RÁKÓCZI LÁSZLÓ NAPLÓJA, 1653–1658

 

Közzéteszi és a jegyzeteket írta Horn Ildikó.

Az utószót írta R. Várkonyi Ágnes

Magvető, 1990. 496 oldal, 98 Ft

 

„Amikor 1664. május első napjaiban Kucsuk Mehmet váradi pasa katonáinak nagyobb részével elhagyta Váradot, hogy a fővezér parancsára a magyarországi részekbe menjen, a Barkóczy testvérek, Rákóczi László, Pethő Zsigmond kassai vicegenerális vásárütés formájában ki akarták szabadítani a Váradon török fogságban sínylődő Barkóczy Zsigmondot, és a várat el akarták foglalni. Mintegy háromszáz magyar, német katona parasztruhába öltözve, a pünkösdi vásár alkalmából, belopódzott a városba. Már elértek a vár előtti piactérre, amikor verekedés támadt. A törökök fegyvert fogtak. A vásárütők a vár felé űzték őket, hogy nyomukban a várba nyomuljanak. Már közeljártak a kapuhoz, amikor Rákóczit lövés érte. Vagy negyvenen estek el közülük, a többieket foglyul ejtették, illetőleg egy részük elmenekült.” (Régi Magyar Költők Tára, XVII. század, 10. kötet.)

 

„Szép Rákóczi László vala az én nevem…”

 

Gróf Rákóczi Lászlót, aki harmincegy éves korában, 1664 piros pünkösdjén vérét ontotta Várad ostrománál, ennek a sikertelen várfoglalásnak a hőseként tartja számon az irodalmi és a történelmi emlékezet.

Kállói Fényes István egykorú verses krónikája így szólott róla:

 

„Keddre viradólan, indulván szép lassan, Váradhoz eljutának,

Kállai gyalogok, kik elsők és bátrak, kapukat bevágának,

De az vitézekben Rákóczi Lászlóval felesen elhullának.”

 

A Rákóczi végső búcsúzó éneké-ben is rá vonatkozhat ez a két sor:

 

„Az Magyarországban volt énnékem hírem,

Szép Rákóczi László vala az én nevem…”

 

„Szép Rákóczi László”? – Igen, szép arcvonásait megőrizte a XVII. század reprezentatív képgalériája, Elias Widemann rézmetszetsorozata, amelyből nem az eredeti, hanem az átrajzolt Widemann, az egy lapra kilenc kis képet soroló, Mathias Van Sommer-féle Rákóczi-portré van előttem. Olyannyira előttem, hogy azt a két bekeretezett Widemann-Van Sommer-lapot, amelyeken a Zrínyi fivérek portréi is láthatók, most írás közben, ihlető megszemlélés végett, leakasztottam a falról, mert az egyiken a szembenéző 105–106. kép éppen Rákóczi Lászlót és Zrínyi Miklóst ábrázolja. „Szép Rákóczi László” hosszú szőke haja szelíden a vállára omlik, de szabályos arcvonásaira s tekintetére a határozottság jellemző. A meglett országnagyok között, Lippay érsek és Szelepcsényi püspök, Pálffy és Wesselényi nádor, Nádasdy országbíró és a horvát bán Zrínyi társaságában otthonosan érzi magát: közéjük való ő is, akármelyikük méltóságát elérheti, hiszen nagyatyja, nagybátyja és unokatestvére is Erdély trónján ültek, neveltetésével Lippay érsek törődött, bécsi játszópajtásai és tanulótársai pedig Habsburg főhercegek voltak.

A képgalériában a véletlenül Rákóczi Lászlónak jutott Zrínyi melletti hely akár jelképesnek is felfogható: amikor Itáliából hazatért – éppen 1651-ben, a Syrena-kötet megjelenésének esztendejében –, első útja Zrínyihez vezetett, s vitézi oskolájában mindjárt a kostajnicai harcon vett leckét. „Ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélt elvesztjük; ne is hadakozzunk bár azután” – adott programot Zrínyi az Áfium befejező soraiban Várad visszavívására is, bárha a Rákóczi Lászlóék kalandos akciója aligha lehetett az ő haditerve. Zrínyi inkább „papirosból” – hadtudományi elvek szerint – szeretett hadakozni.

„A szép Rákóczi László” váratlan halálában van valami tragikomikusan végzetes. „Ijesztettem meg Dessewffy Ádám uramat, kicsalván a mezőre, és szolgáimat törökök képében reája támasztván” (334. o.); „Szolgáimat török módra öltöztetvén, ijesztettem meg a szebeni követet” (343. o.) – számol be 1658. évi naplójában két átöltöztetéses, játékos ijesztésről. Dessewffy uramra és a szebeni követre ráijeszthetett, a váradi török őrség azonban karddal fogadta a parasztruhás vásárfelverőket. S Rákóczi-Adonist Váradon a Végzet várta: „a rettenetes sárkány, a török” – miként az Áfium-ban ez is megírva van – mely „gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt”.

Miközben egy másik vadkan már köszörülte agyarát a kursaneci erdő mélyén…

 

 

A napló

 

Fentebb már idéztem Rákóczi László (1633–1664) Sáros megyei főispán, királyi kamarás és tanácsos naplójából.* Nemrég előkerült és 1990-ben megjelent szövegét R. Várkonyi Ágnes kiváló történésztanítványa, Horn Ildikó rendezte sajtó alá, a kiadás munkáját irányító professzor asszony írt hozzá felfedező utószót. Visszafogom lelkesedésemet: a Rákóczi-napló csonkán fennmaradt állapotában is tudománytörténeti szenzáció, kéziratának és másolatainak története pedig igazi magyar filológiai rémregény, azzal a végkifejlettel, hogy az eredeti kézirat természetesen a nyomdai munkálatok fázisában bukkan fel.

Ebből következik, amit R. Várkonyi Ágnes úgy panaszol, hogy a napló bár „elkerülte a XVII. századi forrásainkat tizedelő tűzhalált, mégis holt forrás maradt, kallódott, hányódott csendesen, tartalmát nem építették be műveikbe a tudósok soha”. Valóban: azt sem tudtuk, „hogy létezik egyáltalán”. A naplóíró Rákóczi László tehát olyan új régi magyar szerző, akit voltaképpen csak 1990-től ismerünk.

Nem utólag stilizált, hanem az eseményekkel egyidejű, naponként papírra vetett vagy diktált diárium nyílik ki előttünk. Nyelve érzékletes, spontán stílusa a szóbeliséget idézi; leírásait és miniatűr „elbeszéléseit” a napi beszámolók frissessége, a legapróbb élettényekre való kiterjeszkedés teszi érdekessé. Értékessé pedig az információgazdagság, a szociológiai hitel és a naplóíró különös egyénisége.

A napló nem emlékirat: nem válogatja meg anyagát. Rákóczinak is minden egyformán fontos, lett légyen szó a magyar szent koronának a pozsonyi várból való leviteléről (133. o.) vagy arról, hogy szélpuskájával véletlenül meglőtte „az német inasnak kezét” (356. o.), hiszen a koronalevitelnél is ő segédkezett, a szélpuskával is ő lődözött. Az egybefolyó naplóból nehezen is különíthetni el összefüggő részeket. Ilyen mégis az 1655. évi országgyűlésen való részvétel (Pozsony–Bécs: 1655. március 11.–július 1.); a portyázó egri törökök elleni vonulás (1656. április 24–29., augusztus 26–29.; ennek az epizódnak címet is ad: Memoriale); első erdélyi útja (1656. szeptember 29–október 19.); lengyel földre menetele, címe szerint: NB. Lengyelországi utam (1657. február 14.–március 3.); a felvidéki városok végigjárása hűségesküjük letétele ügyében (1657. július); második erdélyi útja (1657. október 25–november 13.); Nagyszombat, Pozsony és Bécs felkeresése (1658. április 18.–május 1.). De Bécs vagy Pozsony mozgalmas eseményeihez, változatos látnivalóihoz képest akkor sem érdektelen és akkor sem unalmas a Rákóczi-napló, ha éppen csak túltekint a zborói kastély falán. A bécsi Szent István-dóm tornya élményként s naplótárgyként egyenrangú a Szászsebes fölötti „látóhalommal” vagy a Dunajec körülcsapdosta Tajték-kő-sziklával, a pozsonyi Duna-part zöldjében elfogyasztott társasági vacsora sem hangulatosabb élmény, mint sárosi birtokán a „szőlő alatt való forrásnál” vagy akár egy puszta fennsíkon ebédelni.

Az élet örömteli dolgait mindenben meglátni és átélni: kiegyensúlyozott személyiségre vall. Rákóczi nem is lobogtat indulatokat, szemlélődik inkább, és magát sem akarja fölibe helyezni másoknak. Naplójában nem található egyetlen önigazoló, képességeit vagy erényeit dicsérő kijelentés sem. Legfeljebb tolvajról mond elítélőt. De inkább tartózkodik az ítéletmondástól. Mindössze azzal emeli magát mások fölé, hogy az ő lova gyorsabb a versenyvágtában, mint a másoké. Személyiségképe is úgy mutatkozik meg a naplóban, hogy egyáltalán nem törekszik annak megrajzolására. Nem nyújt tehát tudatos személyiségrajzot, és oly sok mindenről nem is beszél.

