Bodor Ádám

TERMÉSZETRAJZI GYŰJTEMÉNY SINISTRA KÖRZETBEN

 

A legtöbbször ott kezdődik a gyógyulás, ha az embert álmában a nők látogatják. Máskor éppen a bajok köszöntenek be azzal, ha egy nő teljes pompájában megjelenik.

Gábriel Dunka meztelen nőt életében először harminchét éves korában látott. Igaz, törpe volt. Az épülőfélben lévő Vale Sinistra-i börtöntől a néptelen országúton hazafelé tartott piros furgonjával, amikor Elvira Spiridon leintette. Aznap kora hajnaltól havas eső zuhogott, a patak menti fenyők, kutyabengék közé nyirkos köd ereszkedett, széltől hajtott foszlányok húztak át az út fölött; közöttük porcelános fénnyel az ázott asszony alakja csillogott. Nem volt rajta semmi ruha, csak súlyos haja tapadt mint szakadozott rossz sál a nyakára. Combja, ágyéka mintha kivirult volna a tavaszi fergetegben, fenyőtűvel, kék, fehér és sárga virágszirommal volt tele.

Gábriel Dunka látásból ismerte az asszonyt, aki a Prislop-hágón lakott, és gombás tarisznyákkal, áfonyás puttonyokkal a hátán a gyümölcsbegyűjtő felé menet gyakran elhaladt a kerítése előtt. Arra azért soha nem gondolt, hogy egyszer meztelenül integetve pont rá vár majd az országút mentén. Nem szívesen ugyan, de fölvette.

Nem maga mellé ültette a vezetőfülkébe, a raktérre, az ablaküveg szállítására szolgáló léckeretek közé fektette, nehogy valaki meglássa. A furgon nem a sajátja volt, ő csak üveglapot szállított a Colonel Dragomirban levő műhely és a Vale Sinistra-i építőtelep között, a börtönigazgatóság és a hegyivadász-parancsnok külön engedélyével furikázott az utakon. Furcsán vette volna ki magát, ha valami hatósági ember vagy akár csak egy helybeli paraszt meglátja, hogy szolgálati idő alatt, a sárga rendszámú hivatalos kocsival meztelen nőket fuvaroz. Elvira Spiridont a lécek mellé nyújtóztatta, és rácsapta az ajtót.

Gábriel Dunka a nőnek a hasáig ért, most kissé megszédült, hogy a köldökszaggal együtt szívta be róla az eső illatát.

Amint hazaérkezett – egyszerű, kopár falusi udvaron lakott egy fészerben, amely egyúttal műhelyül is szolgált –, egyenesen az ajtónak farolt, hogy az asszony feltűnés nélkül bejuthasson. Tudta, a patak túlsó partjáról szomszédai minden mozdulatát távcsövön figyelik; aligha lehet betelni egy törpe látványával.

Amint az sejthető volt, Elvira Spiridon nem járt a legtisztább utakon. Aznap reggel két társával megpróbált kiszökni az országból, de számára már a kezdet kezdetén balul ütött ki a dolog. Mustafa Mukkerman, a török kamionos, aki a Beszkidekből fagyasztott birkát szállított a Balkán déli csücskei felé, és a kampókon lógó húsok között úgy mellékesen néha mindenre elszánt embereket is kicsempészett, őt nem vette föl. Beszálláskor derült ki, a sofőr régen megesküdött, nőt nem szállít, egyszer valami némber telerondította neki az egész kocsit. Társai elmentek, Elvira Spiridon ott maradt az úton, ráadásul anyaszült meztelenül.

Aznap kora hajnaltól esett az eső, a kamionra várók levetkőztek, hiszen ázott ruhával nem ülhettek be a zúzmarás, fekete éjszakába; az maga a halál. A ruhát a külön erre a célra tartogatott fóliatasakba gyömöszölték, azzal, hogy majd útközben, a raktéren felöltöznek. Az asszony kis ideig huzakodott ugyan a sofőrrel, de hiába. Mire észbe kapott, ruháival a kamion máris tovagurult. El délnek, a Balkán felé, amerre éjjel és nappal a szabadság fényei villóznak. Elvira Spiridon ott maradt meztelenül a nagy szürke köd kellős közepén.

