Sashegyi Oszkár

SZÉCHENYI ÖNISMERETE

 

Széchenyi István Önismeret című műve, a magyar politikai prózairodalomnak e remeke, mindmáig nem jelent meg teljes, összefüggő szöveggel, kihagyások és félreolvasások nélkül. Ennek oka egyrészt az Önismeret kéziratának hányatott sorsa, másrészt az, hogy a különböző időkben és helyeken előkerült kéziratrészek kiadói, főképpen Tasner Géza, Tasner Antalnak, Széchenyi titkárának fia, de még a kitűnő történész Károlyi Árpád is, az általuk kiadott szövegeket önkényesen megcenzúrázták. Az előbbi – sajnos jóvátehetetlen módon – a kézirat általa kiadásra alkalmatlannak ítélt lapjain a botrányosnak talált részeket teljesen olvashatatlanná tette. Károlyi legalább ez utóbbi hibát nem követte el: amit a kiadásból kihagyott, a kéziratban érintetlenül hagyta.

A Szépirodalmi Kiadó Magyar Remekírók című sorozatának szerkesztőbizottsága már régen tervbe vette Széchenyi István válogatott műveinek kiadását s ebben az Önismeret teljes szövegének közlését. Különösen szívügye volt ez az irodalomtörténész és író Sőtér Istvánnak, valamint a kiadó igazgatójának, Illés Endrének. A sajtó alá rendezés elkészültét ők már nem érhették meg.

Az Önismeret különleges helyet foglal el Széchenyi irodalmi műveinek sorában. Döblingi évei első szakaszának, a hosszú hallgatásnak évei után akkor fogott hozzá megírásához, amikor – a krími háború befejeztével – már reménykedni kezdett az ország sorsának jobbra fordulásában. Kilenc hónapig dolgozott a könyvön, amikor is kezébe került az a Rückblick című politikai propagandairat, amelyet az ő erre adott válasza, az Ein blick (Egy pillantás) tett emlékezetessé. Emiatt az Önismeret befejezetlen maradt, de még így is ez Széchenyi legterjedelmesebb műve. Emellett más szuperlatívuszok is jellemzik: e munkájának sorsa volt a leghányatottabb, pedig ez az ő legszubjektívebb, egyben legművészibb, de az olvasók számára a legkevésbé hozzáférhető műve. Még a szakemberek számára is csak akkor válik majd igazán ismertté, ha már egyvégtében, teljes és az eredeti kézirat alapján javított szövege lesz olvasható. Minthogy ez eddig nem történt meg, a szakirodalom még nem tisztázta végérvényesen Széchenyi e munkájának lényeges kérdéseit.

A teljes anyag ismeretében most már mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy az Önismeret nemcsak befejezetlen, hanem nyers kézirat formájában maradt ránk, amely, mielőtt a szerző sajtó alá bocsátotta volna, stílszerkesztésre várt. Erre mutat a számos, Tasner Antalnak szánt magyarázó feljegyzés, amelyekkel Széchenyi német nyelven precizírozza, mit is akart pontosan mondani, valamint a harmadik részben egyre nagyobb méreteket öltő csak idegen, főleg német nyelvű szövegrész; helyenként egy-egy lapon a szöveg egyharmad része német, mintha Széchenyi ekkor már nem fordított volna sok gondot a magyar nyelven való pontos fogalmazásra, rábízva azt hű titkárára, aki azonban ezt a munkát betegsége miatt már nem tudta elvégezni.

De tartalmilag is gondot okozott a mű szerkezeti tagolása, amit a szerző nem végzett el, s ami ugyancsak Tasner Antalra várt volna. Károlyi Árpád, a mű nagyobbik felének első kiadója az általa kiadott részt önkényesen leválasztotta az egészről, s azt Nagy Magyar Szatírá-nak nevezte el, azt állítva, hogy az merőben különbözik az Önismeret derűs elmélkedéseitől: benne már a „kétségbeesett” Széchenyi szólal meg. Ezzel szemben Viszota Gyula bebizonyította, hogy nem két, hanem egyetlen művel van dolgunk: az Önismeret összetartozó alkotás. Kosáry Domokos szerint a munka ennek ellenére sem egységes: Széchenyi írás közben találta meg mondanivalóját, lépett fejlődése egyik szakaszából a másikba.

Annak, hogy az Önismeret alapvető kérdései tisztázatlanok és vitatottak voltak, egyszerűen az az oka, hogy a terjedelmes írásmű kéziratának fontos része, a 196–200. fóliók anyaga ismeretlen, és a többfelé szakadozott kiadás folytán az egész mű áttekinthetetlen volt. Nem véletlen, hogy Tasner Géza az említett fóliók anyagát nem adta ki, az csak néhány éve jelent meg H. Boros Vilma gondozásában.1

A teljes anyag alapos vizsgálata ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy az Önismeret tartalmi és formai szempontból nem két, hanem három egymástól elkülönülő részt foglal magában. Széchenyi politikai szemléletmódja, az önkényuralom teljes és határozott elutasítása a mű megírása közben semmit sem változott ugyan, de különbözött az egyes részekben az abszolutizmus elleni támadásának módszere, kifejezési formája, a harag és gyűlölet érzelmi hőfoka. E változások külső okokra vezethetők vissza, amelyek a hang- és formaváltozások időpontjainak vizsgálata révén könnyen kideríthetők.

A továbbiakban annak bizonyítására, hogy az Önismeret egyetlen célkitűzést követve, három önálló részt foglal magában, megvizsgáljuk a hang- és formaváltások időpontjában bekövetkezett eseményeket, majd mindhárom részből bemutatunk néhány részletet.

Széchenyi 1857. február 16-án fogott hozzá az Önismeret megfogalmazásához, és két hónapon át, április 12-ig szinte naponként dolgozott rajta, anélkül hogy a mű témájában, hangvételében és formájában bármilyen törés volna észlelhető. Ez utóbbi nappal azonban bekövetkezik a téma- és hangváltás. Károlyi ezt (pontos dátumhoz nem kötve, hiszen e napok anyagát nem is ismerte) azzal magyarázza, hogy Széchenyi előre megsejtette a császári körút eredménytelenségét, s ebből fakadó elkeseredése váltotta ki azt a fordulatot, amellyel elhagyta az Önismeret „derűs mezőit”, és nekifogott a Nagy Magyar Szatíra megírásának. Ez az állítása nemcsak megalapozatlan, hanem egyenesen ellentmond a tényeknek. Széchenyi már 1856 végén értesülhetett a sajtóból arról, hogy a császári pár 1857 elején Olaszországban, majd ezt követően Magyarországon is körutazást kíván tenni. Ez a hír azonban nem elkeseredést, hanem (Ferenc Józsefnek az 1856. évben más módon is békülékenységre utaló gesztusaival együtt) megkönnyebbülést okozott számára, és arra bírta, hogy mozgósítsa maradék erejét, a hosszú tétlenség után megkísérelje újra aktivizálni magát, amihez most már megvoltak a belső feltételek is: némileg megnyugodott, és újra erőt gyűjtött. Így fogott hozzá az Önismeret megírásához.

Széchenyi már 196 fólió alakú papírlapot írt tele apró betűivel, amikor 1857. április 12-én hivatalos megkeresést kapott kézhez, olyan tartalommal, amely őt rendkívüli módon felizgatta. Ebben Zala megye akkori „főnöke” felkéri őt mint a megye egyik földbirtokosát, hogy a megyén majd május folyamán átutazó császári pár hódoló fogadásának méltó megünnepléséhez a maga részéről is járuljon hozzá. (Bizonyára hasonló megkeresést kapott a többi megyebeli földbirtokos is.) Ezt a tervezett színjátékot találta ő megalázó, hazug komédiának. Nyomban el is határozta, hogy Béla fiát még a császár megérkezése előtt kiküldi Angliába, s így megkíméli attól, hogy részt kelljen vennie a hódoló fogadáson. Ettől kezdve az Önismeret hangja fokozatosan megkeményedett, s az addigi általános Elmélkedések helyét egy, a fennálló osztrák kormány elleni Vádirat váltja fel. Nem véletlen, hogy Tasner Géza e lapok szövegét nem merte közreadni. E lapokon már nem általános témába ágyazva jelenik meg a politikai mondanivaló, hanem mindinkább ez kerül a központba, és nem névtelenül ítéli el a „fő és kivált szív nélküli kormányt”, hanem megnevezi Ausztriát, Ferenc Józsefet, Schwarzenberget és a császár többi tanácsadóját, akik felett kegyetlen bírálatot gyakorol. Ezzel kezdődik az Önismeret második része, az a rész, amelynek az első rész elmélkedéseiben filozófiai megalapozását adta. Az új rész immár konkrét formában adja elő azt a kritikát, amely elszórt utalásokban és burkoltabban, de félre nem érthetően már az első részben is benne foglaltatik. Ez azonban még nem szatirikus formában történik, erre csak a harmadik részben kerül sor.

