JÓT IS, ROSSZAT IS HORVÁT ISTVÁNRÓL

 

Szalai Anna: Pályakezdő évek Pest-Budán.

Horvát István és íróbarátai. 1800-1815

Szépirodalmi, 1990. 362 oldal, 80 Ft

 

Tíz évvel ezelőtt jelent meg Szalai Anna testes forráskiadványa az 1781 és 1847 között dúlt nyelvi-irodalmi viták anyagából. Az ezerháromszáz oldalra terjedő mű első kötetének címe: Pennaháborúk, a másiké: Tollharcok. A két kötet szöveggondozásával és jegyzetelésével remekelt a szerző. Ahogy manapság mondják: profi munka. De Szalai Annát – gondolom – nem elégítette ki, amit végzett. Sokkal többet tudott már ezeknek az évtizedeknek nyelvi-irodalmi életéről, mint amennyi ismeretre szüksége volt a forráskiadványhoz. Így jutott arra az elhatározásra, hogy egy időszakot monografikusan feldolgozzon. Kiválasztott másfél évtizedet meg egy különleges egyéniséget – Horvát Istvánt –, s ebből az anyagból alkotott egy irodalmi kor- és jellemrajzot. 1800 nemcsak azért lett a munkának kezdő éve, mert évszázadot nyit, hanem az irodalomnak is fontos kezdőpontja. Kazinczy visszatért fogságából, s rögtön szervezni kezdte megszakadt kapcsolatait. Ugyanakkor Horvát István szintén baráti kört szervez, amelynek első tagjai Vitkovics Mihály és Ferenczy János.

Szalai Anna azt írja: „Megkockáztatom a föltevést: Horvát Kazinczyhoz hasonló egyéniség”. Ez valóban kockázatos kijelentés. Kazinczy ugyanis mindig tudományos hitelességgel szólt hozzá a vitákhoz, míg Horvát István egyre mélyebben süllyedt a hazafias etimologizálásba. „Az alig ébredő, éppen erősödő magyarságtudat… szélsőséges indulatokra ragadtatja már ekkor Horvátot. A nyelv eredetével, a magyar őstörténettel foglalkozik, és ez nem toleranciára, hanem türelmetlenségre oktatja a fiatal tudóst. Kazinczyt mesterének tekintette Horvát, mégis vitára szólította egyszer-egyszer. 1808. szeptember 6-án írta fiatal barátjának, Pázmándinak: »Nemsokára a finom ízlésű Kazinczyval is leszen egy komplimentes pöröcském. Ezt az embert vagy inkább nagy és tudós hazafit én különösen tisztelem: de ott, hol botlani látszik, vele csakugyan egyet nem tarthatok, ott pedig, hon ártatlanul vádol, hallgatnom nem illik s nem lehet. Tapasztalni fogják azok, kik bennem a keménységet oly szörnyítéssel kárhoztatják, hogy én azon szelídséget, mely csakugyan természeti tulajdonom, tollamba is be tudom, midőn köll, és így illik, önteni. De az olyant, ki másokat nem tudom mi gorombául gyaláz, kémélve lecsépelni, nem tudom valóban micsoda erőszakos szelídség.«”

Schedius Lajos, az esztétika egyetemi tanára, szintén valamiféle vezérségre törekedett. Bibliográfiai gyűjtőmunkát próbált rálőcsölni Horvátra és társaira, abban a reményben, hogy majd ebből egy kezdő tudóscsoport alakulhat az ő vezetésével. Horvát ezt visszautasította, s ő maga szervezett egy „hármos” társaságot, amely sajátságosan négy tagból állt ugyan, de közülük csak kettő vált jelentős egyéniséggé: Horvát és a földrajzos Ferenczy János. Mindketten naplót vezettek bizonyos időszakokban. Horvát István Mindennapi, Ferenczy pedig Napi jegyzések címmel. Az ilyen párhuzamos dokumentum nagy segítségére van az elemzőnek, feldolgozónak. Különösen akkor, ha adataik ellentmondanak egymásnak. Az is termékeny kérdés szokott lenni, hogy miért hallgat valamely dologról az egyik forrás, amit ugyanakkor megír a másik.

