Örkény István

NOTESZLAPOK 1956-BÓL

 

Az első lövés

 

1956. október 23-án este 11-kor indultunk a Rádió elfoglalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglaljunk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, indultunk el a Sándor utcában a Rádió felé.

Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabáltunk:

 

„Miniszternek buta,
mondjon le a Bata.”

 

És:

 

„Menjünk tovább előre,
Ne hallgassunk Gerőre.”

 

Mentünk is előre. Az első halott – egy alezredes teste – ott feküdt a Puskin utca kövein. Mint a vasat a vas, úgy vonzotta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az első sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre. Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanásban, visszaszólt: „Pardon, bocsánat.” A Múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve felgyújtottak két autót. Ezeket jól összeszidtuk, mert még egyikünk sem tudta, hogy már felkelők vagyunk.

Talán még nem is voltunk azok. A tetőkről géppuskák néztek le ránk, a mi kezünkben semmi, a zsebünkben töltőtoll, notesz, benne egy leány képe, fürdőruhában. „Fegyvert kéne szerezni” – mondta egy leleményes ember. „Azám” – bólogattunk, de nem is sejtettük, hogy ilyen esetben mi a teendő.

Csüggedten álltunk. Azt hittük, vége, mehetünk haza, tovább álmodni a szabadságról… És egyszerre – épp éjfélkor – feldübörgött a föld.

Az égő benzin vörös fényében felvonultak az Astoria felől a magyar páncélosok. Befordultak a Sándor utcába, és nekiszögezték pózna formájú lövegeiket a Rádiónak. Aztán eldördült az első lövés.

Azóta sok-sok lövés dördült. De mi, tíz- vagy húszezren, ebből az első lövésből tanultuk meg, hogy mit jelent ez a szó: Néphadsereg.

 

 

Szóból ért a magyar ember

 

A Rákóczi úton vonultunk, sűrű tömegben, a Belváros felé. Az egykori Guttmann-áruház tetejéről ávósok géppuskázzák az utcát. Néhányan behúzódnak a kapuk alá, de a sokaság nem oszlik szét, megy tovább, mintha nem is hallaná a fegyverropogást.

A mozi előtt katonai teherautó vesztegel. Rajta egyetlen árva honvéd, sápadt, borostás, riadt képű gyerek. Géppisztolyát nekiszögezi a tömeg sűrűjének.

– Nem szégyelli magát? – kiált rá egy fiatalasszony. – Maga is a népre lő?

A katona nem szól semmit. Lemászik az autóról, és egy hirdetőoszlop mögül felküld az ávósoknak egy sorozatot. Szóból ért a magyar ember.

 

 

Galambok

 

A fecske röptét nem lehet előre látni, de szinte a levegőbe tudom rajzolni a pesti utcák galambjainak röppályáját, ahogy fölrebbentek egy robogó autóbusz elől. Először szelíd félkörben ellibbentek a jármű útjából, aztán ugyanilyen szelíd ívben fölfelé szálltak, s végül megtelepültek a házfal egy kiugró párkányán.

Most ugyan hiába próbálnám röptüket a levegőbe írni. Egy sor hernyótalpas zörömböl végig a Bajcsy-Zsilinszky úton. A galambok nem lelnek egy tenyérnyi biztonságot, ahol megpihennének. Röpdösnek, kavarognak, cikáznak összevissza, mint egy őrült agyvelejében a gondolatok… Mélységes szánalom fog el. Talán ők az egyetlen élőlények ebben a városban, akiknek a forradalom éppolyan értelmetlen és félelmetes, mint egy égiháború.

 

 

A tárgyak humora

 

1. Egy szovjet páncélos oldalára valaki rákrétázta: Russzki, go home!

A páncélos végigdübörög a Körúton. Körös-körül mindenki röhög.

2. Páncéloscsata a Szilágyi Erzsébet fasorban. Lőporfüst, ordítás, rohamozó lábak dobogása…

Reklám, cégtábla, fára rajzszögezett cédula: mindegy nekem. Mindig, minden felírást elolvasok. Most is a szemembe tűnik egy:

HÁZIASSZONYOK ÉS KISIPARI SZABÓK, FIGYELEM!

MINDNYÁJUNK ÖRÖMÉRE ISMÉT KAPHATÓ AZ ÖSSZECSAPHATÓ

NEPTUN VASALÓDESZKA!

Bumm… Az egyik páncélos találatot kapott, ágyútornya fölött sűrűn kavarog a füst. Újra elolvasom a hirdetményt, aztán én is futok.

 

 

Egy kis nyelvtan

 

Ketten baktatunk az Írószövetségbe: N. meg én. N. a mai magyar irodalom egyik legjobb stilisztája.

