Závada Pál

A KIROV UTCAI TÁLCÁS

 

Vándor, szólítottalak meg öt éve, bár nem tudtam, hogy téged, ha a Dzerzsinszkij vagy a Turgenyev tér környékén bolyonganál, és rád törne az éhség, ne kerüld el a Kirov utcai tálcást! Ha bekukkantottál, ne siess tovább, intettelek, tanácsomat sima lapúhespirálfüzetben megtartva magamnak, sejtve talán, hogy hiába beszélnék, jobban jársz, ha nem keresel mást!

Mert megpróbálhatsz ugyan bejutni egy előkelőbb szálloda éttermébe is, folytattam, de az étel, amire ott az étlapon ráböksz, a kirovinál nem feltétlenül lesz ízletesebb, ellenben jelentősen többe fog kerülni. Kísérletet tehetsz valamely közkedveltebb, speciális konyhájú vendéglővel, de itt félórát-órát várakozhatsz az ajtónál, s az izgága csürhét, melynek tagja vagy, tányérsapkás kapuőr fogja fegyelmezni és gyakorlatoztatni, viszont sorra engedi be az utánad érkezőket, nem vagy te erre trenírozva! Nem biztos, szóltál volna itt közbe, ha mégis eléd tártam volna intelmeimet, hogy az ember ennek a cirkusznak olyan majma, akinek folyton csak azokat a gyakorlatokat jó ismételgetnie, amikre beidomították. Nem érzed, képedtem volna el, a szövegben rejlő iróniát? Ja, de érzem, bólogattál volna.

Ne tévesszenek meg a KAFÉ feliratú vendéglátóipari egységek sem, ne gondold, hogy itt majd kényelmesen elterpeszkedhetsz, kávézhatsz és füstölhetsz! Ezek többségében ugyanúgy sorakozni kell a pultok előtt, mint az étkezdékben, csak emitt maga a fogyasztás is állva történik, magas asztaloknál. A koszton, a kiszolgáláson mit sem javít, a szagon és a zsúfoltságon mit sem enyhít, ha a kafé éppen márványpadlós, körös-körül stukkós, esetleg fal- vagy plafonfestményes helyiség, felfegyverezve bronzkandeláberekkel, kovácsoltvas falikarokkal, kristályutánzat csillárokkal. Jó, majd vigyázok, nyugtattál volna meg. Van ugyan még a pirocsnaja, szűkítettem tovább az ajánlatokat, ahol a pirog mellé tejeskávét vagy teát adnak, de ez inkább uzsonnázóhely, megpihenni itt sem lehet. Ellenkezőleg: hosszú sort kell kivárni, fáradságosan tülekedni, állva habzsolni és sietve távozni.

Ne maradj továbbá ennivaló nélkül a kései órákban, kötöttem a lelkedre, kivált, ha például a Kijevi pályaudvar környékén járnál! Mert a Kijevszkaja Szálló éttermét zárva találod, én, itt a dátum is, 1985. október 21-én jártam így, s az esetet másnap délelőtt toldottam a szövegbe, és mire a roppant méretű, tornyos, többcsarnokú pályaudvaron megtalálod a restit, annak ajtajánál tömegverekedésnek lehetsz tanúja. Elkeseredett utasok esnek majd egymásnak, s nincs, aki eldöntse, ki utazott, várakozott, éhezett és szomjazott többet már aznap. Ezért rá kell fanyalodnod a tábori típusú hidegélelem-osztásra: állj be a csarnokban kígyózó sorba, s háromnegyed órán belül megkapod azt a kétujjnyi vastag felvágottat, amit a hozzá való kenyérrel együtt alumíniumfazekakból kapkodnak ki és csapnak a markodba az utasellátós nők. Ha bekebelezted vacsorádat, betérhetsz a nagycsarnok SZÓDAVÍZ jelzetű különtermébe, s itt három kopejka beejtése ellenében automatavizet ihatsz. Jó, ha mindez ellenjavallt, képzelem el sürgetésedet, akkor…?