 

(Amiről hallgat) Ez a „mondanivalóját szoros szálakkal őrzó” forrásmunka – mutat rá R. Várkonyi Ágnes – elhallgatja például a politikát. „A magyar politika történetét hadieseményekre egyszerűsítő militáris felfogás” nem is találhat benne kutatnivalót, mint ahogy Rákóczi pályafutásából korábban is csak a tragikus váradi epizódot emelte ki. Ez a politikai felfogások és politikusi arcélek körvonalazásától, hadiesemények elbeszélésétől óvakodó napló a szerző világlátásának és világképének elemeit inkább egy holland enteriőr, egy életkép vagy tájat ábrázoló festmény aprólékos, bensőséges részleteivel világítja meg, semmint politikai és vallási elfogultsággal vagy kürtszóval, dobpergéssel.

A politikáról és vitézségről Rákóczi talán azért hallgat, mert szándékosan nem akar róla szólni: egy nagy jövőjű politikus, akit Bécs éppúgy favorizálhat és „befektethet”, mint Erdély, az ne hagyjon nyomot aspirációiról. Ne feledjük azt sem, a fiatal Rákóczi, aki húszesztendős korában kezd diáriumához, s huszonöt évesen már abba is hagyja (legalábbis ennek az öt esztendőnek a naplója maradt fenn), még nem került sorsdöntő vagy drámai helyzetekbe, nincs, ami felkavarja, ami határozottabb állásfoglalásra késztesse. Nyugalmas „kompjáratai” Bécs és Erdély, a Felvidék és Lengyelország között természetesen politikai indítékúak, de nincs „haza vagy halál!” nagyságrendjük. Mindazonáltal Rákóczi László tisztán látó politikusnak tűnik fel naplója tanulsága szerint. „Ez nap eligálták Rhédey Ferencet pünkösdi királyságra” (322. o.) – jegyzi fel 1657. november 1-jén, amikor II. Rákóczi Györgynek le kellett tennie a fejedelemséget. A találó szólásmondásba burkolt közlés az időlegességre vonatkozik, hiszen Rhédey csak 1658. január 14-ig volt „pünkösdi király”. Onnan a naplóíró jólértesültsége, hogy magával II. Rákóczi Györggyel cserélt eszmét erről a taktikai húzásról: „Die prima Novembris. Ez nap resignálta ad tempus az Fejedelemséget (egynéhány ízben eleget beszélgettem az Fejedelemmel ő nagyságával…”, 322. o.). Finom „elírás”, hogy még a pünkösdi királyságra való eligálás említése után is Rákócziról beszél „fejedelem ő nagyságaként”: ötször is így nevezi! S végül – kivételesen – ítéletét is megfogalmazza a történtekről: „Erdély Tündérország”. Ami azt jelenti: Erdélyben állandóan szeszélyesen változnak a dolgok. A történész szerint „nem tudjuk, hogy bírálatként vagy magyarázatként vetette papírra” ezt a szólást, aminek stílusértéke – teszem hozzá – éppolyan, mint a „pünkösdi királyság”-é. Rákóczi talán se nem bírált, se nem magyarázott Erdély Tündérország voltával, egyszerűen tudomásul vette, konstatálta a tényt: lám, Erdély most is Tündérországnak bizonyult, de jő majd más idő mindjárt, amikor elmúlik Rhédey pünkösdi királysága. Az óvatos, „cenzúrabiztos”, proverbiumos helyzetmegítélésben a Rákóczi-házba vetett hit mutatkozik meg. Íme, így őrzi mondanivalóját „szoros szálakkal” a Rákóczi-napló, és látszólag így „nincs benne semmi politika”.

Az erdélyi út indítéka a naplóból természetesen nem derül ki, és csak halovány nyoma van annak is, hogy miért kereste fel II. Rákóczi Györgyöt korábban, 1657 telén lengyel földön. Tegyük fel, hogy lengyelországi követjárásáról nem ismerjük a történettudomány megállapításait (lásd R. Várkonyi Ágnes utószavának 378. oldalát), hagyatkozzunk csak válaszért a napló szövegére. A fejedelemtől már lengyel földön kap egy levelet február 20-án, de Rákóczi György ezt még Zboróra küldte, onnan hozták most utána (271. o.): „Érkezett hozzám Zakanas szabadosom Zboróról, az atyámfiától [ = feleségemtől], püspök uram és az Fejedelem ő nagysága leveleivel.” Rákóczi László gyorsfutárokkal válaszol: „Ez városon immár túl veszedelmes állapotok lévén, az sok rossz hírre való képest küldöttük egy trombitásommal Bakai szolgámat az elöljárő kozák s magyar hadak eleiben, akarván jelenteni, micsoda járatbeli emberek vagyunk ő Felségétől.” „Ő nagysága”: az erdélyi fejedelem, de ki ez az „ő Felsége”? Csak Lipót császár lehet, a követség tehát az ő megbízásából ment végbe. A naplóíró itt „elszólja” magát, de aztán megint hallgat, pedig 21-én a biztonság kedvéért leveleket is továbbít a fejedelemnek két másik trombitással, 24-étől pedig már ötször is együtt ebédelnek-vacsorálnak, s 28-án még a harcra bocsátandó hadakat is közösen szemlélik meg. A búcsúebéd 28-án zajlik, s Rákóczi úgy indul haza Zboró felé, hogy naplója idézett egyetlen „elszólását” nem szaporítja. A búcsúebéd napján a fejedelem is beszámol anyjához, Lorántffy Zsuzsannához írt levelében Rákóczi Lászlóval történt találkozásáról, és megerősíti, amit unokaöccse követségéről mondhattunk: „Cancellarius uram pénteken érkezék hozzánk, őkegyelmével Rákóczi László uram […], követsége summája csak ez, ő felsége atyaiképpen intet, tegyük le az fegyvert.” Titkosírással még azt is hozzáteszi: „megmutatta instructióját, nagyságodnak is írt őfelsége, intsen minket nagyságod, tegyük le az fegyvert, ez megjegyzésre való, félő, nagyságodnak is búsulása, kára ne következzék. Nádasdi uram azt írja, azzal ne gondoljunk…”. Nádasdy Ferenc tanácsa összefügghet azzal, hogy Rákóczi László már lengyel földre indulása másnapján, február 15-én levelet írt „jó reggelt Kobelankáról Nádasdy uramnak” (269–270. o.).

Talányosabb helye a naplónak egy erdélyi színterű korábbi utalása. Első erdélyi útján, 1656. október 11-én jegyzi fel Rákóczi, hogy miután Alvincon járt a fejedelemmel, másnap (252. o.) „Mentünk vadászni, ettünk ebédet Szászsebes felett való igen szép látóhalmon, ebéd után fogattunk [ = fogtunk] két szarvast […] N. B. Császár bagolyhússal lakozik.” A látóhalmi ebédelés közben hangozhatott el ez a különös pletyka vagy információ. Úgy látszik, Rákóczi László is a csípős nyelvű erdélyi uraktól hallotta. De vajon mit jelent? A bagollyal kapcsolatos magyar szólások és szóösszetételek lefokozó és gúnyos értelműek. A bagolyfölöstököm olyan reggeli, ami csak egy korty italból és kenyérből áll, a bagolyhit ,vadházasság’, a bagolytüdő ,aszalt gyümölcs’ vagy ,böjti eledel’, a bagolyhús pedig ,az elszívott pipadohány ragacsos, fekete, undorító maradéka’. Jeles szólásmagyarázónk, O. Nagy Gábor szerint „a bagoly és a bagó a szófejtés szempontjából ugyanaz az egy szó”, ez a pipamocsok tehát a bagó, ami bagózik ,dohányoz’ szavunkban ma is él. Egy 1831-ben megjelent szótár – tudjuk meg ugyanonnan – „még nem ismeri a bagó szót, hanem csak a bagolyhúst, és azt így értelmezi: »Így nevezik a szegény legények azt a zsíros dohányt, mely a pipázás után a pipa fenekén marad.«” Ehhez képest a Rákóczi-napló adata igen korai, feltehetően már ebben is ,pipamocskot’ jelent a bagolyhús. A császár (III. Ferdinánd, aki talán beteg volt, mert fél év múlva, 1657. április 2-án halála is elkövetkezett) ennélfogva az ekkor már divatozó dohányzással próbálkozhatott, mégpedig igen mohón – legalábbis így tudták a látóhalmi ebéd résztvevői –, mert a lakik, lakozik ,lakmározik, habzsol’ jelentéssel is bír. A boritalt igencsak kedvelő II. Rákóczi György egyik levele egyenesen a lakás ,mulat’ jelentését őrizte meg.

Nem állítom, hogy a fenti fejtegetés szó szerint rászabható Ferdinánd császárra, hiszen a Rákóczi feljegyezte mondás 1656-ban mást is jelenthetett, de hogy őfelségét éppen nem elismeréssel illették a látóhalmi ebédelők, ez kétségtelen. – Minderről Rákóczi csak így, rejtve, szólásmondásba burkolva nyilatkozhat, s ha nem törjük fel a napló titkának pecsétjeit, mindez rejtve is marad.

 

(Amiről beszél) Amiről Rákóczi naplója nyíltan szól, az a bőség zavarába hozza a rendszerezéssel próbálkozót. Minden mondata, minden egyes szava örömteli életinformáció: gazdagon megvilágítják hétköznapjait, környezetét és személyiségét. Ebből a gazdagságból bárhol és bármi felmeríthető.

