EGY EKLEKTIKUS ÉNREGÉNY

 

 

Mihail Zoscsenko: Napfelkelte előtt

Fordította Bratka László

Utószó N. Goller Ágota, Buda Béla

Európa, 1990. 391 oldal, 86 Ft

 

Mihail Zoscsenko életművének csúcsai vitathatatlanul az 1920-as években írott novellái (Szinyebrjuhov Nazar Iljics úr történetei, Humoros elbeszélések, Szentimentális elbeszélések). Sajátos, a beszélt köznapi nyelvet imitáló „szövegek” ezek a nagy fordulat, a forradalom utáni kisvilágról, a tétova módon egyszerre gonosz és nevetséges kisemberről, aki szerepzavarban küszködve hol felértékeli, hol a végletekig lekicsinyli önmagát. Bár a jelszavakban a hatalom birtokosának, „uralkodó osztálynak” nyilváníttatott, valós beleszólása az őt érintő dolgokba nincsen, elvárják tőle, hogy az üres jelszavakat mechanikusan szajkózza, s kenyér helyett velük éljen. S a zoscsenkói kisember ezt meg is teszi.

Az 1920-as évek végén Zoscsenko nemcsak a szatírának int búcsút, de az írói függetlenségen és szabadságon alapuló szépirodalomnak is. Mintha erőt venne rajta az általa ábrázolt kisember szerepzavara, mindenáron meg szeretne felelni az elvárásoknak, bár eszével tudja, idegrendszerével érzi, hogy ez képtelenség. És ezt azzal vallja be, hogy ír tovább, s nem az asztalfióknak, mint Bulgakov, hanem a feltételeket szem előtt tartva, publikációs szándékkal. Ez már önmagában is neurózist válthat ki, noha a Napfelkelte előtt-ből tudjuk, hogy Zoscsenko depressziója régebbi eredetű, a gyermekkorban elszenvedett traumákra vezethető vissza.

A 30-as évektől Zoscsenko munkásságában tragikus módon összekeveredik az élet megélhetősége és megírhatósága, s ez nem válik javára újabb műveinek: a „szabadság birodalma” helyett ezek mindinkább a szükségszerűség magánzárkájában íródnak, és így egyre fokozottabban dokumentumok, önigazolási kísérletek benyomását keltik, egyre kevésbé tűnnek a szabad írói képzelet szuverén formateremtő játékainak. Habár a féligazságoknak is van lélektani hitelük, és Zoscsenko, átütő tehetségének köszönhetően, megtalálja a formát vívódásainak rejtjelezett ábrázolásához: a rejtőzködést a tudomány mögé, legyen az a fiziológia, a lélektan (Visszatért ifjúság, Napfelkelte előtt) vagy a történelem (Kék könyv). E művekben a tudomány mögé rejtőzködés kísérő jelensége a parabolisztikus hangvétel: a „felvilágosító”, az „életet jobbító”, a „gyógyító” szándék közvetlen, gyakran didaktikus kinyilatkoztatása. A Zoscsenkóról írott szovjet tanulmányok jelentős része (sőt a Napfelkelte előtt magyar kiadása egyik utószavának írója, N. Goller Ágota is hajlik erre a véleményre) a zoscsenkói életműben a 30-as években bekövetkezett változást magasztosan „tolsztoji fordulat”-nak minősíti, elfeledkezvén arról, hogy Tolsztoj Zoscsenkóval ellentétben az „öntökéletesedés” kollektivista programja szellemében belső meggyőződésből tagadta meg az „öncélú irodalmat”, Zoscsenko esetében viszont külső tényező, a szatíra betiltása a 30-as években játszott döntő szerepet abban, hogy műveiben deklaratíve megjelenjék az írói „jobbító” szándék. Zoscsenko ifjúságának „bűnét” – szatirikus elbeszéléseit – úgy vezekli le, hogy a „szocialista realizmus” elvárásainak megfelelően pragmatista esztétikai pozícióra helyezkedik. Sőt kritikusainak még azt is be akarja bizonyítani, hogy nemcsak torzképet tud rajzolni a „hibákról”, de arra is képes, hogy „kijavítsa” őket. Visszatért ifjúság című regényében ez a pragmatizmus – amely a természettudományos optimizmus álarcában jelentkezik – már oly mérvű, hogy a személyiség valós problémái biológiai-fiziológiai szintre nivellálódnak. Riasztó példaként Majakovszkij öngyilkosságának Zoscsenko általi kommentálását idézem: „A végletekig fokozódó szellemi kifáradás és a pihenésre való abszolút képtelenség volt az oka Majakovszkij korai halálának.”

Az 1943-ban keletkezett Napfelkelte előtt című regény jóval szerencsésebb megvalósulása a zoscsenkói „jobbító” és „gyógyító” szándéknak, mint a Visszatért ifjúság. Szintén a „rejtőzködő” művek sorába tartozik, s egyben az írói út végállomása. A későbbiekben Zoscsenko igazán jelentős művet nem alkot, mert nem alkothat, még a szükségszerűség magánzárkájából is kiűzettetett, az 1946-os hírhedt zsdanovi párthatározat megpecsételte a sorsát, kizárták az irodalomból, és mind emberileg, mind egzisztenciálisan lehetetlen helyzetbe kényszerítették. Neurózisa – melynek szerencsés leküzdéséről a Napfelkelte előtt tudósít – kiújul, s közvetetten kiváltó oka 1958-ban bekövetkező korai halálának.

