A NAGY SIKOLY

 

 

Erdős Renée: A nagy sikoly
Garabonciás, 1989. 330 oldal, 119 Ft

Polcz Alaine: Asszony a fronton
Szépirodalmi, 1991. 197 oldal, 120 Ft

 

Egy úrilány szerelmi házasságot köt. Nagy család, notabilitások vesznek részt az esküvőn, püspök esket. Minden boldogságot ígér, ám a nászéjszakán valami végzetesen balul sikerül. A férfi gyöngédtelen az ágyban, nem juttatja örömhöz asszonyát, napközben pedig gyerekasszonynak tekinti, akivel nem osztja meg gondolatait, gondjait. Utóbb – még a nászúton – meg is csalja.

A fenti tárgyilagos leírással, bármily furcsa, mindkét könyv kezdetének szüzséjét ismertettem. Ám e döbbenetes hasonlóság, melyre olvasmányaim egymásutánjának véletlene figyelmeztetett, még nem volna elegendő, hogy Erdős Renée híresen rossz régi regényét Polcz Alaine erőteljes és megrendítő új memoárjával együtt tárgyaljam, ha az utóbbi nem vetne némi fényt A nagy sikoly problémájára, s ha amaz nem világítaná meg az Asszony a fronton esztétikumát.

Az 1923-as regény problémája a nő testi szerelme, s a hisztérikus elutasítás és a hisztérikus igenlés számos lehetőségét ábrázolja. A probléma e szó szoros értelmében való körbejárása áterotizálja egész anyagát (a nő szexuális elélvezését eufemizáló cím is erre vall), hogy aztán a pánerotikus hangulatnak tökéletesen ellentmondó kenetteljes újkatolikus megoldás hárítsa át a női élet értelmét a gyermekszülésre és törölje el – tisztán tartalmilag – a problémát. Ám az örök probléma giccsében, ahol a giccs épp a művészies-metafizikai színezetet nyerő örök jelzőben rejtőzködik, a szociálisan mélyen meghatározott sajátosságok és e szociális elem eltüntetni igyekvése közötti ellentmondásban, természetesen, mint minden sikeres giccsben, valóságos probléma, aktuális nyomorúság, eleven kín mutatkozik meg. Hogy ez s így mutatkozik húsz évvel később egy a regény miliőjéhez hasonló társadalmi helyzetű tizenkilenc éves kolozsvári lány életében, az magyarázza az egykori nyolc kiadást s az emlékek jogán még a mai repríz motívumait is.

De, mint mondom, A nagy sikoly igen rossz, s ennek bizonyítására kár sok szót vesztegetni. Nyilvánvalóan az esztétikai törekvés, a stilizálás teszi tönkre: mindennek nagyszabásúnak kell lennie benne, a nagyvilági környezetnek, a konfliktusoknak, a magán- és párbeszédeknek, az emberek szépségének. Mindig mindenki élete csúcsán van, mámoros vagy szenvedő értelemben. A figuráknak figurációk nagyszabású illusztrációjává kell válniuk, a nagy sikoly pártján vagy ellene, s a teátrális gesztusokért nem nagy ár a maradék élet. Minden neobarokk pompába fúl, a művész művészisége, a püspök püspökisége, a táj, a nyelv. Ha valaki művész, akkor zseni, ha orvos, akkor nagy tanár, ha pap vagy apáca, akkor egyházfejedelem vagy fejedelemasszony, ha burzsoá, akkor milliomos pátriárka. Ha kettesben elköltött szerelmi vacsora, akkor jégbe hűtött bouillon, „óriási tengeri rák, körüldíszítve apró pástétomokkal”, és még vagy öt fogás. Mesterkélt architektúra vonatkoztat mindent ugyanarra, és szolgál a főhősnő nevelődésének vagy inkább lenevelődésének tanulságul. Nemcsak a társadalmi világot, de a lélek világát sem fogadhatja be ez az építmény.