„Kimutatható, hogy Rákóczi László életvitele a főúri elit követelményeinek felel meg. Most kezd kikristályosodni körülötte az »Udvar«. Mintái a főméltóságoka nádor, az országbíró, a bán, az érsekudvarai lehettek. A kutatók izgalmas feladata lesz majd elvégezni az összehasonlítást” – tűzi ki az egyik megoldandó feladatot a naplókiadás történészi utószava. Én csak azt vetem a majdani vizsgálódások serpenyőjébe, amit Rákóczi udvaráról a napló szövegéből megtudhattam.

A feleség, a fiatal főúrnál három évvel idősebb Nagymihályi Bánffy Erzsébet körül fraucimmerek forgolódnak, s közöttük németek is (58. o.: „Az atyámfiának egyik németfraucimmerét egy kis őzecske leverte az lábáról. Etc…” ha ugyan ez az „Etc…” nem egy vérmes lovászfiút jelent!); őt segíti a házi gyógyító orvosasszony, a dajka és a társalkodó-, nevelőnői feladatokat ellátó öregasszony is. Amikor Rákóczi László 1656-ban lengyel törpe leánykával teszi teljessé udvartartását (210., 233. o.), egyenesen a császár példáját követi: bécsi ebédjén „az ő Felsége egyik törpéje is” vendége volt (ajándékozott neki „egy lóra való szerszámot s egy teveszőr kecskét”, 127. o.). Azért választhat törpe leánykát, mert 1655-ben nekik is kislányuk született (Rákóczi Erzsébet, azaz ErzsébetkóBetkó, ahogy a napló emlegeti). Olykor kétes hírű dámák is betévedtek Zboróra: „Érkezik Bécsből Pozsonyi Márton pohárnokom, vásárlással és német rühös dámákkal s egy lakatossal” (25. o.), s később „Az német lányok szerencsét próbálnak. NB.” – aligha az úrnő, Bánfly Erzsébet örömére, ő a szolidabb cselédlányokat kedvelte, akikkel kendert nyűtt (154. o.: „Mentem ki a mezőre az atyámfia után, az holott kendert nyőtetett fraucimmereivel”), cseresnyét szedett (még vendégét is elküldte „az leányokkal cseresnyére hintón”, 234. o.), vagy „meggyes borokat csinált” (53. o.), s ha fejősteheneket kaptak ajándékba (31. o.), azokat is Erzsébet asszonynak küldték. A férj sem csak ékszereket vásárolt asszonyának: Debrecenből „vásárjában” vett neki „egy bála szappant” (253. o.), amikor pedig puskásai hoztak „elevenen egy fejér gémet”, azt is „küldötte mindjárt be feleségének” (a fehér gémet különben épp akkor hozták a puskások, amikor a major mellett „laptázott” szolgáival, „kivivén magával az kis Betkát is”, 315. o.).

És természetesen nem hiányzott a Rákóczi-udvarból a számtartó, a sáfár, az udvarbíró, a tiszttartó, a deák (vagy tiszttartó deák), az inas (német és horvát inas is volt), a hoffmester, a lovászmester, a vicelovászmester, a porkoláb, a tömlöctartó, a vadász, a pecér, a soltész (37. o.: „Osztottam kopófiakat ki neveltetni az soltészokra”), az udvari kapitány, a hadnagy, a zászlótartó; a gyalogok, a puskások hada (akiket többször megmustrál, gyakorlatoztat és rendszeresen fizet, 175., 200., 215., 331. o.), a trombitás, a konyhamester, a szakács, az asztalnok, az étekfogó, a pohárnok, a borsoló, a tálnok, a csizmadia, a szűcs, a gombkötő, a molnár, a lantos (ha kölcsönbe kapta is), a virginás, a hegedűs, a sípos (a török és a fizetett lengyel sípos is, vö. 183. o.: „Adtam az lengyel síposoknak conventiókat”), a képíró, az említett törpe és az udvari prédikátor. A lakatost, a doktort, a borbélyt, az orgonacsinálót, az ötvöst, a hóhért azonban a városból kellett hozatni (Bécsből, Selmecbányáról, Nyitráról, Bártfáról, Eperjesről, a prókátor meg Pozsonyban volt kéznél). Az udvarnép nem mindig csak a maga dolgát tette: a trombitás, a virginás vagy a soltész is elvitt egy levelet, a pohárnok is kitisztított egy köntöst, a képíró is megírta vagy lemásolta egy levél szövegét, a molnár is bajlódott a kopófiak nevelésével. Egyedül a magabízó vagy egyszerűen szélhámos bártfai órásmester sértette meg ezt az értelmes munkamegosztást (74. o.: „Az bártfai órásmester ígéreti szerint nem tudja kiűzni az patkányokat a várból, és árestálják érette gondviselő szolgáim, minthogy fizetést is vött fel rá”).

A zborói kastélyt és környékét már töredékesebben rekonstruálhatjuk Rákóczi naplójából: külső kert, belső kert, virágoskert, konyhaház, firedőház, képírói háza, kerti tekepálya; malom, major, üveghuta, papirosmalom, halastó, csűrőskert, fűrészmalom, juhkosár, szőlőskert, kaszáló, kenderföld, cseresnyéskert, búzaföld. Annál bőségesebb, amit az erdők, mezők, vizek vadászzsákmányként kínálnak: nyúl, farkas, őz, szarvas, vadkecske, vadmacska, róka, medve, erdei (= ,vaddisznó’), nyest, gyöngyvér, (,vízimadár’), fajd, reznek, (,túzokféle költözőmadár’), búvár (,búvármadár’), galamb, fogoly, fürj, császármadár, húsos madár, fu (,vadréce’), vadlúd, túzok, kerecsen, gém, daru, vadkacsa; és ami enni-innivaló az asztalra kerül: olaj, brinza, bor, ser, márc (,méhsör’), bárány, marha, tyúk, tyúkmony, sügér, kárász, lepényhal, tok, csuka, lazac, menyhal, pisztráng, potyka, kecsege, szarvasgomba, uborka, meggy, cseresnye, dinnye, alma. Rákóczi László szenvedélyes vadász (kopói, vizslái, agarai vannak); kedvtelésből kakukkra, hollóra is rálő, „szárnyáról” szedi le a fecskét (135., 142. o.), hálóval vagy karvallyal is fog fürjet, a halászáshoz és a haltenyésztéshez pedig különösen ért.

Legkedvesebb állata természetesen a ló. Parasztló, gyermekló, szerkébe való ló, paripa (,hátasló’) között mindig különbséget tesz; divatos, „fakó, festett farkú paripát” vásárol (327. o.); a felesége „szekerébe való hat fakó lovat és egyik babos lovat” méneseinek „hágatására” küldi (287. o.); „babos lovát”, „az kis barnát” és „egri lovát” – amelyik talán az 1656. évi katonai vállalkozás idején volt vele – különös szeretettel tartja (338. o.: „Egri kedves lovam nyavalyásságán szomorkodtam”, 338. o.); értő szolgáival a debreceni ménesből válogat (253. o.); Kakas nevű lován nyilazó mutatványokkal múlatja magát (66. o.: „tegzettem tatár módra az Kakas nevű lovon”, ezt a Kakast később mégis elajándékozza Semsey Ferencnek); gondját viselteti egyik megbetegedett szekeres lovának (363. o.: „Metszettettem ki lovászmesteremmel […] első jobb lábán az vastag eret”); a legkedveltebb paripákat pedig nevükön örökíti meg: Vajda, Keresztes, Herceg, Imec, Dajka, Csajka, Kakas, Szereesen, Barcsai, Szarvas, Fickó, Ficsúr.

Lókatalógusomat még egy érdekes névvel kell többítenem. A napló 1655. április 29-i bejegyzése őrizte meg: „Mentünk ki egynéhány urakkal nyulászni, öltenek az kopók egy nyulat. Futtattam fogadásból Serényi Andrással és nyertem a Karabelán egy pár pisztolyt tőle” (119. o.). Előbb úgy véltem, hogy ez az olaszos hangzású karabela (carabella) valaminő szerencsejáték volt. Hausner Gábor azonban arra hívta fel a figyelmemet, hogy Esterházy Pál 1651. évi tudósítása szerint a Karabela (Carabella) is lónév: „Posomba érkezvén penig, Pálffy Pál palatinushoz mentem köszönteni, ki […] egy szép pej lovat is adott ajándékon, kit Carabellának hittak.” Hadd tegyem ehhez hozzá: ez a Karabela – Carabella értékes adat, mert nagyon valószínű, hogy megegyezik a Szigeti veszedelem leghíresebb lónevével, Karabullal. Az olaszra érzékeny fül a Carabellát Cara bellának hallja (s ez nőnemben ,Kedves szép’-et, „lóra fordítva” kancát jelent), pedig a Karabela a ,Fekete felhő’ jelentésű török Karabulhoz (← Kara bulut) áll közelebb. Amirassen szerecsen vezér széltől fogant fekete csodalovát nevezi így Zrínyi az eposz I. énekének 79–80. versszakában:

 

„Ezek előtt mégyen vitéz Amirassen,

Maga is fekete, lova is szerecsen.

Az ű kedves lova Karabul, kényessen

Mellyet ü jártatott had előtt s kevélyen.

 

Mondják, hogy Karabul nagy Arábiában

Széltül fogantatott egy híres kancában:

Hihető is, szélben, mert nincs sem az lángban

Oly vidámság, gyorsaság, mint vagyon abban.”

