ÖNÉLETÍRÁS ÉS FIKCIÓ

 

Elias Canetti: A hallás iskolája
Fordította Halasi Zoltán
Európa, 1990. 438 oldal, 140 Ft

 

1

 

A hallás iskolája – ez a magyar címe Elias Canetti második önéletrajzi kötetének. Halasi Zoltán fordítása lelkiismeretesen és ötletgazdagon adja vissza az író egyszerre világos és sejtető, irodalmi utalásokban gazdag szövegét. Nem is bírálni akarom őt, hanem inkább nehézségeit illusztrálni az alább következő kis fejtegetéssel.

A német eredetiben A hallás iskolája csak az egyik alfejezetet jelöli, az egész mű címe Die Fackel im Ohr, azaz A fáklya a fülben. A Die Fackel egyértelmű utalás Karl Krausnak, Canetti bálványozott mesterének egyszemélyes folyóiratára, amelyről sok szó esik mind az önéletrajzban, mind pedig Canetti egyéb műveiben. Tény azonban, hogy az a bizonyos „fáklya a fülben” önmagában véve magyar fülnek különösen hangzana.

Canetti gyakran állítja fordítóit ilyen értelmezési problémák elé. Önéletrajza előző kötetének A megőrzött nyelv (Die gerettete Zunge) címet adta (Sárközy Elga fordításában). E szóösszetételből a „Zunge” sző legalábbis ma már inkább az érzékszervet jelenti, míg az emberi kommunikáció szóbeli és írásos eszközét a német nyelv „Sprache” néven emlegeti. A „nyelv” érzékszervkénti értelmezése mellett szól az is, hogy Canetti legkorábbi gyermekkori emlékével indítja az elbeszélést: e szerint egy barátságos férfi nap mint nap megfenyegette őt, hogy levágja a nyelvét (Zunge). E baljós fenyegetés azután nem válik valóra, úgyhogy ebből a szempontból a „gerettete” melléknevet inkább „megmentett”-nek, mint „megőrzött”-nek lehetne fordítani. Igaz, a történet ettől az epizódtól eltekintve csakugyan nyelvekről (Sprachen) szól, arról, miként jutott el a szerző különböző nyelvterületek és kultúrák vonzásában írói anyanyelvéhez, a némethez.

A Canetti-könyvcímek történetéhez tartozik még, hogy a Die Blendung (magyarul A káprázat) első angol nyelvű kiadása Autoda-Fé, első francia nyelvű változata pedig La tour de Bábel (Bábel tornya) címmel látott napvilágot.1

 

2

 

Elias Canetti 1905-ben született a bulgáriai Ruszcsukban. Ősei spanyol zsidók, akik a XV. század végén, Katolikus Izabella királynő uralma idején menekültek az akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozó bolgár és görög városokba. Nyelvük a spanyolnak egy régies változata, a ladinó volt, ámde tekintettel választott hazájuk tarka népességére, közülük sokan beszéltek bolgár, török, román, örmény vagy szerb nyelven is.

A gyermek Canettinek csakhamar további nyelveket kellett elsajátítania, a család ugyanis a tízes évek elején Angliában telepedett le, majd az apa halála után az özvegy három gyermekével együtt Bécsbe költözött. Bécsből Zürichbe vezetett útjuk, a háború után egy ideig Frankfurtban éltek, 1924-ben pedig visszaköltöztek az osztrák fővárosba. Canetti akkor is Bécsben maradt, amikor a család többi tagja Franciaországba tette át életének színterét. Az író egészen 1938-ig élt az egykori császárvárosban, s azt csak ritkán hagyta el. Az anschluss elől Londonba menekült, s jelenleg, immár nyolcvanhatodik életévébe lépve, felváltva londoni és zürichi lakos.

Canetti életművének egyik oszlopa A káprázat című regény, amely először 1935-ben jelent meg, a másik pedig a Tömeg és hatalom című értekezés, amely 1960-ban látott napvilágot.2 E két könyvön kívül írt három színdarabot, tucatnyi esszét és kétkötetnyi aforizmát. Első kiemelkedő írói sikerét 1949-ben aratta, amikor A káprázat francia kiadásáért megkapta a legjobb külföldi regénynek fenntartott díjat, miközben a könyv angol nyelvű változata rövid időn belül két kiadást ért meg. A németországi áttörés azonban még váratott magára. A káprázat végül a Tömeg és hatalom sikerének hullámain úszott be a német irodalmi köztudatba. 1972-ben Canetti mint színműíró kapta meg a Georg Büchner-díjat, 1975-ben Nelly Sachs-díjjal tüntették ki, 1977-ben vette át a Gottfried Keller-díjat, 1981-ben pedig – a fáma szerint ellenszavazat nélkül – ítélték neki a Svéd Akadémia irodalmi Nobel-díját. Már e növekvő világhír aurájában alkotta meg az önéletrajzi trilógiát, amelynek harmadik darabját (Das Augenspiel, A szemjáték) remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk Kertész Imre fordításában.

 

3

 

A hallás iskolája, Canetti önéletírásának második kötete, 1921-től 1931-ig kalauzolja az olvasót az író életében, a cikluszárónak szánt A szemjáték cselekménye pedig 1937-ben ér véget.

Mindhárom könyv egyszerre élettények ismertetése, megfigyelések és reflexiók elegye, önvallomás és korrajz. Míg azonban a gyermekkort tárgyaló fejezetek elsősorban lélekfejlődésről szólnak, addig a második kötetben az életpálya alakulásának megfelelően egyre több szerep jut a külvilág szellemi tényeinek. A szemjáték pedig már szinte teljes egészében az íróvá válás története, A káprázat vonatkozásában „egy regény regénye”. Az első kötet elolvasásához alig van szükség előzetes irodalmi műveltségre, a másodikban már meglehetősen sok a lexikálisan ellenőrizhető adalék, a harmadik pedig alapos Canetti-olvasottságot tételez fel. Mindazonáltal az önéletrajz egységes egész, három része tartalmilag és stílusbelileg szorosan kapcsolódik egymáshoz, természetesen mindenekelőtt Canetti személye révén.

