Kemény István

A LELTÁRÉJSZAKA

 

Erkély, éjszaka, szélcsend. A felhők mélyek és buták.
Háromszáz méterről meghallanám a füstöt vagy egy ruhát

A szobám. Mind alusznak, összevissza, ágyakon és a padlón
A szemük nyitva félig, mosolyognak, ahogy a villanyt oltom

Az egyik gurul. És így fog gurulni az egész szelíd éjen
A másik csak nyúlik, nyúlik, hogy mindent jól körüléljen

Van egy, aki oly mozdulatlan, hogy hozzá kellene igazodni
de egy szúnyog miatt elkezd kiábrándítóan mozogni

Van aki itt sincs, és mégis erővel, nekem alszik
Ez meghalt érettem azonnal, miután élve itt volt

Alusznak mind. A kezem is, ami meg-megsimogatja őket
de az a rongy is, amivel letisztítom a kezemről is őket

a szívem is, mert nyolcévesen szerettem utoljára
az életem is – halálom egyetlen akadálya.