Tarts ki tehát inkább a Kirov utcai tálcásnál, ha jót akarsz! Ne állj ellen az ablakra festett invitálásnak: LÁTOGASSA VENDÉGLŐNKET!, ne keltsenek benned bizalmatlanságot a nagy forgalomtól szenvedő portál összerugdosott, omló vakolatú falai, töredezett lépcsői, ne riasszon el a fájdalmas nyikordulással nyíló ajtó, a csontig koptatott küszöb és a betérők hulladéka, a tengernyi csikk, összegyűrt papír, fagylalttölcsér, banánhéj és köpés. Amikor én járok majd arra, nem lesz banán, jegyezted volna meg.

Lépjél be, és ne törődj a mellbevágó, tömény szaggal! Állj sorba a ruhatárnál, de ne tarts semmitől, az intézkedések itt gyorsak, szigorúak és pontosak, a ruhatárosi hivatal sem csak afféle teddide-teddoda embert kíván. A tálcáknál és evőeszközöknél már némi toporgás vár rád, ha csak nem vagy invalidus, illetőleg nem vettél tevékeny részt a nagy honvédő háború harcaiban, ez esetben soronkívüliséget élvezhetsz. Emelj le a stószról egy műanyag tálcát, s ne lepjen meg, hogy zsírosat tapintasz! Nem találsz kést, szemed se rebbenjen, tudnod kell, hogy a kés veszélyes fegyver, nem hagyható felelőtlenül szerteszét, baj lehet abból. Az emberi felelősségérzet, a tudati fejlettség és a társadalmi viszonyrendszer a termelőerők fejlődésével dinamikus kölcsönhatásban alakul. Csodák pedig nincsenek. Nincsenek? Pedig másra nem számíthatok, jövendöltél volna, válasz nélkül hagyva elképedő kérdéseimet.

Ha már a pultnál vagy, ne sokat spekulálj, ne bogarászd a gépelt étlap olvashatatlan példányát, s ne szagolgass, ne kérdezgess, mert nem leszel okosabb, és feltartván a sort, magadra haragíthatod az egész technológiai folyamatot! Feküdj inkább alá, csúfolódtál volna, s akkor komplikáció nélkül ledarál téged is. Mert nem tudhatod, eresztettem volna el megjegyzésedet a fülem mellett, hogy ha a nagykanalú-lapátozó, visszeres lábú asszonyságoktól megkérdezed, van-e valami egyéb is, összenevetnek-e avagy legorombítanak. Ragadd meg tehát a hozzád legközelebb eső tányért, helyezd a tálcádra, és csúszkálj a többiek után a pénztár felé! Szorítsd könyöködet az oldaladhoz, mert fellökhet egy-egy melletted elfurakodó, aki esetleg csak odaver a karodra, hogy állj félre, vagy a válladnál fogva arrébb tol, mert sietős a dolga. De ha nő volnál, szúrtad volna közbe, már ezt megelőzően félre kell ugranod, természetesen szemlesütve, bár lehet, hogy a tekintet elrejtését csak délebbre követelik meg tőlünk, képzelted volna magad elé a térkép vallási határvonalait.

Közben beleshetsz a konyhába, ajánlottam a figyelmedbe a számodra különösen mély benyomást ígérő élményt, és láthatod, odabenn szomorúbb a helyzet, mint ott, ahol te állsz, meg ahol majd leülhetsz. Bizony öregecske már ez a kotyvasztóüzem, csúnyán vedlenek a falai, a sűrű gőz átizzasztotta-szétrágta minden porcikáját. Megállíthatatlanul hullik a vakolat, lógnak a konyha belei: a törött, falból kilazult csaptelepek, zsíros lefolyók, rozsdarágott füstcsövek, tépett szigetelésű, kövérre bugyolált fűtőcsövek, szakadt bádogú szagelszívók, eldugult szellőzők. A mozaikpadló töredezett, vizes és csúszós, forgalmatlan vidékeken (a sarkokban, a lyukakban, a falak mellett, a tűzhelyek alatt) átzsírosodott kosz feketéllik, nincs takarítónő, aki ezzel már felvehetné a harcot. S ó, a fazekak! Mennyi egyforma, gyanús küllemű és tartalmú, a fogantyúkig barnára-feketére koszlott, súlyos alumíniumfazék! Színefelismerhetetlen zománclábasok, tepsik, kondérok, tartályok! Rozzant gáztűzhelyek, szobányi fekete sparherdok! A szétrázódott, tányércsörgető, szennylében úszó kis mosogatógép s a mellette csörömpölő konyhai kisegítőnők. A tűzhelyek körül és a kimérésnél forgolódó, viseltes műanyagokba bugyolált, gumicsizmás asszonyok, hányásra emlékeztető, szétkenődött foltokkal a hasukon! Ez ismerősen undorító, de talán nem veszélyes, titokzatoskodtál volna, arra gondolva, hogy nekem ezt szükségtelen és lehetetlen elmagyaráznod.

