Darvasi László

A PUSZTULÁSRÓL

 

És nincs, habár nem is kell
mentség, engem csábít min-
den összeomlás. Főképp
saját halálom izgat,
az én, ahogy kilobban,
üt még a szív, és semmi
több… semmi dobszó aztán.
S a pusztulás, ha gazdag
akár a föld – rögökkel
vagy burjánzó zöldekkel
telt – úgy szép! Így is, még pon-
tosabban. Mert értem jö-
het bármi változat, csak
megismételhetetlen,
épp az legyen! Lobogni?!
Hideg láng, fénytelen, mind
örökre Isten egysze-
mében?! Majd azt is, persze,
utóbb. De még előbb ki-
múlok. Mindegy, hogyan, mi-
ért és mikor. Mert rám vall
a végzet is. S ha rút? Nos,
igérem, jó halott le-
szek. Nem, nem támadok fel.
Azért se kezdem újra.