HÁNYFÉLE NAGYSÁG VAN?

 

 

Alfred Einstein: A zenei nagyság
Fordította Kerényi Gábor
Európa, Mérleg sorozat, 1990. 241 oldal, 60 Ft

 

Sem az opus, sem az oeuvre elemi adatainak közlésével nem járult hozzá a (kiadói? fordítói?) utószó századunk egyik legjelentősebb zenetörténésze (nem pedig „zeneesztétája”) honi ismeretlenségének eloszlatásához. Ha történetesen Einstein maga nem nevezte volna meg a könyv második kiadásában, a keletkezés pontos évszámáról (1940) nem értesülnénk. Az életmű legfőbb csomópontjainak (Gluck-, Mozart-, Schubert-monográfiák, Az olasz madrigál, A zene története) felsorolásával eredeti arányait nyerhette volna vissza oeuvre és opus: egyfelől feltárultak volna ennek az életműnek roppant körvonalai és univerzális kitekintése, másfelől ebben a roppant életműben a maga árnyékosabb helyére kerülhetett volna a jelen kötet is, oda, ahová szerzője is szánhatta: monstre munkái közé megpihenésnek és a bennük felhalmozott tudás feletti elmélkedésnek. Ugyanakkor éppen a helyes arányok csatolhatnák vissza a holtágat a fő mederbe annak sugallásával, hogy talán, öntudatlanul, A zenei nagyság felé indult Einstein a már monstre monográfiák lépcsőin is.

A szerzőről való tájékoztatásnak mint afféle szorgalmi feladatnak hiánya persze nem főbenjáró bűn. A szöveg maga azonban hemzseg a hibáktól! Feltűnően sok a szedési hiba, melyek közül itt csak az értelemzavaróakat említem: Schobert helyett Schubert (188. oldal), Gádor helyett Gábor (146), Albinoni helyett Albioni (112), Couperin helyett kétszer is Couprin (124). Goethe legfeljebb a túlvilágon találkozhatott Castival, az ünnepelt librettistával 1878-ban (115), továbbá Telemann nem negyven, csupán négy évvel volt idősebb Bachnál (113). Ez utóbbi már aligha sajtóhiba, sokkal inkább fordítói figyelmetlenség, akárcsak a „klarinettes” zongoratrió (187), vagy az, hogy nem létező Mozart-szimfóniákról olvashatni („a-moll, c-moll”, 106). Hogyan téveszthette meg a fordító karmestert – gondolom, ez a tévedés oka –, hogy a német kiadásban a két dúr mű hangneme a mai szokással ellentétben nem nagy-, hanem kisbetűvel szerepel (úgy, mint a mai írásmód szerinti moll hangnemek)? Mivel elképzelhetetlennek tartom, hogy zenei végzettségű ember ne ismerné Telemann születési évét vagy a klarinét magyar nevét, vagy, hogy még az azonosítás szintjén se ismerné Mozart két híres szimfóniáját, már-már az is megfordul fejemben, hogy a fordításban más is közreműködött. E meglehet, képtelen (bár a karmestert mentő) gyanúmat erősítik olyan további durva fordítási hibák, mint a „Stelle” szó „állás”-nak (nem pedig „hely”-nek), valamint a „lehren” („tanítani”) szó „lernen”-ként („tanulni”) való félreolvasása (161). Ez utóbbiból nemcsak az a képtelenség sül ki, hogy a nagyoknál „ritkán jelentkezik… kellő tehetség a tanuláshoz”, hanem érthetetlenné válik az egész fejezet is, hiszen a következőkben végig az immár helyesen írt tanításról esik szó. Nem vitás: a kiadónak rutinosabb vagy legalább pedánsabb karmestert kellett volna a fordításra kiszemelnie.

A könyvvel azonban nem ez a baj.

Sőt látszólag nincs is vele semmi baj. Az immár emigrációban készült könyv franciás csípősséggel és az írni tudás angolos artisztikumával szórakoztatja művelt polgári olvasóit. Einstein egyike az utolsóknak azok közül, akik számára közérthetőség és szaktudás nem kibékíthetetlen fogalmak. Még létezik az az egyetemes nézőpont, ahonnan a sokféle szakterület egybelátása egyetemes kérdéseket enged feltenni – ahogyan az említett monográfiák is éppen annyira életrajzok, mint oeuvre-analízisek, éppoly mértékben filológiai, mint amennyire lélektani tanulmányok. A különbség annyi, hogy az esszékötet éppen a hatalmas adathegyet feldolgozó portrék vaskos vállán jut a magasba, hogy a „megszenvedett” munkák eredményeivel a más irányú közelítés szabadsága révén kedvére játszhasson. E magaslati nézőpont legfeltűnőbb következménye a történeti idő ama homogenizálása, mellyel Einstein közös nevezőre hozza a különböző korok vagy szerzők technikáit vagy tulajdonságait, éppen úgy, ahogy korának zenei interpretációja is a zenével tette. Ám az időfelettiség e pozíciója maga éppen annyira kivédhetetlenül időhöz kötött, mint a zenei előadás, amint az az úgyszólván pampfletízű, Wagnert tárgyaló szakasz mutatja.

