Marosi Ildikó

ZÉRUSPONTON

Ismeretlen Kós Károly-, Kemény János-, Benedek Marcell-levelek

 

Hányszor voltunk már zérusponton egyénileg, kisebbségként, osztályhelyzetünk miatt vagy össznépi voltunkban. Vagy éppen népek közöttien, kelet-európaiként. Csak ebben a században vagy annak felezőjénél! Lehetne a végtelenségig sorolni. Hányan maradtak végleg lent, hányan csapódtak ide-oda, vetődtek a földteke szinte minden távoli, velünk ellentétes kontinensére, és hányan voltak képesek az újrakezdésre? – ezek a gondolatok óhatatlanul fölbukkannak az emberben, ha olyan történelmi-irodalmi tanúság-depó anyagát válogatja, rendezi, mint például most én a Molter Károly sokezres levélhagyatékát. Annak a Molter Károlynak, aki németnek született Óverbászon (ma Jugoszlávia), Kecskeméten és Budapesten tanult (mindkét város most is Magyarország), és 1913-tól Marosvásárhelyen élt (ma Románia), ahol végleg és igazán magyarrá vált. 1918-ig ez az egész földrajzi régió belefért a Monarchiába.

Molter nemzedékének életében (tavaly decemberben emlékeztünk születésének századik fordulójára) a második Trianon még nagyobb törést hozott, mint az első, és a szó legszorosabb értelmében nagyobb pusztulást.

Még folynak javában a harcok Magyarországon, zajlik Budapest ostroma, amikor az Erdélyen már átvonuló front nyomán a nullaponton lévő barátoktól, kisebbségi sorstársaktól megérkeznek az első életjelek a helyben maradt, el nem menekült Molter családhoz. Rendszerint kézből küldött levelekkel. Ezek közül válogattam három barát, három erdélyi író-művész család első jelentkezéseit. A szövegekből a pusztulás mérete, de a túlélni tudás csírái is kiolvashatók. Manapság, a kevésbé látványos, de nem kevésbé drámai (mondhatnám azt is, hogy alattomosabban tragikus) pillanatainkban, szintén egyéni, kisebbségi, össznemzeti, kelet-európai, sőt ázsiai vonatkozásban is általános nullaponton, azt hiszem, alaposan elgondolkoztatók.

A legelső jelentkező Kós Károly, levelének kelte: Kolozsvár, 1944. december 3.

Közlöm a teljes, kézzel írt szöveget:

 

Kedves jó Druszám!

Megpróbálok Neked írni, miután hallom, hogy megvagytok, otthon vagytok és Isten segedelméből egészségben, épségben úsztátok meg a háború vízözönét. Mindenekelőtt magamról és magunkról számolok be, ha érdekel, ha nem. Sztánán teljesen elpusztultunk: mindenünk elveszett, a házról a cserép, ajtók, ablakok is. Egy szál ruhában kellett gyalog eljönnünk be Kolozsvárra feleségemmel; vasút felrobbantva, állatfuvarral sem lehetett járni. Lovaim, állataim, gabonám, takarmányom, mindenem elvándorolt, szerte a világba. Hát bizony Krieg ist Krieg! Nem is sajnálok igazában mást, mint a rajzaimat, feljegyzéseimet, kézirataimat, néhány könyvemet, okmányaimat, néhány ritka és szép emlékemet. Még ma sem mehetünk haza, mert házunk ma (az alagút helyreállítása miatt) munkatábor laktanya. Egyébképpen egészségesek vagyunk. Középső fiam, a szobrász, nincsen velünk: katona volt, és nem tudom: él-e, halott-e, fogoly-e, vagy még mindig harcolnia kell. Remélem: fogoly. De semmi hírünk róla: se jó, se rossz! Leányomat, két kicsi kedves unokámat a vőm a német kivonulás előtt Budapestre vitte, semmit róluk nem tudunk. Sajnos, várnunk kell türelemmel, hogy végre bizonyosat tudjunk magunkról.

Most Kolozsváron vagyunk, a szobrász fiam lakásában, két kicsi, rideg szobácskában (Petőfi-ucca 32.). Néhány bútora maradt, edényeket, ágyneműt jó barátainktól kéregettünk össze, és ruhaneműt is. Rajtam ami ruha van, abból semmi sem az enyém, kivéve a bekecsemet, amivel idejöttem, mert téli kabátot nem hozhattam be. Itt és így lakunk feleségem, két fiam és én.