Ott, ahol Károlyi Árpád a maga úgynevezett Nagy Magyar Szatírá-ját kezdi, semmiféle hang- vagy formaváltás nincsen, tartalmilag pedig két szorosan összefüggő részt vág mesterségesen ketté. A váltás jóval később, május 16-án következik be, ott, ahol Károlyi a maga szatírának nevezett publikációja hetedik fejezetét kezdi. Ezt megelőzőleg történt egy olyan esemény, amely Széchenyit lesújtotta, elkeserítette és felzaklatta. A császár és neje május elején lépte át a magyar határt, hogy tervezett körútját megkezdje. A magyar konzervatív urak az első napok tapasztalatai után úgy vélték, itt az alkalmas pillanat egy petíció átnyújtására, amelyben az ország legfőbb bajainak orvoslását kérik. A petíció – hódoló felirat formájában – május 9-én megszületett, s azt az ország előkelői közül százharmincegyen írták alá. Az uralkodó azonban a petíció átvételét kereken elutasította. A budai várpalotában lezajlott „hódolati bohózat” és annak híre, hogy Ferenc József nem volt hajlandó a petíciót a hercegprímás kezéből átvenni, késztette Széchenyit arra, hogy mondanivalóját a továbbiakban szatirikus formába öntse. Erről júniusban úgy nyilatkozott Szőgyénynek, a felirat egyik aláírójának, hogy „a jelenlegi kormányt jó tanács nem lévén képes a jobb útra téríteni, nevetségessé tétele által kell azt megkísérteni”. Így jött létre az Önismeret harmadik részeként a Szatíra. Ellentétben a két első résszel, ahol Széchenyi saját magáról mindig egyes szám első személyben írt, a harmadikban az író személytelenné vált, a háttérben maradt, s ha megjeleníttette önmagát, azt vagy Szekirvári grófként tette, vagy mint már megholtról beszélt önmagáról.

A Szatíra elejétől a végéig párbeszédes formában íródott. A párbeszédes forma, a szatirikus jellemábrázolás, a vaskos humor kifejezetten a vásári bábjátékok stílusára emlékeztet, amelyeket Széchenyi kedvelt. A támadás legfőbb célpontja – akárcsak a Vádirat-ban – maga a császár, de a középpontban mégsem ő, hanem a szüntelenül beszélő Bach áll, akinek jellemét: szolgalelkűségét, gonoszságát, hatalomvágyát a szerző rikító színekkel ábrázolja.

Széchenyi célkitűzése, politikai szemlélete az Önismeret kezdetétől végéig a hang-és formaváltozások ellenére nem változott. Fő ellenségnek az abszolutizmust tekintette, az ellen küzdött teljes erővel. Nagy művében gondolatmenetét az önismeret fontosságának taglalásával kezdi, és oda tér vissza a mű vége felé. Számára az egyéni önismeret és a politika szorosan összefonódik. Amikor felveti a kérdést, mik a helyes önismeret megszerzésének külső feltételei, a kérdésre így válaszol: „Tökéletes világosság [értsd: nyilvánosság], teljes szabadságú eszme- és szócsere s korlát nélküli választhatása azon körnek, melyben mindenki forogni kíván.” Már itt is jelzi, de később még többször hangoztatja, hogy ezek egyszersmind a helyes politikának, kormányzásnak is feltételei, s annak, hogy azok az egyének kerüljenek vezető pozíciókba, akik adottságaik folytán „a nemzet élén csudákat művelhetnek”, míg most (tehát a mű megírásakor) számos „tök-Hyppokratés gyógyítja… a világot s kivált az apostoli (!?) császár alatti tarkabarka népeket…”. Ez nyílt szembenállás volt, mindjárt a mű kezdetén, a fennálló ausztriai rendszerrel, amely a „nyilvánosság, azaz világosság” kizárásával, önkényuralmi módszerekkel kormányozta a soknemzetiségű Habsburg Birodalom „tarkabarka” népeit.

Az Önismeret harmadik részében, a munka vége felé ismét szembe találjuk magunkat az önismeret politikai fontosságával, amikor azt a Szókratésznek tulajdonított erkölcsi elvet hangoztatja, amely szerint nincs nagyobb bűn annál, mint másokat vezetni, másokon uralkodni akarni, ahhoz való tehetség nélkül. Ez a gondolat Széchenyit gyakran foglalkoztatta, s életének különböző szakaszaiban más és más személyekre alkalmazta. Egykor Kossuth fejére olvasta, majd első döblingi éveiben maga ellen fordította e vádat, most viszont Ferenc Józsefben találta meg azt a bűnbakot, akire a felelősség teljes súlyát átháríthatta. Így vált az Önismeret Széchenyi gyógyulásának eszközévé.

 

 

Részletek az Önismeret-ből

 

I. ELMÉLKEDÉSEK AZ EMBER HIVATÁSÁRÓL ÉS A KORMÁNYOK FŐ FELADATÁRÓL

 

1. Önmegismerés

 

A legmélyebb okoskodók, a leghiggadtabb bölcsek minden időben, a költői hajdankor óta mai napig, az önismeretnek helyes létét, talpraesett voltát azon diadalnak ismerék el s nyilváníták, melynél nagyobbat, hasznosbat és következetesbet a halandó ember e világon nem ünnepelhet. S ha azon sok ezer meg ezer bölcs, ki e földtekén élt, sok egyébben ezer meg ezer véleményekre el is szakadozott, egyben mégis mindannyian szorosan egyetértettek: abban ti., hogy az önismeret minden emberi bölcsességnek legmélyebb sarkalata!

S valjon miért? Mert bár akarva, bár nem, mindenki tudja, érzi vagy legalább sejti, hogy e földön minden élőlénynek s ekképp az embernek is van valami hivatása, bizonyos rendeltetése. Vagy más szavakkal, hogy minden élőlénynek és ekképp az embernek számára is létez bizonyos cél, bizonyos foglalatosság, mely hozzá leginkább illik, melynek legjobban megfelelhet, sőt melyen kívül sehol és soha nem gyakorolhatja Istentűl nyert erejét, sajátságát, tökélyét egész mértékben, egész kiterjedésben.

Állatoknál, legalább sokaknál, ezen rendeltetés világosabban nyilvánul, mint embereknél. Sőt bizonyos állatoknál egészen tisztán. Így például, a bival bizonyosan nincs alkotva arra, hogy nyulat fogjon; midőn viszont az agár nehéz targonca elé fogva vajmi hiányos szerepet játszana.

Már embereknél kiismerni, elhatározni, hogy az egyik és másik mire való, mihez van legtöbb tulajdona, vagy (határozottabban kitéve) hogy micsoda körben, minő foglalatosságban felelhet meg legtökéletesebben céljának: ez már sokkal nehezebb, sőt áltálján véve oly nehéz, miszerint a legnagyobb ügyekezet és erőltetés dacára, csak felette ritkán sikerül kitapogatni és kiismerni, hogy ezen vagy azon egyén tulajdonképpen mire legalkalmasb, mire leghelyesb.

Minek következtében aztán ezer közt tán egyet-kettőt látunk csak, sőt tán egyet sem, ki abban a körben forogna, melyben mester lehetne.

Hivatal künti, sőt alárendelt körökben hány egyén létez, kiben oly tulajdon lappang, mely a nemzet élén csudákat művelhetne; midőn nem egy magas polcon álló státusembert látunk, ki inkább szabóműhelyben lelhetné fel Istentűl rendelt műtételi körét.

Az elsőket a nyilvánosság (azaz a világosság) híja tartja állásukban lebilincselve, midőn az utóbbi species egyedül véletlennek, általjános vakságnak, szemtelenségüknek és feljebbvalóik s munkatársaik hanyagságának, restségének köszönhetik hatalmaskodásuk tág körét…

Mindez ok szerinti elmúlhatlan következménye az önismeret és azon mellékkörülmények híjának, melyek az önismeretre vezetnek.

S valjon melyek azon mellékkörülmények, melyek az önismeretnek diadalát elősegítik, sőt némileg feltételezik? Tökéletes világosság, teljes szabadságú eszme- és szócsere s korlát nélküli választhatása azon körnek, melyben mindenki forogni kíván.