Helyezd készenlétbe a pénzedet: egy rubel körüli összeget fogsz fizetni, ha levest, főételt, kompótlét és kenyeret vettél. Legyen apród is, s ne nézd az ötkopejkást nagyobb pénznek a feleakkora tizenötösnél vagy húszasnál! Egyébként a vásárláshoz mindig készítsd elő a szükséges szavakat, mert a toporgás, dadogás, mutogatás szigorú megrovásban részesülhet! Ó, ne félj, az élet hamar megtanítja neked a nyelvet, szóltál volna közbe, bámulatos, hogy az ember miféle közlésekre válik képessé szükség esetén!

Ha fizettél, ülj le gyorsan az első szabad helyre, de lehetőleg szembe a terem végi mozaikfallal. Egyrészt gyönyörködhetsz ebben az élénk színekben pompázó, vízparti tájat ábrázoló alkotásban, másrészt szemmel tarthatod a hátsó pultnál tömörülő második sort, mikor rövidül meg kissé. Ugyanis itt adják a sört. Nem szeretem a sört, szögezted volna le, annyira én sem, magyaráztam volna, a sör itt inkább példaértékű, vagyis jelez valamit.

Mert lám, ez az, ami nem mindennapi különlegessége a Kirov utcai tálcásnak: itt sörözhetsz is. Tudnod kell, hogy ezen a tájon komolyan felvették a harcot az alkoholizmus ellen, s nem kizárólag az iszákosi inputtal veszkődnek, hanem a kereskedelmi-vendéglátóipari alkohol-output ütőerén is rajta tartják az ujjukat. Magad is megértheted a kézenfekvő magyarázatot: Mi lenne, ha úton-útfélen szeszt szopogatnának az emberek? A sok mulasztás, baleset, betegség, restség meg a családi bajok! Ezért ne zúgolódj, ha valamely boltnál, ahol bort vagy vodkát kezdenek osztani, félutcányi sort találsz; ne csodálkozz, hogy felszámolják az erjesztett kenyérsört, a kvaszt kimérő lajtokat és kioszkokat; ne morogj, ha a pincér az ebédhez csak Bajkál üdítőt hoz, ne értetlenkedj, ha az étlapon a borok, sörök, tömény italok sorai végig ki vannak ikszelve; és értékeld, hogy a pizzavendéglőben vörösbort, a fagylaltbárban pezsgőt, egy-egy kivételes étteremben, de csak ha eszel is, sört kaphatsz, és ne kérj mást! Vodkát és konyakot pedig inkább csak a külföldiek megkopasztására létesült szállodai bárokban kaphatnál, az elvárható ár többszöröséért. 1990 májusában, Bucharában már ott sem, telt volna ki belőled talán még ez a szemtelenül pontos előrejelzés is. De a vodka még hagyján, az ásványvizet is alig lehet majd összelopkodni az éttermi asztalokról, pedig az enyémmel szomszédos Inturiszt Szállóba is át fogok szökni, előre sejtve, hogy muszáj innivalót gyűjtenem, ha nem akarok majd kiszáradni az ágyon. Milyen ágyon?, kérdeztem volna bambán.

