FÜSTPAMAT ÉS ÁRVÁCSKAÁRNYÉK

 

Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai
Illusztrálta Réber László
Móra, 1989. 102 oldal, 80 Ft

 

Recenzens, legyűrve amiatti aggodalmát, hogy komoly emberek infantilisnak tekintik, e helyütt jelenti be, hogy a fent nevezett könyvet már jó egy éve a kedvencei között tartja számon. De most meg attól tart, hogy nem nevetséges-e ezért feszengenie, amikor a szerző életművének szakértőjével (s rajongójával) – egy fogmosás megtörténtének tisztázása után – olyan értelmű közös álláspontot alakított ki, miszerint itt remek (egy) műről van szó.

Pedig e sorok írója annak idején azzal lapozta fel ezt a kötetet, bal karjára döntve a pizsamás szakértő fejét (mi? Bab Berci és a tünkány vagy kicsoda, az meg, apa, micsoda?), hogy lássuk csak, nem múlja-e alul önmagát a mester a klasszikussá vált A hétfejű tündér-hez (szakértő három éve a nagycsoportban Aromó nyulat alakította, figyelemkeltően), a bölcsen szép Berzsián és Dideki-hez vagy a Gyere haza, Mikkamakka! című örök érvényű példabeszédhez képest, amely, mondjuk, a kormányhatalmi tényezők (és egyéb válságstábok) figyelmébe most inkább ajánlható, mint valaha. Különben én, mondta hajdan a szakértő, értem ám, hogy mit mond Dömdödöm (aki, a gyengébbek kedvéért kell közbeszúrni, nem képes egyebet szólni, csak azt, ami a neve is), itt azt kiáltja, hogy undorítóak vagytok!

Hááát, dezsavűzött recenzens magában (mialatt hangosan olvasott), ímhol Bab Berci, a magányos, berzsiánosan depressziós, „náthában pácolt” hős, aki – uborkaorra miatt savanyú. Az uborka is megsavanyodik, a pálinka is megecetesedik, ha Bab Berci csak ránéz („Mit parancsolsz, savanyú gazdám?”, öltenek kart karba a képzettársítások), nem csoda, hogy hősünk bizalmatlanul a tóba hajítja a boszordér-tünkánytól kapott szelencét. De mibe, hogy embert próbáló kalandok során, különb-különb feladatokhoz felnőve, ilyen-olyan képességekkel megáldott, de más-más bajokkal nyűglődő barátokkal társulva megnemesülnek végtére mindahányan? S ez így is történt – mégsem olyanformán, ahogy recenzens kajánul tippelte, vagyis ahogy én kiókumlálni véltem.

Lázár Ervin fantáziája most is kimeríthetetlen, mesemondása utánozhatatlanul bájos, mint rendesen; ezúttal sem fekete-fehérre teremtett alakjai varázslatosak – vonásaik, motivációik mégis olyan árnyaltak és ismerősek, gondjaik pedig oly életszerűek, akár a magunkéi. S innen majd számtalan meglepetés, lényegre tapintó felismerés – s végső soron: megejtő szeretetfilozófia fakad.

Nuuszi Kuuszi folyton jajgat, mert amit varázsol, azon nyomban el is tűnik (tessék csak belegondolni!); Rév Zoli pedig, ha megüt valakit, az neki magának fáj és viszont, ami nagy baj, mert „az ember leginkább a barátaival és a szeretteivel verekszik”. Nem beszélve Lapázi Lopez ellentolvajnagyról, akinek a besurranós-betöréses ajándékozás a specialitása, de rajtaveszt: utolsó kedvezményezettje tömlöcbe vetteti. A bemutatkozó újabb és újabb hősök történetét egy-egy (fergeteges iróniával, ezért vidítóan megírt) szomorú végű, (ál)pesszimista mese mondja el, ilyesfajta tanulságokkal: „Megmondtam, hogy az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni.”

Itt mindjárt meg kell jegyezzem, hogy szakértőmet nem lehetett átejteni, mert átlátott a szitán. Részint szomorkásan kuncogva ismert rá mindannyiunkra, akik csak a mások kivetnivaló tulajdonságait vagyunk készek gyógyíttatni, teszem azt, Rimapénteki Rimai Péntekh, „a nagy kevercölő-kavarcoló” írjaival, de a magunkéit soha; tudta, hogy a mi világunk is kész poroszlókkal megóvni magát a Bab Bercihez hasonlatos jótevőktől; s látta, mit ér az olyan gondoskodás, mint Lembozó Lengubozóé, aki – csalódások megelőzése végett – egyszerűen elzárja a Fiút mindenki elöl. Az én szakértőm ugyanakkor tudatában volt annak, hogy nem ez az utolsó szó (megjön majd a jobbik ész, lesz miért latba vetni kinek-kinek az átkosan áldásos készségeit), s noha nem olvasott még Csehovot, mégis biztos volt benne, hogy ha valaki, mint Pálinkós Gyurka, mellékes és titkos költő létére repülőgépet is tud építeni, olyat, ami ideröpíthető – hát akkor az a masina az utolsó felvonásra, éppen amikor a legnagyobb szükség lesz rá, meg is fog érkezni. A csalódottak bizakodni fognak, a dutyiba vetettek szabadon szárnyalni, a sírók-rívók pedig (bánatukat és együttérzésüket egyébként tüneményesen tömör egyszerűséggel rajzolja meg az 57. oldalon Réber László, akinek e könyvvel kapcsolatos érdemeire méltatlan dolog zárójelben hívni fel a figyelmet) – fix, hogy kacagnak majd.

