Balla Zsófia

NAPPALI ÁLMATLANSÁG

 

Mint volt rabtársak,
eltéphetetlenül
(légy híve, ó?)
mint akik megmentették
egymás életét, mint akik
együtt érték meg
a kilépdelés óráját.

Élettől s bűntudattól engedelmesen;
rívó (river?) belseb (belsebúb),
folyondár erek, lilák;
térkép combon, lábszáron,
mészindák a mellkasban;
autóutak, pályaív. Carrière.
Gyérülő fenyves, rőt hajbozót.
Csontok, ritkulóban, rosszként a jóban,
akik együtt, ők, közös rabszíjon,
tört kenyéren.
Élve, élve.

Ne hagyj el, rabmadaracskám.

Mint a citátum, kopár.
Boldogan feslik szét.
Lábak, karfák, párna, öl.
Ülnek benned. Öblödben másik öl.
Kornyadt kométás, testes úr.
Fénylő, kedves szemét rám emeli.
Tíz év a szakadék fölött.

A lélek gipsze.
A béke és biztonság ügynökei.
A pillangók lángolnak.
Sok-sok ügyes belügyes.

Egy viszony jár-kel itt nagyanyó képiben.
Szakad az ing, elválnak a pártállások.
Lőve? lóvá, lóvé.

Felkattintom szivem.
Felcsattanok, mint a maszlag.
Zsenge és olvadékony ártatlanság.

Kerülöm tekintetét. Kerültem!
Mindent kiolvasott volna a szememből.
Felébredtek a porcikáim. Bujdokol
Júdea párduca. Felemás korlát.
Kicsiny kezdősebesség.
Repülök az éjszakában. Segíts
Uram, hogy újra.

Nem olyan szerencsés.
Tele van földdarabokkal, kölöncökkel.
Vörös, tengeri föld. Nehéz történelem.
Főpapok, osztályharcos páriák.
Két oldalról pecsételt lap vagyok.

Ó, hogyan is találkozhatna ez a két sors?

Szólnak a hajnali fecskék.
Szeretlek – kerül az álom.
Mindenkit szeretek benned.
Lehet, nem kéne szólnom
hozzád. Tele van véled
minden porcikám. Segíts
Istenem minket.
Segíts meg, Uram, ebben
ne legyen rossz út, botorság.
„Ne kívánd azt, mi a másé.”
Kívánni kívánom.
Ne kívánd, hogy ne kívánjam.
Ne kérd az angyalságot.
Kívánom. Nem veszem el!
A kívánság enyém, az vagyok én,
ez a lobogó, betöltő, boldog kivánság.
Áhitozás. Himnusz, rólad.
Köszönöm, akkor is, ha csak ennyi.

*

A nagybátyák szinte egymást súrolták,
elsuhantak a pult előtt
hullámosított hajjal, pirosan, gömbölyűn
a református lelkész bácsikád,
s a hórihorgas sofőr, vidám
munkaszolgálatos bácsikád, most
ittas szentföldi polgár.
Hotel! Te összetartod rokonságaink;
az ifjú fecske nálunk nem suhan
ilyen keccsel, kanyargón, cikázva,
ahogy a bácsiink, egymásnak ismeretlenül.

*

Tizenegy év: hűtlenségem nyara.
Szived összerándul, mint a békaláb.

Mi a folyó más-más partján álltunk
gyermekkorunkban! Szétoldódik
ez a kénes szappan, ez a purgáló idő.

Mi már ebbe nem. Mi már nem lövünk
a víz fölött a túlsó part fáiba.

Ne gondolj őrá – mond’ anyám.
Nem kell reá gondolnod.
Messzi világok találkoznak így.
Átfúj a szél két szemüveg mögött.
Alleluja.

A szerelem kétnapos. Egy rigópár
füttyögései tarkítják, rikoltozások.
Ó, hol van önbizalmad, kicsikém?

Nagy pofád?
Egyedül vagy, tudod, mint a bőr.
Orrodra vert az Isten, hát aludj.

Ó kicsikém, kicsikém.
Állj már le, kapcsold le
a berregőd, kapcsold ki
a hőbörgődet.

*

Már nem tudom, merről van
világfiságom és a nemzetim.
Mell? Far? így? ↨ így? ↔
Talán a szemem kozmopolita,
a szám nemzeti.
A többi keletajrópa; futás.

*

A függöny ráng, hasad,
dagad, az éji magzatvíz szakad.
A kattogó villamost
vihar cibálja, mégse dől
az oldalára. Biztatón csörömpöl
keresztül országon, szobán,
a kedves tehén,
drága édesanya.

*

Ó lobogóm lobogóm
pici gyászlobogóm
nyelvelő zászlóm Csapdosod
kabátom gallériját Fölvonom
kettős íved veled megyek
Az első lövéskor kivont
rettegéstől sötétlő
fekete láng lobogtatom
minden hónapért gyászolunk
félelem lesz az otthonunk?
égre nyelvel a gyász
lobogóm pici lobogóm

*

Szegény erdélyi népet
régtől fogva tépi a balsors, bizony
falatokban eszi,
itt rág a balsors, csemcseg.

*

Csillag tüzel, kancsukaszagú a város.
Telített ájer, sötét gőzzel teli,
lifegázzal, treiberővel, ó, hazám.
Karmok, cipőpaták kopognak a cementen
szendén, cemendén. Lö pá! – mondom:
Élj itt magadnak, nyakig,
virág az árbocon.

Almareszelék ez a hely,
csupa törmelék, dizőz.
Büdös lett ez a város,
nékem velőig tejfel.
Fokhagyma simaságú dél.

Komprimált legkisebbség.
A rúgás jugendfrisch, mit Vergnügen, avec.

*

Koronás csend. Fermáta.
A test
nem én vagyok.