„Nevelés által az emberbűl mindent képezhetni”, azt mondják. Ámde, mert ez egy igen közönséges és a sok ismétlés által némileg felszentesített szójárás, azért igaz-e?

Igen, igaz, bizonyos pontig és bizonyos foglalatosságokra nézve. Így például nem tagadhatni, hogy bizonyos diszciplína alatt mindenkibűl, ki testileg és lelkileg egész és ép, szabót, kádárt, kertészt, szakácsot, kocsist stb. s effélét ki lehet képezni. Ámde még ezen egybehasonlítva alárendelt gyakorlatokban is lesz-e a kiképzett, a kinevelt egyéb, mint gyár, mint erőmű, ha hiányzik benne azon isteni szikra, mely egyedül képes a halandót bármily kicsi műtételben is mesteri magasságra emelni!

 

 

16. Az ember testi és lelki szebbítése

 

A lakosok testi és lelki szebbítése, ím, ez és csak ez lehet a kormányoknak legfőbb feladata. Minden mellékes tekintet e fő cél által háttérbe szoríttatik. És ha ez igaz – és én ezt tökéletesen igaznak tartom, jóllehet tán egy országlás sincs, melynek programja bona fide és egyszerűen csak ez volna –, ugyan mily színben jelenik meg mindazon szofizma, mely majd a jószívűség, majd az európai aequilibrum, majd a nemzeti méltóság és fény, majd a politikai szükség lárvája és maskarája alatt csúszik vajmi sok kormányi fogásokba és általjános eljárásba? Valóban legnagyobb szánakozást gerjesztő színben jelenik mindez meg – és ha gondolni lehetne, hogy nem felszínség, előítélet és hibás felfogás, éretlen teória és szenvedelmi vakság, de valami hidegvérű terv és szívtelen kombináció szüli mindazon balfogásokat, melyek a most felhozott fő céllal egyenes ellentétben vannak: akkor a szánakozást és indulgentiát bizonyosan mélyen érzett, soha meg nem szűnő és egészen megérdemlett gyűlölet váltaná fel.

 


 

…a szívnek sugarlása még nem elég a státus machinának elrendezési és forgatási műtételében, de ahhoz higgadt és bölcs fő is kell; mi ha… hibázik, és még jó szív sem engeszteli az isteni hatalmakat, akkor földindulás, vízár, döghalál igazi élvezet azon nyomorhoz képest, mint amilyent egy szív és fő nélküli kormány fejt ki, és Attila korbácsa aránylag nem fáj, és a tatár sáskai pusztítás egybehasonlítva kicsi baj – mert a legdühösb elementáris bajokból csakhamar kiemelkedik az emberi faj, és azon sebekbűl is aránylag kevés idő alatt kigyógyul, melyeket háború vagy invázió ütött – midőn egy fő és kivált szív nélküli kormány, mely a legalitásnak bitor maskaráját ölté ügyes tartuffe fogással magára, s mely egész tudományát Machiavelli officinájában szedte fel, s melynek ereje kirekesztőleg zsoldosainak és bakóinak számában alapul, oly átok, melyet nemzet csak akkor fog bosszúvágy nélkül eltűrni és elviselni, mikor utolsó csepp vérét lecsapolták.

 

 

II. VÁDIRAT FERENC JÓZSEF ÉS KORMÁNYA ELLEN

 

21. Schwarzenberg, a „főszakács”

 

…az emberek vagyonosb része áltálján véve sokkal többet eszik, mint amennyi egészségére szolgálna, és e szerint azon eledeleknek, melyeket magához vesz, nemcsak rossz vagy hozzá nem illő kvalitása hat károsan testére – de szerfeletti kvantitása is bár a legjobb és legcélszerűbb tápláléknak, bizonyos tényezője számtalan nyavalának.

Miután… kivált némi országban a vagyonosb rész kevés kivétellel a fruges consumere nati sorában leli dicső helyzetét, és némi körülmények közt, mikor nincs más dolga, mint „szót fogadni és kezet csókolni”, tán nem legbutább taktika evésben és ivásban és magaelszédítésben keresni némi kompenzációt, és miután az egész álladalomra nézve egy cseppet sem árt, ha némi tökfő korábban áll ki az útbúl, és legfőképp mert az ily Lucullus-féle lakomák felette sok industrielt tartanak jól megfizetett mozgásban, még nagy kérdés: a mindennap nagyobb és elterjedtebb divatba emelkedő trakták valjon több kárt hoznak-e a világra vagy több hasznot?

A kimondhatlan baj csak az, hogy ilyféle ebédi és vacsorai elszédítésben nemcsak a fruges consumensek vesznek részt, de azok is, kik legközelebb állnak a kormányrúdnál, sőt hogy az ilyesek magas állásuknál és e szerint különösen megkeresett voltuknál fogva még inkább ki vannak téve ily mindennapi seductiónak – és nem egy, kivált ki eddigelé egyedül becsületes polgári Hausmannskostra volt szokva, kénytelenül olyannyira felingerelt állapotba zavartatik azoknak szeszei által, miképp megengedjük, bámulatosan kifejtetik bennük a képzeleti és költői tehetség, de annál mélyebbre süllyed a fagypont alá gyakorlati eszük, mihez még ha státustudományi tökéletes ignorantia is járul, oly karikatúrával gazdagodik meg a világ, melynél nevetségesbet képzelni lehetlen, ha nem volna annyira „átokteli”.

Ha valaki a legközelebbi magyar tragédiának egybevonatját részrehajlatlanul átgondolja – hogy annak kezdetén minden magyar nec unico quidem excepto, bona fide V. Ferdinánd koronás fejedelme mellett harcolt [– – –] később a nemzetnek csak kis frakciója hóbortozott respublikai [– – –] tömkelegbe [– – –] az, ki mindezt részrehajlatlanul átgondolja, bámulni fog, de egyszersmind kíváncsi is lesz kikutatni, valjon mily kútfőbűl veheti eredetét [– – –].2

Ezen elszakítást, annyira megy az ausztriai hypocrisis, azért vitték végbe (így hazudnak legszemtelenebbül), hogy az adminisztráció ezáltal könnyíttessék, holott a legbutább is átlátja könnyen, miszerint ezen elszakításban nem lappang egyéb, mint azon jól ismert machiavellii regula, divide et impera etc.

Olmütz falai közt rakatott mindennek sarkalata. S valjon ki volt azon boldog főszakács, ki mindazon édességeket kitálalta, melyeken most a magyar és nemsokára az egész osztrák népkollekció untig rághat? Ezen főszakácsot kitalálni nem nehéz, mert ki-ki tudja (és ez éppen nem arcanum), hogy az nem volt más, mint herceg Sch[warzenberg] őboldogsága, ezen az egész világ előtt isméretes, Angliában reprobált, Muszkaországban repudiált szívtelen csábító és vajmi tudatlan, annál bujább tábornok. Az olmützi konferenciákban ezen boldog, meg [– – –] a státusnak másik oszlopa [– – –], ki korhelységben, a komolyság lárvája alatt különösen kitüntette magát mindenütt (kivált Triesztben), sokszor tátott szájjal elaludt s hortyogott, úgyhogy egy ott jelenlevő minden pillanatban azt tudta, az egyiket vagy másikat megüti a guta. Mindennap nagy ebéd volt, és szintezen tanú nem csudálkozhatott eléggé azon nagy darabokon és kivált azon tág pohárbúl csurgó nedveken, melyeket [– – –] Legislator vagy inkább Organizátor magába eresztett. A herceg számára ott azalatt mindenesetre erősítő kádfürdő készült, míg aztán pro coronide éjen át Madame de L[öwenthal], a zsidó huszár ezredesnek felesége inspirálta másnapi „nemzetboldogító” tetteire a boldogot.

Nero, Caligula – úgy mesélik –, ha vízhiány miatt már nemigen akart forogni a malomkerék, vér után szomjaztak, és akkor megint megindult egy kissé a karika. Úgy meglehet (és errűl a boldognak számos ágyasai tudnának legbizonyosabbat mondani), hogy minden pozsonyi, pesti, aradi akasztásnál is egy kissé felemelkedett a hercegnek életkedve, míg – miután megboldogítá a világot és kivált Magyarországot – félrothadtan csakhamar kiadta első miniszteri páráját Bécsben, és csak az csudálatos, hogy mindazon ausztriai lángész, mely most az egész világot független újságcikkekkel oly kitűnő bölcsességgel leckézi, még nem votizált tiszteletére egy fehér márványú, ártatlanságszínű státuát.