Az Izabella utca sarkán belekeveredünk a tömegbe, mely az ávóslaktanyát ostromolja. Egy perc múlva együtt kiáltjuk velük, ütemesen:

 

„Kiadni a foglyokat!
Kiadni a foglyokat!”

 

Ordítás közben kajánul oldalba bököm N.-t, és figyelmeztetem, hogy a felszólító módot főnévi igenévvel pótolni súlyos hiba. (Fizetni! Leülni! stb.) A helyes: „Tessék kiadni a foglyokat”, vagy „Adjátok ki a foglyokat!”

Tűnődik egy kicsit, aztán megrázza a fejét: Nem megy. És tovább ordítja:

– Kiadni a foglyokat!

Ez volt a helyes. Tíz perc múlva kiengedték az Országház előtt elfogott fiatal tüntetőket a börtönből.

 

 

Vita

 

A Nyugati pályaudvar minden szögletét orosz páncélosok állják körül. – Emlékszel? – kérdezem N.-től, és idézem:

 

„…érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát…”

 

N. bólint.

Babits a legnagyobb magyar költő – jegyzi meg.

– Nem szeretem semmiben a „legnagyobb magyart” – vetem ellene.

– Ebben is a Babits-ellenességedet akarod csak elbújtatni – vádol N.

– Nem vagyok Babits-ellenes! – kiáltom.

Mihelyt megálltunk, rögtön körülvett négy-öt ember. Vita közben megötszöröződött a számuk.

– Annak a szőke polgártársnak van igaza – mutat rám a tömegből valaki.

– Hogy kinek van igaza – szólal meg az ellenkező irányból valaki –, azt csak az oroszok kivonulása után lehet eldönteni.

– Russzki! Mars ki! – süvít egy szenvedélyes hang.

A vita egyre tüzesedett, de az oroszok nem lőttek belénk: a Babits-kérdésnek tehát nem volt halálos áldozata.

 

 

Ifjúság

 

A Széna téren, a földalatti fúrótornya körül, húsz-huszonöt felnőtt és százhúsz kamasz tartotta a barikádokat másfél napig a szovjet páncélosok ellen.

Este tízkor eleredt az eső. A parancsnok őrséget állított, s a többieknek azt mondta:

– Fiúk, ti húzódjatok a kapuk alá.

– Itt maradunk – mondták a fiúk, és maradtak.

Ó, kamasz fiúk, szívünk reménye, kik nemcsak meghalni, hanem megázni is akartatok a hazáért!

 

 

Híradó

 

Oroszok betörnek egy közértbe, elviszik az értékes árut, aztán intenek a járókelőknek, azok is nekiállnak, előbb vonakodva, aztán szaporábban. Inkább mi, mint a russzki – ez a jelszó. És egyszerre mögéjük áll egy autó, és filmezik őket.

Hársfa utca. Péknél sorban állók előtt megáll egy teherautó, oroszok kihordanak vagy húsz kenyeret. Háromszáz méterrel odébb megállnak, egy zöldségbolt előtt sorban állók közt ugyanazokat a kenyereket szétosztják. Az emberek körülveszik az autót, hátulról filmezik a nagylelkű segítséget.

 

A nyugati szovjet követségeken senki sem jelent meg a november 7-i fogadásokon. Az amszterdami (antwerpeni) konzulátusra betörtek a tüntetők, megették a büfét, s aztán az ablakon a csatornába hajították a konzulátusi tisztviselőket. Azóta őrnaszád cirkál a csatornán, hogyha hajigálják az oroszokat, könnyebb legyen a mentés.

 

A fosztogatók – mondta egy magyarul törve beszélő orosz tiszt a Margit hídfőn – orosz ruhába öltözött magyar fasiszták.

 

Politikus nemzet.

A Dob utcában egy ávósról, akit akasztani vittek, kiderül, hogy zsidó. A tömeg elengedi. „Nehogy azt merje valaki mondani, hogy pogrom van.”

Amikor Csepelről jöttek befelé a felfegyverzett munkások, tíz-tizenöt embert – volt polgárokat és katonatiszteket, akik munkások lettek – kiparancsoltak a menetből. „Úgy vesszük, mintha velünk harcoltatok volna, de ne mondhassák ránk, hogy horthysta tisztek voltak a felkelők között”

 

Népi lelemény.

A Kamaraerdő alatti hajtűkanyar fehér jelzőoszlopait kiásták. Éjjel a tankok belezuhantak a szakadékba. Az Ostrom utcát bekenték motorolajjal, a tankok egymásra csúsztak.

 

Miskolcon egy általános iskola kétszáz diákja az orosz tankok elé feküdt Feketéllett tőlük a tér, a tankisták rádión utasítást kértek, az anyák sikoltoztak, végre a tankok megfordultak és elmentek.