A baj azonban nem itt keresendő.

A kijelentésekkel olykor egyet lehet érteni, néha vitatkoznánk. Üdvözlendő például (főleg a magyar zenetudomány egyoldalú közegében) Lisztnek mint komponistának helyre tevése, Liszté, aki „grand seigneur volt, aki csak felvázolta a zenét”„de ez húsz másik alakban vagy változatban is történhetett volna”; igaz, hogy J. S. Bach „nemcsak örökös, hanem forradalmár is”; örvendetes a sznobizmus hiánya Offenbach megítélésekor, akárcsak Mozart eredendő drámai dualizmusának hang-súlyozása. Einstein biztos szemű ítéletei 1940-ben nem mind számítottak közhelynek, mint ma.

Meglepve olvasom viszont: „azért létezik francia zene, mert élt Lully és Rameau és Couperin és Berlioz és Debussy. Nem azért létezik olasz zene, mert voltak és vannak nápolyi utcai énekesek és velencei gondolások, hanem, mert élt Monteverdi, Carissimi, Pergolesi és Domenico Scarlatti”. Einstein itt fölöslegesen tiltakozik a zene nemzeti szemlélete ellen az individuum védelmében (ami egyébként, mivel a keletkezés dátumát immár ismerjük, teljesen indokolt): az idő előrehaladtával egyre inkább állításának ellenkezője látszik bebizonyosodni. Az évszázadok kimunkálta zenei köznyelvek teszik lehetővé a nagyság számára, hogy maradjon energiája a végső kérdések kimondására, és a nagy alkotók sokkal inkább beteljesítik e nemzeti köznyelveket, mintsem szembefordulnának velük. És végül is el kell számolni azzal a tagadhatatlan közösséggel, ami mondjuk Rameau és Debussy között évszázadokon átívelve fennáll. Ha Einstein nagyobb fontosságot tulajdonított volna a zenetörténet személytelenül a mélyben húzódó anyagának, nem várna valamiféle újabb európai tradíció megszilárdulására – nem várna, mert tudná: a tradíció kora egyszeri, megismételhetetlen időszak volt, és, akár a kultúra fogalma, maga sem előre adott, hanem a konstelláció értelmezi újra és újra. Végül is kell lennie összefüggésnek a tradíció elhalása-átértelmeződése és aközött, hogy „Beethoven és Schubert halála után a XIX. század összes zenészének nagysága kétségbe vonható”, akik közül hárman „nagyok voltak, de nem elég nagyok”.

A kérdés csupán az: vajon mivel mérhető a nagyság e devalvációja, továbbá: mekkora az, aki már „elég nagy”?

És itt már kezdődnek a bajok.

Einstein könyvében számos megfigyelést olvashatni a nagyságról. Egyet kell érteni például az empirikus és az intelligíbilis tudat megkülönböztetésével, mert lehetővé teszi, hogy művész és ember kulcsát ne egy helyen keressük. Világosabb megfogalmazásban biztosan helyeselném azt is, hogy „talán meg tudjuk különböztetni, mikor születik egy mű belső hajtóerők sokaságának hatására, és mikor abból a szükségszerűségből, hogy egy sarkaiból kiforgatott belső világ a helyére zökkenjen” – helyeselnék, mert a megjegyzés a nagyság forrásainak pluralizmusára utal, végső fokon arra, hogy a nagyság nem valami, hanem valamiknek a viszonya. Ám amikor, felcsigázva a találó megfigyeléseken, a bővebb kifejtésre várunk, mindannyiszor csalódni kell. A problémafelvetés igen gyakran talál a dolgok közepébe – a következtetések levonását azonban az elegánsan csevegő hang és a kötetlen forma rendre megakadályozza: a kérdések súlyát a műfaj itt elbagatellizálja. Sok mindent hallunk a nagyságról, körüljárjuk a nagyságot annak külső-belső feltételei mentén, megpillantjuk tehetségnek és nagyságnak különbségét. De Einstein mindeközben, olvasójával cinkosan összekacsintva, a nagyságot mint alapjában véve mégiscsak közismert és egyértelmű jelenséget kezeli. A könyv vége táján felbukkan a közhellyé vált sűrítéselmélet, ami valószínűleg etimológiának („Dichtung”) sem helytálló, a nagyság egzisztenciális gyökerét pedig mindenképp érintetlen hagyja: nem felel arra, hogy ha sűrít a zseni, mely ösztön készteti sűrítésre? De ha el is fogadnánk, hogy a nagyságot a sűrítés avatja naggyá – vajon szerves rendbe illeszkedik-e ez a kijelentés a könyvnek a nagyságról tett többi kijelentése között? A kötetlen hangvétel és a laza forma hanyag eleganciája leveszi a felelősséget az író válláról, hogy tárgyát a maga konkrétságában definiálja – a nagyság kérdése az Einstein-életmű perifériáján merül fel, a „reális” tárgyak szinte tetszőleges dekorációjaként, mint olyasmi, aminek felvetésével éppenséggel el lehet játszani, de amit azért formailag mégiscsak meg kell különböztetni a „voltaképpeni” tárgyaktól; és amely kérdés mindezért a szó eredeti értelmében anekdotikus marad.

