál,
ott van a kőbe bevésve Doderer verse, arról, hogyan állnak e terep-
tárgyak, a mohos váza, a lámpák, merednek a korlátok, nem akarom pontosan idézni,
míg háborúk veszik közre az egészet, satöbbi. S eltűnik, bánatunkra,
annyi minden, s a Szép mintha csak futna innen, olvasom újra, arcom
meglötybölöm a hal vizével, nézem a friss, a legfrissebb hányadéknyomot,
közel az Üdvhadsereg szállója, idejárnak inni, üvegből, öreg nők,
férfiak, olykor a rámpafordulókban egy-egy padon elalszik egy, összetottyadva ül ott,
kenyerem, melyet még Pestről vittem, elfelezem a katari követség mellett
a verebek közt s köztük. Ülök én is egy padon, már szokásos helyem,
gondolkodom, mit is hoz föl nekem a múltból e lépcső-és-rámpa
sor, mely az alanti Liechtenthalt a fölsőbb Währinger Strasséval
köti egybe. És egy vicc jut eszembe, erről a nyomorékkocsikkal bizarrul
előzékeny lépcsőről – hisz’ gondoljuk csak meg! például a középső részén
eszményi a terep a kocsizáshoz! de aztán, meg előtte, csak lépcsőfokok! nem furcsa? persze,
nem ez volt a szempont, s a környezetbarátság és stb., az sem; akkor!,
talán a viszonylagos gonoszság hosszabb, rágógumibb korszaka, mely megannyi nyállal
nyúlva tűnik föl most azért egységesnek jó sok évtized óta,
még nem

