Pacskovszki Zsolt

VÉR ÉS ESŐ

 

Zuhogott. Savas, reménytelen eső. Nehezen szedtem a levegőt, nyitott szájjal. Az elrobogó páncélozott járművek felfröcskölték a járdára az agyagsárga, sáros, hömpölygő víztengert – hiába ugrottam egészen a hámló házfalakig, oldalba kapott a zuhatag. Már hetek óta nem láttam a napot, most is csak a vastag, ólmos felhők, mégis, képtelen voltam megmaradni otthon, a dohos szobában, a könyvek közé furakodó egerek állandó neszezésében: bentről még vészterhesebbnek látszott ez az ítéletidő. Hány nap, hány hét, hány esztendő még, mire az eső kiöblíti a repedésekből, zugokból a mocskot? Ha nem csupán előmunkálata ez a természetnek: alámos, meglazít, türelmesen, mielőtt valóban, végleg fellázad. Módszeresen, puhatolózva talán csak a lehetőségeit méri egyelőre fel?…

Szétázott, zilált hajjal, foszladozó pulóverben, túrabakancsban egy lány (asszony?) botorkált előttem. Beértem hamarosan, amikor pirosat kapott egy útkereszteződésben.

– Megengedi, hogy maga fölé tartsam az ernyőmet?

Riadt szemmel fordult felém. Most láttam, hogy legfeljebb tizenhét éves lehet. A homlokán lobos, mély seb sötétlett.

– Nem kell – rázta meg hevesen a fejét. – Menjen innen! Menj innen…

– Félsz tőlem?

Szemem sarkából láttam, hogy a lámpa zöldre villan, leléptem az úttestre, várakozóan fordultam vissza.

– Menj innen – ismételte kérlelő tekintettel, kialudt hangon. – Neked kellene tőlem félned.

– Nekem?

A lámpa közben visszaváltott. Az úttest közepe felé hátráltam, kezemmel intettem neki, bizonytalanul, hogy jöjjön már – az utolsó pillanatban ugrottam félre egy páncélkocsi elől, mely így is nyakon fröcskölt, ahogy hirtelen lefékezett. És dörgő robaj, szikrák villanása. Golyók fúródtak a lány homlokába, a lobos sebből csak úgy zubogott ki a vér. Hányinger markolta össze a torkomat, átszédelegtem valahogy a túlsó járdáig, megkapaszkodtam egy fa sikamlós törzsében. Fekete zubbonyos, gumikesztyűs férfi ugrott ki a kocsiból, egy vasvillaszerű szerszámmal a lány hasába döfött, felnyársalta a testet, és feltépve a pányvát, hátul begyömöszölte a jármű mélyébe. Aztán sietősen visszavágódott a vezetőfülkébe; a sofőr nyomban gázfröccsöt adott, és jobbra, felém fordította a kormányt. Rémülten ocsúdtam fel, sarkon perdültem, lépkedni kezdtem mereven előreszegezett tekintettel. A kocsi komótosan gurult mellettem. Esernyőmmel igyekeztem elrejteni az arcomat. Végre újra felpörgött a motor, a kerekek felspriccelték a vizet. Meggyorsítottam a lépteimet: csak kétszáz méter, kétszáz méter egy kocsma. Már rohantam, az esernyőt összecsuktam, nem érdekelt, hogy ömlik rám az eső.

Az egyenetlen kövön a neonfényben vízfoltok csillogtak, a magasabban fekvő részeken mindenütt sáros, egymásra taposott cipőnyomok. Itt bent sem volt melegebb. – Csak vodka van. Lengyel – hunyorította rám barátságtalanul a szemét a csapos, és mielőtt bármit is mondhattam volna, már elém is lökött fél decit. Elgémberedett ujjakkal fogtam meg a poharat, körbejártattam a tekintetemet. Egyetlen üres szék, a WC mellett. Lassan araszoltam előre a tántorgó, áporodott szagot árasztó testek között, vigyázva, hogy ki ne löttyenjen a vodka. Az asztal túlsó felén csimbókos, deresedő szakállú férfi kucorgott.

– Megengedi?

Rám emelte véraláfutásos szemét, a következő pillanatban azonban némán vissza is süllyedt a feje. Bár volt a testében valami fáradt mozdulatlanság, nikotinfoltos ujjai izgága vonalakat szántottak az asztal nyirkos lapjára. – Jó tett helyébe – dörmögte a szakállába mély és cinikusnak tetsző hangon – jót csak a közmondásban várj. – Zavartan kerestem a tekintetét, a vodkát tétován emeltem a szám felé.