Egy darabig bőgött, aztán erőt vett magán, tépett egy örökzöld repkénylevelet, és a hasa alá biggyesztette. Biztos régi képeken láthatott ilyesmit. De hát a szél hamar lekapta a levelet onnan.

Elvira Spiridon fenyők, csupasz nyírek, kutyabengék között kóborolt délelőttig, mígnem a város felől, a köd mélyén föltűnt az üveges törpe furgonja, lökhárítóján a messzire világító sárga kormányzati rendszámmal. Nem tévedhetett, a hegyivadászok járművein kívül, amelyeket köhögő hangjukról messziről föl lehetett ismerni, ez az egy piros, félig-meddig civil külsejű gépkocsi futott az egész hegyvidéki körzetben. Az asszony hajnalban látta Vale Sinistra felé menet, tudta, valamikor a délelőtt folyamán visszatér.

Gábriel Dunka szokatlan termete ellenére állami alkalmazott, iparosember volt, az akkor épülő Vale Sinistra-i börtön ablakaira ő homályosította az üvegeket. Valahányszor egy-egy adaggal elkészült – hetenként öt-hat ablakra valóval a rakománnyal ő maga indult a helyszínre. Fészere közepén hatalmas, homokkal tele láda állt, a homok alatt síküveg lapult. A törpe mezítlábasan addig sétált a ládában, amíg léptei alatt az üveg átlátszatlanra karcolódott.

A láda mellett is halomban állt a homok, Gábriel Dunka Elvira Spiridont arra fektette.

„Türelmét fogom kérni” – mondta neki halkan, elfogódott hangon –, „mindjárt keresek magának egy-két megfelelő ruhadarabot.”

Addig is majdnem kettébe tépett egy barna papírzsákot, amit addig a padlón tartott, kibontotta, és a nőt betakarta vele. Elvira Spiridon réseiből, zugaiból még mindig esővíz szivárgott, szétfutott alatta a homokon.

„Maga igazán nagyon rendes” – jegyezte meg Elvira Spiridon. – „Bajban ismerni meg az embert.”

„A baj, az megvan” – hagyta rá a törpe. – „Azért is megkérném, ne nagyon mozogjon, maradjon fekve. Én ugyanis nem látszom ki az ablakon. Szomszédaim, ha bármi mozgást látnak, megtudnák, idegen van nálam.”

Gábriel Dunka megtömte fűrészporral, fenyőtobozzal a vaskályhát, begyújtott, s később a lobogó rakásra még egy jókora hordódongát is dobott. Nemrég szüntették meg a közeli gyümölcsbegyűjtőt, s az udvarán roskadozó öreg hordókat hamar széthordták tüzelőnek. A donga most kékes, zöldes gáznyelveket eregetve, gyümölcsillatúan pattogott. A tépett papírzsák alatt Elvira Spiridon vacogott.

„Én már rég megszáradtam volna” – jegyezte meg kissé zavartan Gábriel Dunka, félig-meddig tréfának szánva. – „Mivelhogy kisebb vagyok. Az természetes, ha a kisebb dolog, például a törpe, hamarabb szárad.”

„Máris tanultam valamit” – hallatszott Elvira Spiridon hangja a papírzsák alól. „Na de azért az, hogy törpe, az talán túlzás.”

Gábriel Dunka minden vagyonát egy elnyűtt, kopott vulkánfiber bőröndben tartotta, amely polcként szolgált fekhelye és a fészer nyirkos fala között. Most fölnyitotta, belekotort könyökig elmerülve a sok szürke, sárga, foltos, bogárjárta, egérszagú ruhanemű között. Kiválasztott és maga mellé készített néhány darabot.

„Van elem a rádiójában?” – kérdezte váratlanul Elvira Spiridon. – „Talán bemondanak majd valamit.”

„Vanni van. De én szeretem hallani, ha valaki közeledik. Nem kizárt, szomszédaim mégiscsak gyanút fogtak.”