 

Mottó:

Milyen gyönge az, aki tankokkal lövet fegyvertelenekre!

Milyen erős az, aki puszta kézzel támad páncélosok ellen!

 

Farkas F.: Ez volt a világtörténelemben az első morális forradalom.

 

A ronccsá vált Révai József, akit a Szabad Nép kormánybiztosává neveztek ki, béna fél karját a jobb kezével támogatva, tikkel az arcán, béna bal lábát maga után húzva ment be a szerkesztőségbe. „Lövetünk – mondta köszönés helyett. – Lövetünk. Lövetünk.”

 

Morális forradalom volt-e? A hajszolt munka, a szűk lakás, a létbizonytalanság és a szegénység volt a döntő – a kilátástalanság forradalma volt. Az adta az embereknek a bátorságot.

 

1956. november 22.

Leesett az első hó. Takarékosan, szaporátlanul hullottak a legelső pelyhek, mintegy kísérletképpen, ahogy egy új áruféleségből is csak szűken gyártják a próbaszériát. Korán ébredtem, altatótól elkábult fővel, s ahogy kitekintettem a derengésbe, a félhomályból kifehérlettek a szemközti háztetők, lassan és egyre sűrűsödve táncoltak lefelé a pelyhek, elmélyítve a korai óra csöndjét, melyben csak tél-túl morajlott fel egy-két ágyúlövés. A mieink, állítólag két hadosztálynyi létszámmal, néhány maradék páncéltörővel és tankkal a budai hegyekből lövik az oroszokat.

Gyermekeim ujjongva köszöntik a havat. Öcsi az ablakból kinézve nénje után kiabálja: Hó, hó! – de ez csak afféle ragadványöröm nála, mert még nem tudja, minek örül. Az idei hó a második, melyet megél, a tavalyi szánkózások régen kifakultak emlékezetéből. Később azonban beletanul a tél gyönyöreibe: óvodába menet már nem lehet lecsalogatni a szánkóról, kézzel-lábbal kapaszkodik bele, s csak úgy bírjuk levenni, hogy egyikünk fölemeli, s a másik hirtelen kirántja alóla a szánkót. „Min hó, min hó!” – újságolja az óvodában, mert „sok” helyett azt mondja: „mind”. Délben bőrig hólében ázva kerül haza, csak utólag derül ki, hogy a hólébe egyéb nedvek is keveredtek, a hógolyózás izgalmainak következményeképpen.

Egy sofőr, aki Tétényből jön, azt meséli, hogy az ottani laktanyában még mindig a felkelők az urak. Kitettek egy táblát, hogy ha egy orosz csak a közelébe mer jönni a laktanyának, felrobbantják a lőszerraktárt – az ország legnagyobb robbanóanyagmennyiségét. Homonnay pedig, akinek Oroszlánból csomagot küldött az anyósa, arról hoz hírt, hogy a Vértesben rengeteg a fölkelő, és az oroszláni bányászok sorra szöknek a fölkelők közé. A rádió pedig arról ad hírt, hogy közel a nyugati határszélhez ötszáz-egynéhány felkelő ásta be magát; az oroszok nem merik lőni őket, mert félnek, hogy átágyúznak osztrák területre. Ezek két hete tartják magukat, tankokkal és tüzérséggel szemben. Száz meg száz ilyen kis sziget él még, egymásról mit sem tudva.

 

Délben kettőtől háromig: néma sztrájk.

Tegnap a munkástanácsok nagygyűlését szétkergették. A Sportcsarnok bejáratát rendőrök állták el – a rendőröknek azt mondták, hogy „a magyar írók reakciós és ellenforradalmi gyűlést hirdettek” –, és nem engedték a terembe az érkezőket. Erre válaszolt a budapesti munkástanács egyórás néma tüntetéssel.

A tegnap szétszórt röpcéduláknak csodálatos lett a hatásuk. Tizenkettőkor kiürültek a hivatalok – már azok, ahová bejártak dolgozni néhányan –, elnéptelenedtek a gyárak, mindenki sietett haza. Kettőkor néma csönd borult a városra. Lassan hullott a hó, a Szilágyi Erzsébet fasorban leállt az egyetlen működő pesti villamos, járókelő nem mutatkozik az utcán. Néhányan felhívnak telefonon, s azt mondják, hogy a Körút, az Andrássy út milyen megrendítő látvány, üresen, havasan, némán. Csak orosz páncélautók cirkálnak; jó volna tudni, mit gondolnak magukban a páncélautókban ülők. Este meséli H., hogy a Duna-hidakon sem járt senki abban az órában, és még a rendőrség riadóautóinak sofőrjei is megtagadták, hogy abban az időben volán mellé üljenek.

