Mezei Balázs

BESZŰKÜL, LEHATÁROLÓDIK

 

Beszűkül, lehatárolódik,
a fény s a fa alakot ölt,
tízezer év úgy múlik el, hogy
meg nem tapad emlékezetben,
meg nem tapad, csak szüntelen sugárzik
üveggömbön lecsorgó víz-idő,
táplálja föntről folytonos
esés, kifogyhatatlan zuhogással
sodorja önmagát kezdettelen
mi majd magába fordul, öntudattá
varázsolódik, létesül, nevet
talál magának mindenek előtt
s kerít idővel minden másra sort,
ölt nyelvet is, elkülönül, nemek,
fajok s álláspontok szerint
csoportosul, nem győzhető meg
arról, hogy egy: jelző, jelzett, jelentés,
hogy ilyen egyszerű legyen, ami
vízcseppek hátán tükröződve
a csillogásban törmelékesül
s felejt. Idő: van, állapot:
beékelődik, árny: vetül, sugár
s mező összpontosul, mi több:
összpontosíttatik. Tehát
elkezdődött valamiképp
s ha véget ér, nem nyelvtanok hibája,
csupán a következtetésé:
hogy is lehetne érthető,
ha más helyett, most s éppen, ő.