KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

 

 

Asbóth János: Álmok álmodója

A bevezető tanulmányt Németh G. Béla írta.

A szöveget gondozta Bundida István és Kovács Zoltán

Szépirodalmi, 1990. 213 oldal, 60 Ft

 

I

 

ÉRETLENSÉGÜNK ISKOLÁJA

 

W. Gombrowicz szellemének

 

Alkonyati gondolat: tán nem más a magyar regényvilág, mint soktitkú címek laza sorozata, sötéten izzó rejtély, valamely nem földi üzenet, nagyobb tudás ígéretét hordozza mindahány, álomi szellemvilág, melynek homlokzatán sorsmutató mondatok tündökölnek: Ködképek a kedély láthatárán, A szív örvényei, A lélekidomár, A jövő század regénye, Hazai rejtelmek. Varázslatos füzér ez, zsongító csábtánc, mely felcsigáz, de olykor kielégítetlenül hagy. A magyar regénytörténet: hatalmas térfogatú életművek (Kemény, Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz) makulátlan, összefuggő remekmű nélküli raktára, roppant könyvhegy, melyből hiányzik a mindent maga köré szervező, mindennek valódi alapot adó főmű. Más nézőpontból: egyes, elszigetelten álló remeklések, „főművek”, epikai koronák az életmű udvartartása nélkül (itt Ottlik regénye és Konrád A látogató-ja lehetne a mintapélda). Ebben a felfogásban a magyar regénynek nincsen története, csak eseményei vannak. Ilyen esemény az Álmok álmodója is. Az egyik legszebb, legtöbbet sejtető magyar regénycím, kései, öregkori cím a szó szellemi értelmében, az élet hanyatlókori, őszi színeit viseli, annak ellenére, hogy megalkotója csak harmincegy éves volt keletkezésekor, 1876-ban. Az első és mindmáig egyetlen kiadás kortársaiban semmiféle visszhangot nem keltett, úgy látszik, most, 1990-ben találta meg a saját korát, hisz jól tudjuk, hogy évek óta befolyásos irodalmárok titkos favoritja volt. Ama századvég talán legfontosabb szellemi megjelenítése mostani századunk végén látszik meglelni hazáját. Igaz volna tehát a könyv előszavát író Németh G. Béla megjelölése, miszerint Asbóth egy koraérett nemzedék fontos képviselője, regénye pedig éppen e koraérettségnek igen értékes ábrázolása? „A koraérettség viszonylagos valami” – írja a kiváló irodalomtörténész, ami, gondolom, annyit jelent, hogy megfelelő kiindulópont, de csak akkor, ha számot vetünk összes mellékfogalmával, az érettséggel, illetve az éretlenséggel. Németh G. mintha túlságosan is engedte volna, hogy a regény kétségkívül szuggesztív hatása diadalmaskodjék elemzése gondolatmenetén, a könyv sugalmazta végeredményből indul ki, pontosabban abból a hangulatból, amely a regényt író és önmaga alteregóját főhősében, Darvady Zoltánban megteremtő Asbóthon uralkodott a mondatok fogalmazása közben. Így az analízis voltaképpen a mű intenciójára, megcélzott hatására vonatkozik, nem pedig a formában megjelenő szellemi állapotokra. Igaz, e tévedés lehetősége nagyon is bele van építve a regénybe, nagyon is elképzelhető és érvényes befogadói magatartás ez: mindent elhisz Darvadynak (és vele Asbóthnak), mindent elfogad tőlük distanciátlanul, mivel – és ez rendkívül fontos mozzanat – magából a regényből hiányzik a távolságtartás, megvan benne a „távlat csalása” (éppen ezt iktatta ki Flaubert radikálisan az Érzelmek iskolájá-ból), szinte leküzdhetetlen akadály ez minden egyes szám első személyben íródott regény számára. A hegeli széplélek regényformája ez, ama magabízó lélekállapoté, mely a világot pusztán saját látomásaként, önmaga által teremtett érzelmi játéktérként éli át, amelyben minden tárgyiasság, történetiség, minden ember közti mozzanat csak a szubjektum látószögéből szemlélve eleven hatóerő (így válnak fantomossá a mellékszereplők), és amely minden más nézőpontot kizár és megsemmisít a formálás során. Ami így megjelenik, az látszólag valóban a koraérett szubjektum, valójában a koraérettség gőgje, az egyetlen jelen levő én mindent kioltó megszállottsága, lírai világteremtés ez, vagyis a legsúlyosabb elégtelenség a regényvilágban. Ekkor a koraérettség csak maszk, a kamaszkor legkedveltebb álarca, mely éppen az éretlenség elleplezésére hivatott. Az Álmok álmodója az éretlenség kategóriája által az, ami, szellemi és irodalomtörténeti helye ezáltal jelölhető meg világosan: az első modern magyar regény. Megalkotásával Asbóth valami olyasmire vállalkozott, amire kora magyar regényformája a legteljesebb mértékben éretlen és elégtelen volt. Hiányai, éretlensége, elégtelensége teszik a mai befogadás számára modernné, tehát éppen azok a vonások, melyek saját korában befogadhatatlanná tették a művet. Az éretlenséget ma nem a regény formaproblémájaként, hiányosságként szemléljük, de a megjelenített szubjektum leglényegének véljük, az elégtelenség a magyar „felesleges ember” leküzdhetetlen vonása lesz, és ezzel a magyar élet és gondolkodás kritikájává, melankolikus gyászindulójává változtatjuk a könyvet. Asbóth könyve nemcsak befogadhatatlan, de folytathatatlan is volt a maga korában, a szakadékos forma és a szubjektum szélsőséges kiáradása jó száz évvel később Nádas Emlékiratok könyvé-ben szüli meg első gyermekét. A forma elégtelenségének és a szubjektum éretlenségének egységét csak ma vagyunk képesek megteremteni a befogadás során. És ekkor tovább kell finomítanunk: nem maga a regényforma, de a befogadás formája modern Asbóth regényének olvasásakor, mikor az egyetlen, minden más nézőpontot kioltó formálást tükörrendszerré alakítjuk mai tapasztalatainkkal, és a könyv kettős hiányosságát eleven hatóerővé változtatjuk a regény olvasásakor. Így Asbóth könyvének éretlensége és elégtelensége mintha saját elégtelenségünk bírálata és leleplezése volna, profetikussá és modernné varázsoljuk a valójában avítt és elégtelen regényformát, miközben megfeledkezünk a korszak másik nagy epikai formájáról, a két Arany által tökéletesen kidolgozott, egyidejűleg több nézőpontot figyelembe vevő, különböző műfajokat és nyelveket radikális és karneváli módon elegyítő, már-már „posztmodern” verses regényről. Az Álmok álmodójá-nak mai olvasata így válik éretlenségünk iskolájává.