Mindezeket pedig nem panaszképpen írom, hiszen sokan vannak, akik rosszabbul vannak, mint mi. És talán érünk jobb időket is.

A régi idők emberei közül kevesen vagyunk itt. Tamási Áron az utolsó percben elment feleségestül; meddig jutott, nem tudom. Kemény Jánosék elutaztak a színészek és díszletek, ruhatár legnagyobb részével. Bartalis János itt van. Itt van Tavaszy és a püspök, Almási Samu és Mester Mihály. A teológia, a ref. kollégium régi tanárai. Szegény Járossyt elfogták, nem tudja senki, miért és hol van. Jancsó Bélát szintén. Ugyanaz a sorsa Teleki Bélának, Mikó Imrének, Vita Sándornak és Végh Jóskának. Bornemisszáné itt van. Dobóék a boltban vannak. Szentimrei Jenő a hadsereggel ment el, semmit sem tudok róla, a családja sem. Jancsó Elemér itt van. Holnap, dec. 4-én hétfőn kezdi előadásait a tudományegyetem: rektor: Miskolczy, dékánok a régiek jórészt; ugyancsak holnap kezdjük az előadásokat a Mezőgazdasági főiskolán: dékán: Farkas Árpád, prodékán szerény magam. A magyar–román Nemzeti Színház magyar előadásai folynak, 2 mozi játszik. Működik az E. M. E., újjászerveződik az E. M. K. E. Az E. M. G. E. (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) egész elnöksége – távol van; egy direktóriumot alakított a választmány: elnöke én vagyok, és működünk. Az iskolák mind megnyitottak a héten. Szóval élet van, és eddig kenyér is volt. S talán vonat is lesz néhány nap múlva Váradra.

Igaz: Kovács Laciék megvannak, minden kár nélkül megúszták a vízözönt. A Céh egyelőre pihen, de vannak elhatározásai ún. népnek való 2 kisebb könyv kiadására. A lapot egyelőre nem indítjuk, mert posta nincsen, tehát az előfizetőkhöz nem jutnánk el.

A régi társadalmi élet megszűnt, azt hiszem, nem is támad életre, és nem is bánom. Rothadt volt az már eléggé az utolsó 4 év alatt. A kávéházak nyitva vannak, de eléggé üresek: pénz nincsen és ember sincsen. Vendéglőben még nem voltam. Bánffy kiment, sajnálom. Bonchida részben leégett, részben elpusztult; a könyvtár mindenesetre. Sajnálom. Ahogy lehetett, beszámoltam magunkról, mai, új életünkről. De persze a mai Kolozsvárnak ez nem képe. A város külsejében alig változott: az embereiben annál inkább. A vidékkel még nehéz a kapcsolat, ott még a háború utolsó hullámaival baj van, de ha lassan is, csendesedik. Most már, ha megkaptad levelemet, kérlek, válaszolj. De ne a lakásomra, hanem az E. M. G. E. címére: Majális ucca 22. (írd ki: Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, hogy megkapjon az új posta.)

Most pedig válaszolj és írj Magatokról, Vásárhelyről, a Székelyföldről, ottani barátainkról, az életről stb. Kézcsókomat add át jó feleségednek, téged ölellek szeretettel

 

Kós Károly

 

Kemény Jánosnak és feleségének, a skót-görög származású Augusta Patonnak több, szintén kézből küldött levele rögzíti a marosvécsi várkastélyba való visszaérkezés pillanatait. A vécsi várkastély adott otthont tizennyolc éven keresztül az Erdélyi Helikon írótalálkozóinak, itt látta vendégül nyaranta Kemény János fajra, nemre, vallásra, társadalmi hovatartozásra, elveire való tekintet nélkül Erdély szellemi életének képviselőit.