Azon közönséges konfúzió alatt, melyhez képest senki sem tudta, valjon ki hát [– – –] a legfőbb úr, és legjobb akarattal sem volt képes magára nézve a legjózanabb utat kiválasztani, megjelent hadával herceg W[indisch-Grätz] Budán. Ha ezen valóban lovagi, magas szellemű és becsületes egyéniség megmarad helyén – bizonyos vagyok, minden, kis idő alatt, kellő vágásba jő, mert Magyarországban a dinasztia ellen soha nem volt rebellió, és mi azon kevés kicsapongókat illeti, kiket lágy velejük respublikai szférákba ragadott, azokat atyai bánásmód következtében megkötözte és lepökte volna a nemzet. De midőn látta, hogy bármerre forduljon (ha nem tud menekülni a csapdába és tömlöcbe transzfigurált honbúl), mégsem kerülheti el a bakót, akkor desperációbúl körömszakadtáig csapott maga körül, és még akkor is harmincezer letette fegyverét. És legtöbb vezér undok akasztófán adta ki lelkét – holott hatalmában volt, ha ilyes kimondhatlan infámiát csak távolról is gyaníthat, legalább fegyverrel kézben drága áron eladni életét.

De W[indisch-Grätz] nem ígért elég vért, és azért rögtön elrúgták. És ekképp Madame de L[öwenthal]nak kedvére Haynau lépett szőnyegre, ezen különös egyéniség, ki a vérszopó tigrist és a nagy és lágyszívű szamarat tudta egyesíteni magos személyében, és ki aztán oly véresen gazdálkodott is, miképp, ha még akkor sem indult meg derekasan az olmützi szárazmalom, például az aradi kötéljáró kis bohózat alkalmával, akkor a szegény nagy hatalmú impotens herceget valóban még meg is kell sajnálni.

 

 

29. Összeolvaszthatók-e a nemzetek?

 

Minden nemzetnek, mely életrevaló, megvan saját jelleme, melybűl ha kirántják, kicsigázzák, nem lesz belőle egyéb, mint, Schiller szerint, kilombikált törköly – ki vajmi helyesen mondja: Zum Teufel ist der Spiritus, das Phlegma ist geblieben.

Csak buta vagy az igenis sok tudomány által kificamlott eszű képzelgő ringathatja magát azon csalfa aberratióban, mihez képest nemzeteket úgy lehetne egybekeverni és összeolvasztani, mint a spanyol elkészíti olla podridáját, és mint tűz közelében elolvad a zsír.

Egyedül némi legmagosb fokra kiképzett egyéniségek veszthetik el nemzeti típusukat bizonyos pontig anélkül, hogy ezáltal becsükben csorba támadna. Így például az egészen kiképzett magyar, angol, francia, német, muszka közt alig lesz valami nemzetiségi különbség, míg bizonyos lángeszűek úgyszólván megszűnnek valami nemzetnek sajátjai lenni, de az egész emberi nem kincseivé válnak. És ez helyes, mert ezek alkotják azon kapcsot, mely nemzeteket egybenfüggő láncolatba fűz. Jaj azon nemzetnek azonban, mely nemzeti géniuszát elárulja és meggyilkolja, mert ha ezt cselekszi – és egyedül saját maga képes erre, mert minden külmegtámadás inkább csak edzeni fogja a nemzeti önérzést, megtörni soha, hahogy fizikai erő által egytűl egyig minden tagját ki nem irtja –, mert ha valami nemzet maga cselekszi ezt, akkor előbb-utóbb, de minden bizonnyal az elaljasodás szurkaiba süllyed, és abba örökre eltemeti magát.

 


 

Egyetlenegy új karika után lehet az egész összerakandó gépnek mivoltárúl ítéletet hozni. Ha az hibás, az egész machina is kénytelenül hibásan vagy éppen nem fog forogni – minthogy erőművben, valamint státus organizációjában is, kellőleg van valami egybenfüggés, melyet büntetlen félbeszakítni nem lehet.

Ha pedig valami erőműnek de egyetlenegy része sincs kellőleg elkészítve, de egytűl egyig mind hibás, akkor lehet-e valami célszerűbbet azzal tenni, mint tűzbe vetni? Bizonyosan nem.

És éppen így vagyunk a Neu-Östreich-féle szerkezettel, mert semmi sincs, de legkisebb is, mit az új gépnökök, legalább mi Magyarországot illeti, kigondoltak volna, mi ha bölcsességnek nem is, legalább a sens communnek viselné jelét. Az pedig, mit az egészre nézve hihetőképp meglehetős haszonnal hoztak életbe, tökéletesen ki van vetkeztetve minden becsébűl azon temérdek bürói cifraság által, melyben Ausztria sokkal erősebben fulladozott, mint Magyarország saját zsírjában, és mely hasztalan és minden financiális javulást lehetetlenné tevő cifraságot, a tabula rasa alkalmával, még egy valóban okos bécsi fiáker[es], például „Knackerl” is, az egész nagy állodalom kimondhatlan vigasztalására (a beamtereket persze nem számítván) kihagyta és a viribus unitis jelszónak sarkalatát nem a beamterekre és zsandárokra, hanem a nemzeteknek hajlamára és együtt tartó harmóniájára rakta volna.

És aztán ezen gyönyörű gépnökök azt íratják az újságokba, hogy már a magyarok részérűl is ideje volna az elfelejtésnek, miután a fejedelem is már mindent elfelejtett, s hogy azért van még annyi teendő, és csak azért nem adott még a kormány constitutiót, melyet ígért, mert a magyarok nem szolgálnak és nem akarnak részt venni az új épület felállításában, miszerint német tisztviselőkkel, éspedig a legjobbakkal kell a magyar hont gubernálni, kiknek nélkülözése fájdalmasan érinti az új Osztrákia egyéb tartományait.

Bizonyos káplár, mondják, soha nem bírta felfogni, miért emlékeznek azok, kiket huszonöttel, ötvennel, százzal megtisztelt, oly sokáig ezen kis mulatságra, holott ő, ki e gratiát kiadta, már rég elfelejtette azt – és most az Allgemeine Zeitung leveledzője. Bizonyos amatőr, ki legjobb értékemet elrabolta, vajmi volt jó barátomat tönkretette, sőt lesújtott, becsületemben, jó híremben untig gázolt, ámde mindezt szerencsésen már régóta elfelejtette, most azt praetendálja, hagynék fel ezen szamár boudirozással egyszer már, „es schaut ja doch nichts heraus”, és én is innám az ő példája szerint, és mert jótállhat az effektusért, a léthéi „Gesundbrunnent”. Mily furcsa követelés, ugye? De nem sokkal furcsább-e még az, hogy a magyar elfelejtse, miszerint hona amputirozva és hátramaradt része öt vérző darabra van szétszakítva, az országnak legjelesb fiai hol akasztófán lihegték ki lelkűket, hol mint földönfutók nyomorultan vesztek el, nagy számban pedig még ma is bujdosnak koldusbottal az egész világ hátán, jó hírét ezerévi recollectióival együtt lemoslékolták, leköpték; mikor megtört a vész, de egyetlenegy magyarnak sem tűrték őszinte szavát, pedig mindnyája nem volt rebellis (!?); de ehelyett jobbadán ignoráns fantasztákkal vagy teoretikus sehonnaikkal olyannyira eláraszták a magyar hont, és annyi kimondhatlan éretlenségeket halmoztak egymásra, és minden lépésükben a legalitásnak és jóakaratnak lárvája alatt olyannyira kitüntették Machiavelli körmeit, hogy a magyar nemzetnek jövendője alkalmasint örökre meg van semmisítve. Mindezt az augsburgi (azt lehetne gondolni, augsburgi virsliről van szó) javaslata és tanácsa szerint a magyarnak („denn das wird nachgerade am Ende doch schon gar zu langweilig”, és br. Zedlitz őfőtökfilkósága is unni kezdi ezt már) felejteni kellene, éspedig valjon miért? Mert Ferenc József, ki ezen kis időtöltésnek egyenes szerzője vagy indirect executora, mindezt lovagi szelleménél fogva már rég elfelejteni kegyeskedett.

 

 

30. Ferenc József tüköre

 

De Ferenc József valjon micsoda? Én csak annyit tudok, hogy osztrák főherceg, és többek közt Magyarország koronás successora; ha több, amint de facto valóban sokkal több is, kérdem: „mily joggal”, jure successionis? Nem, mert nem volt rajta a sor, és megkoronázva nincs, tehát egyenesen jure gladii. Ámde ha nincs igazam, és ő valóban magyar király – akkor, kérdem, miért nem kormányoz, és miért nem ítél tehát magyar törvény szerint? Miért nem tart magyar tanácsosokat is, legalább kihallgatásra? Ha pedig hódító, éspedig nem is egyéb, mint volt Normann Vilmos Albionra nézve, akkor mily joggal vagy mily szokás szerint hurcoltatott annyi áldozatot vesztőhelyre, hogy e tekintetben tán még Robespierre-t is legyőzi?