 

Zrínyi verseskönyve 1651 augusztusában jelent meg, nem hihető ezért, hogy a költő sugallatára Pálffy Pál azonmód Karabellának nevezte el egyik lovát. Inkább már Zrínyi is a magyarországi törökös lónévdivat után járt, és persze történeti forrásokat követett.

Zboró és Kistapolcsány ura gondosan ügyel a birtokain folyó munkálatokra („Mentem ki mutatójul az vetőkhöz a mezőre és az ugarföldnek is megtekéntésére”; „Mentem ki az nagy halastóhoz a munkásokat látni, és onnan a kis halastóhoz”, 345–346. o.); olykor mulatságként még a szénahányó villát is kézbe veszi („Mentem ki ebéd után szolgáimmal mulatságul szénát takarni”, 353. o.).

Kertészkedéssel azonban már elmélyülten foglalkozik, s örömét leli a szép kertekben. Itáliában láthatott szép kerteket, de feleségével együtt megfordult a leghíresebb bécsi és pozsonyi kertekben is („ő Felsége” és „az öreg császárné” kertjét „megjárták és nézelték”, 311–312. o.); a Lippay érsek pozsonyi nyári palotája mögötti kertre kétszer is sort kerítettek, és itt az érsek „szép virágokkal és szépen megérett eperjekkel” kedveskedett nekik (109., 134. o.). Czobor Imre tárnokmester pozsonyi kertjében pedig nemcsak megnézegették „az vízimesterségeket”, hanem „bocsátották meg”, azaz működtették is azokat (123., 129. o.).

Hogyan követte Rákóczi László ezeket a mintákat a maga külső, belső és virágoskertjében, nem tudhatni. A kertszeretet és a gondos kertművelés megannyi jele azonban idézhető naplójából. Akárcsak a kertjeire szintén nagy gondot fordító Zrínyi, ő is küld és kap ajándékba vagy vásárol magvakat, gyökereket, palántákat, oltványvesszőket: „Az kerteket megnézegettem” (28. o.); „Látogattam zborói kertöket odaérkezvén” (55. o.); „Nézegettem meg kertjeimet” (284. o.); „tértem be a szomolyai kertbe az oltványokat látni” (299. o.); „Küldtem kocsin Által Gáspárt Lőcsére virágokért […] fundáltam kiskertet, oltottam fákat” (25–26. o.); „Ilvay páter küldött tulipángyökeret” (255. o.); „küldött Malonyai kendermagot” (256. o.); „Hoztak leveleket Kistapolcsányról oltanivaló gyümölcságakkal és holmi magokkal együtt” (282. o.); „Ültettem be oltványokkal az kis tó felett való kertecskét” (215. o.); „Feles számú gyümölcsfákat oltottam. Vad fákat hoztanak Szolcsán felől” (344. o.); „Mentem ki az kertbe, és ott oltottam magam egynéhány gyümölcsfákat” (346. o.). Még citrom-, narancs- és olajfa is került a Rákóczi házaspár kertjeibe:„Citromfákat hoznak” (40. o.); „Jött hozzám páter guardián uram Sebesről, s hozott egy plántálni való olajfa fiatalt az atyámfia számára” (284. o.); „Kistapolcsányról citrom, narancs s egyéb kerti eszközökkel érkeztek” (285. o.).

Rákóczi Lászlónak még a főzéshez is volt hajlandósága és képessége. A magyar régiség naplóirodalmából én nem ismerek másik példát arra, hogy egy fiatal gróf kézbe veszi a főzőkanalat, és erről írásban is beszámol. Nem is akármit és nem is akárkiknek főzött: pisztrángot készített az egri püspöknek és Mosdóssy Imre szepesi kamarai tanácsosnak. Szeben felől „megindulván Bártfa felé, mentünk Hertnekre, fogattunk pisztrángokat a haltartóból. Gazdálkodtam magam főzte étkekkel egri püspök uramnak és Mosdóssy Imre uramnak” (301. o.). A három nappal később történtek összefoglalásához az íródeák szúrja be ezt a nota benét: „Uram ő nagysága penig Lublón maradt ebédre, vacsorára ment ki Busócra s maga is főzött ő nagysága (302. o.). Megjegyzendő, hogy Rákóczi a maga főúri szintje alatt is szeret étkezni: kétszer „az konyhamester szállásán” vacsorál, vendégekkel és feleségével együtt, másodszor ott is hálnak a konyhamester hrabkói házában. Ez utóbbi szabályos kirándulás volt: másnap reggel a Szent Anna kútja nevű forrást keresték fel, „s innen ebédre mentek vissza konyhamestere házához” (198., 305. o.).

Ez a nota benével is kiemelt kuriózus tulajdonság (és ennek természetes megvallása) Rákóczit már elkülönözi kortársaitól. A napló kettős tükrű személyiségképében eddig a XVII. századi mindennapok egyik főúrszereplőjét szemlélhettük. Egy volt sokuk közül; inkább csak a részletek iránti fogékonyságával, akkurátus pontosságával, a szinte mechanikus naplózókészséggel különbözött kortársaitól. Egyébként nagyjából ugyanazt tette, amit azok: a hamis bírót, a török rabot, az engedetlen jobbágyot megverette, a tolvajt kivégeztetése előtt megtortúráztatta; néhanapján az elalvásig megrészegedett a tánccal folytatódó hosszú étkezések végén; megbámulta az ördögűzést; izgatta a szerencsejáték passziója és így tovább. Rákóczi László habitusa azonban még ezekben a korjellemző, közönségesebb létezési szférákban is nemesebbnek, megemeltebb erkölcsiségűnek, érzékenyebbnek látszik, s számos előremutató személyiségvonása, hajlama, képessége van. A napló másik tükre ezt a Rákóczi Lászlót mutatja.

 

(Amiben új, és amiről újat mond) A Rákóczi-naplóban mind az átlagos, mind az új személyiségvonások manifesztálódnak. Azt hiszem, a naplóírás önkifejezéssé lett „kényszere” eredetileg Rákóczi nevelésének volt tartozéka. Hogy korábbi példát mondjak: Bethlen Gábor határozottan arra kötelezte a század húszas éveiben az agyonnevelt, mégis semmirekellő Bethlen Pétert, hogy naplót vezessen. Rákóczi László is hasonló előírásnak engedve vezethetett itineráriumot már Itáliában, és ez a beidegződés működhet benne a maga uraként is. Mennyi sivár, átlagos naplót ismerünk az övéhez képest! A Rákóczi-napló friss atmoszférája, személyiségképének szintje és a természetes közlésvágy üdítő újdonság a száraz, élettelen penzumdiáriumok áradatában.

A történész szerint „Rákóczi László mindennapjaiból világias mentalitás sugárzik felénk […] Különösképpen kedvelte a természetet” (389–390. o.). Telitalálat-észrevételek. Szepsi Csombor naiv, részletező módszere és mohó közlésvágya, a kiválóan művelt Bethlen Miklós fölénye és nagyvonalúsága egyaránt jellemzi a napló szűkszavúságukban is lényegre törő tudósításait, s mert Rákóczi mindent leír, személyiségének rá jellemző és új vonásait is megörökíti.

Lengyelországi küldetésének szenvtelen descriptiójából hirtelen kiválik ez a részlet: „Érkeztem Kanczuga nevű városba, kit az Fejedelem ő nagyságám hadai felvertenek, s egy részét meg is égetvén, feles embereket öltenek meg lakosiban, kik közül az piacon láttam magam is egy holt embert, melyet a disznók öttenek, az útfélen fektében (275. o.). Rákóczi Lászlót elborzasztja a látvány, riasztónak találja a feles öldöklést, bár a sok „ő nagyságámmal” nem győzi köteles tiszteletét jelenteni. Amikor Rákóczi György tartóztatná, hanyatt-homlok igyekszik hazafelé: „Küldte utánam egy étekfogóját az Fejedelem ő nagysága levéllel, kívánván visszatérésemet, és ő nagyságámnál továbbmaradásomat. De sietvén házamhoz, […] meg nem maradtam” (Uo.). Akkor sincs nyoma lelkesedésének, amikor Eger felé vonulnak, Lengyelországban pedig inkább a templomokban látott „sok szép írások és epitaphiumok” (270. o.) kötik le figyelmét. A praemislei templomokat például mind megjárta, „és az Dominikánusok templomában nézegette meg szegény Jakusits János temetését [ = síremlékét] is” (273. o.). Jakusits György egri püspök öccséről van szó, aki 1649-ben halt meg. Nem tudom, hogy került Lengyelországba meghalni a szegről-végről rokon Jakusits János, de nem lehetett jó előjel ott állni síremléke előtt. És Rákóczi hazatérése után is baljóslatú dolgok történtek. Március 5-én még olyan nagy hó volt, hogy nem bírta meg a lovat, vadászni sem mehetett ki (a Kárpátokon való téli átkelés majd Rákóczi fejedelem megtépázott seregét is tovább tizedelte), 6-án pedig „döglött meg” az a „gyermeklova”, amelyen Bakai nevű szolgája járt vele Lengyelországban (277. o.).

A baljós jelekkel körülvett lengyel út a maga riasztó tapasztalataival a sietve visszatérő Rákóczi László érzelmi idegenkedését tükrözi. Most talán valódi azonosulással teljesítette a bécsi megbízatást. A Szászsebes fölötti látóhalmon még béke volt: ott érezte ő jól magát, és a „bagolyhússal lakozó” császár kipletykálását is meg merte engedni magának. Elborzadt azonban, amidőn azt kellett látnia a kanezugai piactéren, hogyan lakmároznak a disznók egy hullán.