Jómagam azzal láttam neki A hallás iskolája olvasásának, hogy fejlődésregényt tartok a kezemben, egészen pontosan A megőrzött nyelv című regény folytatását, amelynek egy Elias Canetti nevű kisfiú volt a főhőse. Regényfiguráknak tekintettem a frankfurti penzió ebédlőasztalát körülülő kisegzisztenciákat, s regényalaknak magát az Anyát, a művelt, szigorú erkölcsű, súlyosan boldogtalan özvegyasszonyt is. Közte és fia között igazi regénykonfliktus dúlt, amelyben gyűlölet, szeretet, féltés és féltékenység kibogozhatatlan módon keveredett egymással.

A hetvennyolcadik oldalon ért az első figyelmeztetés, amely szerint nem holmi fikcióval, hanem ténybeli igazsággal van dolgom. Annál az epizódnál neszeltem fel, amikor az ifjú Canetti öccsével, Georggal együtt a Praterstrassén lakik egy albérleti szobában. Elias a Praterben könnyelmű módon elveri kettejük havi zsebpénzét, úgyhogy egészen éhen maradnának, ha lakásadónőjük, Susinné reggelente nem kedveskedne nekik zsemlével és tejeskávéval. Reggelizés közben pedig arról mesél a két fiúnak, hogy fivére, Mosa Pijade, forradalmárként börtönben ül Belgrádban, beteg és éhezik, ám erről fogva tartói előtt dacosan hallgat.

Nos, Mosa Pijade (1890–1957) valóban egyik alapítója volt a Jugoszláv Kommunista Pártnak, részt vett a partizánháborúban, haláláig Tito egyik legközelebbi munkatársa volt. A történelmi alakot a nyilván memóriájára hagyatkozó Canetti a következő módon szövi bele az elbeszélésbe: „Az éhező fivér példája sokat segített nekünk azokban a nehéz napokban, és Susinné elbeszélését legalább olyan izgalommal vártuk, mint a tejeskávét a finom zsemlével. Amellett ez volt az első alkalom, hogy Georg a tüdőbajról hallott, amelynek gyógyítása később élete értelme lett.”

Canetti az idézett bekezdésben valóságos tényeket közöl, de azokat szépíróként formálja, és olyan összefüggésekbe emeli, amilyenekre a cselekményszervezéshez van szüksége. Pijade Canettinél valóságos figura s egyszersmind a költői fantázia terméke. Ez a kettősség A hallás iskolájá-ban egy jelentős történelmi eseményre is kiterjed.

1927. július 15-én Bécs munkássága tiltakozó tüntetést rendezett a Justizpalast, az Igazságügyi Palota előtt. Nem sokkal azelőtt egy esküdtbírósági tárgyaláson felmentették a burgenlandi munkásokra gyilkos tüzet nyitó szélsőjobboldali Heimwehr-legényeket. A megrémült hatalom a felháborodott munkásokra is lövetett, s ez a vérfürdő (több mint nyolcvan halottal) fordulópontot jelentett az Első Osztrák Köztársaság történetében.

Július 15. azonban Canetti lelki önéletrajzában is mágikus dátum. A hallás iskolájá-ban így írja le a számára sorsdöntőnek bizonyult élményt: „Nem messze az égő igazságügyi palotától… a tömegtől határozottan elkülönülve állt egy férfi, aki a feje fölött kétségbeesve csapdosta össze a tenyerét, közben mindegyre jajveszékelt: »Elégnek az akták! Oda az összes akta/«… De hát itt embereket lőttek agyon! – mondtam neki mérgesen –, maga meg az aktákról papol!”

„Július 15-nek lényege – írja később Canetti – egészen beleépült a Tömeg és hatalom-ba.” Hozzátehetjük: A káprázat-ba is. Az akták pusztulásán siránkozó tragikomikus alak kétségkívül e regény főhősének, Peter Kiennek egyik előképe. Felbukkanása misztikus pillanat a regény történetében, olyasmi, mint Newtonnál a tömegvonzás törvényének vagy Einsteinnél a relativitás elméletének születése. A szimbólumokra babonásan érzékeny író ezt azzal jelezte, hogy hősét eleinte Brandnak keresztelte, ami tűzvészt jelent, majd a már kész regénynek – még mindig ideiglenesen – a Kant fängt Feuer (Kant tüzet fog) címet adta, s a főhős végleges nevével (Kien = gyantás fenyő) is gyúlékonyságra kívánt utalni.

 

4

 

Van A hallás iskolájá-nak egy anekdotikus fejezete, éppenséggel magyar vonatkozású. Megjelenik Bécsben egy Gordon Ibi (a német eredetiben: Ibby) nevű fiatal nő, elragadóan töri a német nyelvet, és verseket ír. Azt állítja magáról, hogy Karinthy Frigyes magyar író szeretője volt, s annak féltékeny felesége, egy Aranka nevű, „heves vérmérsékletű, cigányosan fekete szépség” elől menekült oda. Karinthy, meséli Ibi Canettinek, egy barátja révén rendszeresen ellenőrizteti, hogy Bécsben van-e még, nehogy haza találjon jönni, és feldúlja a családi békét.

Ennek a történetnek is van tényalapja. Gordon Ibi létező személy volt, Karinthy hozzá írta a Pitypang-ot (Karinthy Ferenc szíves közlése), s a fiatalasszony valóban Bécsbe, majd onnan Berlinbe távozott.3 A hallás iskolájá-nak e mellékszereplője is cselekményt szervez. Canetti ugyanis 1928-ban Gordon Ibi hívására megy Berlinbe, s ott a Malik Verlag külső munkatársaként belecsöppen a weimari Németország pezsgő szellemi életébe. (E kirándulásnak egyebek között rendkívül eleven Brecht-, Grosz- és Babel-portrét köszönhetünk.) A magyar lány meglepően otthonosan mozog a német fővárosban, Canettinek is ő lesz a ciceronéja s kicsit talán a szerelme is.