A Napfelkelte előtt megírásának körülményei legendába illők: 1943-ban a németek által körülzárt Leningrádból Zoscsenko is kénytelen volt elmenekülni, és az Alma Ata-i evakuációba jóformán nem vitt magával mást, mint húsz vastag füzetet, a könyvéhez gyűjtött jegyzeteket. Regényét Moszkvában fejezte be. A Napfelkelte előtt eklektikus énregény. Olyan irodalmi kollázs, melyben a vallomás, a napló és a népszerűsítő szándékú tudományos „parabola” elemei keverednek, a szövegbe gyakran idézetek ékelődnek be versekből és tudományos értekezésekből. Optimista „végkicsengése” ellenére („…kötelességemnek tartom ismét lelkére kötni mindenkinek: kézben kell tartanunk az érzéseinket, és irányítanunk kell az érzéseinket. Olyan nincs, hogy az alsóbbrendű erők győzzenek. Az értelemnek kell diadalmaskodnia!”) a napló- és a vallomásos elem túlsúlya menti meg a regényt attól, hogy egyike legyen a kor ideologikus célzatú és indíttatású sematikus alkotásainak. Egyébként Zoscsenko vallomásai tipikus antivallomások, „személytelen” vallomások: nem az érzések szabad áradásának rousseau-i, goethei alanyi jogát hirdetik, hanem Zoscsenko éppen arról vall, hogyan lehet az érzések szabad áradásának gátat vetni, az ösztönöket az ész ellenőrzése alá vonni, hogyan lehet legyűrni a melankóliát, a világfájdalmat. A testi és lelki egészség érdekében. Ezért fordul a mélylélektanhoz és a pavlovi reflextanhoz, szenvedélyesen, őszinte hévvel keresi az eszközöket és módozatokat az önnön bensőjében rejtőző „sötét erők” féken tartására. A zoscsenkói „vallomások” első pillanatban azt a benyomást keltik, mintha egy irodalmi-mélylélektani kaland részei lennénk, de az önelemzés szenvtelen hangja mindig visszahúz a tudatos világba, mivel Zoscsenko regényében a szerzői önkontroll akkor lép működésbe, mikor az olvasó már kellőképp ráhangolódott arra, hogy lemerüljön a tudatalatti mélységeibe. Az biztos, hogy ebben az élményben Zoscsenko regényében maradéktalanul nem lehet része.

A zoscsenkói tudatalatti szimbólumvilágáról, antivallomásainak mélylélektani okáról, az író betegségének jellegéről talán a pszichiáterek tudnak véleményt alkotni. A zoscsenkói írói pálya és a kor orosz irodalma ismerőjének viszont az tűnik fel a regényben, hogy miközben az író „boldogtalanságának történetéről” ír-vall, egy szót sem szól az őt gátló külső körülményekről (irodalompolitikai határozatok, tiltások, publikációs tilalom stb.). Azaz pontosabban: „elszólásai” azért vannak, melyek felettébb árulkodók. Zoscsenko két „elszólását” idézném a regényből, igazolandó, hogy a külvilágban (a kor irodalmi életében) is voltak számára traumát okozó „szimbólumok”, nemcsak a sötét ösztönök birodalmában. A két elszólás két tekintélyre vonatkozik, a szocialista realizmusra és minden szovjet író atyamesterére – Gorkijra. Zoscsenko könyvében akkor látja szükségesnek a szocialista realizmus „megkövetését”, mikor a halál pszichológiai és filozófiai problémájára tér ki. Köztudott, hogy többek között a halál is tabutémának számított a korban. Zoscsenko érzi, sőt tudja is, hogy a szocialista realizmus fogalma merő hazugság és képmutatás, de visszariad attól, hogy ezt nyíltan kimondja: „Azt hiszem, nem sérti a szocialista realizmus elvét egy ily rövid kitérő [ti. a halál témájára]. Maximális optimizmusa mellett sem hunyhat szemet a szocialista realizmus a környező világ jelenségei láttán. Nem térhet ki képmutató módon a megoldandó problémák megoldása elől.” A másik tekintély, Gorkij, az atyamester pedig egyenesen „társadalmi megrendelést” nyújt át Zoscsenkónak. A könyvben idézett, 1936-ban írott levelében arra kéri, hogy írjon olyan művet, amely nevetség tárgyává teszi „a professzionális mártírokat”, „azokat, akik ostoba apróságok, kényelmetlenségek miatt ellenségesen viszonyulnak a világhoz”. Azaz nem többet és nem kevesebbet kér, mint hogy tegye nevetségessé és a szatíra eszközeivel „leplezze le” az elégedetlenkedőket. Zoscsenko Gorkij levelére szorgalmas nebuló módjára válaszolt: „A válaszomban megírtam, hogy pontosan olyan könyvet tervezek, amilyenről írt. Megírtam azt is, hogy nemcsak ki akarom gúnyolni a mártírokat, hanem a szenvedés egynéhány okára is fényt szeretnék deríteni, hogy megértsük, honnan származnak ezek a szenvedések. Megfogadtam, hogy Gorkijnak küldöm el az első tiszteletpéldányt.” Világos, hogy Zoscsenko nem óhajtja vakon teljesíteni Gorkij „megrendelését”, ám éppúgy, mint a szocialista realizmus „felettes énje” esetében – egyenesen és nyíltan – Gorkijnak ellentmondani nem mer, sőt lehet, hogy tiszteletből nem is akar. A két példa azt bizonyítja, hogy a külső elvárások gyakran irracionális rendszere „belsővé” is válhat, és sikeresen kialakíthatja az önkorlátozásnak már-már öntudatlan működését. Ezt hívjuk öncenzúrának. Zoscsenko antivallomásai erről is szólnak. Betegségének oka talán ebben is keresendő.