Egy látóhalom tetejéről nyugalmasan széttekinteni: Rákóczi László életeszményének, természetkultuszának ez volt a mindig vágyott kifejeződése.

Megvolt a maga látóhalma Rákóczinak otthon, a Felvidéken is: a Dunajec melletti Tajték-kő-szikla. Ide mindig nagy kedvvel, megnyugvásképpen igazította kirándulásait: „Mentem ebéd után szolgáimmal, egynéhány lóval és gyaloghintómmal által a Dunavicz vizén, az lengyelországi határban lévő Tajték-kő-sziklára, az holott hadtam jelet is. Innen lejővén firedtem a Dunavicz vizében, melynek partján öttem vacsorát is” (48. o.). 1653 júliusában történt ez, s július-augusztust később is „klastromi jószágában”, a Dunajechez közel töltötte (a major mellett itt volt a nagy halastó és a fűrészmalom is). Ezek a nyaralások nem múltak el fürdések, horgászatok, hajókázások s hegymászó kirándulás nélkül. 1656-ban már június végén ez kerül a naplóba: „Mentem fel az clastrom felett levő nagy kősziklára, igen vígan mulattunk ott fent. Onnan [oda, ahol] Szent Kunigunda az mely várban lakott, nagy fáradsággal” (232. o.). Lexikonadat, hogy a később szentté avatott Kunigunda (1224–1292) IV. Béla lánya volt, s férjhez ment ugyan Boleszlo lengyel herceghez, de véle szűzies életet élt, a szandeci apácazárdában halt meg, szentté azonban csak 1690-ben avatták; ő a lengyelség egyik védőszentje. A hagiográfia pontos választ adhatna rá, hol is volt ez a vár és a megmászott szikla, s azonos-e a Tajték-kővel.

A nyomasztó lengyelországi élmények esztendejében különösen változatos a gondtalan klastrombirtoki nyaralás. Rákóczi vendégeket is kalauzol, és a hölgyek is egyenrangú résztvevői a horgászó, hajókázó, hegymászó, szabadban étkező programoknak. Feljegyzései augusztus 2-án: „Mentem halásztatni az atyámfiával az hanusfalusi patakba, és fogattunk szép pisztrángokat […] Mentem ki Praemiskáné asszonyom eleibe, és beérkezvén mutogattam meg az clastrombéli épületeket ezeknek. Vacsorát öttünk az hársfán [ = a hársfa alatt], innen bémenvén az eső miatt, a clastromban is vígan mulattunk.” 3-án: „Mentünk ki feleségemmel és Praemiskáné asszonyommal az Dunaviczre halásztatni, és kezdettünk hozzá Felsősromocnál, s azután ebédre visszamentünk az clastromba. Ebéd után mentem hajókázni a Dunaviczre a majoron felül kezdvén, s Péchy Ádámmal mentem be az kőszikláig hajón, és találtam az atyámfiával Praemiskáné asszonyomat is mulatságokban.” 4-én: „Ebéd után Praemiskáné asszonyom is velem lévén, mentem halásztatni az majorhoz, s vacsorát a belső kertben öttünk.” (5-e vasárnap lévén, templomban voltak.) 6-án: „Ebéd után mentem fel a Dunaviczre firedni, s vettem egy csolnakot egy talléron egy asszonyembertől. Vacsora után mentem alá csolnakon az halászokhoz. Fogattam lazacot No. 3, kinek egyikét mindjárt ugyanott megfőzetvén […] jókedvvel mulattunk s táncoltunk is” (308–309. o.). Boldog hat napjuk lehetett! És hátravolt még 25-én a Tajték-kő szokásos megmászása: „Mentünk ebéd után az Dunavicz-parton való nagy kősziklára, vesztettem el nyakamból Spanyol keresztemet és Agnus Deit” (311. o.). A közelben lévő „kőlyukak”, azaz barlangok is nevezetességnek számítottak, Rákóczi ezeket is bejárta korábban (49. o.).

Ez a „világias mentalitás” jól beleilleszthető a XVII. század első felén-közepén éppen a Felső-Magyarországon kibontakozó természetkultuszba. Különösen a síkság és a szelíd dombok közül váratlan fenséggel felszökő Tátra talánya foglalkoztatta sokak kíváncsiságát. A késmárki Frölich Dávid már 1615 nyarán megmászta a Tátra egyik bércét, valószínűleg a Lomnici-csúcsot, s Medullá-ja (1639) és Cynosurá-ja (1644) közölte tapasztalatait. A Felvidéken is megfordult Zrínyi a Tátra jelentésű Késmárk kőszikláival példálózik idilljei és eposza hasonlataiban. Az Erdélyből e tájra vetődött Fráter Pál pedig éppen a Rákóczi-napló tudósításaival megegyező élményeket foglal versbe:

 

„Az magas Krivánnak kősziklás tetején,

Reggel, mikor gyéren csillagzik az napfény,

Az zöld fenyves között vadakat kergetvén…”

 

De Balassi Bálint is a történelmi Magyarország e legszebb s legmagasabb hegyvidékének tájaira való volt, s Rimay János élete nagy része ugyancsak itt telt. Bele is írta Balassi-elogiumába a nagy előd hibbei nyugvóhelyének topográfiai hitelesítéséül (talán még Fráter Pált is ösztönözve):

 

„Hibbe városának hol nyugszol, állása

Ott vagyon, Krivánnak hol magas havassa…

 

Rákóczi László új felfedezésként a maga Dunajec-parti Tajték-kő-szikláját emelte a Lomnici- és a Kriván-csúcs magasába. A hegymászást, barlangászatot, hajókázást (evezést), horgászatot-halászást – többnyire feleségével együtt – szinte már sportként űzte, meg sem rezzenhettek hát, amikor például „szálakra költözvén”, azaz tutajon keltek át a sebes Vágón (339., 359. o.) vagy éjjel, fáklyafénynél a Tiszán (14. o.). Ha ez a fiatalember télen szánra ült, akkor sem csak közlekedett, olykor vakmerő ügyességét próbálta ki („Szánkáztam az kastély árkában jégen, s fel is dőltem”, 335. o.).

Bizonyos foglalatosságok már mai szemmel is sportnak minősíthetők. Ilyen a nyíllövés (rendszerint ebéd után múlatta magát nyilazással, „kézi íjjal”, 32., 40., 221., 277. o.), a tatár módra való tegzelés (ezt lóhátról kellett űzni, 66. o.), a koszorúűzés (ez is lóhátról történt, különösen Dajka nevű lova volt jó koszorúűző paripa, 42., 162., 336. o.), a laptázás (58., 315. o., a bécsi laptaházban is járt: 111. o.), a gyűrűöklelés (281. o.), a tekézés (221. o.: „Vacsora után a kertben őkegyelmékkel tekéztem”), a puskás hadinépet is gyakoroltató céllövés vagy tárgylövés (68., 96., 98., 104., 113., 119., 125., 156., 319., 360. o.), valamint a futóverseny, bár ennek naplóbeli esete inkább játék, mint sportos versengés („töttem célt étekfogóimnak, és elsőben egy tallért, azután egy forintot tévén fel, azé volt a nyereség, amelyik jobban futhatott”, 320. o.).

Főúrifjainknak érteniük kellett ezekhez a testüket, ügyességüket edző próbákhoz: kötelezően hozzátartoztak az udvari neveléshez és életformához, a kor vitézi eszményének, szépség- és hősfelfogásának attribútumai voltak. Amikor 1652-ben a nagyvezekényi csatában elkövetkezett gróf Esterházy László „véletlen halála”, a „szép grófot”, Zrínyi másik kedves fiatal barátját így siratta el a Rákóczi-naplóban is sűrűn szereplő Hoffmann Pál püspök: „Néki […] igen ékes, tisztes ábrázatja, gyönyörűséges szép egyenlőséggel való teteminek, tagjainak összvefoglalása, vitéz módra alkotott, tetétől fogva talpig tekéntetes úri termete […] Ily nagy ékességének […] megfelelt ereje is, mert […] Senki […] őnálánál jobban a tárgyat meg nem lőtte, a kézíjat erősebben meg nem vonta, a gyűrűt mesterségesben meg nem öklelte, a lovat keményebben meg nem ülte.” A Rákóczi-napló egyebek mellett éppen ezekre a próbákra vonatkozó emlékeket őriz.

Naplójának tanulsága szerint Rákóczi László a pihenésnek is olyan formáit kultiválta, amelyek méltók voltak sok mindenre nyitott személyiségéhez. Amint láttuk: kiránduláson, horgászat közben frissen kifogott lazacot főzetett (vagy főzött) magának, de szívesen étkezett forrásvíznél („Vitettem ki az étket a szentelt kúthoz”, 140. o.; „öttünk ebédet az szőlő alatt való forrásnál”, 295. o.; az eperjesi savanyúvíznél, 299. o.), réten és síkon (160., 351. o.) vagy „látóhalmon” (252. o.), „a part alatt” vagy a Duna menti malmoknál (37., 137. o.), várhegyoldalban (53. o.), „kertbeli erkélyen” (30. o.), „belső kertben” (309. o.) és mindenekfölött a kerti hárs hűsében: „öttem ebédet a kertben lévő hársfa alatt, és vacsorát is” (147., 155., 159–160. o.).