Nem tudom, volt-e már ilyen tüntetés a világon. Az ablakból nézem ezt a kiáltó tiltakozást, a semmit, a hallgatást, az ürességet, a mozdulatlanságot. A legyőzöttek utolsó fegyvere a hallgatás.

 

Tegnap este hétkor jött a hír, hogy Nagy Imre és barátai, asszonyokkal és gyerekekkel, elhagyták a jugoszláv követség épületét. Vásárhelyi hatkor hazatelefonált, hogy fűtsenek be, nehogy a gyerekek megfázzanak. Ma reggel kilenckor telefonált Déry, hogy Nagy Imre, Losonczy, Újhelyi, Donáth és a többiek tegnap este elmentek ugyan a követségről, de ma reggelig nem érkeztek meg a lakásukra. Mindenki aggódik, s reménykedünk, hogy valahol talán tárgyalnak a kormánnyal – de hová lettek az asszonyok és a gyerekek?

Délután telefonál Udvarhelyi, hogy kapcsoljam be Londont. London, a belgrádi adó nyomán, közli, hogy Nagy Imrééket, amikor a követség előtt beszálltak egy autóbuszba, belbiztonsági csapatok vették körül, a jugoszláv tisztviselőket leszállították, és négy páncélautótól közrefogva (ezeket „bölcsőnek” nevezték a pestiek) elvitték a szovjet kommandatúrára. Egy jugoszláv tisztviselő utánuk ment, de egy katonával tudott csak beszélni. Az alezredes tudomásul vette, hogy Kádárék szóbeli, majd írásbeli kezességet vállaltak a csoport sértetlenségéért, de azt mondta, hogy neki semmi köze Kádárékhoz, ő katona, és azt a parancsot kapta, hogy ezeket az embereket hozza be.

Fejem megfájdul, zúgó aggyal bolyongok a lakásban. Az emberi idegrendszer finomabban mérlegel, mint az agy. Magam sem tudom, mitől indulok fel annyira, hogy nemcsak szólásképtelenné válok, de azt sem tudom, hogy mit miért csinálok. Létrára mászok egy könyvért, s mire fölérek, nem tudom, mit keresek. Egy héttel ezelőtt, amikor Boldizsárt fogták el, korántsem törtem le ennyire, holott őt harminc éve ismerem, ezeket az embereket pedig alig. De akkor mégiscsak az foglalkoztatott, hogy kit kellene fölhívni, mit lehetne tenni, hogy leghamarább kiszabaduljon; most valami tehetetlenség fog el, mint földrengés idején. Nem tudom, honnan ered ez a mély megindulás. A szószegés háborít-e fel, az igazság semmibevevése, vagy azt mérlegelem-e, hogy kit ért az igazságtalanság. Nincsenek gondolataim; csak későn este, amikor barátom felhív, s Haraszti tragikus sorsára emlékeztet, ébredek rá, hogy alighanem az idegzetem érezte meg e tragédiák mélységét. Haraszti a Horthy-korszakban üldözött vad volt, Rákosi alatt hat évet ült (másfél évet halálos ítélettel, a siralomházban, minden reggel várva a kivégzését), s most újra eltűnt a cellasötétben… Későn s csak Sevenállal alszom.

 

November 23. péntek

Egy hónapja tört ki a forradalom.

Ezt az utcán közli velem egy ismerősöm. Magamtól sohasem jöttem volna rá: amióta kitört a forradalom, véget ért az idő. Egy hónap óta nem tudom, hányadika van s milyen nap: ha meg akarom tudni, fellapozom a naptárt, de egy pillanat múlva kimegy a fejemből. Az idő ember csinálta felosztása széthull a történelmi idő mozgása előtt.

 

A Kádár-kormány válaszol Titónak: Nagy Imréék, miután elhagyták a jugoszláv követséget, azt kívánták, hogy valamelyik népi demokratikus országba utazhassanak. Románia kész volt befogadni őket, s a csoport odautazott. Asszonyok, gyerekek, Rajk Júlia a fiával. A hazugságot mindenki gyűlöli, de a cinikus hazugsággal szemben az ember tehetetlen lesz, ijedtté, gyermekké válik. Azon veszem észre magam, hogy szeretném elhinni ezt az ostobaságot. Inkább elhinni, mint tudni, hogy ilyen elvetemedettek lehessenek embertársaim.