Talán, mondom, mert a szerelem fogalmát Canetti mindvégig a valóság és a lehetőség között lebegteti, s a témában való szemérmessége már-már többet árul el róla, mint amit egyébként megtudhatnánk. Az önéletrajz három kötetén végigvonuló nők – szendék, démoniak, okosak, buták, szépek, csúnyák, közönségesek – Canetti lelkének mintha csak legkülső kérgét érintenék. Gordon Ibiről például így ír: „Ha nem is voltunk szerelmesek – soha nem csókoltuk meg egymást –, mégis ezer szállal kötődtünk egymáshoz…” Egy másik kísértőre, Ruzenára, a telt idomú cselédlányra, akit albérleti szobájában ágyazás közben pillantott meg, ekként emlékezik: „Persze hogy elbűvölt a szépsége, és ha nemcsak a karja fedetlen, hanem mindene, ilyen testközelben bizonyára elveszítettem volna a fejem…” Az orosz Eva Reichmannban, akivel főként Dosztojevszkijről beszélgetnek, már csak az évtizedek távlatából látja meg az elmulasztott nagy lehetőséget: „Lehet, hogy szerelmesek voltunk egymásba… Mondataink úgy gubancolódtak egymásba, akár a hajszálak, órákig tartott köztünk a szavak ölelkezése…”

E kamaszos csók- és meztelenségmítoszba rejtett gátlásosság látszólag egyetlen kapcsolatban oldódik fel: a Veza Calderonhoz fűződő élethossziglani szerelemben. Attól a pillanattól kezdve, hogy Canetti Karl Kraus nyilvános felolvasóestjén megpillantja a nála nyolc évvel idősebb koromfekete hajú, hosszú szempillájú nőt, biztos benne, hogy Veza – életprogram. Vonzalmukban bőven vannak racionális mozzanatok. Veza irodalmi műveltsége és esztétikai igényessége, s talán az is közrejátszik benne, hogy Canettihez hasonlóan ő is spanyol zsidó származású, de igazából mélyebb lelki okok hatnak rá: a tizenkilenc éves Canetti számára Veza az a nő, akinek kedvéért el mer szakadni anyjától.

Az anya nyomban gyanút fog, s felismeri az új szerelemben sűrűsödő veszélyeket: a másik nő nemcsak érzelmileg téríti el az ő nagyfiát, hanem egészen más pályára is ösztönzi, mint amit ő szánt neki. Canettiné azt szeretné, ha fia orvos lenne, vagy legalább vegyészmérnök, Veza társasága, háttérben a diabolikusnak tűnő Karl Krausszal viszont az irodalom felé mutat. Valóságos szerelmi háromszög jön létre. A hosszas őrlődés után végül az anya távozik vesztesen a bécsi csatatérről, Párizsba költözik, míg Canetti Bécsben marad, az íróság mellett dönt, és néhány év múlva feleségül veszi Vezát.

Csakhogy ennek a győzelemnek hazugság az ára. A szerető fiú nem meri közölni anyjával az igazságot. Ehelyett azt állítja, hogy a Veza-kapcsolatnak vége, s kitalált szerelmekkel, a rodauni illetőségű Erikával és a salzburgi Mariával traktálja anyját, aki legalább levelek révén továbbra is érvényt kíván szerezni szülői hatalmának. Canettinek már korábban is „volt” Maria nevű szerelme – azt a lányt még Frankfurtban találta ki egy Jean nevű osztálytársa kedvéért.

Vagyis – legalább A hallás iskolájá-ból ez derül ki – Canetti megkölti azokat a szerelmi kapcsolatokat, amelyeket a kultúra elvár egy fiatalembertől. Az anyának „megvallott” fiktív szerelmek földiek, ezzel szemben a valóságos, bár titkolt Veza-vonzalom a leírásból megítélhetően inkább égi. Konok cél-okság munkál benne: mintha egyedüli rendeltetése az volna, hogy az ifjú vegyészmérnökjelölt A káprázat szerzőjévé válhasson.

Bizonyos, hogy Veza személyisége maradandó hatást gyakorolt Canettire, az íróra. Nem lehet véletlen, hogy számos Canetti-könyv ajánlása neki szól. De hogy mi volt ennek a kapcsolatnak a sajátosan intim tartalma, arról az író hallgat, s gondolom, nem csupán kegyeletből: a testies, érzéki szerelem legalábbis a Canetti ábrázolta Canettiből – gyerekkortól felnőttkorig – határozott idegenkedést vált ki.

Ő maga nem is tagadja, hogy e távolságtartás hátterében szigorú anyai tabu keresendő. A megőrzött nyelv-ben Canetti elmeséli, milyen undorral töltötték el iskolatársainak a gyerekszületés körülményeiről folytatott szabadszájú beszélgetései, amelyeket anyja határozottan cáfolt. Ahány erotikus mozzanat bukkan fel A hallás iskolájá-ban, mind taszító. Mintha a szexuális témákra kimondott anyai tiltást még az aggastyán Canetti is tiszteletben tartaná: „Ezért a tabuért, amely más emberek életében a legveszélyesebb ellenhatásokat okozza, én máig is hálás vagyok neki… épségben tartotta frissességemet, naivitásomat mindaz iránt, amit meg akartam tanulni. Márpedig minden lehetséges módon tanultam…”

A testies szenvedély és a szellemi igyekezet effajta szembeállítása ma már csak vallásos gyökerű és tekintélyelvű pedagógiákban él. Ettől persze még az önmegtartóztatás és a fegyelem hordozhat jellemformáló értékeket. Tény azonban, hogy a tudatos elfojtás könnyen megnyomoríthatja, eltorzíthatja a személyiséget, és legjobb esetben is csak kemény belső harcok árán valósítható meg. Canetti önéletrajzában ilyenfajta lelki küzdelemnek nyomát se látni. Helyénvalónak tűnik tehát a logikus és korántsem tolakodónak szánt kérdés: „hová tette” az író életanyagának ezt a fontos részét?