Ezért áldd a szerencsédet, hogy a főváros Kirov utcájába vezetett, mert itt leülhetsz, sört ihatsz és bámészkodhatsz. Előbb azonban kanalazd ki gyorsan langyos káposztalevesedet, aztán ügyeskedd szét kanállal és villával a pürében fürdő húsdarabkákat! Kenyérrel meg kézzel is segíthetsz, nem fog senki modortalannak tartani. De te se ütközzél meg azon, ha veled szemben sem hág a tetőfokára az etikett, s egy-egy öltönyös, mintás inges, ezüsttel átszőtt nyakkendős, hajtókában jelvényes atyafi a söre mellől csendesen a padlóra köp.

Kést csak a legvégső esetben kérjél, mert ez jó szándék esetén is meglehetősen komplikált dolog. Először, magad is tudod, hogy hiába, elküldhetnek az evőeszköz-tartóhoz, aztán az ügyeletesasztalnál posztoló hölgyhöz, de neki kisebb gondja is nagyobb lesz annál. Ehelyett inkább keresd meg a legkevésbé mogorvának látszó leszedőnőt, és tárd elé őszintén problémádat! Ez végre hasznos tanács, mondtad volna. Abból kell kiindulni, hogy a tiédnél a hivatal legapróbb ügyecskéje is fontosabb, fejtegetted volna, talán nem ilyen tudálékosan, s mindenki hivatalos személy, aki, meggyőződésből vagy mert fél, nem tehet semmit. Ezért el kell vele feledtetni egy pillanatra kilétét, s például bátorítani tanácsos. Ahogy majd nekem kell a szobaasszonyt, az orvost, a repülőjegyes nőt… S én már meg sem kérdeztem volna tőled, kik lesznek ezek. Hanem ha megszán, folytattam, kölcsönadja saját kését a kötényzsebéből. Recézett műanyag kés lesz az, nyiszálni mindazonáltal lehet vele. Egyél gyorsan, de óvatosan bánj az alumíniumvillával, mert elhajlik, s a mártástól mocskosan (mert papírszalvéta sincsen) nehéz feladat lesz kiegyengetni. Idd meg a kompótlét, kanalazd ki a pohárból a szőlőszemeket, add vissza a kést, és megint sorba állhatsz: a sörért.

Itt nem olyan gördülékeny az üzletmenet, mert főtt tojást, felvágottdarabokat és süteményt is lehet kérni a sör mellé, s a kalkuláció nem gépesített. Egy golyós számolót tologat, sebesen hadarva a számokat, az itt tevékenykedő bizalmi posztos, szőke kontyos, kövér asszonyság, aki amellett, hogy kiszolgál, mér, számol, pénzt vesz el, visszaad, ládákat, tepsiket pakol és üveget cserél, rád néz, s megítéli, kaphatsz-e sört, és ha igen, mennyit. Állnia kell a sarat a kiszáradt torkú, hangoskodó férfihaddal szemben, s ha megunja, közli, hogy nincs több, és hátramegy rakosgatni. Ebédidőt tart fél négytől fél ötig, hamarabb kezdi és tovább húzza, ezért itt se akarj három és öt között sörözni, s ne mutasd neki az órádat, mert kijön a pult elé, és takarítás címén szó szerint kiseprűz a piacáról, sorstársaiddal egyetemben. Ne hivatkozz vendég mivoltodra, hmm, sóhajtottál volna e helyütt messzire nézve, s ne akard úgy beállítani, mint ha a pénzedért ő téged kiszolgálni tartozna, ne feledd, hogy a szolgáltatásban dolgozó bizonyos tekintetben hatósági személy is egyben.

Ha szerencsésen kezedben a sör, vegyél el a nagybani szamovár melletti asztalról egy teáspoharat, és telepedj le, ha van még hová. Most már ráérsz, nézz körül! Figyeld meg alaposan a vibráló korunkat idéző mozaik faliképet, ámulj el méretein, és ne fintorogj! Emlékezz arra, hogy vajon jobb-e állni a Moszkva Szálló földszinti gyorsbüféjében, szemben azzal a sárga-mogyorószín-vörös, márvány a márványban berakásos mozaikkal, amely a Bolsoj Színházat ábrázolja, tetején a négy ágaskodó lóval s a falikép bal sarkában a vörös betűs felirattal: KISGYERMEKESEKNEK ÉS INVALIDUSOKNAK. S akkor rájössz, hogy nincs jobb a Kirov utcai tálcásnál.