Az egyik dátum nélküli, de kétségtelen 1945 nyaráról származó, ceruzával írt levélben így ír Kemény János Molter Károlynak:

 

Itt megvagyunk napról napra, a falusiaktól kapunk tejet, zöldséget ajándékba, így élünk. Sok ígéret és semmi gyakorlati eredmény eddig birtok-ügyben. Néhány, nagyon kevés bútorunk van, egy szobában lakunk mindnyájan [Kemény Jánosnak ekkor, mint családfenntartónak 10 emberről kellett gondoskodnia: az édesanyjáról, két elaggott nagynénjéről, feleségéről és négy gyermekéről, a legkisebb fiú, Miklós még karon ülő gyerek. – M. I.], egy másik szobában Benkőék (a volt gazdatiszt), kis közös konyhánk van, és egy közös nappali szobánk egy asztallal és néhány székkel, de az ablakok egy része be van már üvegezve. Jövedelmünk vagy bevételi lehetőségre reményünk egyelőre a világon semmi. Az itteni magyar nép túlnyomó része rettenetesen le van rongyolódva, a magyar intelligencia nyomora megdöbbentő. A nép fásult, levert, csak a fogoly-vonatok hoznak mozgást a faluba, mindenki rohan az állomáshoz reménykedve, hátha megpillanthatja valaki hozzátartozóját a kicsi ablak mögött. Soha úgy el nem volt harapózva a lopás a faluban, mint most: szegény ember a szegény ember veteményét, csirkéjét lopja. Semmi közösségi érzés. Éneket nem hallani soha. Csak a gyermekek tréfálkoznak néha. – Az enyémek élvezik a szabad levegőt. Kedvesen segítenek a háznál. Megvagyunk, ez is nagy dolog ekkora világégés után.

 

A levelezés sűrű, lévén hogy Kemény Jánosék vécsi és részben szintén megmaradt kolozsvári, Múzeum utcai lakása között Marosvásárhely, Molterék otthona volt a „tranzitállomás”. Idézem például Kemény Jánosnénak Molter Károlynéhoz írott soraiból a következő bekezdést, megőrizve a magyarul tökéletesen soha meg nem tanuló Augusta stílusát:

 

Nagy az elkeseredés és a nyomorúság. A vár egy rom, azt soha többét fölépíteni nem fogunk tudni. Teljesen lakhatatlan. A pipázóban megvan még a szép fából faragott plafon, gondolom, azt oda kéne adni a kollégiumnak. Beszéljék meg Jánossal […] Nem tudtam sokat intézni János nélkül. Muszáj neki hazajönni minél előbb. Ha megérkezik hozzád, kérem, ne engedj, hogy túl jól érezzen magát és ott üljön sokáig, küldjék tovább ide. Nagyon sok hibát csináltam ebben a levélben, és képzelem, hogy Károly hogy kacag!

 

Néhány sor egy keltezett, 1945. június 4-ről származó levélből:

 

Tegnap elkaptak a szászrégeni utcán, s elvittek robotra az állomáshoz. Este, mire kiszabadultam, már nem volt Vécs felé menő szekér, s így bent kellett háljak Régenben, hogy ne kelljen éjszaka csatangolnom az országúton. Most érkeztem ebédre haza gyalog Régenből. Sajnos sem földet nem kaptam vissza, sem holmikat […] A sokat szenvedett zsidóságból elég sokan hazajöttek Régenbe. Ők egytől egyig eddig maguktól ajánlkoztak múltam igazolására. Mindenesetre nem egy magatartás után jólesik ez – bár hittem, hogy Régenben saját fajtám is pártfogásba vesz. Lehet, hogy rendre ez is megjön. Holnap ismét Régenbe kell mennem, újabb beadvány ügyében, s lehet, hogy szombaton tárgyalásra kerül földügyem. Ahogy lehet, jövök Vásárhelyre, hogy ottani színházi dolgokról beszélhessek Pittnerékkel.

 

Kemény János 1945. július 5-ről keltezett leveléből következtethetünk: hogyan fogadták az erdélyi magyar színjátszást nem is olyan régen vagyonával megmentő írót Kolozsváron.

 

Kedves Károly!

Remélem, megkaptad kézből küldött tegnapi levelem. Nagy örömet szerzett Kacsó Sándor, amikor kislányával betoppant váratlanul hozzám. A régi kedves, nyílt, jó barát. Jólesett ismét egy igaz emberrel találkozni.