 

5

 

1912-ben Franz Kafka Prágában megismerkedett Felice Bauerral, a fiatal müncheni hivatalnoklánnyal. Az intenzív levelezésből (amelynek összterjedelme hétszázötven oldalt tesz ki) szerelem lett. Kafka két ízben is megkérte Felice kezét, de mindkét alkalommal visszatáncolt. A szülők végül megelégelték a dolgot, és 1914 nyarán a berlini Askanischer Hof vendéglőben több tanú jelenlétében kérdőre vonták az állhatatlan vőlegényjelöltet. Életének ezt a kínos epizódját a Felicéhez írott szemrehányó levelekben Kafka csak mint „törvényszéki tárgyalást” emlegette. Prágába hazatérve, egy hónappal később hozzáfogott A per című regényének megírásához.

1968-as Kafka-esszéjében Canetti a Franz Kafka–Felice Bauer levelezés alapján bravúrosan kimutatja, hogy ez a berlini „törvényszéki tárgyalás” volt A per élményforrása, és pontosan meg is felelteti egymásnak élmény és mű szereplőit és motívumait.4 A tanulmány, amely A másik per. Kafka levelei Felicéhez címet viseli, részletesen elemzi Kafka személyiségét, a szerelemhez, a házassághoz, általában a mindennapi élethez való viszonyát. Vagyis Canetti az életanyag kétféle feldolgozását, a magánlevelezést és a regényt összevetve próbál visszakövetkeztetni „hősének” mind személyes problematikájára, mind pedig írói módszerére. Egy másik tanulmányában ugyanezzel a szándékkal hatol be első tanítómestere, Karl Kraus életének intimebb rétegeibe.

A Canetti-féle Per-értelmezés némiképp rácáfol a regény hatvanas évekbeli kelet-európai olvasatára. A per a mi vidékünkön afféle antisztálinista őslegendának, a Gulág előérzetének számított, s a hivatalos kultúra jó ideig első számú közellenségnek tekintette Kafkát. Ennélfogva érthető, hogy az 1963-as prágai Kafka-szimpózium egyik szellemi kiindulópontja lett az öt évvel későbbi „prágai tavasznak”, noha nem valószínű, hogy A per Aleksander Dubcek kedvenc olvasmányai közé tartozott volna.

Kérdés, lehetne-e Canetti módszerét magára Canettire alkalmazni. Magyarázza-e a memoár a regényt? Ennek voltaképpen így kellene lennie, hiszen az önéletrajzot az író egyetlen hatalmas kommentárnak szánja a Műhöz, s az életanyagot következetesen akként szervezi és stilizálja, hogy abból kizárólag A káprázat irodalmi ténye kerekedhessék ki. Van ebben a minduntalan tetten érhető törekvésben valami álcsodálkozás, olyasmi, mintha az autobiográfus Canetti csak szerény tanítványa volna a regényírónak, aki mindazonáltal jobban érti őt, mint az önmagát. A tanítvány kellő alázattal követi mesterét megszállottságában, a Műnek való gyermeki kiszolgáltatottságában.

Csakhogy A káprázat figyelmes olvasásából legalább ugyanolyan mértékben vissza lehet következtetni az életanyagra, azaz a regény is kommentálja az emlékezést.

 

6

 

Peter Kien, negyvenéves, híres sinológus, egy huszonháromezer kötetes magánkönyvtár tulajdonosa feleségül veszi házvezetőnőjét, az ötvenhat éves Theresét. Ettől a házasságtól munkásságának és főleg könyvtárának nagyobb biztonságát reméli. Az asszonyból azonban hamarosan kitör a fúria, „a ház úrnőjeként” előbb dolgozószobájába száműzi, megveri, megalázza, végrendelet írására kényszeríti, s végül otthonából is kiszorítja a tudóst. Kien tárcájában vagyonának végső maradványaival járja a várost, az otthonhagyottakat pótlandó könyveket vásárol, ezeket cipeli magával szállodáról szállodára, míg végül összeköttetésbe kerül az alvilággal, Fischerke, a púpos zsidó kisbűnöző és sakkzseni személyében.

Fischerkével együtt járkálnak a Theresianumba, a központi zálogházba. Az egyre eszelősebbé váló Kien itt a könyveiket zálogba csapni készülő polgároknak ad pénzt, csak hogy megmentse a pusztulástól a kultúrértékeket. Nem sejti, hogy a kliensek az ő saját, Fischerke őrizetére bízott könyveivel kereskednek, a púpos bérelte fel őket, hogy azután a Kientől származó pénz zömét maga vághassa zsebre.

Eközben a magára maradt Therese a házmester szeretője lesz, s immár együtt viszik Kien könyvtárának becses darabjait a Theresianumba. A meglepetésszerű találkozás közbotrányba fullad, s a rendőrőrszobán ér véget. Szerencsére Kien Párizsban élő elmegyógyász öccse, Georg értesül bátyjának súlyos helyzetéről, s azonnal Bécsbe látogat. (Mellesleg szólva: ahogyan Canetti Georg gyógyászati elveit ismerteti, az mintha a hatvanas-hetvenes évek antipszichiátriájának zseniális megsejtése volna.) Nos, az elmegyógyász öcs rendezi fivérének zilált viszonyait, és visszahelyezi őt lakás- és könyvtártulajdonosi jogaiba. Miután azonban búcsút vesz tőle, Peter Kien halomba gyűjti és meggyújtja könyveit. „Aztán felállítja a létrát a szoba közepére – hangzik a mű utolsó bekezdése – …felmászik a hatodik fokára, nézi a tüzet, és vár. Amikor végre elérik a lángok, felkacag, olyan harsányan, ahogy még soha életében nem kacagott.”