Nézd, magyaráztad volna, értem én ezt, de most már negyedszer szögezed le, hogy legjobb, ha az ember nem szaladgál mindenfelé, mert akkor bajba kerül. És valljuk be, hogy ezt tulajdonképpen így is gondolod. De akkor mi végre neked az út akár a Kirov utcáig is? Hogy idegen lehessek, hogy fekhessek egy szállodai ágyon, amíg el nem kell indulnom az étkezdébe, felelhettem volna. De nekem dolgom lesz, és el fogok menni, néztél volna a szemembe. És mit vársz attól, emeltem volna meg a hangomat, ha fogod magad… Felismerést, találkozást, megvilágosodást, vágtad volna rá rögtön, ha szavakat akarsz! De miért onnan, miért ott?, értetlenkedtem volna. Mondtam, mondtad volna, hogy utazni fogok majd, és nem állok meg, már bocsánat, a Kirov utcánál!

Szép, nagy étkezde ez. Tíz ablaka nyílik az utcára, ebből négy kirakatméretű, kibámulhatsz rajtuk a szemközti boltokra, az AGITPUNKT cégtáblájú, titokzatos irodára, az utcai nyüzsgésre. Felfigyelhetsz a kintről belesők szemében, sörösüveged láttán, a boldog felismerésre, láthatod, hogy csitri lányok tanakodnak, betérjenek-e, észrevehetsz férjét az ablak elől elrángató bosszús asszonyt és gondterhelt bevásárlókat, akiknek szatyrai kemény megpróbáltatást jelentő beszerzőutakról árulkodnak. S lásd be, hogy jó dolgod van, ráérősen figyelhetsz.

Megszámolhatod az asztalokat, kettő-kettő van egymás mellé tolva, két sorban tizenkét-tizenkét ilyen dupla asztal kapott helyet, száznegyvennégy ember ülhet le egyszerre. A székek kényelmesek, párnázottak, noha egyik-másik igen mocskos. Ahogy persze az asztalok meg a padló is, hisz nem múzeum ez, hanem a tevékeny életnek tere. Asztalterítő nincsen, de hát hogy is maszatolnák végig másként az asztallapokat a leszedőnők, néha még a tányérod mellé is odacsapva, a könyököd alá is benyúlva? Végignézhetsz az itt is foltosodó, málló falakon, láthatod, hogy a pult felőli oldalon viszont megadták a módját, párnázott, piros műbőr huzatos a falborítás. Benézhetsz az ügyeletesi asztal melletti, kitárt ajtajú irodába. Ott találod a lepedőnyi ívek, kimutatások számoszlopai fölé görnyedő vezetőnőt, feje fölött vörös felirat hirdeti a munka minőségének és hatékonyságának fontosságát.

Díszletek, mondtad volna, felületek tapasztalása. De ami történik, alakot ölt, mozdul, beszél… Emberek is színre fognak lépni, várd csak ki, ígértem volna. Nem erre gondolok, fordítottad volna félre a fejed, a puszta kő is megszólalhat, egy kettétört ágacskától is sírva fakadhatok.

De te csak sörözz nyugodtan! Belebámulhatsz a szomszéd asztalnál ülő, durván szőkített, fiatal nő kelttészta-arcába, elképzelheted, hogy fakósárga hajának üveggyapot-sprőd tapintása lehet, látod majd, hogy feketével mázolt lusta szemével ritkán és renyhén tekint, hogy állandóan álmos, arról fog panaszkodni a zsebeiben idegesen turkáló, gyufaszálat rágó férjének. Ezek folyton hidrogénezik, szóltál volna ki a szád szegletébe emelt cigaretta mellől, a fellobbanó gyufaláng mögül, a fejüket.