Hiszen hódító átellenében nem létez rebellis, de egyedül defensor. Ilyeneket pedig soha nem volt szokás rendre kipusztítni. Legalább Nagy Sándor, Julius Caesar, Attila, Napóleon etc. a meggyőzteket lekötelezés által iparkodtak magokhoz édesgetni, midőn Ferenc József tanácsosbnak tartá – és ez egészen új, a felvilágosodott 19-ik keresztény századhoz vajmi nagyon illő invenció – felkötelezés által biztosítni a nemzet hajlamát. Miért nincs ez tisztába hozva? Mert, mint mondám, Ferenc József vagy törvényes magyar király, vagy legyőző, és ekképp miért nem jár az egyik vagy másik szerepben, minden furfang és misztifikáció nélkül, mint becsületes férfiúhoz illő volna, egyenesen el? Vagy tán kombinálni akarja e két egészen elkülönzött eljárásnak kedvezőbb oldalait? Valamint a Liaisons dangereuses-ben az elcsábított nagyúri nő, midőn a tiltott gyümölcs édességeit élvezné, egyúttal a legszigorúbb erénynek fényében is ragyogni akart, szintúgy tán Ferenc József is azon spekulálódik, hogy a külföld és Európa őt törvényes magyar királynak tartsa, Magyarországban pedig, sans gêne, úgy sáfárkodhassék, mint hódító – és e szerint szoros konzekvencia szerint a magyar nemzet őt úgy szeresse és úgy becsülje, mint törvényes, koronázott és magyar törvény szerint kormányzó fejedelmét és kegyes atyját, de egyszersmind tőle úgy féljen, úgy rettegjen, mint bárány farkastúl, és őt annyira kedvelje, mint kecske a kést. Mely mesterséget ha kivisz, és felvett kettős szerepét eljátszani képes – akkor hókuszpókusz, dolgában Conus, Bosco etc. etc. igazi Stümper hozzá képest.

És ha már mindent elfelejtett volna! De ugyan tette-e azt? Kérdezzük meg mindazokat, kik nyomorúságban vagy börtönben még el nem vesztek, valjon igaz-e az? És ugyan mit fognak ezek válaszolni? Uni sono azt, hogy ez az állítás szemtelen hazugság – hahogy mindezen szerencsétleneket, a szónak legszorosb értelmében, emlékezetéből tökéletesen már csakugyan kilökte a kegyes úr!

Ha valami ezred esküvését megtöri, decimálják. És ezt elérthetni. Egész ezredet azonban, bár a legsötétebb tettért, egytűl egyig kivétel nélkül levágni, kiirtani, ily gondolatra legjobb kedviben még Nero sem bukott. – Rebellió alkalmával ötöt, hatot, akár százat lenyakaztatni – még ezt is elérthetni, de ily vérontás után, kivált ha megtört a feltámadás, tüstént be kell következni általjános amnesztiának, és ha ez bekövetkezik, alkalmasint jó sikerrel fel lehetett volna kiáltani: „Felejtsünk.” De ez senkinek sem jutott eszébe vagy inkább szívébe – és hinc illae lacrimae. Mert minden csepp vér, mely példaadásra nem szükséges, és lesújtott ellenszegülés után öntetik, azon bosszúálló gyilkosnak fejére száll, ki ily iszonyatnak szerzője.

És e tekintetben hogy folytak 1848 után a dolgok, mikor már tökéletesen le volt verve a nemzeti felgyulladás, és csak itt-ott reszkettek még elvágott véres tagok, és a világ eliszonyodására annyi jeles egyén hurcoltatott vesztőhelyre, mint e világon sehol és soha ezelőtt – valjon volt-e általjános amnesztiárúl szó? Igen, és csak errűl volt szó, éspedig nemcsak az osztrák birodalomban, de egész Európában. Csak egyetlenegynek szájába nem akart jutni e kis, milliókat megboldogító szavacska – és ezen száj Ferenc Józsefnek incontestabilis tulajdona. Akkor húszéves volt, az életnek azon favens korában, mikor a közönséges embernek szíve még dobogni szokott, és rothadásnak még nem indult. Valóban még messze viheti. – Unique en son genre!

A császár hallgatott, és amnesztia helyett egytűl egyig mindenki űzőbe vétetett sine exceptione, kinek nagyobb bűne nem is volt, mint az, hogy a rebelliót véletlenül megszagolta. – Mindazok pedig, kik segítséget hoztak (a muszka cárral együtt bölcs Jellačićot ideértve), mint kinyomott citromhéjak ganéjra hajíttattak.

Minden ember kimondhatlan örömére asszonyi angyalt kapcsolt a császár magához, és azt hitte nagy és kicsi, most megindul szíve, és most tán ki fogja mondani ezen oly sok kínok közt várt szót, „amnesztia”. De ő hallgatott. Megáldotta most az ég gyönyörű leánymagzattal, de ő mindegyre hallgatott, és ezalatt mindig folytak a soha megszűnni nem akaró üldözések és invesztigációk. Nagy része a felingerlett magyaroknak, akasztófa és éhhalál közé állítva, desperációbúl és az amnesztiára hiába várván, elvégre rablóvá, gyilkossá lőn – míg egy másik magzattal ajándékozta meg őt a sors, mely kisded már születésének kezdetén a felvett furfang-politika következtében mint csábító szer használtatik, Gizellának keresztelik, és magyar leányzót állítnak melléje – mert úgy hiszik, a magyar elég ostoba ily horogba csípni és amnesztia etc. helyett ily nagy és felelte becses ajándékot pótlékul örömittasan elfogadni. Most pedig, mindezen atyáskodó fogások után, mi már-már kínos kacajra gerjeszt, még azon komédiára is kényszeríti a romlásnak indult hajdan erős magyart, hogy Európának szemfényvesztésére, pesti és magyarországi meglátogatása alkalmával, örömét, jókedvét, megelégedését tárja ki torka és erszénye megszakadtáig.

Lehet-e ilyesminek jó vége? S valjon ki oly merész vagy inkább oly szemtelen azt állítni, hogy mindaz, mit most elősoroltam, szórúl szóra nem igaz?

 


 

A magyarországi eseményeket tekintve, úgy látszik, mintha az apostoli bitor és tanácsa a magyar nemzeti felgyulladás kilobbantakor azon hiedelemben lett volna, melyben ma is van, hogy neki e földön isteni szerepet kell játszani és kivétel nélkül mindenkit kellőleg megbüntetni, miképp aztán a másvilágon az Úristen, kinek alkalmasint jobb dolga is van, ne legyen mindazon szekatúráknak kitéve, melyek a sok invesztigációkhoz etc. elválhatatlanul csatolvák. Mert kérdem, ha őfelsége és consiliuma nem ringatódzik ezen Isten-képviselési kéjmámorban – ugyan miképp lehet azt magyarázni, hogy nyolc-kilenc év leforgása után még mindig büntet 1848-iki kihágásokat, és ha néha-néha nagy nehezen nagy szíve meg is indul, ezen nagy megindulásnak egész eredménye az, hogy itt-ott kiszemel egyes szerencsétlent, kit úgy szed ki a nagy massza „láncosokbúl”, mint iskolás kipiszkálja az egyes mazsolát a kuglupfbúl, vagy nehány évbűl kitöröl nehány hetet az újsági ebek által kellőleg kiugatott magnanimitással!