 

7

 

Az emlékező Canetti részletesen elbeszéli, miként érlelődött benne egyetlen nagyobb prózai műve. Helyenként egy-egy motívum keletkezésének körülményeire is rávilágít. Therese előképét például egy bécsi lakásadónőjében jelöli meg. A hatvan felé járó asszonyság „földig érő szoknyát viselt… egybefüggő szónoklatot tartott a mai fiatalságról meg a krumpli áráról, amely a réginek épp a duplája lett”. Más párhuzamokra nem hívja fel külön a figyelmet: pedig Sieghart, a törpe, aki a vegyi laboratóriumban dolgozik, és maga készítette aktképeivel dicsekszik a kollégák előtt, külsejében és beszédmodorában kísértetiesen emlékeztet a regénybeli Fischerkére. Az elesettek, mozgásképtelenek, vakok, hadirokkantak és koldusok egyébként is benépesítik Canetti emlékeit, s ez a környezetrajz mintegy megelőlegezi az alvilág regénybeli ábrázolását.

Mellesleg éppen ennek a miliőnek a megjelenítésében Canetti műve szoros tartalmi rokonságot mutat feleségének mostanában újrafelfedezett tárcaregényével, a Die gelbe Strassé-val.5 Veza Canetti hőseinek világa azonban még jobban emlékeztet Elias Canetti első darabjának, a Die Hochzeit-nek (Az esküvő) a légkörére. A történet hősei és a színmű szereplői ugyanazt a kisztihandos, túlcukrozottan bécsies nyelvet beszélik, annak kliséi mögé rejtik gyilkos indulataikat, pénz- és nemi éhségüket. A Die Hochzeit egy omladozóban lévő bécsi ház tragikomikus rajza, a Die gelbe Strasse pedig egy utca révén köti össze esendő és/vagy gonosz szereplőinek sorsát. A címbeli Sárga utca nem egyéb, mint a második kerületi Ferdinandgasse. Itt lakott Veza, s az ő kis szobája volt első színhelye kettejük tartós szellemi szimbiózisának. A káprázat kétségkívül a közösen látott Bécsben játszódik, noha a regényben egyetlen középület, a Theresianum, és egyetlen utcanév, a Muthgasse utal a konkrét helyszínre.

A kulcskérdés természetesen az: azonosítható-e a könyvmoly Kien alakja Canettivel? Ez a kérdés a Canetti-irodalomban is felvetődött. Salman Rushdie Canetti-méltatásában nemleges választ ad rá, mondván: az író tárgyilagosságának épp az a bizonyítéka, hogy minden motívumbeli rokonságuk ellenére külön tudja választani magát hősétől.6 Susan Sontag viszont Kien szétesett figurájában magának az írónak oly „kedvvel ápolt különcködéseit” és „rendkívül leleményes nőgyűlöletét” véli felismerni.7

Két, már-már provokálóan szembeötlő motívum szól amellett, hogy szerzőnek és hősének igencsak szoros köze van egymáshoz. Az egyik, hogy a Kien megmentésére siető elmegyógyász öcsöt Georgnak hívják, és Párizsban dolgozik. A hallás iskolájá-ból és A szemjáték-ból kitűnik, hogy Canetti öccse, Georg tüdőgyógyászként dolgozott a francia fővárosban. A regénybeli testvéreket éppúgy anyjuk nevelte, mint a Canetti fivéreket. Kien az apai örökségből élt és teremtette meg könyvtárát, özvegy Canettiné gazdag rokonai támogatásából tartotta fenn családját. A káprázat Peter Kienje önmagát csúnyának, fivérét pedig szépnek látja – ez a szembeállítás is felbukkan A hallás iskolájá-ban.

Van ezenkívül a regényben egy, a sinológus gyerekkori könyvrajongásával kapcsolatos epizód: „Tizenöt éves korában anyja tilalma ellenére falta a könyveket, nappal az iskolában, éjjel a takaró alatt, egy parányi zseblámpa fukar fényénél. Öccsét, Georgot bízta meg az anyja az őrködéssel, ha Georg véletlenül felébredt éjszaka, soha nem mulasztotta el, hogy próbaképpen le ne rántsa róla a takarót.”

Eddig a regényhős. Az önéletrajzíró Canetti pedig a következőképpen meséli el gyerekkori olvasási kalandját: „…Takarékoskodnom kellett a zseblámpaelemmel, amelynek árát szerény zsebpénzem egy töredékéből vettem el… Végül mégiscsak rajtakaptak, és ekkor iszonyú haddelhadd támadt: anyám azt tűrte a legnehezebben, ha félrevezettem. Az elkobzott zseblámpát sikerült ugyan pótolnom, de biztonság okából két öcsém is megbízást kapott az őrködésre, ők pedig alig várták, hogy váratlanul leránthassák rólam a takarót.” Ha már e könyvnél tartunk, okvetlenül megjegyzendő, hogy a címében emlegetett nyelv (Zunge) levágásával kapcsolatos fenyegetés, amellyel az egész trilógia indul, A káprázat-nak is motívuma. Itt azonban nem a főhőssel, hanem öccsével, Georggal történik, az ő rémálma, kisfiú korából. Kanyarósan, lázasan fekszik a kiságyban. A szomszéd szobából panaszos hang hallatszik át: „Vak vagyok! Olvasni akarok!” Georg attól fél, hogy ennek a hangnak a tulajdonosa fogja egy zsebkéssel levágni a nyelvét. Anyja megnyugtatja, hogy az a síró hang a másik szobából a bátyjáé, ő az, aki, mert nem engedik olvasni, vaknak mondja magát.