Kávé nincs?, kérdezhetnéd naivan, képzeltem el, mi az, amit hiányolnál, de jobb, ha tudod, ahogy mondani szokás, ez nem az a hely, ahol kávé nincs. Az a kávézó. És ott bosszankodj azon is, ha dohányos vagy, hogy nem cigarettázhatsz olyan vendéglátóipari egységekben sem, ahol nem étkeznek. NÁLUNK NEM DOHÁNYOZNAK, olvashatod minden falon, esetleg csak így: NYE KURITY! S kivételt még annyit sem találsz, mint a szeszmentesség terén. Elgondolkodhatsz, hisz valóban, orrot turkálni, köpködni, szellenteni és szükséget végezni sem szokás nyilvános helyen. Ki-ki intézze a félreesőkön, ahol tudja. És rajtakapottan olvashatod a vécében is: TILOS A DOHÁNYZÁS! Ezért ott torlódnak fel a bagósok a küszöbökön, lépcsők alján, kapualjakban, boltok, hivatalok, metróállomások bejáratánál, és csikkel vastagon belepett terepet hagynak maguk után. De a Kirov utcai asztalnál ne is gondolj kávéra meg cigarettára, koncentrálj a sörre, amely megadatott neked!

Hát, a sörtől eltekintve épp ezeket a szavakat is lehet használni, mondtad volna, és akkor én úgy mondanám, fűzted volna tovább, hogy mint képzelő koncentrálj arra, ami megadatott neked: arra a képzeletre, amelynek talán ezért és most lesz érkezése valóságosan érzékelhetővé válni. Meredten néztelek volna.

Képzelj szenvedélyesen, de ne akarj nagyon, fordítottad volna felém arcodat ezzel az inkább önmagadnak szánt csöndes felszólítással. S én rögtön arra gondoltam volna, hogy talán most szeretnél kiülni a világ valamelyik sarkán a legmagasabb sziklára, hogy jó közel lehess, egyedül. Mert akkor, ha nem is tudván, de már tudtad. Ezért most, amikor már két hét is eltelt azóta, hogy kivittelek a repülőtérre, s rólad várva hírt, beszélgetéseket képzelek a régi intelmek sorai közé, akár a jövőbe átnyúló utalásokat is tulajdoníthatok neked. Mert a leendő ott volt körülötted a levegőben, néha meg is érintetted egy-egy szóval, mint akinek a nyelve hegyén van, de végül más mondja ki. Egy váratlan telefonon keresztül azt, hogy itt a lehetőség, azonnal kell dönteni, máris kell indulni az üzbegisztáni Bucharába, kőszobrásztelepre. S még szinte el sem ismételtük, majdnem egybehangzóan, amit ilyenkor illik, hogy persze, ilyen lehetőséget vétek volna, hiszen, kaptad elő az útikönyveket, miket lehet ott, s egyébként is mióta meg mennyire, és már el is repültél.

Vándor, vettem elő, a hajnali repülőteret magam mögött hagyva, itthon ezt a füzetszöveget újra, talán mert ez volt az egyetlen megfogható tapasztalatom arról az országról, de hát az nem is az az országi, viszont most már tudtam, hogy a címzett te vagy.

S ne hiányold a zeneszolgáltatást sem! Gondolj bele, tényleg hiányzik-e neked az, hogy Szu-zá-na, Szu-zána, Szuzána, így ordítsák a mikrofonba az internacionális sláger refrénjét, népiesen gyorsuló ritmusban, karjukkal hajtva, lábukkal toppantva a taktust a lilazakós-ezüstgallérosok, amikor már táncra perdül ifjú és vén, amikor a sárga mintás, hónaljban és a lecsúszott nadrágok fölött kivillanó ülephajlatok környékén átizzadt ingek megszabadulnak az öltönyzakóktól, s a dzsörzékosztümök szorításán mellben meg csípőben is oldanak, és rengő hasakon kigombolt szoknyákat félúton elakadó cipzárak tartanak csak? Dudorássz inkább magadban!

