Pacskovszki Zsolt

A GOLYÓ

 

Nem menekültetek volna előlem – morogta; pisztollyá formált kezét a képernyőnek szegezte.

– Kik? – kérdezte Katalin kissé megütközve. Az imént állt meg az ajtóban, a cekker még a kezében volt, viharkabátja a vállán. – Kikről beszélsz? – ismételte meg, lehalkítva a lemezjátszót.

A fiú ijedten megrezzent, hátrafordult: a szemében ellenséges fény gyúlt, a „pisztoly” csövét a lány homlokára irányította.

– Ittál? – kérdezte Katalin szelíd hangon.

A fiú feszes, lassú lépésekkel közeledett feléje. – Miért nem történik már velünk valami? – mondta remegő szájjal. – Miért nem történik semmi?

Katalin az utolsó pillanatban siklott félre az útjából. – Miklós! – kiáltott utána.

A fiú azonban figyelemre sem méltatta, feltépte az előszoba ajtaját, és olyan vehemensen vágta be maga mögött, mintha soha többé nem szándékozna visszatérni ebbe az odúba.

Katalin meredten, görcsösen még mindig a cekker fülét markolta. Elborult tekintete előtt lassacskán kiélesedett a televízió képernyője. A hangot levette a fiú, csak a képek váltakoztak: Katalin úgy látta, ötvenhatos felvételek. Romos házak, burgonyáért sorban álló, törődött arcok, tankok – egy év, amely után csak tizenkét évvel fog ő megszületni. Megfélemlítve, dermedten állt a tenyérnyi szoba közepén, csupán a sárcipője orra mozgott: a lemezjátszó hangszórójából szüremlő zene ritmusát ütögette.

 

Hey babe
Take a walk on the
wild side

 

A fiú közben leért az utcára. A szél végigsúrolta forró homlokát. Egy golyó a halántéka mögött zúgva el szilánkokra repesztett egy ablaküveget. A házfalak mentén osont; a fegyverek hol közelről, hol távolról félpercenként felropogtak. Valaki hirtelen megmarkolta a csuklóját, és berántotta egy kapualjba. – Velünk vagy? – Nyurga, kialvatlan, vérágas szemű, Miklósnál valamivel fiatalabb fiú volt. Szirmai Tamásnak hívták. Egy géppuskát nyomott Miklós kezébe. – Beke, Liebner, ti itt maradtok – kiáltotta a kapualj végében cigarettázó, két bőrkabátos suhancnak. – Te – karolt bele Miklósba – velem jössz.

Szótlanul oldalaztak, lopakodtak előre a házak falához simulva, végül a fiú behúzta Miklóst egy másik kapualjba. – Felmegyünk a tetőre – mondta.

A hátuk mögött gránát robbant, szilánkokat tépve ki a járdából.

– Egyre többen vannak – köhécselte a fiú; tuszkolni kezdte maga előtt Miklóst, fel a lépcsőn.

Végighasaltak a tetőn, egy-egy kémény mögött keresve fedezéket. Az utcán most csend volt.

– Van egy cigarettád? – kérdezte Szirmai.

Miklós megkínálta.

– Külföldi? – morcolta össze a szemöldökét a fiú.

– Nem. Sopianae.

Szirmai bizalmatlanul vett ki egy szálat. – Mit csinálsz? Dolgozol?

– Tanulok.

Egy tank fordult be dübörögve, fenyegető-komótosan az utcába.

– Reménytelen – csóválta a fejét Szirmai.

– Nem – mondta Miklós elszántan. – Nem szabad. Te nem tudod, amit…

A fiú elhallgattatta, megszorította a karját, fejével az utca túloldala felé bökött, ahol két katona ráncigált be egy lányt egy kapun.

– Katalin! – motyogta Miklós szívében dermedt rémülettel.

– Ismered? Vigyázz! – kiáltott rá a fiú.

A golyó horzsolta Miklós bőrdzsekijét. Nem mert visszalőni: félt, hogy Katalint találja el. – Oda kell mennem – rebegte, hátracsúszott, felpattant, és lélekszakadva rohanni kezdett lefelé.

– Várj már! – Az udvaron Szirmai utolérte, elkapta a kabátja szárát.

– Megerőszakolják, te hülye! – förmedt rá Miklós.

A kapu előtt azonban a fiú ismét visszarántotta. – Várjuk meg, míg elmegy – zihálta a közeledő tank irányába mutatva.

Miklós ingerülten lerázta magáról Szirmai kezét, és egy szökkenéssel kiugrott az úttestre. A tank azonnal tüzet nyitott. A háta mögött fájdalmas nyögés hallatszott. Megtorpant, döbbenten nézte Szirmait, aki véres tenyerét a gyomorszájára tapasztva a földre roskadt. – Rohanj – hörögte a fiú.

A tank bőgve csavart maga alá egy döglött farkaskutyát.

– Menj már!

Miklós hányingertől reszketve loholt a kapualj felé. A golyószóró újra ropogni kezdett; éles fájdalom ütötte ki alóla a jobb lábát, nadrágját azonnal forró, ragacsos lé itatta át. Felemelkedett, tántorogva bukdácsolt tovább, egy újabb golyó átlyukasztotta, az ég felé rántotta a tenyerét.

– Katalin – hebegte, miközben, mint egy vénhedt macska, négykézláb mászott felfelé a lépcsőn, vércsíkot húzva maga után a kövön. – Katalin… – A rémült lánysikolyok, melyek a második emelet egyik lakásából jajdultak ki a gangra, ezernyi tűként szaggatták a dobhártyáját. Megfeszítette minden inát, a nyelvébe harapott, hogy el ne ájuljon.

A lakás ajtaja elé érve vette csak észre, hogy időközben elhagyta a géppuskáját. De ez sem tántorította vissza, a kilincsbe kapaszkodva felhúzta magát, és utolsó erejével belökte az ajtót.

 

He said hey honey
Take a walk on the wild side

 

Katalin egy fotelben kuporgott, még mindig kabátban, és a cekkerből sem pakolt ki, ott feküdt mellette a szőnyegen. A zajra felriadt, ijedten térdelt Miklós elé, tenyerébe emelte a fiú fejét.

Miklós behunyta a szemét. – Végre – suttogta mosolyogva. – Végre csináltam valamit. – Felrántotta a szemhéját, aztán aggodalmasan összeráncolta a homlokát. – Nem esett bajod?

Ahogy nézte Katalin gondterhelt, szomorú arcát, a tekintete lassan elkomorult.

– Mindjárt kezdődik a film. – Katalin gyengéden belesimított a fiú hajába. – Egy amerikai krimi. Fürödj meg előtte. – Meg akarta csókolni a fiú homlokát, de Miklós felszisszent, durván eltolta magától a lányt, és görcsösen, eltorzult arccal a combjához kapott:

A golyó marta a húsát.