De érdemes lenne egybegyűjteni a napló ama helyeit is, amelyek Rákóczi sétáit örökítik meg. Ezek ritkábban határszemlék („Mentem ki az atyámfiával együtt, csak sétálva, a kert alá búzát látogatni”, 151. o.), inkább étkezés utáni felüdülések, feszültségoldó, gyönyörködő sétálások („Ebéd után mentem ki paripán mulatni”, 39. o.; „Ebéd után mentem sétálni az atyámfiával az városban lévő kertbe”, 208. o.; „Ebéd után ismét paripákon mentünk ki mulatni az savanyúvízhez”, 266. o.).

Intenzívebb felüdülést jelent a fürdés. Rákóczi mániákus fürdőző volt. A professzornak készülő, sem táncolni, sem úszni nem tudó, víztől irtózó, fejet oly ritkán mosó Bethlen Miklóshoz képest valóságos Neptun, aki mellett najád is úszkál: fürdőzéseire többször magával vitt felesége. Fürdik természetes tóban, bányatóban és halastóban, fürdik folyóvízben és patakban, hévízben és fürdőházban, fürdik egyedül és fürdik szolgáival vagy vendégeivel együtt, fürdik halászat közben („Mentem halásztatni és az halászat mellett mulattattam magamat vízben való firdéssel is szolgáimmal együtt”, 291. o.; „Firedtem az kis halastóban, és fogtam egy szép csukát is”, 293–294. o.). Feljegyzi feleségének doktor rendelte fürdőzését (158. o.), és maga is ellátogat a stubnyai, a trencséni és a szendrői hévízhez (146., 243., 361. o.).

„Mentünk be Szendrőbe ebédre. Ebéd után firedtem az hővízben. Kártyáztunk palatínussal; vesztettem 10 aranyat” (243. o.) – jegyezte fel egy igen költséges hévízi látogatásáról. A gyógyvizeknél sűrűn megfordult, kövér, köszvényes Wesselényi nádor a tíz arany kártyanyereséggel igazán nem panaszkodhatott a lapjárásra. Amikor Rákóczi László a pozsonyi országgyűlésen a közelebbről nem ismert céduláskocka nevű szerencsejáték szenvedélyének hódolt, csak egy aranyat kockáztatott, és el is vesztette (127. o.), s bár később csak nyert (19., 137., 141. o.), azt már nem mondja meg, milyen áron. A játék és a tréfacsinálás kedvelése vetekszik Rákóczi örökös fürdésvágyával. Volt szó már török ruhás ijesztéseiről, hadd említsem még egy vacsorai ijesztését (233. o.) és farsangos beöltözéseit (100., 205., 262., 264. o.), a jókedvéből való lövöldözéseket (262., 332. o.) vagy azt a nyersebb kedvtelését, hogy ártatlan nyúlra lövöldözött séta közben (288. o.), nem is beszélve elbitangolt bivalyának hasonló megbüntetéséről („egy kártévő, igen lator bivalyomat elszalasztván, nagy bajjal kerítettük elő, és alkalmas mulatsággal vivén véghez, meglövöldöztük”, 296. o.). II. Rákóczi Györggyel ostáblát játszott (252. o.), valaminő olasz játékhoz pedig asztalt csináltatott (158. o.). Megbámulta sokszor a mutatványos pozsonyi kóklereket is („egy német kaukler és az felesége is egy új trombita módon szóló nagy hegedűvel jöttek játszani szállásomra”, 116. o.; „Mentem ebéd után Draskovich urammal az kötélen járó kaukler mesterségének nézésére”,

131.0.; „Mentem ebéd után az kaukler játékjainak nézésére”, 140. o.), amikor pedig Sárosba vetődött egy kókler, oltalmazó „úti levelet” adott neki (182. o.).

Rákóczi László „játékait” a történetíró a legtalálóbban minősíti: „A régiek még tudták, hogy a játék feloldja a feszültségeket, levezeti az izgalmakat, és gondolkozni tanít. A szerencsejáték szoktatja hozzá az ifjúságot, hogy elviseljék a veszteségeket, a sakk és az ostábla, hogy a reménytelennek látszó helyzetekből is van kiút.” (R. Várkonyi Ágnes, 397. o.)

Az Itáliát járt, Bécsben és Pozsonyban többször megfordult Rákóczi László művészi érzékenysége különösen érdekes adatokkal dokumentálható.

Azt olvasom a naplókiadás utószavában, hogy Rákóczi „néhány ránk maradt személyes holmiját, fegyvereket és műtárgyakat” a század elején már sikerült azonosítania a művészettörténetírásnak. Szakirodalmi hivatkozás híján nem ismerem ezek valamennyi eredményét, megkísérlem hát magam, hogy néhány Rákóczi tulajdonában volt képet és rajzot a napló nyomán megnevezzek. Előbb azonban idéznem kell, amit Horn Ildikó Rákóczi bárdjáról közöl: „Bécsi neveltetése alatt készült az a bárd, amelyre nevén és címerén, jelmondatán kívül saját képmását is bevésette.” Ez a bárdvésetportré voltaképpen egy ifjúkori Rákóczi-arckép, mégpedig olyan, ami fennmaradt. Kár, hogy ezen a helyen a Horn-tanulmányból is hiányzik a forráshivatkozás. És most vegyük szemügyre a naplóból összeszedhető „galéria”-adatokat.

1) Rákóczi László Widemann-portréja. – Widemann mesternek Van Sommer változatában is fennmaradt lapját már említettem. Widemann képéhez Bécsben vagy Pozsonyban ülhetett modellt.

2) Nádasdy Ferenc seibersdorfi galériájának Rákóczi-arcképe. – A napló 1655. május 16-i bejegyzése tájékoztat erről: „íratta ki Nádasdy uram az én képemet is az palotában több magyarországi urak képeihez” (124. o.). Rákóczi ekkor feleségével együtt három napig volt a Nádasdy házaspár vendége. Vajon nem az udvari festőnek, Benjamin Blocknak ült-e modellt? (Aki akkor persze még csak rajzot készíthetett róla, a megfestés aztán ennek alapján később történt, amikor a kép el is kerülhetett Seibersdorfból.) Block mester ugyanis 1655-ben egy másik magyar nagyúr, Esterházy Pál arcmását is megfestette. Ő persze Nádasdy sógora volt, de szorosnak látszik a Nádasdy-Rákóczi kapcsolat is, és nem kizárt, hogy Nádasdy ebben a megtiszteltetésben részesítette fiatal vendégét. Ha fennmaradt volna valahol, a Seibersdorfban festett kép adhatna a kérdésre választ.

3) Rákóczi László és felesége Pozsonyban készült arcképe. – 1655. június 5-én, ama nevezetes napon, amikor a szent koronát lehozták a várból, s amikor Rákóczi ebéd és vacsora után is járt Nádasdynál, „ment bé az képíróhoz, onnét a jubilérhez” is (133. o.). Felesége is vele lehetett, mert augusztus 3-án arról számol be a napló: „hozák meg Pozsonyból az én képemet és az atyámfia képét is” (152. o.). Két külön kép volt? Vagy közös, kettős portré, mint a Nádasdy házaspárt ábrázoló Lucas Kilian mester munkája? Nem tudhatom.

4) Pozsonyi István arcképe. – 1655. december 16-án kelt zborói naplóbejegyzés: „írattam le az Pozsonyi István képét” (183. o.). Pozsonyi István Rákóczi egyik szolgája volt. A portré Rákóczi saját „képírójának” műve lehetett.

5) I. Rákóczi Ferenc arképe. – 1656. október 12-én (a látóhalmi ebéd másnapján) Gyulafehérvárott került a naplóba: „Volt az szállásomon az ifjú fejedelem, írattam le az képíróval, játszottunk öreg fejedelemmel ostáblát” (252. o.). Erdélyi útjára Rákóczi képírót vitt magával, ezt a portrét és az alábbit is képírója készíthette.

6) Gyulay Ferenc váradi kapitány arcképe. – Váradon Gyulay kapitány látta vendégül, s Erdélyből visszafelé jövet, 1656. október 19-én is nála járt: „Ebédet Váradon az várban kapitány uramnál. […] írattam le kapitány képét” (253. o.).

7) Rajz egy (vagy két) lelőtt vaddisznóról. – 1654. október 15-én Zboró közelében Rákóczi lőtt „egy nagy erdeit, melyet megmázsáltatván volt mindenestől librum No. 365”, azaz jó kétmázsás. 17-én az kerül a naplóba: „rajzoltattam le az erdeinek képét” (73. o.). Ez a képíró esetleg Bánfáról jöhetett (vö. uo.: „Hívattam mesterembereket ki Bártfáról, rajzoltattam le az erdeinek képét, és láttattam meg tóásókkal az belső haltartóimat is”). December 22-én megint egymás mellé kerül egy erdei és egy bánfai képíró („Mentem ki vadászni reggel, s mindestig odaki mulatván, hozattam erdeit No. 1., őzet No. 1. Hívattam képírót ki Bártfáról”, 88. o.). Előttem legalábbis nem világos, agarak lerajzoltatására vagy színező megfestésére vonatkozik-e ez a tudósítás: „Keczer Sándor ménesét néztem; agarakat festettettem” (8. o.).