Meg fütyülni kell, hogy ne féljünk. Hogy eltüntessük a sötétséget egymás szeméből, ahogy nekünk kellett volna az utolsó napon. Amikor képtelenek voltunk hangzó szavakat lehasítani a néma beszéd kőtömbjéből. Végre nekem, csakis fegyelmezetlenségből, sikerült. Belekérdeztem egyet a csöndbe, és ha mi most itt utoljára…? Ahogyan ővele szombaton este, amikor csak annyit mondott, hogy elfáradt, hazamennek, és most már azt a tekintetét utolsóként hagyta hátra nekünk…? Te máris indulsz, őt még el sem temettük. Hogy elmész, azt hittem, ó, vele viszont mennyi időnk lesz, és mennyi kell is, lassan, tematikusan beszélgető férfi barátoknak! Most ez a két, micsoda is, eltávozás, szólalt meg belőlem az önsajnálat, sok egyszerre. De te legalább…? Jövök, itt leszek, és itt talállak, néztél magad elé. Ültél mellettem, és már utaztál, nem óhajtva, hogy távolodó alakodat akár csak szemmel is kövessem, habár a tekintet, akartam vagy nem, mint zuhanó súly esett úgyis mindig ugyanoda: képzelni a kékesre borotvált arcot, a sötéten égő szemet, a magas, vékony testet.

Tűnjél derűsnek, ám titokzatosnak, s elegyedj szóba, ez ugyan kinek való programajánlat lehetne, az asztal túloldalán egymagában söröző, vércsetekintetű, rövid hajú, nyúlánk-izmos nővel. Művészitorna-edző lesz, kijevi, aki épp kiszállásra kíséri el a férjét, kamangyirovka a kulcsszó, hogy végigjárhassa a fővárosi boltokat. Órákon át fog beszélni, később friss levegőre vágyik majd, este tíz felé az utcasarokról fogja felhívni a férjét a rokonoknál, nincs több tizenötösöm, Mitya, ne ordibálj!, ordítja majd a kagylóba. Foglalják a soromat, rohanok vissza, neked!, igen, olasz férficipőt fognak osztani, mi?, hülye, persze hogy mutatták, fehér félcipő kis bojtokkal, veszi majd elő nejlonszatyrából, megnézi, és úgy jellemzi a portékát. Közben rád néz, s alig tudja majd izgatott kuncogását visszafojtani, persze hogy bezárt már, mért, mit gondoltál, hátul várunk a raktárnál… Mit tudom én, reggelig, löki majd vissza a telefonkagylót, és harsány kacagásba fog.

Ha egyebeken nem csodálkozol majd, folytattam, amit veled, a címzettel végül mégsem osztottam meg, ne lepjenek meg az áruértékesítés és -beszerzés talán szokatlannak tűnő formái sem. Menjél színházba, s meglátod, hogy az előcsarnokban, ahol az első szünetben még csak egy cukorkaárus árválkodott, a második felvonásról kitóduló, estélyi ruhás hölgyek RIBA! felkiáltással pillanatok alatt oszlopalakzatba sorakoznak, mert egy fehér köpenyes, őrmesterhangú asszony, levet eresztő deszkaládákból, sebtében odatelepített asztalra, mint szorító ölelésekből ívbe feszülve, vergődve menekülő leánytesteket, termetes halakat csap ki, csomagol Pravdába, s dug a nagyestélyisek csupasz hóna alá. A váratlan rohammal rájuk tört öröm a nők arcán borzongató kéjjel hullámzik át, s csak a harmadik felvonás izgatottan ficánkoló nézőterén okoz majd némi gondot.

Ilyen meglepetések a Kirov utcában sohasem érnek. És épp ezért fogod kedvelni kedvenc étkezdédet, mert megbízható és kiszámítható. Ezt a bosszantó mondatot sem hoztam, szerencsére, a tudomásodra, és már nem is fogom, mert az ütemterv szerint túl vagy a három tranzitnapodon a fővárosban, anélkül hogy, bár alkalmasint karnyújtásnyira bolyongtál tőle, betévedtél volna a Kirov utcába, amelyre egyáltalán nem hívtam fel a figyelmedet; majd újra felszálltál, nyilván valami vaslétrán megközelíthető, rángatózva imbolygó, repülő autóbusszal, hogy az égi közelséget kihasználhasd titkos társalgásra, ahogy elképzellek, behunyt szemmel és ölbe eresztett kézzel, hogy aztán alámerüljél a kiszámíthatatlan és meglepetéseket tartogató üzbegisztáni világban, amit feltehetőleg éppen ezért készültél kedvelni.