Közelebb lépve a könyvhöz, ismét Flaubert-t idézve megállapíthatjuk: tárgya a modern élet, színhelye – Velence. Itt mindkét mozzanat jelentős. Egyrészt Asbóth könyve nem történelmi regény, ez radikális elkülönülést jelent korabeli pályatársaitól, mindenekelőtt Jókaitól és Keménytől. A másik a színhely. Míg a francia mester számára nem lehetett kétséges, hogy Frédéric Moreau lézengéseinek színteréül saját hazája fővárosát tegye meg, addig a magyar írónak nyilvánvalóan le kellett mondania az éppen csak urbanizálódni kezdő, semmiképpen sem modern Budapest regénybeli ábrázolásáról. Íme, az első elégtelen motívum a könyvben: a magyar főhős Velencébe utaztatásával máris lehetetlenné vált a magyar világ megjelenítése, maradt az absztraktmód felfogott modern élet, az ugyancsak elvont, ködlovagként álmodozó főalak, valamint a festői díszletként, kultúrkulisszaként, vagyis megint absztraktumként ábrázolt idegen város. Velence látszólag a legmegfelelőbb terep Darvady tárgyatlan képzelgéseinek, ugyanakkor ideális városszimbólum, melynek sorsa a főhős életpályájával párhuzamos: hajdani dicsőség, gazdagság és pompa, szellem és test egyidejű virágba szökkenése egykoron, ma pedig a pusztulás, az enyészet, az agónia eleven emlékműve. Késői város, melyben Darvady késői járókelőként bolyong. De míg Velencének valóban van története, jelene világosan magyarázható és megérthető múltjából, addig Darvady plasztikusan megrajzolt múlt nélkül, történet nélkül sodródik hajdan büszke paloták romjai között. Kísértet már akkor, mielőtt valóságosan megszületett volna.