vagy még alig kez-

dődött meg, és nem volt késztetve rá senki,
semmi, hogy rossz legyen érte a lelke nyugalma, hogy néha megdü-
hödötten vagdalkozza ki magát a katyvasz nyulományból, mely, persze,
éles és mikrozatos technikával csillog és némán pattog, vagy posztó
paszományosnak képzelhető böhöncök robbanófejeivel meredezik
az állítólag csupa tárgyalásfelhő égbe. Nem, akkor nem voltunk környe-
zetbarátok, és nem viseltünk az egész világért felelősséget,
olyat, amilyet; még pontosabban, olyat, amilyet aztán a kalapunk mellé
tűzhetünk. Mentem már az enyhén hajló Porzellangassén, mellettem
a gyakran járó D villamos – nekik itt még ez is túl ritkán jár! nekem túl drágán –
elcsörömpölt, mint Melzer ablaka alatt, s megpöndítette a huzalt, a sodrott drótot,
két ház közt, és a videobolt előtt a piros műpapagáj rám
szólt, és megkérdezte, akarok-e egy jót nyerni, fakó-színes cukorkagömbök
voltak alatta egy gusztustalan műanyag dobozban, előredudorosban.
Hey, wart’ mal, nun, Pipiii… ez jutott most az eszembe, ez, ahogy az a
piros műpapagáj hirtelen, mint a múltak lépcső- és rámpamélyéből
a Vak Pipi Nénit felidéztem, Szpérót, ahogy a végén már fejjel lefelé, fél lábbal lóg a
rúdjáról, éjszaka van, a tollai csaknem kifehérültek, Toute Blanche,
és Éliást láttam magam előtt, ahogy zihál és hörög minden repülés után,
Tónit, aki ma is él még, ellőtték a szárnyát, és remekül megvan nálunk, csak nem fogad el minket
úgy igazán mégse, de ha a kalitkájába benyúlok, most, hat év ily barátság
után kezdem érezni riadt röptei közben az érintését, puha és artista módra
célszerű, ezért nem zúzza össze magát, ahogy vergődik „tőlünk”, ide-oda, aztán
mintha mi sem történt volna, zitty-zutty, megfeni a csőrét a rúdon,
megy le a táljához, hogy a friss magot, amit beszórtunk,
dirr-durr, veréb-mód üsse-vágja, egyen belőle; és Tutu, nem Winnie és Nelson
Mandela világából a püspök, hanem csak egy ződi madár, félszemű, félszárnyú,
igen, a Tutu, most halt meg pár hete, öreg volt, csaknem teljesen kisárgult
a szárnya, és Samu, ő, aki Balleroy és Whistlejacket, Éliás útján
jár már, hörög hosszú verseket napra nap, sokszor, de füttyög, a csőre
fekete, ahogy az illik egy hím verébhez, és udvarol is derekasan, ők mind
eszembe jutottak, ahogy a Porzellangassén álltam; még a lépcső is, ehhez,
a vicc, melyet nem is oly nehéz jövőkutatóként aktualizálni,
a csodatóról, ahová – én ezt Pipiékkel, bice Alíz szerelmemmel, kit mindenféle Orallis,
La Monallisa és Aleseray nevűekkel fogadok Maisons-Laffitte-ben, Auteuil-ben, St. Cloud-ban,
végmenedékül, ha összecsapnak fölöttem a vesztő hullámok, és az Alíz, íme, órákat elhasalgat
a kezemben itthon, egyelőre – de csak semmit se hinni! ilyesmit! – eddig megannyiszor ki-
húzott a kakaóból, lett másnapra is két söröm, kenyér a bor alá, este elázott, arabnál vett
sült krumpli, vagy épp ropogós, a Magenta alatti mellékutcákon,
meg a St. Denis-n, a St. Martinén, satöbbi, mentem, haza a Kis Koszvadékba
– szobámba –, félrehúztam a lihthófra nyíló ablak függönyét, utána kezet
mostam, a ragacsától megtisztulandó, beszívtam a másnapi étlap szagvá-
lasztékát, igen, de Orallis, Alezeray, La Monallisa, és néha a Kis Bálkirály is
elégedett tenyérdörzsölgetésre hangolt, függönykatyvasznyom se kellett hozzá,
már a másnapi futamokat nézegettem, hogy Hector Protector, Lycius, Alliteration,
Nil Prince és Naringe, igen, az N. & N. páros, akikkel megnyertem, persze, 10 franc-
os alapon a Köztársasági Elnök díját, na ja, én mondhatom, Alízékkal, de bárki mondhatja: ugye,
ez a vicc, a vak bemegy a csodatóba, látok, jön ki, a süket be-
megy, kijön: hallok, a tolókocsis bemegy, szegény Strudlhof-lépcső, mire
használlak, vigyorgok, kijön, kocsizva, arca ragyog, na mi van,
azt mondja: új gumi van a kocsimon; hát ezt én jövő-viccé alakítottam, a Nagy Kilátások,
hogy ne is mondjam, és olyan mindegy, a – Nepstádion jeligére! –
bécsi népet is üdvözlöm vagy sem. Havazik, állok Ottó Wagner egy hídján, délután kimegyek,
Ottlik Gyöngyi emlékére, az ügetőre, először érzem, hát igen, hát igen,
hát igen, ez itt… pedig némely nézetek szerint Bécsnél kezdődött az Ungargassén túl – a Balkán.

 

 

2

A javaslattevő-kút

 