 

 

III. SZATÍRA

A BACH-FÉLE ÚJ-AUSZTRIÁRÓL

 

36. A Habsburgok Machiavelli-körme

 

Bach: Mily hasonlíthatlanul mély bölcsesség volt az például, hogy Őfelsége a forradalom elnyomása után nem adott általános amnesztiát, mint ezt Kegyelmes Császáromnak sokan tanácsolták (mintha egy dei gratia-féle császári apostolnak tanácsra volna szüksége), és csak én kértem mély alázattal Felségedet, mutasson e tekintetben is originalitást, és ne tegyen szolgai imitátorként szinte úgy, mint eddig ily esetben minden lelkesb fejedelem és nec unico quidem excepto minden hódító cselekedett. És Felségednek iszonyatosan éles felfogását e tekintetben is megigazolja az idő. Jól tudom, Felséged oly szerény, miképp nem szenvedheti, ha valaki mély bölcsességét fényes világba állítja; de itt nem vonhatom meg magamtól, hogy némi példányit a legmélyebb sagacitásnak ezúttal elő ne soroljak. Ha Kegyelmes Uram, tán egyet-kettőt kivéve, a többiekre nézve általános amnesztiát mond ki, valjon mi ennek elmúlhatlan következése? Az, hogy Európa tapsol, az újságok sütnek-főznek minden színű és szagú dicséreti csemegéket, a magyarok szívéről pedig leesik az őket nyomasztó nagy kő! Igen! És aztán nehány hét következtében ugyan mi történik? Elhallgat Európa, és az újságok is nem dicsérnek semmit többé, mert ugyan kérdem, ha nem dicsérhetnek valami „Gnaden-aktust”, valjon mit az irgalmas Istenért dicsérjenek meg egész eljárásunkban? A magyarok pedig felvidorodnak, minden kompromittált kibúj ürgelukábúl a napfényt ismét üdvözleni, és vitéz jó zsandárjaink nem képesek elég vaddal ellátni az apostoli konyhát.

 


 

A kormányoknak fő feladata az: a lakosokat minden módon lassan-lassan arrúl kapacitálni, hogy valamint másvilágon mindent csak Istentűl remélhetnek, úgy e világon még levegőt sem szabad nekiek színi – mely műtételt, mint mondják, a kötél nagyon zseníroz –, ha a császárnak kegyelme azt meg nem engedi, és ekképp a panem et circenses tanát úgy kell alkalmazni, hogy az illetőknek ne csak néha-néha, de rendesen mindennap kiadassék a porció kenyér és a porció bohózat, miképp semmi más dolguk ne legyen, mint rágni és szájletörlés után kezet csókolni és aztán hahotázni és jubilírozni, és ha megrekedtek, ismét kezet csókolni, ma, holnap, holnapután stb., és hogy ekképp szünetlen valami kéjmámorban tartassanak, melynek ködén keresztül ne vehessenek észre semmit, és aztán lassan-lassan átlássák, hogy a kormány kegyelme és segítsége nélkül „semmik”, holott ha jól viselik magukat, elvégre szintén még kulcsot is akasztanak hátukra, mely noha bár még „árnyékot” sem nyit fel, mégis könnyebben függ posztján, mint ha gazdája képezné a kamaráskulcsot Ferenc Józsefnek jó magasságú polcán.

 


 

Tudom, sok ellenségei Ausztriának azt fecsegik, éspedig à la Rossini crescendo, hogy oly pfiffig Machiavelli-család, mint az osztráki dinasztia, teljességgel nem állhat meg lábon, de előbb, mint valaki gondolná, inomisse belébukik azon sok árkok egyikébe, melyeket legkülönszerűbb formákban és dimenziókban századok óta minden népeinek, kivált a magyaroknak számára lankadatlan ásogat. És megvallom, én is ezt gondoltam, és 1848-ban azt hittem, hogy valóban már fináléját üljük a tartuffe-i komédiának, és ezért voltam oly bátor a barikádokra állni, mert ott a fenyegető általjános hajótörésben, minthogy a barikádok többnyire fenyőfából készültek, előbb remélhettem találni valami olyféle gerendát, mely a vízben el nem merül, mint bárhol egyebütt, s melyre ülve ki bírnék tán szerencsésen pocskározni valami közel fekvő partra. Jaj, de csakhamar átláttam, mily felületesen szíttam magamba az osztrák históriát, és ekképp egészen elkerülte figyelmemet, hogy oly császári faj, mely Ottokárt (mint ezt Grillparzer à la barbe de la police de Vienne, persze nagyon kímélve, de mégis elég hűségesen lefestette) oly ingeniose igazi lóvá tette; mely Sobieskit betű szerint fogadatlan prókátorként jutalmazta meg, és a Bécsnél elesett lengyelek vérét azáltal fizette le, hogy elkoncolt hazájuknak véres harmadát legnagyobb gusztussal savourírozta és savourírozza maiglan; mely hős Wallensteinra kajánul ráfogta a felségárulási bűnt, miképp ne csak vagyonát rabolja, életét eloltsa, de még becsületét is sárba gázolván, jó hírét és nevét örökre bepiszkolja, lepökje; mely Rákóczival szintily gyalázattal bánt, és az ezerszer rászedett magyaroknak, kik egyeneslelkűségben nem tudtak kifáradni, alacsony hitszegéssel mindent ígért, mikor megszorult a kapca, és aztán systematice toties queties megcsalta; mely nem pirult saját gyermekeit, Mária Louisát a francia nagy pasának, kit lelke mélyéből gyűlölt, betű szerint eladni, csak hogy el ne aprítsák, és ekképp nyomorult császári fényében tant bien que mal tovább is megmaradhasson, és ellenségét a rokonság szép lárvája alatt annál bizonyosabban elszenderíthesse, és suo tempore annál könnyebben döfhesse hátulról szívébe a kést; mely soha nem mondott és soha nem tett semmit is arrière-pensée nélkül, és hogy ne csatolt volna minden frázisaihoz és demonstratióihoz többféle échappatoire-t, mely lelkülettűl imbibálva, kivált Magyarország átellenében és újabb időkben oly perfekt és patent ügyességgel járt el, miszerint minden lépteibűl váltig kilátszik a Machiavelli-köröm; nem, nem, oly faj, mely századok óta első fundátorán kezdve mai napig az emberiséggel ily csúfot űz, ily komédiát játszik, éspedig szinte crescendo mindig, és még nemcsak el nem bukott és gyökerestül ki nem dűlt, de azon szamarak és bolondok száma, melyeket rászedhet, misztifikálhat, megcsalhat, sőt melyek magok csípik meg magukat az általa mindenütt ügyesen kirakott halkosarakban, naprúl napra, órárúl órára magasabbra nő, és már most hossza-vége nincs; nem, ily faj, melyet mindezek dacára még számtalan önálló egyén is meg nem szűnőleg kiénekel, feldicsér, sőt egekbe csigáz, ily faj valóban valami láthatlan influxus által van protegálva, mely határtalanul erősebb, mint emberi protekció, és mely faj ekképp, kivált mióta annyira szaporodik, éppen oly kevéssé kiirtható, és oly erősen meg fog állni Istentűl rendelt posztján, valamint tengeri nyulakat is, ha egyszer jól befúrták magukat valahol, sem róka, sem farkas, sem reguláris vadász, de még csak méreg sem piszkálhatja lyukaikból többé ki, sőt nem ugyan vitézségüknél, de furfang eszüknél fogva, elvégre ők fárasztják ellenségeiket agyon, és ekképp elvégre triumphanter tartják fenn magukat Istentűl rendelt domíniumokban, magátúl értetődik, az erdőnek kétségbevehetlen hasznára és a földgömbnek különös feldicsőítésére.

 

 

58. Akasztófahumor

 