Tegnap egész délelőtt sorban álltam a rendőrségen, hol végül is késő déli órákban bejutottam, és kaptam ideiglenes tartózkodási engedélyt. Szombaton vártam este Asztalos Pistát, ki azt mondta, hogy Nagy Istvánnal el fog jönni hozzám. – Sajnos nem jöttek. Azt hittem, Pista elfelejtkezett a dologról. Ma reggel nekiindultam a könyvsátraknak. Kíváncsi voltam, mi kapható a piacon, s szerettem volna találkozni néhány emberrel. Kiss Jenővel és Asztalos Pistával találkoztam. Feleségemmel mentünk, s nagyon megörültem nekik. Ott megtudtam Pistától, hogy miért nem jöttek szombaton hozzám. Azt mondta Nagy István Pistának, hogy amíg az írók szervezete által nem purifikáltattam magamat, addig nincsen velem semmi beszélni valója! Erre a hírre úgy elkeseredtem, hogy abbahagytam könyvnapi sétámat. Nem tudom megérteni, mivel érdemeltem meg ezt a bánásmódot. […] Tudatosan embert soha nem bántottam, rosszakaróimnak is mindig elfelejtettem minden ellenem való cselekvéseiket: Isten tudja, miért kell mostanában mindegyre megalázni engemet – éppen akkor, amikor azt hittem, egy olyan korszak érkezik el, amikor kifejthetem minden erőmet az erdélyi magyar közösség javára.

Lehet, hogy az a bűnöm, hogy kézzel-lábbal meg szeretnék kapaszkodni az erdélyi földbe, mert azt hiszem, szükség van itt reám. Ha nem hinnék ebben, már régen elhelyezkedtem volna Pesten, nem kellene azon gondolkoznom, hogy gyermekeim mit fognak enni, mi lesz velük holnap?

Most beadtam purifikálási kérésemet a felsőbb bizottsághoz. Remélem, Isten megsegít, hogy ezen legalább jól túlessek. […] Nagyon bízom, hogy sikerülni fog nektek a vásárhelyi színház ügyét megvédeni s munkahelyet biztosítani abban részemre is. Ez az egyetlen reménységem. Nagyon fájnak nekem a nehézségek, s minél inkább vizsgálom magamat, annál kevésbé tudom megérteni, hogy miért vannak ezek a dolgok; mivel érdemeltem a megnemértést? […] Egyébként rövid ittlétem alatt az egyszerű emberek részéről sok kedvességet tapasztaltam. Egy Dermata munkás 40 cigarettát hozott nekem ajándékba, a házmesterem meghívott cukroseperre, a New York pincérek figyelmeztettek, hogy „nem muszáj rendelni”, úgy is ülhetek bent stb.

Hát így vagyok itt, kedves Károly, de bízom az igazságban, s abban, hogy Erdély meg akar tartani, de elsősorban a Székelyföldben, Vásárhelyben, Bennetek bízom. Szörnyű volna számomra, ha terveink nem sikerülnének, s nem volna más választásom, mint elmenni Magyarországra. Soha nem tudnám otthon érezni magamat ott, sem sehol máshol a világon. Hiába volnának jobb lehetőségeim más helyeken talán. Igen begyökeresedtem Erdély földjébe – így földtelenül is azt érzem.

 

A Pittsburghben, Amerikában született Kemény János és a görögországi napfényes Kolümnosz szigetén született felesége, Augusta Paton valóban annyira belegyökeresedett Erdély földjébe, hogy itt is van immáron örök lakhelyük a marosvécsi vár parkjában, a Kós Károly tervezte Kuncz-kőasztal tőszomszédságában, az Istenszéke lábánál. Fejedelmi sarj, ősei földjében, fenséges környezetben – mert az elmúlt évtizedekben is történtek csodák. De hát a levél keltétől 1971-ig, Kemény János haláláig még eltelt több mint két kemény évtized, amit súlyos megpróbáltatások között vészelt át a Kemény család. Dióhéjban: valóban a színház, a nemsokára Székely Színház néven Marosvásárhelyen megalakult együttes adott nagyon soványka kenyerei neki. A Székely Színház Kemény János nevével fémjelezve, a Szabó Ernő–Delly Ferenc–Kovács György színésztrióval, a Németh Antalnál iskolázott Tompa Miklós rendezővel – a háború utáni időszak magyar színházi csodájának számított. De Kemény Jánost rövid idő múlva fizikai munkára „irányítják”: a mészégetőkhöz, ahol Zsuzsa nevű lányával talicskázik. Innen emelte ki a kolozsvári színháznál volt irodalmi titkára, Szabó Lajos, az akkori Marosvásárhelyre áthelyezett színiakadémia rektora – könyvtárosnak. Innen pedig a Művészet majd Új Élet című képeslap újdonsült főszerkesztője, Sütő András vette át és helyezte vissza írói-újságírói jogaiba. És 1962-től én voltam Kemény János egyetlen beosztottja, majd nyugdíjazása után munkája folytatója, a fizetési listán eleinte portásként, valóban félnormás újságíróként. Ezek az évek, ez a közelség számomra is döntő fontosságú volt, ezután, az ő szelíd sugallatainak, ma úgy mondanák, háttérmagyarázatainak hatására kezdtem el az irodalmi feltáró-megőrző-felkutató munkát. Sajnos, egyik könyvem megjelenését sem érhette meg. És a sors fintora: a kilencvenes évekre Kemény János számtalan gyermeke, unokája, dédunokája közül egyetlenegy sem él már Erdélyben. Most, 1991 tavaszán, az utolsó Kemény is végleg elhagyta az országot.