Egykor, hogy esti vonattal jöttem haza, kora délelőtt elhagytam
kolostorom – vagyis egy ilyen vendégház szobáját –, tottytáskám addig
a porta mögötti raktérben őrizték, vagy hát ott pihent, míg én még egyszer
nekivágtam, többnyire a hétfői napnak, mert a péntek-szombat-vasámap,
ügető-galopp-ügető, netán galopp-ügető-ügető vagy ügető-ügető-galopp,
ez a naprendszempont mindig bé vala tartva. Furcsa volt a hétfő: menni
– így most minden cél nélkül, csak mint amolyan szélről bécsi nép
magam is – ugyanamaz utcákon, melyek a Krieauba, buszösszeköttetéssel netán aztán
a Freudenauba vezettek, menni minden cél nélkül, de hát célom azért csak volt,
hamarosan az Ungargasséból nyíló Rochusgasse tér-kiszélesedése, a Karl Borromäus-Platz,
ahol egy Austria Tabak boltban újságot vettem, a helyi Kuriert, benne
az előző versenynap eredményeivel, ültem az éjtől még enyhén nedves,
a kút párájától, vízpermetétől zöldes padokon egy jegenyenyár alatt,
néztem a Tabakkal szemközti tekintélyesféle portál lépcső- és lengőajtó-forgalmát,
láttam a táblát, az volt kiírva, itt-vesznek-föl-javaslatokat-Bécs-és-a-kerület,
a Landstrasse nevű, a 3-as, dolgaival kapcsolatban, és helyi múzeum is volt,
olyan, mint a Währinger Strassén az, amelyikben a Doderer-emlékszobák
árválkodnak, vagy én nem tudom, mit tesznek. Ültem, hallgattam a jókora szoborcsoporton
lecsorgó víz egyenletes zaját, majd hogy különféle embercsoportok is
odatarkállottak, gyerekek szaladgálása kezdődött, mozgás riadt, koránt-
sem csilingelős, elhagytam e nyugvás-helyét, egész délelőtt, főleg télen,
úgysem ülhettem volna ott, mentem a most forgalmas utcákon, mint a
pesti Hernád, Murányi, Nefelejcs, én nem tudom, mi, volt a Rasumofsky-
gasse, Hörnesgasse, a Kundmanngasse, mind emez útjai az előző napnak,
a Krieaunak, a Freudenaunak, tegnapi, tegnapelőtti nagy csendjükkel,
néptelenségükkel, a muskátlikon vagy a kirakatokbéli kémcsöveken,
lombikokon szinte megzizzenő porral, egy-egy sörözővel, ahol ebédhez
gyürkőztek korai-madár polgárok, s én végiglapoztam a folyóiratok
halmát, olvasgattam a pácienseiket túlvilágra segítő lainzi ápolónőkről,
még az életfogytiglan-ítélet előtti fényképeiket láttam, csontos vagy kikent-kifent arcok, hájakon szemüveg,
macskaszem és pofacsont, és mindenféle átlagos emberi állag
részrendszere, egyben és rögtön széthulltan, és az igyekvő beszédek,
magyarázkodások, kellő fontoskodás és megtörtség, önközpontúság s
alázat, aztán a freudenaui rémesetről volt cikk, igen, ahogy épp az
„előttem-volt-buszon” megöltek egy utast, aki szájkosár nélkül
akarta – ő maga részegen – fölpaterolni a farkaskutyáját, de a buszso-
főr tiltakozott, ő a kutyát a sofőrre uszította, a sofőr az önvédelmi
fegyverével a kutyát lelőtte – sajnos, az állat még szenvedhetett, míg
elaltatták végül szakértőleg –, az utas rugós kést rántott, a sofőrt
hasba szúrta, a sofőr, már véréből, a buszpadlóról, szíven lőtte
a késelőt. Mindez húsvét hétfőjén, az első galopp-napon. De hát
hiába mondja nekem valaki, írjam meg, „már Bécsben kezdődik a…”,
nem, nem, én az udvariaskodást, ld. Camus idegenje, most világ-
méretben játszom, annyira otthon vagyok, hogy semmiféle vélemény
kötelezményével nem kell „ott is” lennem, inkább „hon, hun?”, na,
hát szóval Evryből hazafelé, az ottani galoppról, valami alak
elém állt, ahogy így elhúzódva ültem a helyi vonat peronülőkéjén,
az ajtó közelében, távol húzódva az utazóközönségtől, elém állt
az a fickó, csupa var volt a szeme héja, a homloka, látszott,
nem olyan rég verekedhetett, és a kalapomat kérte előbb cselesen,
majd kötekedőn, s hamarost le is dobta zakóját, kivette zsebéből
a lapos rumosüveget, s hívott, verekedjünk meg; alig úsztam meg
az összecsapást, el tudtam pályázni, be a jónép közé; s Freudenauban
egy öreg zsoké kutyája meg is harapott, valami sikeres tippünkön
lelkendeztünk, s én megveregettem a kis mazsola pali szakértő vállát,
mire a kutya… Most akkor ülök a Borromáus-kútnál, de már nem is,
megyek a tegnap még néptelen, kihalt utcákon; a népnek a néptelen
utcán tudok a legjobb tisztelettel adózni; még Szép Ernővel is
feszengető lenne csatangolni magányosan éjszaka, ráadásul nem
lenne az magányos csavargás, szóval, megint nekem van, hahaha, igazam.
De hát a nép, a bécsi nép… ott a Borromäus-Platzon is… ahogy
járt ki-be azon a kapun… vitte ötleteit, Béccsel és a kerülettel
mi legyen… hahaha… és mindenki az igazság birtokában vélte magát
leledzeni. Az igazság pillanatai Maisons-Laffitte-ben a 2,2 km-es
nagyegyenesű pálya, gondoljuk meg, mint a Margit hídtól a Várkert
Bazárig, legalább akkora egyenes-végről indult egy 1800 méteres
mezőny, és csak egy fekete pont bukdos át meg át, szinte önmagán,
jön Kalance, Aula, The Perfect Life – !!! –, én odaképzelem: Expo
és Áfa, kedves nevek, mit tudom én, miért ne, aztán hirtelen
elszáguld előtted ez az egész, és vége… és ha megvan a Roaming
Seagull – Aula befutód, akár csak jumelé piacé is, tiéd az igazság,
a nagy pillanatban élsz. A zöld, nedves fapad kezdett hiányozni,
visszatértem; de hát így se ülhettem ott örökké stb., ám a nép áramlott,
csak áramlott, lazán, ritkásan, ki-be azon a kapun, ki-ki tette vitt
javaslatát, én nem tudom, jó „idegen” vagyok-e, mert ha nem látom is,
mi a változás, hogyan változik valami egy városban, azért csak és csak,
mert az eredménye látható. Látszani fog-e, így, hogy várnám, valami eredmény,
s ott, ahol várnám? Mit érdekel így végeredményben Bécs!