8) Várak és városok rajzai (Sáros, Várad, Gyalu, Kolozsmonostor, Tokaj?, Kistapolcsány). – Sáros, 1655. augusztus 3.: „Mentem ki ebéd után a kiskocsin, s kivivén a képírót is, rajzoltattam le a sárosi várat és a várost is” (152. o.). A rajzról 18-án készült festmény: „írattam ki képírómmal az várat és várost” (156. o.); 1656. október 2.: „Delineálta ez nap képíróm Váradot”; október 5.: „Ebédre Nagykapusra, Gyalu vára mellől, rajzoltattam képírómmal az várat”; október 6.: „rajzolta le Monostort az képíró […] Rajzolta le Kolozsvárt” (250. o.); 1657. szeptember 25.: „Mentem Tokajba […], és az várat ki akarván íratni képírómmal, küldtem az Tiszán által, mellé adván vicelovászmesteremet és fejértói hadnagyomat is, kiket meglátván az várból, fogva bevitetett az tokaji bolond udvarbíró Gönczi András” (316. o.). A művészi érzékenységre fittyet hányó udvarbíró egyszerűen kémeknek nézhette a várrajzoló kompániát. Csak 27-én tudott az ügyön segíteni Báthori Zsófia: „Bocsátották el képírómat, vicelovászmesteremmel és fejértói hadnagyommal együtt fejedelemasszony őnagyságám parancsolatára a tokaji fogságból. NB.” (317. o.). A tokaji vár vedutája így talán el sem készült.

9) Rákóczi László festménye; „Jankó tolvaj”. – „Jankót, az tolvajok híres hadnagyát” 1655. július 22-én „fogták meg” Rákóczi emberei, tortúra után augusztus 2-án volt a „veszedelme Eperjesen, más egy társával együtt”, azaz kivégezték (149., 151. o.). Rákóczi sárosi kastélyában augusztus 12-én lefestette a híres tolvajhadnagyot: „írtam ki magam, képíróim házában festékkel, az Jankó tolvaj képét” (155. o.).

Nem adhatok neki számot, de én Rákóczi „műalkotásának” tekintem azt a kőhalmot is, amit 1655. augusztus 30-án „rakatott emlékezetre” a Sáros környéki hegyek között: „Mentem ki jó reggel […] a hegyek közé pisztrángásztatni, az holott voltak szép mulatságink is, s ebédet is ott öttünk. Rakattam egy kőhalmot ebéd után emlékezetre” (159. o.). Mulatságok közepett készült, de a nem felejtendő ott lakozás emlékére, és „emlékezetre”, s kellett lennie valaminő „műformájának”. Az emlékjelhagyás – emlékezzünk – megtörtént a Tajték-kő-sziklán is, kár, hogy nem tudjuk meg, miként (alighanem karcolás vagy véset formájában).

A családi galéria – aminek csak töredékeit rekonstruálhattuk – és a városok, várak vedutái s még a kapitális vadkan, meg a tolvajhadnagy képe is, „emlékezetre” készültek. Egyik csak rajz volt vagy vázlat (ez rajzolással, delineálással készült), a másik festékkel színezett festmény: ezt kellett írni. Sárosi kastélyában Rákóczi külön képírót tartott, akit néha (előkelőbb urakhoz fordulván) levélírásra is használt („írtam leveleket képíróm által odafel érsek uramnak ő nagyságámnak Pálffy, Nádasdy etc. uraknak is”, 228. o.). De nem is egy képírója volt, mert amikor maga is festéssel próbálkozik, képírói házát emlegeti („írtam ki magam, képíróim házában festékkel, az Jankó tolvaj képét”, 155. o.). A házi képíró olykor mégsem volt kéznél, ilyenkor kellett Bártfáról hozatni vagy Zboróra rendelni („Hozták hozzám az képírót Zboróra”, 158. o.), de volt úgy, hogy maga a nagyúr is felkereste („mentem az képíróhoz”, 163. o.). A festéket is a városból, Eperjesről hozták egyéb értékes holmikkal együtt („Hoztanak onnét felől puskaport, egy merő fegyverderekat és festéket, 209. o.). A festéket egyszer utánaküldeti a máshol dolgozó képírónak („küldtem levelet festékkel Szerencsre az képírónak”, 245. o.). Kik voltak Rákóczi képírói, hányan voltak, és volt-e közöttük munkamegosztás, ők festették-e például a lovakat (esetleg az agarakat), sajnálatosan nem tudhatni. (Vö. „agarakat festettettem”, 8. o.; „Hozattam látni Daróczy uram fakó, festett farkú paripáját, kit meg is vöttem”, 327. o.).

Rákóczinak a képgyűjtés és a képírás iránti érdeklődését a kárpitos házdíszítésre vonatkozó két utalásával egészíthetem ki („Ékesgettettem meg kárpitokkal sárosi házamat”, 147. o.; „Nézegettem meg kertjeimet, és ékesítettem házaimat is kárpitokkal”, 284. o.). A falikárpitos házdíszítés akkoriban már mindközönséges, a „viaszból való igen mesterséges képek” (szobrok, panoptikumfigurák?) megtekintése is inkább csak a kuriózumnak szól (Pozsonyban, „az lippay úrfiak házában” látott ilyeneket feleségével együtt, 349. o.). A festéssel való személyes próbálkozás azonban igazi újdonság. Ez is főúri, de ritka főúri passzió volt. Egy sólyommadárról való éneké-ben Esterházy Pál egyenesen a muzsika és a tánc mellé helyezi a képírás gyönyörűségét:

 

„Fogyatkozás nem lesz hangos muzsikában,

Hegedő vagy dudában,

Táncot is járhatunk,

Többet is várhatunk,

Képeket is irhatunk.

 

A piktúrának ez a hagyományos művészeti ágak (vagy jelen esetben inkább szórakozási formák) közé emelése a muzsikában is kiválót alkotó Esterházynál természetes gesztus. Maga is belekapott a képírásba: Mars Hungaricus-át rajzokkal illusztrálta, vallásos tárgyú képeket tulajdonítanak neki. Még inkább ismert képrendelő-képgyűjtő tevékenysége; a Wesselényi-összeesküvés megtorlása után szétszóródó Nádasdy-galéria egy része is hozzá került. Rákóczi László 1655-ben, a pozsonyi országgyűlés forgatagában Esterházy Pállal is többször együtt van: március 14-én például Nádasdyval ebédel, és Esterházyval vacsorázik (106. o.), 1658 telén pedig Esterházy egyik kulcsárjának lakodalmán vesz részt feleségével (337. o.), hogy egyéb kapcsolataikról ne is szóljak. Inspirációkat tehát tőle is kaphatott. De még inkább Nádasdytól, aki Rózsa György szerint „a XVII. század leggazdagabb magyar magángyűjteményének tulajdonosa” és az akkori „Magyarország egyik legjelentősebb műértője volt”. Mindenesetre feltűnő az a szíveslátás, amivel a Nádasdy házaspár fogadta Rákócziékat Siebersdorfban. Nemcsak portré készült Rákócziról: „Azután mentünk ki az városba, és nézegettük azt a cápolnát, melyet Nádasdy uram maga építtetett, azután néztük azt is, amikor az városbeliek pünkösdi királyt vittenek, kiknek cselekedetek mulatságos volt. Öttünk ebédet ezen Seibersdorfon, ebéd után a kertbe mentünk sétálni, és ugyanaz kertben öttünk vacsorát is, s azután bocsátottunk fel sokféle tüzes szerszámokat” (124. o.). Ez aztán az előkelő kerti vacsora, tűzijátékkal! És hátravolt még az Ebenfurtban töltött másnap (mintagazdaság: bivalynál nagyobb, bő tejű tehenek, halfajták szerint elrekesztett halastó, háromszáz eleven fácán, tojó hattyú, külön „halászó-víz”!), meg a harmadik (színes néprajzi idillel). A tűzijátékos trakta kitüntető gesztusára esetleg kettejük egyívású művészi érdeklődése is magyarázat. A történész fontosnak tartja nyugtázni, hogy Rákóczi Ebenfurtban megfigyelte: „a halastóban a különféle halakat s a nagyobb pisztrángokat »mind külön-külön szokták tartani«, vagyis elrekesztették a különböző fajtákat egymástól” (R. Várkonyi Ágnes, 388. o.). Azt hiszem, Rákóczi éppen a látottakat követte 1657. december 21-én: „Bocsádtattam 271 potykát, 52 csukát, 62 sügért és 345 kárászt ezen felső malomnál való kis halastóba” (331. o.). Mert mi értelme lett volna külön megszámolni mindenfajta halat, ha azután mégis együvé engedik őket? Azt akarom ezzel mondani: Nádasdy és Esterházy (a többi nyugat-magyarországi főúrral együtt) gazdálkodásban, életformában egyaránt minta volt a kelet-magyarországiaknak, s Rákóczi mindenekelőtt a habitusát tekintve hozzá közel álló Nádasdyt követhette. Nádasdy nagy mecénás volt, Rákóczi hasonló gesztusairól íme egy jellemző adat: 1658. április 26-án a pozsonyi jezsuiták „Szent Márton templomába egy öreg ezüst képet” küldött (349. o. – talán meg is lehetne határozni).