A Mindennapi egy részét – az 1805–1809-es éveket – kiadták 1967-ben, mégpedig olyan módon, amelyet hajdan Vajthó László kezdeményezett: diákok és tanárok közös munkájával.

A Mindennapi további – kiadatlan – éveit, Ferenczy Napi jegyzései-t, a kézirattárakban pihenő sok levelet és egyéb irományt a szerzőnek kellett sorra kibetűznie. Régi tapasztalat, hogy nemzeti kéziratkincsünk tele van soha kézbe nem vett vagy – ami még nagyobb baj – kézbe vett, de hibásan kiolvasott szövegekkel. Már csak ezért is meg kell becsülni azt a gondosságot, akríbiát, amellyel Szalai Anna kiadványai készülnek.

Horvát István nagy, de nem tündökletes szerepet játszott Révai Miklós és Verseghy Ferenc nyelvhelyességi pörében. A három álneves vitairat közül, amelyekben állítólag Révai Miklós tanítványai támadják Verseghyt, az első kettőt valójában maga Révai írta, Világosvári Miklósfi János és Fényfalvi Kardos Adorján álnévvel, a harmadikat pedig Horvát István. „Nevemet homlokára ki nem teszem: a név, melyet visel, költött név. Először, hogy természetemet jól kifejezném, Boldogréti Szerelmes Lászlónak neveztem magamat, utóbb sokaknak onszolásaikra a Szerelmes név helyett Víg szavat választottam.” Ezek az álneves játékok, amelyeket pontos haditerv szerint vittek véghez Verseghy ellenfelei, feszült figyelmet keltettek az irodalmi életben, és találgatásokra adtak alkalmat. Vitkovicsnak Kazinczyhoz írt leveleiből is tudunk erről: „Kik legyenek Miklósfi és Kardos Adorján, sokszor kérdezősködtem tőle [Révaitól] efelől. Ő vagy hallgatott, vagy kért, hogy eziránt néma hallgatását bocsátanám meg. […] Kívülem és Horváton kívül Ferenczy János barátunknak kellene azon harmadiknak lenni, kit velünk együtt a haldokló Nagy Magyar [Révai] megátkozott.” Ezek az átkok valószínűleg a haldokló Révai utolsó szavai közé tartoztak. Szalai Anna fejtegetéseiből kitűnik, hogy a nyelvi viták felszíne alatt sok személyes versengés és gyűlölet forrt. Ellentmondó a szóhasználat, hiszen a személyeskedésekből hiányoztak a valóban személyes vonatkozások. Ezeket külön kellett feltárni. Ferenczy János, aki mint földrajztudós kívül állt a nyelvi vitákon, elborzadt a nem tudósi hangnemtől: „A rút sértegetésekre […] vénasszonyi szemrehányásokra, lealáztatásokra elpirultam hallottamban. […] Boldog Isten! Tehát így fegyverkeznek egymás ellen íróink, ez-e az Igazságnak útja, ez is módja ? – Mire viszi a magaszeretet a lelkeket…”

A bizalmas följegyzések egészen másféle világba vezetnek el. A szavak itt nem élethalálharc fegyverei, hanem játékszerek.

Horvát naplójának egyik főszereplője Trézsi, egy Győrből származó leányzó, akinél naponta eltöltött egy-két órát. A szerelmes enyelgés erőt ad a komolyabb dolgokhoz – vélekedik Horvát. Sokszor elmondja: „Ember lenni tanultam” Trézsi mellett.

A baráti kör tagjait állandóan foglalkoztatták a szexuális élet gyönyörei és gyötrelmei. Tanítványának az onániáról szóló könyvet ad kölcsön, és hasznosnak ítéli az elolvastatását.

Arról is leveleznek, hogy „Venus nyavaláit” miképpen kell megelőzni s elkerülni.

Színes, érdekes olvasmány Szalai Anna monográfiája. És a folytatás? Érdemes lenne tovább folytatni ezzel a módszerrel. Ha nem is teljes szélességében, legalábbis Horvát etimológiai agyrémeinek ismertetésével. Amelyekről Kazinczy azt írta: alig mer leereszkedni Horvát könyvének „elrémítő, elszédítő homályába”.

 

Vargha Balázs