Más érdekelne.
Vagy akkor maradjunk ennyiben, ez volt az elmúlt pár évtizedben is
velem, nekem:

jöttem

haza abból a hajdani szanatóriumból,
ahol Kafka meghalt, kinéztem ott nem is olyan rég egy ablakon – örök érvény!

általánosság etc. – valami fákra, melyeket még ő
látott, „a végén”, az épület most múzeum, irodalmi ház,
jöttem vissza, és a Freudenau mellett vitt utunk. Kinéztem
a jármű ablakán, színes vállakat, fejeket láttam, ringtak, a zsokék, közelebb az éghez,
ahol Szpéró, mondjuk, van, a Pipi Néni, a többiek, vagy valami képzetes helyhez,
ahol őket gondolhatom, bár ezt nagy, növekvő önvédelem övezi már,
ritkán gondolok effélét, inkább… Hát inkább kimentem a Freudenauba
stb. Ezek lettek a váltott lovak: nem a lovak, hanem ők, de már mégsem
ők, csak a lovak, ez lett „az Hommage”, és most azon kapom magam, hogy
– mintegy vénségemre – fel akarom találni: az író csak tessék,
szóljon hozzá a nagy kérdésekhez, járjon ki-be a Borromäus-Platz
kapuján, és a krieaui kasszáknál és monitoroknál próbáljon
– legalább hamar választ ígérő – jövőkutatásokat végezni,
a lehető legcsekélyebb alapon. Amire futja, és hűlő vetés.