E motívumok együttesen sem volnának elegendőek ahhoz, hogy közvetlen párhuzamot vonjunk az önéletrajz és a regény valósága között, ha nem maga Canetti biztatna bennünket erre A szemjáték egyik mondatával: „Amit a regény főhősének kölcsönadtam, az tőlem való minden egyéb különbözősége ellenére olyan lényeges, hogy akkor sem vehettem vissza bántatlanul és büntetlenül, amikor már célját betöltötte.”

A valóságos Elias–Georg viszonyt Canetti kettejük „minden különbözősége ellenére” meleg szavakkal ecseteli. A regénybeli Peter és Georg Kien kapcsolata viszont feloldhatatlan ellentétekkel terhes, s a történet elején a sinológus már nyolc esztendeje minden nexust megszakított az öccsével. A regény vége felé azután Peternek van egy goromba félmondata, amelyet az író, mintegy Georg nevében így kommentál: „A hangja haragosan csengett. Bizonyára nehezére esett a búcsúzás. Gorombasága mögé rejtette fájdalmát.”

A majdnem hatszáz oldalas műben mindössze ez a három mondat árulkodik arról, hogy Canetti részvétet érez hőse iránt. Ez volt az, amitől legjobban őrizkedett. „A könyv írása közben – olvassuk A szemjáték-ban – …annyit kínlódtam, míg elfojtottam az iránta [Kien iránt – D. Gy.] érzett részvétemet, nehogy az a legcsekélyebb mértékben, akár önmagam számára is észrevehető legyen, hogy írói szemszögből nézve inkább megváltásnak tűnt, amikor véget vetettem az életének.” A hallás iskolájá-ban pedig ezt mondja a regény végkifejletéről: [Kien] halála olyan mélyen érintett, mintha én magam pusztultam volna el.” És hozzáteszi: „Ezzel a művel tettem meg az első lépést a megismerés és a tapasztalás útján.”

Ezek az egymást értelmező mondatok a kezdet és a vég, a halál és a születés metaforáját rejtik magukban. Canetti önéletrajzában is él ezzel a dialektikával. Gyerekkorának egyik kulcsélményét, amikor is anyja kiragadta a svájci idillből, és „elvitte a németországi inflációba”, hasonlóan jellemzi: „Életem egyetlen tökéletesen boldog időszaka, a zürichi Éden korszaka véget ért… De az is igaz… hogy miként az első ember, csak akkor születtem meg én is, amikor kiűzettem a Paradicsomból”

 

8

 

Mint már említettem, Canetti eredetileg Brandnak (=tűzvész) nevezte A káprázat főhősét, s a harmadik, végleges elnevezés, Kien (=gyantás fenyő) is tűzre, gyúlékonyságra utal. De vajon mit akart „üzenni” a középső változattal, a Kant névvel, amelyet ráadásul az ideiglenes könyvcímbe is belefoglalt? (Kant tüzet fog.) Az írótárs, Hermann Broch még ezt a nevet olvasta a kéziratban, és többször is nyomatékosan kérte Canettit, változtassa meg. Ne gondolja, úgymond, senki, hogy a nagy német filozófus „hideg, érzéketlen teremtmény volt, akit most ebben a kegyetlen könyvben kényszerítenek arra, hogy tüzet fogjon”. Canetti ezt az esetet kétszer is elmeséli, előbb egy 1973-as emlékezésében, utóbb A szemjáték-ban. A Canetti-kutató Manfred Schneider e névazonosságból kiindulva egész kis fejtegetést kanyarít arról, hogy A tiszta ész kritikájá-ban egy bekezdés motívumazonosságot mutat A káprázat egyik helyével.8 Canetti azonban sehol sem állítja, hogy a „Kant” névvel a nagy königsbergire akart volna utalni – noha a filozófus Kant mint hivatkozás kétszer is felbukkan a regényben. A „Kante” szó különben németül valaminek az élét-szélét jelenti, a „kantig” melléknév pedig olyasmit, hogy szögletes. Ugyanakkor az sem elképzelhetetlen, hogy a szerző a spanyolos könnyedségű „Canettit” fordította át a szigorú, pattogó „Kant”-ba. (Adalék a Canetti név etimológiájához: amikor a Nobel-díjas író neve és műve Spanyolországban is ismertté vált, ottani tisztelői kiderítették, hogy „Don Elias”, a „nagy szefárd író” ősei Cuenca tartomány Canete városának zsidónegyedéből származtak el, s nevükben is kényszerűen elhagyott szülőhelyük emlékét őrizték.9)

Rushdie már említett írásában feltételezi, hogy Kien alakjával Canetti elsősorban figyelmeztetni akart, hősén „a szolipszista szobatudósság és a téboly” közelségét akarta demonstrálni.10 Maga Canetti egyetértőleg idézi egy korabeli irodalmi támogatóját, aki A káprázat kapcsán elrettentő szándékról beszélt. Ha ez így van, akkor Canetti az elrettentést elsősorban önmagának szánta. Azért teremtette meg Kient, hogy elpusztíthassa, azzal a gesztussal, amellyel mesterénél, Gogolnál a haragvó Tarasz Bulba ront neki önnön fiának: „Én nemzettelek, megölni is én foglak!”

Mindazon kínszenvedések közül, amelyek Kien pusztulását megelőzik, annak mintegy fokozatait alkotják, legpokolibbnak a test általi megkísértés tűnik. A feleséggé előlépett házvezetőnő egyebek között azt várja a tudóstól, hogy férfimód birtokba vegye őt.