A giccs nem művészietlen, ellenkezőleg, a túlhangsúlyozott, halmozott, hatványozott művésziség. Polcz Alaine könyvének meglepő művészi hatása éppenséggel művészietlenségéből származik. Könyve elején még tetten érhető a megformálásra való törekvés – az elbeszélő időnként megszólít valakit. Talán Polcz Alaine második férjének, Mészöly Miklósnak példája munkálhatott itt – az ő egyik legszebb könyvében, a Pontos történetek, útközben címűben van így jelen a megszólított. De utóbb a memoáríró elfeledkezik erről a művészi fogásról – és jól teszi. Tökéletes eszköztelensége hat.

„Azt hiszem, ha készségesen is feküdtem le, de nehezen, vonakodva adtam át magamat az ölelésnek. Hogy ez kívülről is látszott-e rajtam, nem tudom. Az biztos, hogy mindig fogadtam a közeledését. Ha nem éreztem semmit, az jó volt, nyugodt maradtam. De ha átadtam magam az ölelésnek, egynéhány pillanat múlva ott maradtam pattanásig feszült idegekkel, lüktettek a fejemben az erek, és nem akart alábbhagyni a szívdobogásom, ő pedig elfordult a falnak és aludt…” (17. k. o.) Ilyen száraz-őszinte, nyelvileg igénytelen leírásban mutatkozik meg az, aminek ellentétét Erdős Renée kimódolt artisztikummal nagy sikolynak nevezi. De Polcz Alaine memoárjában ez a korai házasság egy – talán a több esztendős frontszolgálat kommunikálhatatlan tapasztalatainak következményeképpen – belső ridegségét oldani nem tudó, bűntudatát fojtott szemrehányássá változtató, az önelégületlenséget már-már kegyetlen némasággal palástoló, kezdődő alkoholbetegséggel küszködő, igaz, a történelem nehéz pillanataiban korrekt, sőt derekas, de a magántörténetet elviselhetetlenné tevő emberrel, nos ez a korai házasság csak előjátéka, de a véletlen folytán borzongatóan profetikus előjátéka a későbbieknek. Annak, amiért érdemes volt és amiért meg kellett írni ezt a könyvet. A rémület nagy sikolyának, amelyet a szerző a lehető legcsöndesebben idéz fel.

A könyv írója azok közé a nők közé tartozik, akiket a magyarországi harci cselekmények idején szovjet katonák megerőszakoltak. Mindenki tudta, hogy asszonyainkon „végigmentek” az oroszok, de ennek alig van irodalmi dokumentuma. Déry Tibor Alvilági játékok-jának első, 1946-os kiadásában szerepel a Háború című novella, de a későbbi kiadásokban nemcsak cenzurális okokból maradt ki, hanem joggal is, mert sikerületlen. Csalog Zsolt szamizdatos írásaiban rejlik némi adalék. Esterházy Péter Fuharosok-jának költői mítoszában távolról megjelenik. A cenzúra természetesen több mint négy évtizeden keresztül lehetetlenné tette, hogy valaki nyilvánosan szólhasson erről, de a hallgatásnak, gyanítom, mélyebb okai is vannak. A megaláztatás elfojtásra késztet. Ez az erőszaktétel beszennyez – a viszolygás az áldozatra is háramol. Az alantas közvélekedés még ízetlen gyanúperbe is fogja, hogy maga sem lehet ártatlan, ha az megtörtént vele.

Azok a történetek, amelyeket szóbeszédből e nemben ismerünk, általában egyszeri események, s valami véletlen balszerencse következményei. A könyv hősnőjének balszerencséje nagyobb szabású: a – mint utóbb kiderült – keresztények számára majdnem biztosnak bizonyult, sértetlenül maradt Kolozsvárról egy dunántúli kastélyba menekült, éppen oda, ahol három hónapon keresztül állt, azaz hullámzott a front, cserélődtek az állások, s a csapdából nem volt menekvés. Elszakadt férjétől, anyósával maradt. Az erőszaktétel nem egyszeri, hanem folyamatos, majdhogynem mindennapos esemény volt.