Egész nap itthon, a telefon sokszor csönget. Senki sem talál magyarázatot. Ha Machiavelli a hadvezérről is írt volna könyvet, abba nyilván beleírta volna, hogy az ellenséges ország tárgyalásra kiküldött honvédelmi miniszterét legegyszerűbb dolog lefogni, s utána lakat alá tenni a kormányt, miután írásba adtuk a sérthetetlenségét…

 

November 24. szombat

Anyámnak sürgönyzök, hogy élünk. A Krisztina-posta előtt kétszáz méter hosszú sor áll, körülbelül ezer ember. (A városban csak tíz posta vesz fel sürgönyt.) A sorban állás lélektana a következő: az ember eleinte türelmes, derűs. Tudja, hogy még sokáig kell várnia, s megbékül vele. De minél közelebb kerül a célhoz, annál erősebb az ingerlékenysége. Gyanakszik, hogy elöl (ahová nem lát el) soron kívüliek előrefurakodnak vagy beállnak. Itt-ott kiabálás kezdődik, amikor hirtelen felbukkan egy ismeretlen arc. „Sort fogtak” neki – vagyis beállt helyébe egy ismerőse, s ez, a sorban állás etikája szerint, helyénvaló.

A legrosszabb a hangulat a bejárat közvetlen közelében. Alamuszi könyökmozdulatokkal egy idős asszony húsz centivel előrevergődik; néhányan ráförmednek, erre visszahúzódik, de egy perc múlva ismét az élen áll. K. meséli a kislányáról, hogy „tehetséges sorban álló”; Jutka a sor végéről, valamilyen bűvölet segítségével, percek leforgása alatt a legelöl állók közé csúszik. Én nem vagyok tehetséges; mikor a kapu elé érek, csupa ismeretlen arc vesz körül, megannyi mögöttem álló; ügyetlenségemért rájuk vagyok dühös. Végre, amikor bévül kerülök a postára, már alig bírom megírni a sürgönyt, annyira remeg a kezem a fáradtságtól és a dühtől.

 

Délben autó kerül, D.-vel együtt bemegyünk csavarogni a városba. Hideg van, olvadó hó, sárba taposott avar, törmelék és üvegszilánkok hevernek a járdán. Az Abbázia-ház beomlott homlokzata előtt áll meg az autó. Benézek a Savoy kávéházba, ahol még nem jártam. Romjai is elárulják, hogy milyen csúf lehetett. Most egy szíven lőtt zongora áll az előcsarnokban, bent csak ebédet szolgálnak fel, elég változatos és nem nagyon drága étlap szerint. Hideg van, az emberek kopottak, a nők nadrágban és síkabátokban, a férfiak vedlett télikabátjukban ülnek az asztalnál. Az üvegek fele hiányzik. Egyetlen jól öltözött, bundás férfit látok, ki- és bemenet elállta a keskeny utat, így tűnt föl nekem. Csak elmenet jövök rá, hogy ráállt a légfűtésre, úgy melegedett, s emiatt zárta el az utat. A meleget is a gazdagok lopják el.

Az utca: siralmas. Üres kirakatok, teleragasztva munkára felhívó plakátokkal, litografált rajzokkal. Nyomtatott, Kossuth-címeres kormányplakáton Juhász Gyula verse: A munka. Az író műve – mondom D.-nek – a leggazdátlanabb jószág a földön. A hatalom kénye-kedve szerint csavarja: ha kell, legyen Juhász Gyulából sztrájktörő.

Mindenütt árusok. Pogácsát, perecet, egy kis asztalon női kozmetikát, másutt kendőket, használt cipőket, csavart cukrot árulnak. Néhány összelőtt könyvesbolt előtt, asztalra kirakva árulják az irodalmat; meghatva állok meg, mert itt tolong a legtöbb ember. „Mi fogy?” – kérdezem az elárusító kisasszonyt. „Versek” – mondja. Ezt először hallom; igen-igen nagy lehet a baj.

 

Már a Nyugatinál járunk, amikor eszembe jut egy kép a Savoyból.

Asztalt keresgélve álltunk, amikor belépett egy sovány, de nem feltűnően nyűtt ruhájú férfi. Odahívta a kenyerest, két szelet kenyeret vett, egy idegen asztaltól elkérte a sótartót, jól meghintette az egyik szeletet sóval, ráborította a másikat, s miután álltában megette, hosszú léptekkel elment.

 

Hatvanötezer magyar menekült érkezett Ausztriába. Sokan betegen érkeztek, mert a félig befagyott Fertőn vagy hideg mocsarakon gázoltak át, sokan sebesülten, mert az oroszok utánuk lőttek. Húsz embert menekülés közben agyonlőttek, az osztrák rádió szerint. Egy orosz katonát, aki egy lány után rohant át a határon, hogy visszahurcolja, agyonlőttek az osztrák határőrök.

 

November 25. vasárnap

Tíz éve a leghidegebb november – a budapesti háztartások háromnegyed részében nincs egy kiló szén.