– Meg ne igya! Még éppen időben jöttünk…

Két fehér ruhás, gumikesztyűs férfi árnyéka borult az arcomra. – Rutinvizsgálat. Jöjjön velünk.

A bajszos, amelyik beszélt, és a poharat kivette a kezemből, megragadta a karomat, felhúzott, és tuszkolni kezdett kifelé. Félelmemben mérhetetlenül fontosnak éreztem valamiért, hogy elkapjam a szakállas férfi pillantását, de hiába nyújtogattam hátra a nyakamat, meg sem rezdült, fel sem nézett.

Fehér, vöröskeresztes katonai járműbe lökdöstek be, és lenyomtak egy alacsony székre. Kloroformszag, orvosi műszerek. A két szikár, csontos arcú férfin kívül, akik a kocsi oldalába, egy műbőr ülésre húzódtak félre, volt ott egy fiatal lány is, a szeméből ítélve talán huszonkét-huszonhárom éves, a szeme és félig az orra látszódott ugyanis csupán ki a fehér gumiruhából, amely szorosan feszült a testére. Injekciós tűt emelt az arcom elé.

– Fertőtlenítve van ez? – néztem rá ijedten a rozsdásan csillogó tű láttán.

– Miért állt szóba azzal a lánnyal? – vágott közbe a bajuszos férfi.

– Hogy én…?

– Nyújtsa ki a mutatóujját, a tenyerét feszítse meg – dünnyögte a ruhán át szelíden a lány.

– Vak maga? – folytatta a férfi. – Jól láthatta, hogy fertőző, hogy menthetetlen…

A lány az ujjamba szúrt, lassan szivattyúzta a fecskendőbe a vért. Kegyetlenül csípett – ennyi vért talán nem is lett volna szabad onnan, hanem csak vénából levenni.

– Felelőtlenek, ostobák! – ingatta a fejét a férfi.

– Én… – dadogtam – ez valami… járvány van?

– Ne mozogj – súgta a lány.

– Nem! – kiáltott fel egyidejűleg hevesen, váratlanul a másik, ez idáig néma férfi. – Nincs semmilyen járvány. Érti? Azt kérdeztem, érti-e.

– Értem.

A lány kémcsőbe eresztette a vért, sárga papírcsíkot dugott bele. Feszült csend következett. Az eső hangját sem hallottam. A két férfi hunyorítva a lányra meredt, aki végre kihúzta a papírcsíkot.

– Negatív – mondta behunyt szemmel.

– Ostobák – sóhajtott a bajszos, felemelkedett, kilökte a kocsi hátsó ajtaját. – Na, tűnjön el.

Hosszú pillanatokig álltam görnyedten, dermedten a járda szélén. A kocsit már elnyelte egy útkereszteződés. Egyszer csak felriadtam: hüledezve csodálkoztam rá, hogy miért is nem hallhattam ott a járműben az esőcseppek koppanásait: az égszakadás szünetelt, a fekete, kövér felhők közül ki-kivillant a nap, forró, vakító fény. Emberek bújtak elő a házakból, a kocsmákból, tétován keringtek a pocsolyák körül, felfelé és egymásra pislogva. Már nem féltem, de a lábaim gyengék voltak, rogyadoztak: amikor kijutottam egy térre, le kellett roskadnom egy padra. Mit sem törődtem azzal, hogy még nedvesek a lécek. A ruhám úgyis csuromvíz. Mindegy. Az esernyőmet is elhagytam valahol – ez is mindegy. Felejteni, törölni gyorsan. És aztán… olvasni fogok? Hosszú, borzalmas hetek után végre olvasni? De nem volt könnyű nem gondolni a széttrancsírozott fejű lányra. Mélyet lélegeztem, szinte szétfeszítve tüdőmet, és gyorsan kihúztam a kabátom belső zsebéből egy átázott Keats-kötetet. Alig kezdtem azonban bele a versekbe, megriasztott egy érdes hang.

– Jó napot!

Ragyás, sebes arcú öregasszony állt előttem, rongyokban, kopott nejlonszatyor a kezében. Eszelős hidegség villogott apró szeméből.

– Tessék – néztem rá idegesen.

– Csak kérdezni akarok valamit. Hisz maga Istenben?

– Nem – feleltem szárazon.

– Akkor zokogni fog – indult tovább.

Egy pillanatig nem jött szó a számra. – De maga sem fog nevetni! – kiáltottam végül utána ingerülten.

Az öregasszony azonban a füle botját sem mozdította. Egy véres nyakú galamb toccsant mögéje, de erre sem fordult meg, csak ment tovább a hirtelen megint cseperegni kezdő esőben egy sugárút felé, ahol komótosan lassítani kezdett egy páncélkocsi…