Hogyan lehet egy elmondhatatlan történetet elmondani? Hogyan lehet egy tapasztalatot megosztani, melyben a legextrémebb léthelyzetek, a háború vagy kivégzés okozta halál, a rettegés, az éhezés, a nemi erőszak az élet normális velejárói? Közismert, hogy az éles tapasztalatok elviselhetetlenségig fokozódó felhalmozódására a lélek tompasággal válaszol. Ennek a lélektani jelenségnek van egy esztétikai párhuzamosa. A tragikus események halmozása paradox hatást kelt – ezzel már Lessing is bajlódott. Azt mondanám, hogy Polcz Alaine könyvében az átélt iszonyat pszichológiai következménye, a rémületes események egykedvű természetesnek tartása áll jót az esztétikai hatásért. Nincs itt semmi erőfeszítés a pontos visszaemlékezésre, mégis rendkívüli hitelességet érzünk, mintegy annak jeleként, hogy az elmúlt majd’ fél évszázad nem mosta el az emlékeket, hanem ezerszer megismételtette. Nincs kínzó önvizsgálat sem – a néha-néha megemlített későbbi lidérces álmok helyettesítik. Nincs nyoma az öngyógyításra való törekvésnek. Valami póztalan fásultság az elbeszélés módja. A könyv fő témája, az erőszaktétel, nincs a könyv centrumában, hanem mintegy mellékesen, újra meg újra megtörténik, a kizökkent idő s az immár soha vissza nem zökkenő idő természete szerint. A kizökkent idő prefigurációja a néma és hideg házasság, melyben az ifjú asszony gonorrheát kap férjétől a nászúton, hogy aztán a következőt valamelyik orosz katonától kapja. A tragédiák magától értetődősége helyettesíti a részvétet, s amit méltányosságnak vélhetnénk, az is az.

Valóban, feltűnően impasszibilis írás ez. Amiképpen bizonyos közönnyel sorolja az aszolidaritás sűrű példáit, ugyanolyan egykedvűséggel a szolidaritás ritka eseteit. „Emlékszem, reggelenként a fejem mellett találtam egy kicsinyke csomagot. János öregedő, kövérkés agglegény barátja tehette oda titokban.” (120. o.) Az elbeszélő önmagával szemben is részvétlen, hiszen körülötte öregasszonyokkal (anyósával) és gyereklányokkal is ugyanaz történik. De részvétlen másokkal is. A részvét érzése ebben a könyvben valójában egyedül állatokkal – lovakkal és kutyákkal – szemben mutatkozik, a jóság csodálata pedig csak szentekkel szemben. Az a két öregasszony, aki önzetlen jósága révén kiemelkedik a történetből (anyósa és egy másik), szemmel láthatólag magából az emberi speciesből is kiemelkedik, és életszentségre tesz szert. Az a két ember, akivel szemben indulatot táplál önzése és szeretetlensége okából, pap. Tőlük, ha tisztük szerint kiszolgáltatják, elvárható volna a bensőséges kapcsolat a szentségekkel, a hozzájuk méltó élet. (Egy harmadik, „hideg bestiaként” emlegetett személy, a szerző bátyjának élettársa, nem a fronttörténethez tartozik.) Meglepő viszont a tökéletes indulattalanság magukkal az erőszaktevőkkel szemben. Ezt méltányosságnak vélhetnénk, ám közelebbről szemügyre véve nem az, hanem máig ható traumatikus következmény, melyről a viktimológia szakértői sokat tudnak. De a traumának traumatikus feldolgozása tette képessé Polcz Alaine-t erre az egyetlen irodalmi művére. (A talán tájékozatlan olvasó kedvéért említem meg, hogy a szerző ismert thanatológus, azaz haldoklókkal foglalkozó pszichológus.)

Egész tipológiája, időben is egymás után következő „fejlődésregénye” tárul fel a könyvben a katonák erőszaktételének. A megijesztés: „Főbe lövik »tvoj muzs« (»a te emberedet«). Aztán mosolygott, és behívott a szobába. Bementem vele, tudtam, hogy mit akar. Letette a képet az éjjeliszekrényre, és lefektetett az ágyra.” (107. о.) A csoportos terror: „Hátravittek a konyhába, és úgy vágtak a földhöz – valószínűleg megint védekezni akartam vagy támadni –, hogy a fejem bevágódott a szemetesláda sarkába… Elvesztettem az eszméletemet. Az esperes nagy belső szobájában tértem magamhoz. Az üvegek kitörtek, az ablakok bedeszkázva, az ágyon nem volt semmi, csak a csupasz deszkák, azon feküdtem. Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka!kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok.

Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak. Ennek semmi köze sem volt az öleléshez, sem a szexushoz. Semmihez sem volt köze. (109. k. o.) A kényszerű prostitúció: „Mami egyre fogyott, már azt sem ette meg, amit a csomagocskában találtam. Elmentem az orvoshoz, János ismerőséhez, és kérdeztem, mit csináljak? Azt tanácsolta, hogy adjak neki folyadékot, mert különben elpusztul a pincében. Folyadékot, de hát mit? Még a vízből is naponta csuporral ihattunk. Elmentem az oroszokhoz, és kértem egy csupor tejet. Tudtam, hogy mi az ára. Lefeküdni egy csésze tejért. (120. o.) A nem keresett, de csak az ínség általános értelmében kényszerű prostitúció: „Egy fekete kendőt terítettem magamra, és az arcomat bekentem hamuval, sárral – így próbálták a nők menteni magukat. Egyszer át kellett ugrani egy árkon… Ugrás közben az öregasszonyos, görbedt tartást egy pillanatra feladtam. A kommandatúra-parancsnok meglátott az ablakból. Aztán előkeríttetett… Nagyon kedvesen fogadott, jó vacsorát kaptam. Vártam, hogy mi következik. Hogyha nála maradok éjszakára – mondta –, ad egy fél disznót. Uramisten, egy fél disznót, akkor! Gondolkodás nélkül lefeküdtem vele… Elég gyöngéd és kedves volt, ez kínosabban érintett, mint amikor alku nélkül megerőszakoltak. Hazugság volt a részemről, hogy »igyekeztem viselkedni«.” (137. o.)

Adassék tisztelet Polcz Alaine-nek ezért a majdhogynem szenvtelenül bevallott szekvenciáért. Sade Justine-je a sok századik erőszaktétel után is ugyanaz a meggyalázott ártatlanság marad. Az Asszony a fronton megmutatja, hogy ahogyan az öngyilkosság is lehet szokás, úgy a nemi erőszakhoz is lehet adaptálódni.

Szenvtelenség? Ebben a „hochértelmiségi” asszonyban (szakmai esszék szerzőjében) íróként van valami az „elbeszélem az életemet, úgy, ahogy volt” naiv primitivizmusából. Nem jelenetez, hanem sorjáz, nem törekszik drámai effektusokra, nincs írói terve. Minden hatás ebben a könyvben az elősorolt események nem fiktív voltából táplálkozik. S mégis, noha minden gyakorlott olvasó világosan meg tudja különböztetni azt a közvetett élményt, amelyet a közvetlen életdokumentum idéz elő (drámáját nekünk kell transzponálnunk), attól a közvetlentől, melyet a művészet közvetítése, transzpozíciója hoz létre, Polcz Alaine vallomása közvetlenül hat. Ahogy az „irodalomban” Esterházy Péter Fuharosok-jában az erőszaktétel után a megerőszakoltak elkezdenek szívből nevetni, úgy e könyv ábrázolta „életben” egy alkalom után valami ablakon igyekszik a hősnő egy áldozattársa kimászni. „Ővele olyan durván bántak, hogy sebes lett a combja is. Ahogy toltam a meztelen fenekét – beszorult az ablakba –, még nevettünk is. Nem tudom, hogy miért nevettünk, de nevetni kellett. Kint valahogy összeszedtük magunkat, és beosontunk Mamihoz. Mamit akkor vitték-e el vagy máskor? Most már minden összekeveredik a fejemben…” (110. o.)

E megpróbáltatásoknak egyszer vége szakad, s a hősnő megtalálja anyját. „Persze, anyám sírt, és boldog volt, és ölelt. És én néztem, és örültem neki. Örültem annak, hogy élnek, de olyan nagyon nem.” (155. o.)

 

Radnóti Sándor