„Kien lopva Therese szoknyáját vizsgálgatta. A szokottnál is kékebb volt, merevebbre keményített, és úgy hozzátartozott, mint kagylóhoz a héja. Próbálja csak meg valaki erőszakkal felnyitni egy kagyló zárt héját. Egy óriás kagylóét, akkoráét, mint ez a szoknya. Ezt csak széttaposni lehet, szilánkokra meg nyálkára, ahogy hajdanában, kisfiú korában csinálta a tengerparton.” Kien persze kísérletet tesz arra, hogy szorongását és undorát érvekkel bástyázza körül:„Én nem érek rá soha. Nekem hat óra alvásra feltétlenül szükségem van. Éjfélig dolgozom, hatkor kell kelnem. A kutyák meg a többi állatok ugyan nappal is képesek ilyesmivel foglalkozni. Talán ezt várja a házasságtól… Azt akarta közölni, hogy mindent tud. Hogy ismeri a láncolatot, a végén a kész gyerekkel.”

Ennek a leírásnak alapélménye is meglelhető az önéletrajzi kötetekben. Mindenekelőtt arra az undorra gondolok, amelyet az ifjú Canetti az iskolatársak közönséges beszélgetései hallatán érzett. Távolról még a nemi szabadosság kontra munkafegyelem képlete is visszaköszön Kien monológjában. A nő a rendet dúlja szét, a könyvek közé zárt időt zökkenti ki.

Therese alakja miatt számos korabeli olvasó a nőgyűlöletet vélte A káprázat lényegi mondanivalójának. A szemjáték-ból tudjuk, hogy Canetti anyja is így olvasta a regényt, s minthogy ő maga is gyűlölte saját nemét, lelkesedésében még a Vezával titokban kötött házasságot is megbocsátotta fiának. „Nőktől körülvéve látott engem – meséli Canetti –, akik A káprázat »nőgyűlöletéért« hódoltak nekem, és arra szomjúhoztak, hogy mert nők voltak, megbüntettessenek.”

Canetti a „nőgyűlölet” szót idézőjelek közé zárja, s ezt legalább részben joggal teszi. Igaz ugyan, hogy Therese alakjában már-már

Otto Weininger hisztérikus nőfóbiája látszik testet ölteni.11 Mindazonáltal a „nőgyűlölet” fogalma sok is, meg kevés is A káprázat érzelmi alaptónusának jellemzésére. Ebben a könyvben a férfiak fikarcnyival sem jobbak a nőknél.„A fej nélküli világban” fej nélküli emberek pusztítják egymást, miközben kölcsönösen tévképzetekben gondolkodnak önmagukról és egymásról, s haszonlesésüknél, gonoszságuknál csak ostobaságuk nagyobb. Mintha maga ez a valóság volna a rettegett kagyló, amelyet kinyitni nem, legföljebb széttaposni érdemes. A női princípium eszköz, Kien életidegenségének, könyvmolyságának torz tükre.

Amit ebből Canettire vissza lehet vonatkoztatni, az sem értelmezhető kizárólag a férfi-nő kapcsolat relációjában. Az életidegen könyvmolyság kísértete már a cseperedő fiúgyermek előtt is ott lebegett, és anyja, akitől pedig az irodalom mindenekfölötti szeretetét tanulta, jócskán közrejátszott ennek a kísértetnek a felidézésében.

Ama nevezetes pillanatot, amelyet Canetti utóbb az Éden elvesztése és a születés kettős metaforájába sűrített, fontos beszélgetés előzte meg. Canettiné attól tartott, hogy ha fia továbbra is olvasgatással-írogatással tölti napjait, előbb-utóbb „elhülyül”. 1921 májusában ezért minden eddiginél keményebb szemrehányásokkal halmozza el Eliast: „Semmit se tudsz! Semmit! Az élet egészen más!… Igazi könyvmoly lettél, és minden egyformán fontos neked… Életed egyetlen napjára sem kerested meg még a kenyered… Megveted a pénzt. És megveted a munkát, amellyel megkeresik. Tudd meg, hogy te vagy a parazita, és nem azok, akiket megvetsz!… Így csak szörnyeteg lehetsz, ember soha!… És mihez fogsz mindazzal, amit megtanultál! Belefulladsz. Nincs szörnyűbb a holt tudásnál… Te még nem vagy ember. Semmi sem vagy.”

Ha mindazokat a szemrehányásokat, amelyeket az akkor tizenhat éves fiúgyermeknek végig kellett hallgatnia, megpróbáljuk egy személyre ráruházni, keresve sem találunk megfelelőbb alakot erre, mint Peter Kient, a sinológust. Ő az a könyvmoly szörnyeteg, az a parazita, aki belefullad a holt tudásba. Ebből a szempontból A káprázat nem más, mint az anya által keltett félelmek önelrettentő célzatú falra festése, legalábbis, ami a műalkotás magánlélektani hátterét illeti.

 

9

 

Tagadhatatlan azonban, hogy A káprázat-nak politikai dimenziója is van. Politikum maga az égő könyv, a kultúrát fenyegető veszélyek jelképe. Erre is Rushdie hívja fel a figyelmet, Heinét idézve: „Aki könyveket éget el, embereket éget el.” Kien a regényben egy helyütt beszédet intéz könyveihez, hogy védekezésre sarkallja őket Therese esetleges támadásával szemben. Elmondja nekik, hogy egy kínai császár egyszer már megsemmisítette birodalma valamennyi könyvét. A regény utolsó oldalán fellobbanó könyvmáglya nyílt üzenet. Canetti is ekként kommentálja, a világ pusztulásáról, hanyatlásáról beszél, és komoran hozzáfűzi, hogy az emberek ezt a pusztulást megérdemelték.

Két évvel A káprázat megjelenése után a nemzetiszocialista Németországban fellobbantak az első könyvmáglyák. Canetti mint író, mint baloldali érzelmű ember, a szociáldemokrata „vörös Bécs” híve és nem utolsósorban mint zsidó, pontosan tudta, mit jelent ez. Ebből a szempontból nézve A káprázat persze más és jóval több, mint csupán egyetlen, mégoly erős gyermekkori élmény kivetülése. Kien groteszk tragédiájában mindenfajta tudományosság és szellem esettsége és életképtelensége benne foglaltatik.