Ki ez a Darvady? Egy széplelkű, igen esztétikusan, rendkívül ornamentikusan darvadozó lézengő, a formátlanság lovagja, aki sem saját személyét, sem a világot nem képes artikulálni, aki látszólag mélyen átéli saját elégtelenségét, de ezért a megfoghatatlan „világot” okolja. A kallódó, csalódott, kiábrándult utazó, a világban vendégként jelen levő, magát örökösen annak érző, a tömeget, a nyárspolgárt, a sznobot megvető férfi az egyik legfontosabb alakja a XIX. századi epikának. Tökéletesen kidolgozott nyugat-európai regény-forma ez, melynek Asbóth korára már a fonákja is megíratott (Érzelmek iskolája). A magyar regény történetében mindez teljesen ismeretlen. Asbóth műve nem magyar regény a szó szellemi értelmében, a magyar regényfejlődést figyelmen kívül hagyja, joggal, hisz pontosan érzékeli annak tárgyához nem felérő elégtelenségét, ugyanakkor a semmiből nyilvánvalóan képtelen megfelelő regényformát teremteni, így valami különös, átmeneti forma keletkezik, a „már nem” és a „még nem” bizonytalan határán. Még fontosnak tartja, hogy a főhős előtörténetét, rezignációjának okait megindokolja, ugyanakkor már megszünteti a fejlődésregény múltat és jelent egybeépítő szervességét, megengedi, hogy Darvady szubjektuma parttalanul kiáradjon, és így, megjelenített múlt nélkül, fantomossá váljon, az elidegenedés rabszolgája legyen, anélkül hogy ennek átfogó ábrázolására érettek volnának epikus eszközei. A regény ilyenkor fenyegetően „modernné” válik, kicsúszik megalkotója kezéből, de még él a konvenciók és követelmények üres és formális rendszere, és Asbóth kétségbeesetten észbe kap: egy megdöbbentően külsőleges cselekményelemmel (édesanyja halála) visszavezeti hősét a korábban megvetett és maró gúnnyal ostorozott magyar vidéki világba, mintegy bebeszélve olvasójának és önmagának, hogy a képzelgések, álmodozások kora lejárt, Darvadynak a magyar föld a valódi cselekvési terrénuma, itt fogja meglelni életének valódi céljait, itt, „ahonnan vétetett”. És megszólalhat a szózat a Bánk bán-ból: „munkálkodó légy, nem panaszkodó!”, csengjen bár éppoly végtelenül üresen, mint a végszó Az ember tragédiájá-ból. Ez a végső fegyverletétel szomorú művészi pillanat, teljes visszavonása minden korábbinak, öntudatlanul bár, de az elégtelenség és az éretlenség beismerése. Ugyanakkor az emberi éretlenség korábban megrajzolt kérdéskörének ideologikus megszüntetése is: az ifjúság nem emberi probléma többé, de pusztán életkori sajátosság, gyermekbetegség, melyen túl kell esni, nem szellemi jelenség, de biológiai faktum.