Ugyancsak 1945 tavaszáról, április 7-ről, Kisbaconból keltezett az a Benedek Marcelltől származó levél, mely a Benedek család háborús viszontagságait rögzíti. Ebből idézek:

 

Kedves Károlyi

[…] Ha decemberi leveledre írt a postán küldött válaszomat nem kaptad volna meg: újra megírom, mennyire örültem neki. Akkor már hónapok óta ritka csoda volt minden hír a külvilágból – ez a helyzet különben azóta sem változott sokat. Minthogy ennek a levelemnek megérkezése nem a postától függ, s időm egyébként is bőven van, epikus részletességgel adom elő az itt töltött esztendő történetét.

A németek bevonulása után lehetetlennek éreztük Pesten a helyzetet. Elsőnek Flóra húgom jött le, magával hozva Mária leányát, Lengyel Maricát, akinek rosszul választott apai ősei miatt sárga csillagot kellett volna viselnie. Ápr. végén aztán én hoztam le feleségemet, ugyanilyen okokból. Az utolsó percig az sem volt bizonyos, hogy én bennmaradhatok a sajtókamarában – a negatív döntés internálást jelentett volna. ez ugyan kedvezően dőlt el, de azért az Új Időknél nem dolgozhattam volna tovább, s nem volt értelme az ottmaradásnak. – A baconi házban rajtunk kívül még boldogult Muci húgom leányai vannak velünk: Juca, aki zöldkeresztes nővéri működését némi szünet után újra folytathatta, és most valóságos jótevője a környéknek, s Zsuzsa, aki magánúton folytatja a tanítónőképzőt. Augusztusban aztán lejött Mária húgom, Lengyelné is, s itt rekedt, iszonyú aggodalmak közt a Pesten maradottak miatt. Azonkívül két fia a harctéren (most mindkettőről úgy tudjuk, hogy orosz fogságban).

A szeptemberi napokban saját b. életünket sem láttuk valami nagy biztonságban. A német vissza- s az orosz bevonulás Nagybaconon keresztül folyt, s kósza elemek gyakran tisztelték meg a mi falunkat is. Itt emberéletben nem esett kár, s valami hihetetlen csoda folytán a mi különálló házunkba egyetlen marodőr sem tette be a lábát. Minden Hitler-gyűlöletünk ellenére megsegítettünk két szerencsétlen menekülőt (az egyik eset miatt Flóra és Juca a román csendőrök elé is került, de baj nem történt). Voltak aztán izgalmas napok, amikor úgy látszott, hogy mint magyar állampolgárokat internálni fognak – ez után jött a váratlan fordulat, a román csendőrség stb. kivonulása. Azóta magunkat nem kellett féltenünk, és zavartalanul aggódhattunk a távollevőkért, akikről aug. vége óta semmi hírünk nem volt. Andrisunk aug. 1-én írt kártyájából tudtuk, hogy valahol az északkeleti határon van, lerongyolódva, főleg lábbeli tekintetében. István, akit „polgári” foglalkozása a legveszélyesebb helyhez, kötött, Csepelről valami Budafok körüli barlangkórházba került.