Dr. L. L. telefonál. A Bókay gyermekkórházat két héttel ezelőtt körbeállták s aztán az Orczy út felől tűz alá vették a páncélosok. Három gyerek és két ápolónő meghalt, sok gyerek sebesült: ő három nap, három éjjel operált… Élete legszomorúbb műtétje – mondja –, amikor egy gyerek három végtagját elveszítette… „Csak a bal felső maradt meg” – mondja furcsa szakszerűséggel. „Miért hagytátok életben?” – kérdezem iszonyodva. „Mert élt” – válaszolja.

 

Délelőtt beállít Moldova, regényrészlettel…

Utána séta T.-ral, rövid látogatás Heltainál.

A viccek:

„Tekintse meg Budapestet a magyar-szovjet barátság hónapjában.”

„Budapest, vérfürdőváros.”

„Mi a bolsevizmus? Az antiszemitizmus, kiterjesztve mindenkire.”

„Kohn bácsi a romba dőlt Üllői úton csóválja a fejét: „Ha nem tudnám, hogy a szocializmust építjük, azt kellene hinnem, hogy háború van.”

Egy kisfiú, géppisztollyal, belép egy finom házba.

„Néni kérem, ha szépen megtörlöm a lábam, szabad kilőnöm az ablakon?”

Kohn bácsi a Kilián laktanya előtt hajigálja a kézigránátokat a tankokra. Hívják, jöjjön be, harcoljon velük.

– Van eszembe! Végre maszek vagyok!

 

Délután a házban lakó dr. Cz., a miniszterelnökség jogügyi osztályának helyettes vezetője, hosszú politizálás után a lényegre tér. Tegnap beteget jelentett, megdagadt a lába, hazudta. Miért? Nagy Imre miatt.

Kiderül, hogy nyolc évvel ezelőtt Nagy Imre hozta be oda. Azóta minden kormányt kiszolgált, szakember, nem politikus. Most nem bírja tovább: kérdezi, mit csináljon.

Nem bírok tanácsot adni. Elmente után tűnődöm: mi lehet az oka, hogy mindent eltűrt, csak ezt nem viseli el?

 

November 26. hétfő

Reggel hétkor D.-ékkal útnak indulunk Kiskunmajsára. Havas az út, rengeteg a járókelő, ma mindenki igyekszik be a fizetéséért a gyárba, hogy aztán tovább sztrájkoljanak. Soroksár határában beásott tankok és tüzelőállások.

Útközben itt is, ott is integetnek, hogy fel akarnak szállni. Alsónémediben egy kucsmás paraszt száll föl, elmondja, hogy a minap teherautókon ávósok jöttek a faluba éjjel, és összeszedtek tíz-tizenkét fiatal fiút. Címre mentek, tehát feljelentés nyomán. Azóta nincs róluk hír. A falu ügyeit a tanácselnök intézi, „szocialista minőségben”. Meg van elégedve vele. Több ízben hangoztatja, hogy „szocialista minőségben” haladnak a dolgok, aztán kiderül, hogy Dabasig akar velünk utazni, hogy felvegye ott a fizetését az üzemben. Aztán hazamegy. Nem mondta, hogy sztrájkol, hanem „többnyire otthon tartózkodik”, mert kőművesek dolgoznak nála. Falun mindent másképpen hívnak.

Táborfalván egy asszonyt veszünk fel, aki itt lakik, és a kecskeméti pékségben dolgozik. Kecskeméten a fölkelők lőtték a katonákat, a katonák a fölkelőket, aztán bejöttek az oroszok, és mind a kettőjüket lőtték. Úgy tudja, hogy a felkelést nem szervezte senki. Úgy tudja, hogy „háromszáz kommunistát és pártonkívülit” összegyűjtöttek a tanács pincéjében, s másnap ki akarták végezni őket; de másnap vasárnap volt, s jöttek az oroszok, és kiszabadították a foglyokat. Húga a kémelhárítón dolgozik, az ávó egy héttagú különítményénél.

 

Útközben háromszor igazoltatnak, vegyes magyar-orosz járőrök, udvariasan. Majsán nagyszerű rögtönzött csirkepörkölt; kisétálunk a harmadik házig – ott a falu vége –, kitekintünk a lapos, havas, jegesen csillogó, tükörsima lapályra. Messze – mindentől és egymástól messze – tanyák. Elborzadok tőle, hogy itt lehet élni. Az itt lakóknak nem lehet titkuk egymás előtt; néhány sovány ákácukon úgy átlátni, mint az üvegen. Nem járhatnak titkon csókolózni, mert oly áttekinthető a táj, mint egy sakktábla, s minden mozdulat, közlekedés, hangos szó a környék nyilvánossága előtt játszódik le. Egy jégtenger kezdődik itt, az utolsó majsai porta után; „itt a világ vége” – mondja is a házigazdánk.