Akár a szerelem. De mégis: a szerelmi kapcsolat ábrázolásában Asbóth kora magyar regényirodalmában elképesztően merész és ismeretlen utakra tévedt, a könyv 130-131. oldalán például nem hagy kétséget afelől, hogy Irma és Darvady igenis szeretkeztek ama velencei palazzóban, a jelenet hihetetlenül sűrű és rafinált nyelvi fokozásában még az orgazmus is ábrázolódik. Ez még jó sokáig példátlan a magyar regénytörténetben. De ha Darvady fantom, szerelme, Irma még inkább az. (Mivel csak keresztnevét ismerjük, nem tudok ellenállni, hogy a szellemi rokonság okán ne lássam el ironikusan a Seidler vezetéknévvel…) Ismét azt érezzük, Irma voltaképpen nem létezik, csak Darvady képzeletében él. A hölgy vergődő hisztériája, szélsőségek és indokolhatatlan hirtelen döntések közt rángó alakja, kezelhetetlensége egy dosztojevszkiji heroina öntudatlan vázlata. Ám az elégtelen regényformában mindez csak elégtelenül ábrázolható. A szenvedélyes szerelem, akár az ifjúság, csak a férfi fejlődésének fiziológiai stációja, nem emberi probléma. A bánki szólam hatására Darvady úgy veti el korábbi szenvedélyes szerelmét, akár a Péterfy által jellemzett Jókai-féle erkölcsi kaucsukember: „életunt voltál, s gúnyoltad az emberek kicsinyes törekvéseit harminc éven át; egyszerre csak eszedbe jut: jobb volna más embernek Lenni és más emberré lettél”.

Sajnos Asbóth is ezt, főhőse, Darvady Zoltán útját járta. Miután megírta regényét, radikálisan leszámolt szépírói mivoltával, tollát politikai célok szolgálatába állította. Munkálkodott, és nem panaszkodott, örökre eltemette magában a művészt, az európai dekadens embert, magyarmód küzdött és bízva bízott. Aztán, hatvanhat éves korában, teljesen elmagányosodva, képviselői mandátumáról lemondva, vidéki tanyáján kertészkedve és mélázgatva érte a halál. Az idáig vezető út bizonyára megért volna még egy regényt. De Asbóth a regényírást is az ifjúság váltólázának éretlen jelenségei közé sorolta. Ez legalább olyan szomorú, mint regényének ideologikus vége; mert az Álmok álmodója páratlan érzékenységével, nyelvi eleganciájával és tömörségével, a korban egyedülálló erotikájával és pszichológiai érdeklődésével az egyetlen jelentős kísérlet a magyar romantikus regény kikerülésére és a magánélet modern igényű ábrázolására, sikereivel és kudarcaival együtt a magyar regény elégtelenségének mélabús emlékműve. Érzelmek iskolája helyett éretlenségünk iskolája.

 

Bán Zoltán András

 

 

II

 

A KÖLTŐ ÉS A GRÜNDERZEIT

 

Felbolydult századvégünk ráirányította figyelmünket egy korábbi századvégre, az 1867 utáni lázas Gründerzeit időszakára. A magyar modernizálódás a reformkori nekifutás után, eredményeit tekintve a felemásra sikeredett 1848–49-es forradalmat és az 1850-es évek passzív rezisztenciáját követően a kiegyezés által kiszabott határok között indult meg rohamléptekkel. Ez a magyar őskapitalizmus korszaka. Fölfutó termelési mutatók, iparosítás, vasútépítési láz, bővülő kereskedelem, városiasodás. Megjelenik a nagyvállalkozó és a bankár, az egész élet egy nagy hangyaboly sürgés-forgásává alakul át. A reformkor szép eszményeire, a nagy, önzetlen gesztusokra, a heroikus, tiszta erkölcsiség nemzetet fölemelő magasztos gondolatfüzéreire egyre kevesebben emlékeznek. „Nyomorúság, léhaság mindenfelé” – mondja Sólyom A jó hazafiak (1872) című Toldy István-darabban. A modern élet csörömpölése elnyom minden lágyabb futamot. Az idő és a tér megkezdi máig tartó zsugorodását: „Milyen álom, milyen élet! / Hogy szorulnak percbe évek!” – írja Vajda János a Vasúton című versében. De nemcsak az idő természete változott meg, a modern ember képzeletvilága is teljesen átalakul. Még mindig Vajda: „Hegyeink méhéből – kérded – / Hova lettek a tündérek? / Gnómok, rémek, gyíksárkányok, / Óriások, tüzet hányók? / Szörnyeinkről már maholnap / Még a dajkák sem danolnak. /Emberek nyeregbe fogták, / Nézzed – imhol lovagolják…”