„Én nem félek maga mellett. Bármi történjék, biztos kitalál valamit. Ne vegye sértésnek: talpig férfi.”

„Kösz. Tudja, néha meglátogat egy-két ezredes, kíváncsiak, hogyan készül, mitől lesz olyan hamvas, párás az ablaküveg.”

„Ó.”

„Azért nem gyakran. Mindenesetre, ha sor kerülne egy ilyen megjelenésre, ne látszódjék ki magából semmi. Még a szuszogás is legyen mellőzve.”

Gábriel Dunka fölnyalábolta a halom kiválogatott ruhát, és Elvira Spiridon elé borította. Föllebbentette az asszonyról a foszlott papírlepedőt, és nekilátott, hogy felöltöztesse. Egy pántos rövidnadrággal próbálkozott, de bárhogy is erőltette, az egyik lábon is csak a térd alá jutott vele.

„Sejtettem, nem lesz jó magára. De az ember csak úgy látatlanban még nem adja fel. És bocsásson meg, most nagyon furcsán érzem magam. Gondolom, attól, hogy a bőréhez értem. Gyönyörteli érzés, kicsit szédülök. Az is lehet, mindjárt megfulladok.” Eltávolodott az asszony közeléből, a vízzel tele vödör fölé hajolt, egész arcával megmerítkezve hatalmas kortyokkal lefetyelt. Nem törülközött meg, hagyta, csorogjon végig a víz a nyakán.

Elvira Spiridon maga kezdett öltözni, egyik, majd másik lábára is egy-egy nadrágot húzott, két zubbonyt az ujjaknál fogva összekötözött, s betakarta magát.

A törpe edényeket csörögtetve foglalatoskodott. Egy lábasba vizet töltött, a kályha mellett állva kivárta, míg forrni kezd, akkor telehintette száraz áfonyalevéllel. Egy ideig állni hagyta, aztán két bádogcsuporba osztotta. A kész teába jócskán töltött egy literes üvegből. Kék denaturált szesz volt benne. Végül az egyik gőzölgő csuprot Elvira Spiridon közelében a homokba állította.

„Proszit. Isten hozta. A fennvaló akarhatta, hogy így történjék.”

„Remélem, nem leszek terhére.”

„Ha nem mozog, akkor nem nagyon. Akkor addig marad, amíg jól érzi magát. Vagy amíg nekem kell távoznom innen. Ez hamarosan bekövetkezhet.”

„Igazán sajnálnám.”

„Pedig előfordulhat, egy szép napon elmegyek. Nem a messzi délre, kedves Elvira, hanem lakónak a Vale Sinistra-i múzeumba. Nemrég eladtam magam nekik, most már hozzájuk tartozom. Eladtam a csontvázamat a természetrajzi gyűjteménynek. Tudja, azok beszerzik az ilyesmiket. És ami nem mellékes: előre kifizették.”

„Ó, magam is hallottam, a körzeti múzeum telis-tele eredeti holmival.”

„Nos, igen. És, gondolom, biztos majd ők is futnak a pénzük után, s kérdés: megvárják-e, amíg annak rendje-módja szerint földobom a tappancsot. Ki tudja, egy szép napon értem jönnek. Ízlik a tea?”

„Épp dicsérni akartam.”

„Akkor talán jobb is, ha most elhallgatunk. Az üvegnek is füle van.”

Odakünn alkonyodott, bekékültek az apró ablakok. Gábriel Dunka megvárta, amíg annyira besötétül, hogy arca tükröződni kezd az üvegen, akkor föllobbantott egy gallyat, lángjával gyertyát gyújtott, és megborotválkozott. Nedves bőrén eldörzsölt egy fél marék kakukkfüvet. Régi, sárgás, puhára mosott ingecskét vett magára, és régi iskolai egyenruhája zubbonyát, ami ráncosan hevert a bőrönd fenekén. Elérkezett a nap, amikor újra magára ölthette.

„Biztos látja, kicsit izgulok” – suttogta. – „Ma este először leszek nővel. Nézze csak, még a haj is remeg a fejemen.”

„Semmi ok az idegességre” – felelte Elvira Spiridon –, „nem olyan tudom is én, milyen különös ügy. Hallomásból azért bizonyára tudja, miből is áll a dolog.”