Ebben áll a könyv fő baja.

A nagyság nem felsőfokú jelző. A nagyság nem jelző, nem járulék, nem dekoráció, nem tulajdonság, nem olyasmi, ami utólag nyom pecsétet az alkotásra, hanem épp, ami megelőzi. A nagyság nem a műalkotás, hanem az emberi létezés kérdése. A nagyság a végső kérdések napirenden tartása és az anyagi világ illúziószerűségéről való állandó tudás, vagyis szakmai kérdésekhez semmi köze; a műalkotás problémájával való összemosása egyszerű optikai csalódás következménye. Nagynak lenni nem egyéb, mint a végső határig elmenni, hátul hagyva elvet és tudást, hitet és ismeretet – mindazt, ami csupán közvetíteni és humanizálni akarja az emberi sorsot. A műalkotás kétségkívül ebből az eszkatologikus attitűdből nyeri energiáját születéséhez és hatásához, ám ennek az energiának felvevője csupán, nem pedig forrása. A nagyság mindezekért a szellem világának része, a szellem pedig a konkrétumot és a közvetlen realitást képviseli az empirikus világ szavakon és fogalmakon nyugvó zavaros racionalizmusával szemben. Esszét írni lehet a marhatenyésztés gazdaságosságáról, az ógörög igetövek eredetéről vagy a másodfokú egyenletek szépségeiről. Ezek laza körvonalú, homályos, mi több: költői tárgyak. Ám olyan tárgyat, mint a nagyság, amelynek konkrétságát csontjainkban és zsigereinkben érezzük mindnyájan, akik akár egyszer is megtapasztaltuk, csakis a metaforikus nyelvhasználattól megtisztult, a legszigorúbb axiómák talaján álló stílus tehetne hitelessé. Olyan hangütés, mely arra felel: milyen szellemi valóság moccan meg e szóra: nagyság? Igazolható-e a nagyság a mű egyik vagy másik vonásával-tulajdonságával? Ha pedig csak a művel mint egésszel sikerül a bizonyítás – érdemes-e még a mű felől közelíteni felé? Hol van a szellemi realitása ennek a szónak: oeuvre? Vajon az oeuvre születik-e az opusok sorából, vagy éppen fordítva? – A mű, pusztán azzal, hogy elkészült, az alkotó számára befejezte küldetését, a befogadó szempontjából épp most kezdi. Nem kellene-e a műalkotás ontológiai és történeti aspektusát egymástól bátran szétválasztani és a közös magyarázatról végre lemondani? Végül van-e létjogosultsága egy olyan könyvnek, amely a zenei nagysághoz nem a nagyság, hanem a zene felől közelít – járhatunk-e jó nyomon, ha többfajta, „szakmai” nagyságot különböztetünk meg? Van-e többféle nagyság?

Körülbelül ezek azok a kérdések, amelyek mentén egy könyvnek haladnia kellene, ha a nagyság szót viseli címoldalán, és ha a szó valósága elől nem a magától értetődés álszent érvéhez menekül. Az utolsó kérdés az, nem kellene-e e kérdések megválaszolásához már magához is nagyság, ez azonban önmagára reflektálni szerencsére képtelen. De még mindig jobb helyesen feltett kérdéseket válasz nélkül hagyni, mint helyesen válaszolni meg a rossz kérdéseket.

 

Dolinszky Miklós