Andrisról febr. elején kezdtünk hallani, s a kétes hírek néhány nap alatt váltak örvendetes bizonyossággá. Először azt írták kolozsvári barátaink, hogy a debreceni Néplapban Benedek András aláírással színházi tárgyú cikkeket olvastak, sürgönyöztek oda felvilágosításért. Pár nap múlva sürgönyt kaptunk tőlük, hogy András egészséges, Debrecenben van. Majdnem ugyanakkor megjött a fiúnak egy dec. elejéről keltezett levele s egy jan. 19-es keltű kártyája, mindkettő Debrecenből (két jelzett levél ezenkívül elveszett). Hosszú szünet után néhány nappal ezelőtt újabb levelek jöttek tőle, amikből megtudtuk, hogy jó barátok felöltöztették, lakást szereztek neki, színielőadásokat rendez, előadásra készül a Szabad egyetemen, egyetemi könyvtárosi állását is megadták az ottani egyetemen, ha színházi tervei sikerülnek, egyelőre ott is marad. Tőle tudtuk meg, hogy István öccse, annak felesége s még néhány atyánkfia átélte a pesti borzalmakat. A mi lakásunk – amire el lehettünk készülve – teljesen tönkrement, s még ki is rabolták. Kevéssel előbb értesültünk arról, hogy Mária húgom férje s Éva leánya férjestül-gyermekestül szintén élve menekült. Azok viszont nem tudják, hogy mi élünk-e és élhető viszonyok között vagyunk-e, úgy hogy Mária most nekiment a rémes útnak, hogy lehozza őket.

A németek elől lehozott Marica a baróti gimnáziumban kapott állást, most ő meg a zöldkeresztes a család fizetést élvező tagjai. Mi a gazdaság jövedelméből éltünk mostanáig, most kezdjük barátainkat igénybe venni.

Én, amióta lejöttünk, testi és kultúr-munkába temetkeztem. Feleségemmel rendbe hoztuk a kert erdei útjait, a mint a cikkben is olvasható, komoly favágóvá fejlődtem. Estefelé, petróleum-spórolás céljából, sötétben előadtam a családnak a dráma, majd a regény fejlődését az ókortól napjainkig. Elolvastam eddig vagy 60 000 oldalt, de persze aug. vége óta a könyvküldés megszűnt, saját könyvtárunkba, ostoba módon, annak idején inkább a selejtezett könyveket küldtük le Pestről, úgy hogy sok újraolvasás mellett is, s a környék kölcsönlehetőségeit is kimerítve, most már nemigen tudom, hogy a következő időkben mit fogok olvasni. – Belekapcsolódtam némileg a falu kulturális életébe is, fonók, ahol szavalnak, könyveket olvasnak fel – néhány irodalmi előadás a házunk nagyebédlőjében – meg egy jótékony est, amelyen (mint ma reggel értesülök, Budapestet megelőzve) saját átdolgozásomban rendeztem falusi műkedvelőkkel a Karnyónét, bevezetve életemnek valószínűleg utolsó Csokonai-előadásával (az elsőt 42 évvel ezelőtt tartottam, mint VIII. gimnazista, az Urániában). – Egyébként a család többi tagja kis gimnazistákat készít elő lelkesedésből magánvizsgára – mint ezt már Somlyai cikkében is olvashattad.

Irodalmi működésem: immár négy Racine-tragédia lefordítása. Az eddigiekkel együtt hét van készen. Szerződésem volt az Új Időkkel a teljes Racine-ra, de persze most nem abban a meggyőződésben dolgoztam, hogy háború utáni kulturális állapotaink egyhamar lehetővé teszik a szerződés perfektuálását. Nekem nagy áldás volt itt ez a munka. Hálából már a nyáron kiszépítettük a kertnek egy elvadult sarkát, és Racine-ligetnek neveztük el.

Megírtam azonfelül azt a kis regényt is, melyről S. beszámol cikkében. Szellemétől megjelenhetnék a mostani időkben, de azt hiszem, még soká várhat papírra, postára stb., ami könyvkiadáshoz mégiscsak szükséges. – Írtam egy-két cikket a brassai Népi Egységbe, s egy-két skiccet, asztalfióknak.

Nagyon érdekes itt megfigyelni ezt az átmeneti időt, amikor az emberek kezdik megtanulni, mi a demokrácia, sőt a fiatalság úgy véli, hogy ő kommunista. Ifjú kommunistáink is rendeztek egy estét, mely kezdődött egy szelíd bevezetéssel, hogy ők nem ellenségei Istennek és a családnak, folytatódott egy-egy Vörösmarty-, Petőfi- és … Vályi Nagy Géza-féle verssel, Jókainak egy rettentő rossz, alig ismert darabjával (Kis Erzsikém), és befejeződött a Himnusszal. Nagy baj hát nincs.