A népnek azt kell hinni, a fejedelem nem hibázhatik; az Istentűl magasabb polcra állíttatván, nincs azon homálynak, azon közönséges emberi gyarlóságoknak kitéve, melyeknek az adófizető osztály oly erősen alá van vetve. És azért nem mondhatom, mennyire bosszankodtam gr. Grünne ellen Felségednek legelső magyarországi utazása alkalmával – mert azon currensban, mely Felségedet megelőzte, és melyben meg volt parancsolva, mit mondjon proprio motu Felségednek a püspök vagy apát, szorosan ki volt jelelve, kit nem szabad Felséged ebédjére invitálni, és a boldog vendégek mily sorban fognának az asztalnál egymás mellett ülni, és ilyféle több fontos tárgyak mellett inomisse az is meg volt hagyva (és egyenesen gróf Grünne főtábornok parancsa következtében), hogy az illetők, kiket Felséged szent személyével megtisztelni kegyeskedik, ellássák magukat elégséges „Leibstuhlokkal” az ő apostoli császárjuk használatára. Mi, in principio, igen okos volt, mert hiszen e tekintetben is, mint minden egyébben, a magyar irgalmatlanul hátramaradt – és még csak „Lebendige” sem volt minden háznál. Az apostoli császárt pedig valami bokor mögött vagy pláne nyílt mezőn csücsülni látni – das ware wohl mit der Würde eines apostolischen Kaisers nicht vereinbar gewesen. És meg kell vallani, a derék magyarok e tekintetben oly buzgósággal jártak el, hogy mindenütt volt bősége az efféle lyukas székeknek, noha eleinte messzi földrűl lóvesztiben kellett azokat a kijelölt stációkra hurcolni. De ez csak kevés ideig tartott, mert nem egy furfang asztalos valóságos Leibstuhlfabrikát állított (kivált, mint mondják, egy veszprémi vagy inkább stuhlweißenburgi, e kereset által mülionärré felhízott industriell Tischler) – mert a közönség megtudván, hogy Felséged nem barátja a „Lebendinek”, de magas császári székéről igen sokszor leereszkedik a lyukas székre is, mindenáron megszerzett magának nem egy, de több ilyféle mobíliát, azon naiv reménységtűl kecsegtetve, hogy Felséged őt, ha tán most nem is, idővel csak azon okbúl is házánál megtisztelné, és ő „mit Kindern und Kindeskindem zum ewigen Angedenken in einer Hinterlassenschaft seines Monarchen teilhaftig werden könnte”. És ily alkalomkor tűnt ki világosan, tulajdonképp mégis mily jó fiúk a magyarok, ők ugyanis rendszerintconstipált természetűek lévén, szinte perhorreszkáltak a sok Leibstuhltúl, és legnagyobb részvétellel vágytak valamit tudni über das allerhöchste Befinden ihres vielgeliebten Kaisers. „Tán elcsapta valami a derék úrnak hasát”, így szóltak, „mi igen természetes, mert ab incunabulis »német hasa« van, vagy tán – Isten őrizzen, kolera ütött ki rajta?” És a népek erősen reszkettek Felségedért – mert lovagi szokása szerint sebesen utazván tíz-tizenkét stációt is bejárt Felséged egy nap, és mindenütt szájat tátottak az eléállított lyukasok, és a közönség meg volt győződve, Felséged igazi kárókatonai diarében szenved, mely derék madár (mint már most tudatik) a világon egyedül azért van, miképp guanót készítsen, mely műtételben, meg kell vallani, eléggé nem dicsérhető buzgósággal el is jár.

És eddig nem volna baj, de a malcontensek mily élceket szakítottak gr. Grünnénck tapasztalatlanságán, azt nem is hozhatni elő (ha nem csalatkozom, valami „Kerl” is említtetik), mert, mint mondom, in principio helyes volt ezen currentatio, és újólag bizonyítja, mennyire gondos és előrelátó gr. Grünne Felséged és saját maga személyére nézve – hanem a modalitásban, a modorban volt a hiba; mert Felségednek ezen hasonlatosságát a legkomiszabb Hausknechttal nem kellett volna dobra verni, de auf „eine geheime Artdem Betreffenden einen Wink geben; pedig „zu was Geheimem” hány kitűnő béressel (vagy jobb ortográfiával írva Béreschsel, mit a bécsi journalistáktúl lassan-lassan megtanulhatnak a tudatlan magyarok) van Felséged az Istentűl és általam megajándékozva!

Vannak bizonyos dolgok, melyeket mindenki tud és ismer, de azért mégsem szükséges azokat az egész világ láttára felfedezni, kitárni.

 


 

A híres Lesage bizonyos tabellákat készített a népvándorlások kijelelésére. Miután e tekintetben csak tradíciók szolgálhatnak útmutatásul, természetes, hogy tíz-húsz mértföld differencia miatt – jobbra vagy balra – bölcs Lesage meg nem akad, de dicsőségesen minden népeket Ázsiából kihoz Európába. – Gondolná-e most Felséged, hogy némi semmirekellő magyar Witzlingek ezen tabellákat is Felségednek nevetségessé tételére használják? Ők azt mondják, ha ma jönne Lesage Magyarországba, és nem volna semmiről is informálva, Felségednek utazását a magyar és erdélyi földeken nagyobb pontossággal kijelelhetné, mint kijelelte a népvándorlások folyását, éspedig egyedül a Leibstuhlok után indulva, melyek Felséged számára gr. Grünne meghagyása szerint vásároltattak és útjába lőnek állítva. Úgyhogy ezen mobíliák után tartva, tulajdonképp még vak sem veszthetné el útját.

Mily szerencse, hogy a magyarok nem mernek karikatúrákat pingálni! Mert másképp, tudom, nem egy haszontalan betyár magyar festőnek bizonyosan eszébe jut Felségedet, a feltalált koronával fején, dem Scepter in der Hand, Szent István Schlafrockjában (vagy inkább – mert köpönyeg – carbonarijában) egy ilyféle csinos székre ültetni, hol Felséged a magyar nemzet megboldogítására a kegyes Handbilleteket és bölcs pátenseket kigondolni, digerálni és kézben tartani – méltóztatik.3

És azért higgye el, Felséges Uram, a magyarok, mikor Felségedre gondolnak vagy Felségedet látják, nem tesznek egyebet, hanem (im inwendigen Innersten) kacagnak – hahogy nem reszketnek.

Miután azonban sem nem illő, sem nem hasznos, hogy a népek lekacagják dei gratia monarchájukat – és a szemtelen magyarok Felségedet végre még ki is fognák csúfolni (denn es entgeht ihnen auch nicht das Geringste), azért folytatni kell a felvett elrettentő szisztémát – „denn wollen die perfiden Magyaren (mint hős Conrad kitűnő pesti Bürgermeister mondott ilyfélét nagy kurázsival, mert tudta, hogy zsandároktúl körülvéve, tüstént meg nem pofozzák) uns nicht lieben – was doch so leicht ware, denn sein mer denn nit liebenswürdi? – nun dann so sollen sie zittern”. És hogy e tekintetben el ne hibázzák a tempót, erről, tudom, Felségednek lesz gondja, mert hiszen van Felséged zsoldjában elég Vorrichter és Nachirichter, kivel Felséged tetszése szerint diszponálhat.

 

 

59. Reménykedő magyarok

 

[Bach:] Minap meglestem bizonyos Pestről jövő magyart, kit a policia a „gutgesinnte” rubrikába helyezett, és ki egy Bécsben lakó igen inoffensivnek látszó magyar gróffal ily skandalózus párbeszédet tartott (én egy szót sem vesztettem el, mert Felséged szolgálatában hallgatózni szabad).

Gróf: Ugye oda vagyunk, nemzetiségünk megtörve, hazánk elfullasztva? etc.

[Bach:] És gondolja csak, mit felel erre azon semmirekellő gazember, kit Protmann pesti Polizeichefder aber schon nachgerade so schwach wird und so ein patzenweiches Herz hat – nekem még extra ki is jelel als einen sehr verläßilichen und zu allem brauchbaren Ungarnfeind, ja tüchtigen Magyarenfresser, és mely imposztor nemcsak báró Hauérnél mindennapos, de még Albrecht főherceg viszonyaiba is úgy belé tudta fúrni magát, hogy valóban úgy látszik, mintha Figaro qui, Figaro qua szerepét igen ügyesen játszván, mind a két most érintett főurat (Hauer-Mentórt ti. és Albrecht-Télemakhost) igazi sült bolondokká tenné. – De hallja csak, mit felel a grófnak ezen olyannyira kitűnő Tartuffe, mintha valóban a mi iskolánkban nyerte volna [az osztályozást]: „mit Vorzug”.

[Látogató:] Nemcsak oda nem vagyunk, de, mint Széchenyi jóslá, csak most leszünk! Nemzetiségünk éppen nincs megtörve, sőt naprúl napra szilárdul, úgyhogy soha nem állott biztosb lábon. Pesten nem hallani más szót, mint magyart, és bár állítsanak fel ötvenezer akasztófát, a magyarságot többé ki nem irtják etc.

Gróf: Hát mit csinálnak a tótok?

Látogató: Tót többé nincs, valamint rác sincs, szerb sincs etc., mert ez lelkében mind magyar, és nemsokára nyelvére nézve is jobbadán az lesz. A beamterek ostobaságárúl ezer csudát tudnék elbeszélni, de úgy is érzik magukat a szegények, mint kutya, mely kupodába téved, és sejti, hogy onnan legott kibotozzák. Száz ember közt egy sincs, ki a mostani cifra kormánynak fennmaradását hinni tudná! És ha suttyomban tanakodnak (mert a policia, noha mindenbe beléfúrja orrát, mégsem tud semmit is), és azon kérdés merül fel köztük, miképp és mi módon fognának menekülni: „similia similibus” a jelszó, „szeget szeggel, vért vérrel”. És ha a magyar vérrel szerzette a hazát, ám szerezze azt ismét vissza, szinte vérrel; és higgye el a gróf, közelebb áll azon nap, mint valaki gondolná, mikor azon németeknek koponyái, kiknek lábai nem különösen gyorsak, úgy fognak kettécsépeltetni, mint mindannyi üres korsók. És e tekintetben még Hauer is, kinek sokkal több esze van, mint a többieknek, és ki in hungaricis Bachnak inspirátora, orákuluma, oly vaksággal van verve, hogy ő tökéletesen meg van győződve, daß die von ihm erfundene und improvisierte Staatsmaschine im besten Gang ist, und auch ohne aller Reparatur von sehr langer Dauer sein dürfte. Szegény Albrecht, itt nyomorult napokat él. Ő tudja, hogy Hauer, kit nem szenvedhet, azért van melléje állítva, miszerint gyenge eszének suppleáljon – és e szerint, ha én dévajságból néha Hauert mint különös zsenit kidicsérem előtte, ez úgy érinti a bonhomme-féle Statthaltert, mintha fagyos vízzel öntenék le háta gerincét.