Ahogy kitör a modernség, rögvest összeráncolódik néhány homlok. Ezt akartuk? Ez a modernség? De hiszen ez az új rend teli van erkölcstelenséggel! A reformkorban Kölcsey még kétely nélküli egységben mondja ki: „Haza és haladás”. Búcsú az országgyűlési rendektől című beszédében kifejti, hogy kettős cél vezette a követeket: emelkedést adni az adózó népnek s a földbirtokot állandóbb és biztosb alapra helyezni. A célok békés, törvényhozás útján való megvalósítását egyedülállónak nevezi, mert „máshol vérpatakok folytak” (mai nyelvújításban: „patakvér”). Most azonban, amikor a haladás materiális alakot ölt, kiderül, hogy haza és haladás megbonthatatlan eszménye nagyon is megbontható: haza és haladás az erkölcs nevében reped ketté. Kemény Zsigmond már 1841-ben, a Korteskedés és ellenszerei című írásában fölveti a modern demokrácia legkényesebb kérdéseit. Szép szó az egyenlőség, csakhogy az emberek semmilyen tekintetben nem egyenlők, „…összeolvadhat az eszélyes és miveit honpolgár nézete s taktikája a nyers tömeg eszméivel és modorával, s ekként a társadalom célját, tudniillik a legnagyobb öszvegű közjólétet a bárgyú is úgy segítheti elő, mint a bölcs. De ily konjunktúrák felette ritkán kerülnek elő” – töpreng Kemény Zsigmond, aki szerint a modern demokrácia és a haza szimbiózisa nem is olyan magától értetődő.

Mit tehet a gondolkodó és író ember ebben az új helyzetben? A reformkorban nemcsak haza és haladás eszméje esett egybe, de a költő és a politikus is megfért egy személyben. A költő egyszerre szolgálhatta a hazát és a haladást, mert mindkettő erkölcsös cél volt. Ahogy azonban haza és haladás fokozatosan szembekerült egymással, úgy hasadt ketté a költő és a politikus szerepe. Az írástudónak választania kellett: vagy az erkölcs és így a haza mellé áll, vagy a nyers modernséget választja, amely ebben a kezdetleges szakaszában sok erkölcstelen vonást mutatott. Az író – ha valóban komolyan végiggondolta hivatását – nem választhatott mást, mint a tiszta erkölcs eszményének képviseletét. Így viszont a haladás torz jelenségeit kritikusan kellett szemlélnie.

Kevés olyan ember volt a múlt század második felében, aki annyira tisztán látta a magyar valóságot, mint Asbóth János. Nyugatias műveltségével, írói tehetségével és éleslátású politikai elemzéseivel talán a legkiválóbb politikai gondolkodója volt az Eötvös halála utáni időknek. Zárkózott természete, tudásbeli fölénye, arisztokratikus mentalitása miatt azonban viszonylag rövid politikai pályafutás után személye feledésbe merült. Érdekes módon korunk újra fölfedezte gondolatvilágát, sőt egyre többet kerül szóba a neve a mai eszmei vitákban. Az újrafelfedezés egyik jele, hogy egyetlen regényét, az Álmok álmodójá-t 1990-ben újra kiadták. Németh G. Béla a regény elé írt bevezető tanulmányában azt írja, hogy „Asbóth regénye semmiféle korabeli visszhangot nem váltott ki”.