A házigazda mérnök, a félegyházi gépgyárba jár be dolgozni. Két hete sztrájkolnak, azóta itthon van. Nem csinál semmit. Néha rádiózik, üldögél, elsepri a ház elől a havat, megint beül a konyhába, mert csak azt fűtik. „Nem bolondulsz meg?” – kérdem. „Hát nem nagyon” – mondja…

Félegyházán két üzem van, a kettő ugyanazon a napon s ugyanabban az órában mondta ki a sztrájkot, egymásról mit sem tudva.

 

November 27. kedd

Délelőtt Kádár beszélt a rádióban. Nagy Imre saját kívánságára ment Romániába, és ő jónak is látta, ha egy darab ideig nem tartózkodik itthon. Ezenkívül néhány ígéretet visszavont, kormányát csak akkor bővíti ki, ha már helyreállt a munka és a rend. Úgy látszik, nem bírt megegyezni a munkástanácsokkal. Gimest és Sándor A.-t szidta. Egyik adásban támadták a munkástanácsok egyes tagjait, mert egy részük ugyan a legjava munkások közül került ki, mások azonban olyanok, akiket az üzemben nem ismernek, volt tőkések, horthysta tisztek stb.

Délután meglátogat V. J. Kijelenti, hogy torkig van, fütyül rá, mi lesz ezzel a néppel, az országgal, az irodalommal. Ez egy elátkozott földdarab, innen csak egyet lehet: menekülni.

A londoni adás szerint nyolcvanhétezer menekült van odaát, Anglia és Franciaország korlátlanul befogadja őket. Húsz holttest fekszik a határon, szerintük azért, hogy elriassza a határátlépőket. A magyar rádió azonban amnesztiát hirdet a disszidenseknek.

Hírek szerint hatvan operaházi tag menekült el, Ferrari Violetta, aki itt hagyta három hónapos gyerekét,* sőt Mérayék és Aczél is. Az ország egy százaléka külföldön van, akkora város, mint Debrecen. Köztük ezerötszáz orvos. Nyilván a legjava és a legalja lépett át; az anyagi veszteségen már-már túltesz, amit emberben veszítünk.

 

1956. december 4.

Hír arról, hogy a rendőrségen kimutatás készül a tizenhét-harmincöt éves férfiakról.

Egy Moszkvából érkezett mérnök beszámol arról, hogy odakint arról értesültek, hogy hatvanezer felfegyverzett nyilas betört Magyarországra. A hírt mindenki elhitte körülötte, tehát ő maga is. Szidta a nyilasok anyja istenit, amiért ölnek és rabolnak… ő maga október 23-án délelőtt repült ki, a gép már vissza sem jött; mit sem tudott a valóságról. Ott egyébként bevásárolt, hűtőszekrényt, tíz kiló zöldkávét, de semmit sem hozhatott magával.

 

Reggel fél tizenegykor Menonnál, India moszkvai nagyköveténél. Az Írószövetség küldöttsége: Déry, Tamási Áron, Képes meg én. Erős ételszag a Nagyszállóban; a kapuban udvarias magyar férfi vár. Menon egy második emeleti szalonban fogad, India prágai követe és moszkvai katonai attaséja társaságában. Magas, szép szál, nagyon értelmes férfi; haja deresedik, kora megállapíthatatlan. Hátát a karosszékben egy óriási felfújt nejlonpárnának támasztja. Másfél napja van Pesten, de már szemmel láthatóan mindent tud; amikor a rommá lőtt városrészek kerülnek szóba, igazi megrendülést mutat. Minden, amit elmondunk, egyezik az ő tapasztalataival és nézeteivel. Déry elmondja, hogy filmre vettek egy pártházban nyolc kakastollas csendőrt és nyilas karszalagos férfit, amint a bejövő orosz katonák előtt eldobálják fegyvereiket és megadják magukat. Én gróf Bartókról és Esterházyról számolok be. Tamási a kibontakozás útjáról beszél, mely szerinte kétféleképp valósulhat meg. Vagy a forradalomban született demokratikus szervek, munkástanácsok stb. egyesülnek egy kormányzó testületté, vagy a kormány összetételét változtatják meg úgy, hogy bírja a nemzet bizalmát.

Másfél óra múlva Menonék is, mi is autóba ülünk, és a Hősök terére megyünk. Tegnap egy kis litografált röpcédula adta hírül, hogy ma, december 4-én a hősi halottak emlékére egy szál virággal vonuljanak a lányok és asszonyok – férfiak nélkül – az Ismeretlen Katona emlékművéhez. Nagyon kevés röpcédulát osztottak, kíváncsiak vagyunk, mi lesz az eredménye.