Gróf: Hát mit művelt derék B. A., kit annyira szerettem?

Látogató: A szerencsétlen nyomorultan, bizony mint komisz koldus rab elveszett a munkácsi tömlöcben, és családja egészen elpusztult; a fennmaradtak alamizsnán élnek.

Gróf: Istenért, hiszen ő egészen passzíve tartotta magát, semmibe sem avatkozott, miképp keverhették őt tehát bajba?

Látogató: Nem is vett legtávolabbi részt a közmozgalomban, mikor egy estve testi-lelki barátja, P. M., kit űzőbe vettek a császárnak vérebei, betoppan hozzá, és a vendégszerető magyar, amilyen B. A. volt, szívesen fogadja őt – és oly sikeresen el is rejti, hogy néhány nap leforgása után P. M. szerencsésen menekülhet, és még ez órában is Niagara partjain él. – Mikor ezen eset adta elő magát, már ki volt hirdetve azon ördögi parancs, hogy mindenki halállal lakol, ki bármily néven nevezendő kijeleltet és persequáltat elrejteni vagy neki segédkezet nyújtani mer. Ezt B. nem tudta, mert visszavonulva, mint élt, a parancs értésére nem jutott – de ha tudja is, inkább százszor kockázza életét, mielőtt ily embertelen törvénynek hódol. A dolog a számtalan spionok által el lőn árulva – B. halálra ítélve – és számtalannál szerencsésebb – tízévi vasra megkegyelmezve.

[Bach:] És a gróf, valamint látogatója is, Felséges Uram, elgyengülve sírtak B. emlékezetén.

Felséges Uram, megvallom pirulva, nekem is megesett szívem, mikor a két éltes embert zokogni hallottam – és visszaemlékezvén gyermekkoromra, mikor még nem volt oly elhatározott jellemem, mint most miniszteri magasságomban, Floriannak gyönyörű Gonzalve de Cordoue című munkája jutott eszembe, mely engem – azon időkben éretlen fiú mint voltam, kimondhatlan magas lelkesedésre lobbantott. És ugyanis ezen novellában egy eset fordul elő, mely némi hasonlatossággal van azzal, mit az ajtón át hallani volt alkalmam. Az anekdota körülbelül így foly:

Bizonyos öreg maurus mély búba merülve szent könyvben olvas, mikor mint vad vésztűl ijesztve, lábaihoz rogyik egy űzőbe vett áldozat, és pártolásért esedezik. A maurus házigazda reszket egész testén, és csaknem lábairúl dűl, mikor a szerencsétlen ügyefogyottra veti figyelmét – de csakhamar legyőzi a keblében forradozó szenvedelmet, és vendégét elrejti, üldözőinek útját állja, és a megmenekültet mindennel ellátja, sőt, mert nagyon ki van fáradva, egész éjen át magánál tartja. – Az űzött édes álomba merül, a vén maurus azonban nem tud nyugodni, mert szíve repedni akarna. – Másnap vendégéhez így szól: „Te bíztál bennem és tudtad, hogy én a vendégjogot sérteni nem fognám, azért meg is mentettelek. De természetem ellened felriad – és azért tovább nem tarthatlak. Vedd legsebesb paripám, tieid nem távol esnek innen, siess, menekülj, és ne neheztelj rám, hogy így cselekszek, de Te, szerencsétlen, ütötted agyon egyetlenegy, mindenek fölött szeretett fiamat.”

Mily gyönyörű kép, Felséges Uram, nemde? És ha meggondoljuk, mily dilemmába van helyezve a szerencsétlen, kinek a kettő közt kell választani, hogy vagy azt szolgáltassa akasztófára, ki benne bízik, és ki jó barátja, tán jótevője, sőt legközelebbi rokona, vagy saját maga kerüljön Felséged oszlopára; ha továbbá meggondoljuk, hogy ezen gyönyörű dilemmát Felséged állította fel – és éppen nem magamegmentési okbúl, mert ez némi ürügyül szolgálhatna, hanem mikor már tökéletesen le volt verve az ellenszegülés –, ha ezt fontolóra vesszük, akkor igen elérhető lett volna, ha azon pap, kinél Felséged Mariazellben meggyónt, Felségedtűl azt tudakolja, valjon hiszi-e (ha elég esze van ezt felhozni), hogy oly fejedelem, ki ilyes egész nemzeteket viciáló parancsolatokat képes kiadni, számíthat Isten áldására?

Igaz ugyan, hogy én adtam ezen embertelen rendeletre tanácsot. De valjon miért fogadta Felséged ezt el? Én csak szolga vagyok (ich glaubte mich dadurch einzuschmeicheln), és Felséged az úr; mint Fridolinban: ich bin nur das Messer, und Euer Majestät sind die Hand – és ekképp nem én vagyok felelős, de Felséged. S ha valóban elég tompavelejű ezen kényes kérdések mélyébe nem halhatni, ám akkor csináljon másnak helyet (hiszen fajtája elég hosszú), mert nagyobb pökedelem a természetben nincs, mint ostoba zsarnok – ezt mondják persze a magyarok, és nem én, ki ilyest csak gondolni vagyok bátor.

És ha most a magyarországi nagy temetőre veti Felséged figyelmét, melyet a magyar nemzet számára ásott, és magamagába szállva megvallani kénytelen, hogy egy derék lelkes nemzetet dorongolt legszívtelenebbül le, mely olyannyira életrevaló nemzetnek nem volt más hibája, mint a legnemesebb hazaszeretetnek túláradozó voltából eredt pillanati vakság; ha átlátni kénytelen, hogy Magyarországban alig van szem, melyet Felséged legkeserűebben meg nem könnyeztetett volna, alig van szív, melyet Felséged halálosan nem sért, legkínosabban nem repeszt, ám akkor nem súgja-e Sócratésnek démonja Felséged lelkébe, hogy nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni ahhoz való tulajdon és talentum nélkül? – És ha Felséged csendes vérrel fontolóra veszi, mily kimondhatlan otrombául cselekedett, hogy éppen azon fajt törte meg halálig – és még mindig kínozza, mert még tökéletesen ki nem adta lelkét –, mely faj legjobb és legtermészetesb ereje volt, sőt tán még ma is azzá válhatnék, mert még él, és oly erősen ragaszkodik az élethez, hogy egy magyar királyért, ha nem is szenvedhetné, kész volna a halál torkába röpülni, ha azáltal megmentheti nemzetiségét, mert tudja, és ezen érzelem mindig vérében volt, hogy király nélkül, legalább a magyar faj, nem egyéb, mint tehetetlen (méh)raj, mely legkisebb veszélynek is könnyű martaléka. – És ha ember (legyen bár fejedelem, és legfőképp ily magas állású) átlátja, hogy nem tett nemesen, nem tett nagylelkűleg, és ekképp nem is tett bölcsen, minthogy az igazi nemesség, az igazi nagylelkűség egyszersmind a legnagyobb bölcsesség is – akkor a jó, becsületes, okos ember más útra lép nemde, és legalább azt menti meg, mi még megmenthető? Így szólnak, nem én – de a magyarok. Mert én, Felséges Uram, ha ily okoskodást hallok (mi nagyon sokszor történik, mert ilyféle diskurzus, ha a Polizei et Co nincs jelen, mái napokban szinte mindenkinek fogai közt kicsúszik) – én, mint mondom, ha ily okoskodás érinti füleimet, mindig reszketek, mert félek, hogy Felségednek szeme elvégre mégis felnyílik, szíve tandem aliquando tán mégis megesik, és a magyarok felé fordul – und dann ist es aus, rein auszwar nicht mit Euer Majestät und auch nicht mit dem schönen Vaterland – sondern mit dem B[uol] B[ach] B[ruck] Ministerium.