Világos volt tehát, hogy a könyvnek lesz egészmese-íve, még ha minden folytatás magában is megáll, sőt, ha egyik-másik nem tapad is szorosan a vezérszálhoz. (Ilyen Bab Berci költőien lejegyzett, felejthetetlen esete a kővel, „aki” virág akar lenni, majd mégis hervadni és elporladni vágyik – vagy a környezetvédő tézismese a motorizált Brwrw úrról, erről a telhetetlenül bírni és fogyasztani vágyó rémségről.) Hiszen a figurák a színrelépéstől a távozásig változnak, az érmeknek utóbb mutatkoznak meg a túlfelei. A patikusnak számos csalódáson kell túltennie magát, amíg majd eltekint a sikertelen csodanektár-változatoktól (amelyeket rendre megkóstol, de egyik sem eredményez olyan hatást, hogy Bab Bercit ne akarná úgy kivágni a lakásából, mint a sicc), hogy amikor hívni fogják, útra keljen. A pótapaságra tiszta szívvel vállalkozó kiérdemesült bohócnak pedig a felvértezetlen Fiúra váró veszedelem és szenvedélyes szerelem végül egyszerre kell hogy megmutassa az addig követett nevelési elvek csacskaságát. A félig-meddig tolvajok, iszogató klosárok, tócsába taposók, illemszegők és öklüknek parancsolni ritkán tudók ugyanúgy reálisan kültelki, mint ahogy elvarázsoltan mesebeli figuráinak szeretetreméltóságát is a könyv egészén át képes csak a szerző a végső felragyogtatásig emelni. A főhős, Bab Berci pedig hosszas kedélyhullámzások és rossz tapasztalatok után jut el addig, hogy agyafúrtsággal kombinált, szeretni való szelídítőkészséggel szálljon szembe a hiú gonoszsággal.

A fantasztikus sodrású utolsó mesében ugyanis efféle feladatok várnak rá. Ki kell szabadítania börtönéből Lapázi Lopezt, s meg kell keresnie a („na, hála istennek!”) megszökött Fiút, aki ráadásul éppen akkor esik szerelembe a sugárzó szépségű Bedebunk Sáriával, amikor minden nőszemély eszeveszetten rútítkozik, hiszen – ahogy kidoboltatott – fejvesztés terhe mellett kell valamennyinek ocsmányabbnak lennie Utolsó Szaurellánál, a világcsúf királynőnél. Sáriára tehát a pallos vár – megmenekülésének csodálatos története s a hősök tetteinek sora azonban itt most maradjon homályban.

Azon spekulálok, hogy tényleg így lehet: vagy olyan varázslók vagyunk, akik „az emberiség érdekében éjt nappallá téve” ügyködünk, csak éppen a karnyújtásnyira lévőket (meg magunkat) nehéz megváltanunk – vagy pedig olyan csőlátásosak, hogy nem látunk tovább a saját savanyú uborkánknál. Esetleg mindkétfélék egyszerre. Aztán a másik rejtőzködő, titkos költő jut az eszembe – aki maga volna a szerző. S ahogy az emlékezetes ízeket teremtő asszonynak egy-egy étele, süteménye vagy csókja – neki a bánata felejthetetlen. Berzsián költő „vízzeltelt-szarvasnyom szomorúságát” most szeméremből legalább fél tucat mesefigura lelkébe rejti. Olyan pálinkabutykosos, padlóra hamuzó, durva alakokba, mint a bánatvetélkedőt hirdető Rév Zoli például, aki Bab Berci világnagy szomorúságára ilyen érzéketlenül legyint: „Minden ilyen világlegnagyobbról előbb-utóbb kiderül, hogy piti kis vacak. A te bánatod is egy ködöcske csak, egy füstpamat, egy árvácskaárnyék.” Még jó, hogy – noha költőkről és hősökről van szó – utóbb tényleg csak kikászálódnak a szomorúságból, s a szeretetről szóló történetek szelleme éppúgy jókedvre derít majd, mint megunhatatlan szövegük.

S míg ilyenformán morfondírozok, szakértőm éppen azt pletykálja kortársnőjének, hogy képzeld, apáék egyik este a Bab Bercit olvasták fel egymásnak, és így dülöngéltek a röhögéstől!

 

Závada Pál