„Szégyenszemre meglehetősen járatlan vagyok. Pedig a törpéknek meglehetősen jó a hírük.”

„Éppen azért, nyugodjék meg. Gondoljon csak arra, magam is kutya helyzetben vagyok.”

Gábriel Dunka megremegett, nagyot sóhajtott. Kétségkívül a papírzsák alól az asszonyi bőr egy-egy nyugtalanító fehér foltja egészen más volt, mint a legelső látomás. Amikor az asszony csatakosan, félelemtől lila állal, kifehéredett orral, vértelen fülcimpákkal az országúton elébe állt.

„Ne vegye parasztságnak” – szólalt meg újra halkan, felindultan –, „de most kis időre magára hagyom. Csak akkor térek vissza, ha megnyugodtam. Nem tudom, mi van velem, de el kell mennem, mert rettentő furán érzem magam. Félek, még megölöm magam.”

„Jól van, Dunka úr, menjen. Fújja ki magát. Ha megengedi, míg maga oda lesz, néha töltök magamnak. Mire hazatér, bemelegedek.”

Colonel Dragomir egyetlen főutcáját, amely a völgy alján, a patak vonalát követve kanyargott a hágó felé, nem világították. Errefelé az emberek, ha sötétben találkoztak, a szagukról ismerték föl egymást. Gábriel Dunkáról, aki a távoli fényektől derengő pocsolyák között botorkált, messziről azt lehetett hinni, egy kutya. Csak a léptei cuppogtak a sárban másként.

Kisétált a faluból, a Nopritz ellenőrző pontig gyalogolt, ahol az elkerített Dobrin rezervátum bejárata állt. Az erdőségben medvéket tartottak, az utat sorompó zárta el, mellette őrszoba.

Máskor is előfordult, hogy Gábriel Dunka fölkereste Jean Tomoioaga ezredest, aki az őrszobán lakott, és évek óta egymaga szolgált a poszton. Ha megjelent nála Gábriel Dunka, az ezredes nyomban leterítette a padlóra zöld-fehér kockás ingét, előkerült pár fafigura, különleges színű kavics: lejátszottak néhány parti sakkot.

Most is így történt, de Gábriel Dunka elég hamar belefáradt a játékba. Jean Tomoioaga ezredes észrevette, máshol jár az esze, és elnézően figyelmeztette tévedéseire, így is, aznap este a törpe minden játszmáját elveszítette.

„No, mi a baj? Csak nem te is a halas emberrel találkoztál?” – kérdezte végül az ezredes.

A Dobrin erdőségeit akkoriban egy bukovinai járta, egy vörös hajú, tolakodó ember, aki mindenkire rá akart tukmálni egy lapos orrú, bajszos, csúf halat.

„A baj sokkalta nagyobb” – mondta Gábriel Dunka. – „Menedéket keresett nálam egy asszony, a neve Elvira Spiridon. Vigyétek onnan.”

 

Én mindezeket személyesen Jean Tomoioaga ezredestől tudom. Évekkel később, amikor zsebemben görög útlevéllel, vadonatúj metálkék Fiat Regatámmal végiggurultam a Vale Sinistra fölötti falvakon, és Elvira Spiridon nyomát kerestem, legvégül Jean Tomoioaga ezredesnél kötöttem ki. Annak idején alaposan kifaggatta Gábriel Dunkát, ő mesélte el nekem is töviről hegyire, hogyan végezte egykori kedvesem, Elvira Spiridon. Akire éveken át hiába vártam a szabadság verőfényén, a messzi Balkánon.

Bármennyire orroltam is a törpére, gondoltam, azért fölkeresem, elvégre valamikor közeli ismerőseim közé tartozott. De Jean Tomoioaga ezredes lebeszélt: a Vale Sinistra-i börtön rég megépült, Gábriel Dunka műhelye, ahol az üveget homályosította, megszűnt. Ha már mindenáron tudni akarok róla valami közelebbit, legjobb, ha Vale Sinistrán, a természetrajzi gyűjteménynél érdeklődöm.