Irodalmi szempontból a Napfelkelte előtt-ben a naplórész a legfigyelemreméltóbb, melyet a könyv harmadik fejezete (Lehullott levelek) tartalmaz. A naplójegyzetek között Csehov és Babel novelláira emlékeztető elbeszéléscsírákat találunk, ilyen például az Ezredtörzsnél című. Ez a kis elbeszélés azt a döbbenetet írja le, mikor Zoscsenkóhoz, mint a Vörös Hadsereg írnokához, a polgárháború idején váratlanul betoppan egy férfi a közeli lepratelepről, és afelől érdeklődik, hogy a leprások a Vörös Hadsereggel együtt kivonuljanak-e a városból, vagy maradjanak ott. Az írnok úrrá tud lenni rettenetén, segíti benne a rutin; megtalálja e félelmetes helyzet személytelen megoldását, a lepratelepről jött férfinak sablonos, mindenkire egyaránt vonatkoztatható, hivatalos választ ad – „egyedül nem dönthetek” –, s ezután páni félelemmel mosakodni kezd.

Ugyanebben a fejezetben Zoscsenko megrajzolja a 20-as évek irodalmának miniatűr panoptikumát: filmszerű pillanatképeket kapunk Remizov, Zamjatyin, Blok, Majakovszkij és Jeszenyin hétköznapi életéből.

A regény legdidaktikusabb hangvételű részei azok a „példabeszédek”, melyek a neurózisból való kigyógyulást illusztrálják egyrészt „pozitív” példákkal, másrészt „elrettentő” példa gyanánt híres emberek (Gogol, Nyekraszov, Poe, Balzac) neurózisát és halálát beszélik el, sőt naplójegyzetekkel és levélrészletekkel dokumentálják. Igaz, Zoscsenko beleérző képessége, írói tehetsége itt is megmenti a helyzetet, és az is lehet, hogy a téves feltételes idegi kapcsolatok racionális módon történő megszakításának a lehetőségébe vetett makacs hitének hangoztatása lélektanilag hasznos és mint népszerűsítő, felvilágosító tevékenység fontos is, de az biztos, hogy az irodalomnak nem válik hasznára.

A Napfelkelte előtt teljes szövege könyv alakban csak 1987-ben jelenhetett meg a Szovjetunióban. Miután a zsdanovi határozat végleg megszakította Zoscsenko irodalmi pályáját, a regény kézirata is „rejtőzködni” kényszerült, lakásról lakásra vándorolt. A regény magyar fordítása kellő időben készült el. A fordító – Bratka László – sikeresen ültette át magyarra Zoscsenko könyvét. A Napfelkelte előtt – ellentétben a 20-as évek novelláinak az élőbeszédhez igazodó szövegével – semleges, irodalmi nyelven íródott, ezért a fordítót inkább a versbetétek és az ismeretterjesztő szövegrészek állították nehéz feladat elé, mintsem a zoscsenkói vallomások, naplórészletek fordítása. Bratka Lászlónak, úgy gondolom, szép feladat lenne, ha megpróbálkozna Zoscsenko korai műveinek fordításával, már csak azért is, mert az elbeszélések eddigi fordításai rosszak, nem hitelesek, a Zoscsenko-elbeszélések magyarul holmi kabarétréfa benyomását keltik, ahelyett hogy átadnák és megéreztetnék az értelem és érzelem nélküli „szovjet nyelv” félelmetes jelentésnélküliségét.

A bírálónak az a feladata – ha Zoscsenkóhoz hasonlóan nem szándékozik az „elhallgatás poétikájának” eszközeivel élni –, hogy nyílt véleményt mondjon a műről. Zoscsenko Napfelkelte előtt című regénye – bár megrázó dokumentum a szenvedő, megalkuvásra kényszerülő emberről – rossz regény. Egy jó író rossz regénye. Részben talán hegeliánus optimizmusa miatt: Nietzsche, Heidegger és Jaspers után már korántsem lehetünk afelől biztosak, hogy „aki ésszerűen néz a világra, arra a világ is ésszerűen néz”.

 

Szőke Katalin