 

10

 

Nem csoda, hogy a kortárs olvasók zöme döbbenten olvasta A káprázat-ot. Hermann Broch Kien kíméletlen rajzában irodalmi befolyást vélt felfedezni, E. T. A. Hoffmannra, Edgar Poe-ra gyanakodott. Canetti Gogollal mentegetőzött, nem egészen indokoltan, hiszen az orosz író hozzá képest szinte szeretetteljesen bánik Akakij Akakijeviccsel, s A köpönyeg légköre idillinek mondható A káprázat-éhoz hasonlítva. Brochnak erkölcsi kifogásai voltak a regény pesszimizmusa ellen: „Feladata-e a költőnek, hogy még több félelmet vigyen a világba? Emberhez méltó szándék ez?” – kérdezte. A kérdés a kérdezőre vall, aki a napsütötte századelő idealizmusán nevelkedett.

Részben a kortársi idegenkedés magyarázza, hogy A káprázat évtizedeken át

halott könyv maradt. A harmincas években megjelent – egyébként elismerő – recenziók óvatosan „kísérleti regénynek” nevezték A káprázat-ot.12 A mű igazából csak jóval a háború után támadt fel, nagyjából ugyanakkor, amikor Kafka, Musil és Joyce reneszánsza kezdődött Nyugat-Európában. Az olvasói ízlésváltozás mögött minden bizonnyal a korszak megváltozása keresendő. Az ábrázolt szörnyűségeket és abszurditásokat ekkor már jóval felülmúlták a valóság szörnyűségei és abszurditásai. Annál különösebb, hogy Magyarországon még a hetvenes években is akadt recenzens, aki Canetti regényét teljes értetlenséggel és látható idegenkedéssel fogadta.13

 

11

 

Hogy mégse távolodjunk el egészen az eredeti tárgytól: A hallás iskolája úgy is mint önéletírás és úgy is mint fikcióelemekkel átszőtt elbeszélés, sajátos emlékművet állít Közép-Európának. Canetti két szellemi főváros – Bécs és Berlin – alakjait és történéseit vonultatja fel könyvében. Noha nem férhet kétség ahhoz, hogy egy elsüllyedt világról beszél, érzelgősségnek vagy nosztalgiának nyomát sem találjuk nála. Sőt: mintha valamiféle kaján mosollyal szemlélné az egykor volt életet, vagy azt, ami belőle legjobb szellemeinek szándéka szerint lehetett volna.

Ezt az utalást azért tartom fontosnak, mert a nyolcvanas évek Közép-Európa-vitáinak résztvevői többnyire azt az elsüllyedt nem is Atlantiszt, hanem Atlanticot szerették volna az óceán mélyéből kiemelni, amelynek csillogó roncsai immár hét-nyolc évtizednyi távolságra vannak tőlünk. Hogy most, jéghegyek olvadtán, tisztábban láthassuk őket, ehhez alighanem Canetti pillantását érdemes kölcsönvennünk.

 

 

Jegyzetek

 

1. Hüter der Verwandlung. Beiträge zum Werk von Elias Canetti. Fischer Taschenbuch Verlag, 1988. 290–291. o.

2. A Masse und Macht legújabb kiadása 1988-ban jelent meg a Fischer Verlagnál. E nagyszabású esszében, Canetti a marxi és freudi magyarázatoktól elfordulva kultúrantropológiainak nevezhető szemszögből vizsgálja a tömeg természetét, az egyénhez, a hatalomhoz, a halálhoz való viszonyát őstársadalmaktól a modern kultúráig. Konkrét történeti összefüggésben Canetti ezt az elemzést alkalmazza Hitlerre egy 1971-es tanulmányában.

3. A Gordon Ibi-epizódot feldolgozta Karinthy Ferenc Irodalmi történetek című könyvében (Bp., 1956. 41–43. o.), utal rá Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Múzsák Közművelődési Kiadó, 1988. 144. o.), valamint Németh Andor (Egy foglalt páholy története. Bp., 1942. 75., 94., 106–107. o.).

4. Der andere Prozess. Kafkas Briefe an Felice. In: Das Gewissen der Worte. Essays. Fischer Taschenbuch Verlag, 1982. 78–169. o.

5. Veza Canetti: Die gelbe Strasse. Hanser Verlag, 1989. Elias Canetti előszavával. Alig megfejthető rejtély, miért hallgat Canetti A hallás iskolájá-ban és A szemjáték-ban általa áhítatosan tisztelt és irodalmi ügyekben orákulumnak tekintett feleségének irodalmi munkásságáról.

6. Salman Rushdie: A tudálékosság kígyója megfordul, elnyeli farkát és kettéharapja magát. In: Hüter der Verwandlung. 86. o.

7. Susan Sontag: Geist als Leidenschaft. In: Hüter der Verwandlung. S. 90–110. o.

8. Manfred Schneider: Die Krüppel und ihr symbolischer Leid. In: Hüter der Verwandlung. 35–36. o. Kant egy helyütt Descartes istenbizonyítékát bírálva azt mondja: egy ember éppúgy nem gazdagodhat meg pusztán belátott eszmékből, mint ahogyan egy kereskedő sem lesz gazdagabb, ha vagyoni kimutatásához hozzáír egy-két nullát. A káprázat-ban pontosan ezt teszi Therese, amikor Kien elorzott végrendeletét imigyen „javítja fel”. Valóban, meglepő egybeesés.

9. In: Hüter der Verwandlung. 116. o.

10. Rushdie: i. m. 86. o.

11. Otto Weininger: Nem és jellem. Dick Manó kiadása. É. n. (Weiningerről és az említett nőfóbiájáról l. még Hernádi Miklós Ottó című regényes feldolgozását Magvető Könyvkiadó, 1990.)

12. In: Hüter der Verwandlung. 285. o.

13. Pl. Dalos György: Egy tudós magánügyei. Élet és Irodalom, 1973. 34. sz.

 

 

Dalos György