Vajon kelthet-e visszhangot ma Asbóth saját korában visszhangtalan regénye? Kelthetne, ha jó regény volna. Csakhogy nem az. Mint regény alig olvasható. Mint eszmetörténeti érdekesség annál inkább. Ez a regény a magyar modernségellenes irodalom egyik kezdő darabja. A regény 1876-ban íródott, s a modern élet majd minden ellenszenves vonását fölsorolja. Rögtön a regény elején Asbóth rövid leírást ad a modern életről, amely „nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód”. Az „ember embernek farkasa” klasszikus plautusi megfogalmazást mintegy kétszáz évvel a magyar Gründerzeit előtt Thomas Hobbes emelte be az újkori irodalomba. Asbóth regénye egyébként is átmenet a régi filozófiai traktátusok és a modern regény között. A regény főhőse, Darvady Zoltán azon kelet-európai bölcsek egyike, akik fölülről látják korukat és hazájukat, eszményeik vannak, melyek kifolyási lehetőségre várnak. A modernséget kívülről szemlélő Darvady sztoikus alaphangú leírását adja kora örömtelen életének: „Régebben az emberek élvezni tudták magát a puszta létet is; örülni tudtak az életnek magában is, és ez volt a valódi életöröm. Ma a lét lázas versennyé fajult, melyben könyörtelenül letiporják az elmaradót.” A modern kor tönkreteszi az ember szépre való vágyát és magát a szépet is. A modern ember – szükségletei minél teljesebb kielégítése végett – olyan hajszába kényszeríti magát, melynek vége az érzéketlenség minden nemesebb törekvésre. Fölbukkan a modern utazó, a turista, aki elmegy Olaszországba, de „prostituálja a múzsát, s nem tudja, hogy valami kis idővel és valami kis pénzzel a múzsától sem lehet megszerezni többet, mint amit ennyiért kaphat a nőtől: a sekély szívnek látszólag mindent, de valósággal semmi egyebet, mint egy kis izgalmat és gyorsan enyésző emléket”. Ezek után jogos a kérdés: „S hova haladunk, vajon? Félek, rettegek, iszonyodom, hogy maholnap élet helyett csak az életért való küzdelem, ember helyett csak gép fog létezni. A gépnek invázióját látom mindenütt, hódító elve tipor el mindent.” Asbóth ezzel a modernség egyik legnagyobb büszkeségét, a modern tudományt veszi célba. A modern tudomány a természet leigázásának tervével lépett föl, eszköze a mindenható gép. Az ezért fizetett árat az író így látja: „Az oknak s a célnak tudata nélkül való pontosság lesz a tökély netovábbja, melyet elérhet az ember, az eszmény a gép, és ezt is elérni hiába törekszik.”