 

Menonék csakhamar eltűnnek a szemünk elől. Nagy, fekete kocsijuk szélvédőjén „India” felírás. Az Andrássy úton rengeteg „bölcső” cirkál, az autóforgalom is nagy. A Bajza utcán túl látjuk az első sűrű sorokban felvonuló asszonycsapatot, kb. hatszáz főt, s azon túl új meg új csoportokat.

Párosával mennek a lassan szemerkélő, hideg esőben, nagyon fegyelmezetten és csöndesen. Az élen néhány fekete és nemzetiszín zászló, minden kézben virág; egyetlen esernyőt sem láttam. A felvonulók jó része fiatal, sok bájos arcocska van köztük, de a szépeken és a csúnyákon ugyanaz a megszállott arckifejezés, amit október 25-én a Parlament elé vonulókon láttam.

A Bajza utca sarkán, a szovjet követség előtt, sok páncélautó és géppisztolyos gyalogság. Elzárják az utat, jobbra kerülünk a felvonulókkal együtt a mellékutcákba. Így, kerülővel próbálunk a Hősök tere felé jutni. Lassan, lépésben vergődünk előre; a Szondy utca és Dózsa György út sarkán óriási torlódás, trolik és autók, páncélautók és csapatszállítók és megtorlódott tüntetők gabalyodnak össze. A tér minden bejáratát lezárták az oroszok.

Akármerre nézünk, a benyíló utcák tele vannak nőkkel, zászlóval, sárga krizantémmal. Háromnegyed tizenkettő; fél tizenegy óta özönlenek az asszonyok. Az elsőket odaengedték az emlékműhöz, be is borították virággal, de amikor sokallani kezdték a tömeget, elzárták a teret. A hősi sír előtt két géppisztolyos orosz jön-megy, az óriási tér különben üres. Két autó kering rajta; az egyiken India, a másikon Jugoszlávia a felirat. A Dózsa György úti kordonnál egy asszony át akar törni, de az orosz kitépi a kezéből a zászlót, vissza akarja lökni az asszonyt, de rettenetes pofont kap. Társa odasiet, húszan is belécsimpaszkodnak, örül, hogy békén félreállhat, és egyszerre beözönlik a résen a nők sokasága. Virágot, gyertyát visznek az emlékműhöz, eléneklik a Himnuszt és továbbmennek.

Egy fiatal fiút – mesélik később –, aki lefényképezte a gyertyákkal körülvett sírt, három civil elvitt, és bezárt a Dózsa György út egyik pincéjébe. De hamarosan óriási tömeg ordítozva követelte, hogy engedjék ki a fiút, mire a három civil megijedt, és kiengedte a foglyot.

A Liget felől még mindig nem engedik őket bejönni. Odakerülök. Egy asszony – lila télikabátban, negyvenéves, fonnyadt arckifejezésű, ki akar törni a géppisztolyok közt. Igyekeznek visszatartani.

– Ezektől féljek? – rikoltja, és kiköp az egyik orosz elé. – Ezeket láttuk, hogy mit érnek… És ha lőnek? Lőjenek agyon. Mit ér az én szaros életem?

Így átkozódik, aztán kitör, és lerázza magáról az oroszt. Pecsétes, lila kabátjában, kifestett szájával, melyről izgalmában félig lerágta a rúzst, lomposan, öregen, hátában két orosz géppisztoly fekete tekintetével, elindul az Ismeretlen Katona sírja felé.

 

Sz. M. költőnő meséli egy fél óra múlva, hogy az egyik menetoszlopból, melyből egy fiatal lány kilépett, hogy eligazgassa a sort, a lányt elkapta két orosz, és vitte egy páncélautó felé. Szőke, vállig érő hajú, szép fiatal lány volt, fekete karszalaggal; a tömeg valósággal kitépte az oroszok kezei közül.

 

Útban hazafelé, a Vád utcában, az Andrássy úton, mindenütt menetelnek még a tüntetők. Állítólag a Parlament felé igyekeznek. Néhány napig csönd volt, az emberek beletörtek, elfáradtak; ma megint fellobbant a tűz. Egy lövés elegendő, és minden kezdődik elölről.

 

1956. október–december

 

(Ez a hagyatékban fennmaradt kézirat itt jelenik meg először. Feltehetően saját maga számára készítette ezeket a feljegyzéseket, hiszen nem gondolhatta, hogy valaha megjelenhetnek. Így a szöveg első fogalmazványnak tekinthető. [Radnóti Zsuzsa])

 

 

* Néhány hónap múlva sikerük kijuttatni a gyereket. (A szerk.)