A zene kevesebb nyomot hagyott a naplóban. Rákóczinak hegedűse, virginása, (kölcsön)lantosa, török és lengyel síposa van (62., 182., 189., 246., 306–307. o.), egyszer „orgonacsinálóval” alkuszik (239. o.), s mintegy pendant-jaként a festéssel való próbálkozásnak, zenéléséről is idézhetjük vallomását. Útban a pozsonyi országgyűlésre, 1655. február 22-én történt: „immár estefelé lévén, mentünk bé az szepesi cáptalanbéli templomnak nézésére, az holott az chorusban muzsikáltunk is” (103. o.). Az orgonát szólaltathatta meg, aligha legelső próbálkozásként. Hogy milyen zenekar játszott és milyen zene szólt Zborón és Kistapolcsányban az ebédet vagy a vacsorát nagy gyakorisággal követő tánchoz, arról nem árul el semmit, táncfajtát is csak egyet nevez meg („Vacsorán csak magam szolgáival mulatván, Farkaslakit igen megverték az fraucimmerek a lapockás táncon”, 79. o.). Rákóczi sűrűn érintkezett lengyel szomszédaival, a minden lében kanál Praemiskáné asszony szinte családtag volt náluk, a lengyel síposokat ellenben egy „lengyel püspök” adta, és voltak még német inasok meg német fraucimmerek. Többféle zene is felhangozhatott hát Zborón.

„Templomnak nézésére” Rákóczi mindig kapható volt, a várak és városok „ékességei” hasonlóképpen érdekelték. Lengyelországban hó van és halál, amikor oda vezérli diplomáciai megbízatása, de ő rendületlenül tanulmányozza az epitáfiumokat. Mindenre fogékony, nincs benne felekezeti elfogultság: Bécsben „tértünk be az scapularisták templomába, innen kijővén mentünk a zsidó városba, az holott a zsinagógába is betérvén, az Moyses és prophéták könyveit megnéztük” (112. o.); Erdélyben „Mentünk […] az Fejedelemmel Vincre, […] Voltam az újkeresztényeknél. […] Mentem Melith Péter urammal az oláh templomba (251–252. o.). A híres templomok közül megnézi a nyírbátorit (87. o.), a pozsonyi „Szent Márton templomában […] való ékességeket” (109. o.), a „kassai nagy templomnak ékességit, szép oltárival együtt” (291. o.), a lőcsei „templomoknak meglátására” hivatali dolgai közben szakít időt (302. o.), s feleségestül felmegy a bécsi „Szent István tornyába” (349. o.). Mint a jó utazót, őt is a hasznosság és a gyönyörűség vezérli járás-kelés közben: „mentem Krasznahorkára […] az várba látásnak okáért (213. o.); a bécsi Szent Jakab-klastromból „megindulván mentünk az városba hintón, és egy részét megjártuk mulatságul (111. o.).

Az „ékességek” különösebb leírásával éppúgy nem bajlódik, mint Bethlen Miklós; örömteli kíváncsisága és ismereteinek másokkal való közlése Szepsi Csomborra emlékeztet. Még „idegenvezetést” is szívesen vállal: „Mentem ki Praemiskáné asszonyom eleibe, és beérkezvén mutogattam meg az clastrombéli épületeket ezeknek” (308. o.). A napló leginkább itineráriumszínézetű részei Bécsről szólnak; az élmény intenzitását a Nádasdynál tett háromnapos látogatás ihletett leírása jelzi.

 

*

 

Az irodalmi célzatosság nélkül készült, spontán Rákóczi-naplónak a nyelv az igazi szenzációja. Ez a századokat ismeretlenül szunnyadt, soha nem vizsgált, nem szótározott nyelv tele van meglepetésekkel, értelmezendő nyelvi (nyelvjárási?) sajátosságokkal, az egyéni szóhasználat eseteivel. (Az atyámfia például ,feleség’; a lőtettem ,lőttem’, és nem ,lövettem’ stb. stb.) A napló nyújt tehát változatos nyelvi ízeket, de nincsen stílusa: háromszázötven lapon egyetlen hasonlatot sem találsz. A szavak és kifejezések között azonban bőséges a szemelgetnivaló.

Íme, jobbára ömlesztve mindaz, amit olvasás közben – kedvtelésből inkább, semmint a teljesség igényével – összegyűjtöttem.

Egy kis oláh fiaúr* (13. o.), Ficsúr nevű ló (337. o.), pisztrángászni (47. o.), pisztrángászatni (159. o.), nyulazni (57. o.), fürjészni (58. o.), tóásó (73. o.), haltartó (73. o.), gyanússág (79. o.), meghavazván (81. o.), egy vagy két rövid álmot aludván (87. o.), megjutván az vadászatból (89. o.), jutott meg az vásárlásokból (132. o.), nyestpénz adója (90. o.), Sebestyént […] puskával és lódinggal építettem (63. o.), széképítő gyűlés (93. o.), kövesmarha* (126. o.), céduláskocka (126. o.), kaukler* (130. o.), posztómetsző (131. o.), egy kis kurta lakodalom (143. o.), leeresztő kishintó* (145. o.), tolvaj veszedelme (151. o.), kendert nyőtetett (154. o.), mentem ki vadásztatni (161. o.), lődtettem egy rókát (170. o.), szőtedtem meg az atyámfiát egy mentével (173. o.), láttadtam törvényt (180. o.), semmit sem lőtedhettem (200. o.), költ egy kis foga a kis Betkónak (163. o.), ismérszett meg egy foga az kis Betkó lányunknak (186. o.), adott Isten […] egy kis fraucimmerecskét nékünk (228. o.), az mely palástját az püspök papjának ellopták volt, kitanálkozott (175. o.), füdzes (176. o.), egy kevés korig (178. o.), jó idején (178. o.), mentest (236. o.), Krivanc utóig (335. o.), valamennyé (319. o.), juhkosár (191. o.), kosár* (229. o.), merő fegyverderék (209. o.), egy víz mellett napoltunk (218. o.), nagy ital (218. o.), kerékbe ront (223. o.), szarvasnyelvű fű* (233. o.), chartabianka* (237. o.), gyűlt lesükre (243. o.), főborok (265. o.), temetség (268. o.), lessegő* (272. o.), hálást töttünk (274. o.), babos ló (287. o.), tőrkéses bot (301. o.), fűrészmalom (213. o.) találkozott utunkban hozzánk (326. o.), veszekedő határ* (351. o.), egészségtelenség (364. o.).

Külön bekezdésben adom ezeket: megnézvén az pincéket, az hova az borokat hánták (182. o.), levélszakasztás (233. o.), háborodott […] velem össze (268. o.).

A csillaggal megjelöltek a naplókiadás szószedetében is megtalálhatók. A kiemeléseknek (amelyek olykor csak a különlegességnek szólnak, vagy csupán a tetszés jelei) mégis van értelmük. Az oláh ficsúr például a szó román eredetéhez adalék; a kóklert A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESZ) csak 1717-ből adatolja, a kosár (juhkosár) ,karám’, ,akol’ jelentésárnyalata a TESZ-ből hiányzik. A TESZ-szel és más szótárakkal való alapos összevetést ajánlatos lenne elvégezni még több szó és kifejezés esetében is, de a chartabianka olasz eredete szintén megérné a tisztázást, hogy a céduláskocka újdonságértékéről, a szenvedő és műveltető igealakok sajátos értelmű használatáról (amit nem világít meg a lőtet = ,lövet’ téves magyarázata) ne is szóljak. Rákóczi László nyelve biztosan megérne egy disszertációt.

A külön bekezdésben adott három példa ismét megerősít abban, amit a „stílus nélküli”, nem irodalmi igényű régi magyar prózáról, nevezetesen a XVII. századi magyar szakácskönyvek nyelvéről szólva már 1980-ban körülírtam. A régiség különösen erőteljesnek, érzékletesnek, szemléletesnek feltűnő szavai és kifejezései mai nyelvérzékünk szerint nem egészen adekvát jelentésben használatosak. „Megoltalmazd a kozmától” a tejben fövő tojást; úgy tedd a húst a forró vízbe, „hogy ugyan buzogjon” – tanácsolják a régi szakácsok receptjei köznapi konyhai műveletekről szólva. A kiemelt szavak később és manapság azonban már komolyabb, fenségesebb jelentésben használatosak. Megoltalmazni az emberiség békéjét kell, nem a fövő tojást; „Csak buzogj vér, buzogj!” – biztatja magát Bánk bán Katona József drámájában.

„Megnézvén az pincéket, az hova az borokat hánták” – ez Rákóczinál természetes szóhasználat, de ma már nem hányjuk, legfeljebb óvatosan legurítjuk a pincébe a boroshordókat. És a levelet sem szakasztjuk, hanem csak felbontjuk. A semmiségeken összeszólalkozókra szintén nem használjuk a háborodtak összve (,háborúságba keveredtek’) szólást. A Rákóczi-naplóra is igaz tehát, hogy bizonyos nyelvi példái a mostani olvasáskor egyszerre két regiszterben szólalnak meg: jelentik régi természetes és hétköznapi mivoltukat, a mai jelentés fényétől azonban méltóságteljes, erőteljes, túldimenzionált, archaikus színezetet kapnak. A régi magyar szövegek mai hatásának és élvezetének egyik megmagyarázható rejtélye ez a sajátosság, ami természetesen nemcsak a „konyhán költ magyarizmusokra” (szakácskönyv vagy alkalmi napló nyelvére), hanem a kanonizált irodalmi művekre is jellemző.

 

* Lábjegyzetekkel nem terhelem az olvasót, a naplókiadásból vett idézetek oldalszámait zárójelben adom.

 

Kovács Sándor Iván