A modernség széttördeli és fölgyorsítja az életet. A szemlélődő életmód helyét az aktivista, mindig tevékeny életideál veszi át. Csakhogy a vágy megmarad az egészet átlátni. Asbóth szerint egyedül a költő és az államférfi képes a modern világot áttekinteni. „A modern élet hajhászatában csak a költő és az államférfiú maradt meg olyannak, akinek részletet és egészet felölelhetni adva van…” Sartre szerint az elidegenedés elől csak a színész és a szerelmes menekülhet el, ők tudják az élet totalitását szubjektíven átélni, illetve helyreállítani. A politikust véletlenül sem említi. Darvady Zoltán azonban a múlt század második felében Közép-Európában próbálja a modernséget megérteni. A regény főhőse, Darvady, miután költői ambíciói kudarcba fulladtak, beleveti magát a politikába, azt hívén, hogy „nagyobb hatalommal folytathatom harcomat az igazért”. Az ezt követő pár oldal bámulatos tömörséggel írja le azt a konfliktust, amely költészet és politika találkozásakor keletkezik. A költő a megalkuvás nélküli igazságot keresi, a politika azonban más logika szerint működik. Amikor Darvady fölismeri, hogy a politikában sincs mit keresnie, kérdések zuhatagával villantja föl az őskapitalista politikai élet összes becstelenségét: „Hova lett a lelkes hazafiság, az önzetlen hazafiak számtalanjai hova levének?… Nem láttunk-e egy rendszert, mely a mediokritásoknak és politikai kalandoroknak volt virágkora ? Nem láttuk-e, hogy azok, akik az ország előtt az elvek csatájának nagy harcjátékát űzték, békésen bujkáltak össze a színfalak közt, hogy osztozkodjanak azokban az üzletekben, melyek a haza felvirágoztatásának ürügye alatt országos megvesztegetésül találtattak fel?… Nem láttuk-e éveken át csaknem a szükségszerűségnek elkerülhetetlenségével nyilvánuló tényt, hogy valahányszor új miniszter jött, akinek az ország valamely vidékén jószága volt, az a vidék, az a jószág vasutat kapott? Nem láttuk-e, hogy a becsületet a haszonlesés, a hazafiságot rideg önzés, kitűnőség vágyát a kitüntetés szomja, a tekintély tiszteletét a hatalom előtt való hunyászkodás váltotta fel? Ó, hogy az ijesztő erkölcsi romlás oly hirtelen tudott meghonosodni és oly súlyosan tudta megingatni az egykor tündöklő magyar becsületet!” Asbóth bölcseleti szintre emelten fogalmazta meg, hogy haza és haladás egysége a modernségben többé nem magától értetődő. Vajon mi az oka annak, hogy a haza és a haladás eszméje ilyen hamar, a kapitalizálódás kezdetén élesen szembekerülhetett egymással? A magyar nemzeteszme fundamentumát a keresztényi erkölcs kozmikus világképe adja. A legerkölcsösebb rend a legjobb rend. Azért a legerkölcsösebb, mert a legigazságosabb. Ez egyébként összhangban van az antik politikai gondolkodók elképzelésével, sokkal kevésbé a modern politikai gondolkodással, amely már nem juttat kitüntetett helyet a legjobb rend kérdésének. A modern politika eszménye a hatékonyság. A hatékony rend nem feltétlenül a legjobb rend. A baj még nagyobb, ha a rendszer nem is hatékony, vagyis nem igazából modern. Innentől kezdve minden összekeveredik: a botladozó haladás, hogy elrejtse igazi arcát, nemzetinek nevezi magát, az erkölcsi alapú kritika viszont ott is támadja a haladást, ahol csupán a modern hatékonyság akar megszületni.

Asbóth regénye az összekuszálódás előtti utolsó pillanatot ábrázolja, amikor haza és haladás ugyan már szembekerült egymással, de legalább önmagukkal még azonosak voltak. Ami ezután jött, az valóban költőt próbáló feladat volt. Ezzel a dilemmával viaskodott Ady Endre a századelőn és Babits a két háború között. Babits írja: „A kiváló költő gyakran konzervatívnak látszik, de valójában nem lehet konzervatív, még ha maga is hiszi magáról, hogy az. De viszont: a költő új ideált akar teremteni, és épp ezért nem lehet híve a mai többség ideáljának: a nagy költő mindig ellenzéki… Ilyen értelemben konzervatív és arisztokrata a művészet. Lehet tőle félteni egy politikai irány népszerűségét: nem lehet tőle félteni magát a haladást. A politikai irányok sohasem örökkévalók, és a művész túllát rajtuk. A politikai irányok idővel elvesztik varázsukat…” Asbóth és Babits ugyanazt mondja: a költő politizálhat ugyan, sőt politizáljon is, ha kell, de mindig az egyetemes szempontok nevében tegye azt. Asbóth János regénye azon írások közé tartozik, amelyek mindig a jövőben találhatnak visszhangra, mert a jelen soha nem érzi magára nézve érvényesnek. Ki tudja, szükség lesz-e arra, hogy valaki majd a jövőben fölébressze az álmok álmodóját, hogy megkérdezze: van-e nemzet?, van-e haladás?

 

Lánczi András