Fent említett Somlyait nov. végén küldték értem Kolozsvárról, hogy kapcsolódjam be a közéletbe. A cikkben megírta, hogy mit válaszoltam. Most, hogy fiaim élnek, nekem is kell a jövőre gondolnom, s ezért készülök felmenni, hogy meglássam: milyen munka akadna a számomra az ősztől fogva. Kenyeret is kell keresni. Ez együtt jár az „élniakarással”, ami fél évig aludt bennem. (Gyomromban van ez az undorító szólam, amellyel jobboldalunk az utóbbi években telebömbölte a világot. Nem igaz, amit a propaganda tisztelői mondanak, hogy a hazugság is igazsággá válik, ha sokszor ismétlik. Ellenkezőleg, a legközhelyszerűbb igazság is hazugsággá válik, ha becstelen torkok sokáig ordítozzák. Ez történt a magyar élniakarással is. Természetes, hogy „az élet él és élni akar”, minek ezt valami nevezetes tulajdonságként kürtölni? És addig kürtölték, hogy rémülten látom: magyar élniakarás – nincs. Oly mindegy mindenkinek, hogy ki parancsol neki? Magyarok leszünk? Románok? Oroszok? Fasiszták? Demokraták? Kommunisták? Szabad ünnepelni márc. 15-öt? Nem szabad? Ahogy tetszik. Csak az egyének megélniakarása maradt meg. Talán még ez is kihal, ha valami jósvádájú propagandista emlegetni kezdi.)

Mondhatom, fáradtan és csüggedten indulok, hatvanadik évemben, új pályám elé. Látom ezer apró jelből, hogy egy kis falu megnevelése is emberfölötti feladat. Az új eszmék és a megrögzött régi szokások, szigorú falusi etikett valami oly sajátságos módon keverednek, hogy egy esztendő alatt alig értettem meg valamit. De hát ez olyan téma, hogy én ugyan ráérnék róla írni, hanem egy elfoglalt tanár nem győzné elolvasni.

Szeretettel ölel fiaiddal együtt s feleségednek kézcsókját küldi –

 

Benedek Marcell

 

Benedek Marcell tehát hatvanéves, Kemény János negyvenkettő, Kós hatvankettő a múltkori rendszerváltásnál. Reménykedhetünk, hogy a mai közép- és idősebb generáció tud majd a nullapontról ugyancsak mostoha körülmények között felemelkedni, építkezni, alkotni?

 

Végül néhány szó a levelek címzettjéről, Molter Károlyról és feleségéről, Marosi Zsófiáról. Nem vagyok én rendhagyó eset, hogy apósommal, Molter Károllyal huszonkét évig éhünk, anyósommal pedig immár harminckettedik esztendeje élünk egy fedél alatt a legnagyobb egyetértésben, nyugodt szívvel állíthatom, hogy tisztább, kedvesebb és legfőképpen ilyen rendkívüli humorérzékkel megáldott embereket keveset hordozott e fold. Ez nyilvánvaló összefüggésben van a levélhagyaték mennyiségével és hangvételével. A levélanyag ismeretében megkockáztathatom a megállapítást, hogy rendkívüli változatossága és dokumentumértéke is páratlan a XX. századi magyar levelezésirodalomban. Csak néhány, a Molter Károly írói tevékenységén kívüli témakört említek: Jászi Oszkár legkitartóbb erdélyi követője, falukörútján kísérője, a Zord Idő egyik alapítója, a Helikon minden találkozójának résztvevője, az. Erdélyi Szépmíves Céh lektora, az Erdélyi Helikon folyóirat kritikusa, Benedek Elek őszinte híve, szabadkőműves, a Szerb Antal-féle Magyar irodalomtörténet helikoni lektora, a Baumgarten-alapítvány erdélyi kurátora, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem első bölcsészkari dékánja, a marosvásárhelyi Székely Színház egyik alapítója, és még akkor nem is említettem az írókkal folytatott levelezést. Például csak Kós Károlytól őrzünk legalább 70 eddig kiadatlan levelet 1923-tól errefele.

Hányszor beszéltünk és tárgyaltunk a Kriterion vezetőivel évekkel ezelőtt, hogy milyen szép lesz, ha eljön majd az idő, amikor mindezt közzétehetjük!

Hát az idő eljött, csakhogy hol van ilyen leveleskönyv megjelentetésére vállalkozó kiadó manapság Erdélyben vagy akár Magyarországon is?