S annak ellenére, hogy valóban minden oldalról előre belőhető, vagy talán épp ezért, ne lépj e szívednek kedves étkezde mellékhelyiségébe! Noha ebben a műfajban annyi mindent tapasztaltál már, hogy joggal véled úgy, téged meglepetés nem érhet, gondolj inkább a Csisztoprudní bulvár első osztályú éttermének leszakadt ajtajú, kidőlt csészéjű, öblös torkú, sokat próbált klozetjére, szállítsd le a színvonalat néhány kategóriával, s akkor magad elé képzelheted a Kirov utcai tálcást hátulnézetből is. Nem kell mindent kipróbálnod!

Ezen az óva intő mondaton nyilván nem ugyanazt értettük volna, az elutazásod utáni huszonegyedik napon azonban megtudtam, hogy legalábbis a különféle titkos növényekből és zsiradékokból összegyúrt, házilagos kivitelű, nyelv alá helyezendő kábítószerlabdacsokat szerinted sem kell kipróbálni. Azt a húsz napot mintha víz alatt töltöttem volna, keszonnyomás alatt, és vagy föntről felejtették el megrázni a kötelet, hogy most már kijöhetek, vagy én veszítettem el a felbukkanás mikéntjének tudását, de úgy éreztem, egy örökkévalóság óta ülök lenn. Pedig mi az a húsz nap az ő ezentúli idejéhez képest, mert ezek a napok a temetés napjaival kezdődtek, és mi ez a keszon az övéhez képest, vagy mije is van most már. De még a te idődhöz és kiszakadtságodhoz képest is ugyanezekben a napokban, amelyekről, miután végeláthatatlannak tetsző ideig nem jött rólad semmi hír, a huszonegyedik napon érkezett első bucharai leveledből értesülhettem. A levelet, a dátum szerint, éppen a temetés napján és másnapján írtad, az addigi történéseket szinte óráról órára felsorolva; innen tudom, hogy a hajnali megérkezést és a gyors szállodai reggelit követően, mintha csak röpke terepszemléről volna szó, hirtelen buszba tereltek benneteket, s háromszáz kilométernyi hányattatás után, tekintet nélkül a századik kilométernél megérkezett és elláthatatlan mensesedre, egy „kétségbeejtően szép” márványbányában éppen akkor szólítottak fel arra, hogy válasszál követ, amikor mi a még kitárt sírba utoljára néztünk le. Csak álltunk mindnyájan, veled együtt, a szakadék partján. Te a kezedbe könyvet képzeltél, abból olvastad, hogy „segíts élni bennünket, ha másként nem, kezed halálon túli, utánozhatatlanul, egyedül a holtaknak kijáró szelíd útmutatásával: hogy lépjünk be, s járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust…”.

Ezekben a napokban kezdtem el társalogni veled a Kirov utcai spirálfüzet üresen maradt bal oldalain, s a leveled megérkezése után erősödött meg bennem a gyanú, hogy elindultál világot látni, de megpróbáltatás lesz ebből. Ha nem tudtál márványt választani, vonták össze, mint írod, az illetékes szemöldököt, kapsz még egy lehetőséget a gránitbányában, de szobornak, próbáltad megérteni az ukázt, ha puszta körmöddel vájod is ki, lenni kell! A végén még tényleg faragnom kell valamit, közlöd megszeppenve. A kiküldetés az nem lebzselés, a kőbánya-lágerben nincs üdülés, csattog egy távolodó vonat.

Gondold meg tehát, olvastam magamnak tovább a Kirov utcai jegyzeteket, hogy mi a dolgod, és mi az, amitől eltekinthetsz! Hogyha, bocsánat a kifejezésért, de tegyük fel, szociológus lennél, eszedbe ne jusson testvérintézményed irodáit ostromolni tanult kollégák értő eszmefuttatásaiért, sikertelenül fogsz járni. S nem másért, csakis a tudomány fellegvárának fizikai megközelíthetetlensége miatt, mert kizárólag az idegenszaghoz már hozzászoktatott lenti szobácskában kerülhet találkozóra sor, a reszortos révén előre egyeztetett tárgyalópartnerekkel. Ha netán a kapcsolatépítési illetékes figyelmének kijátszásával felszöknél a tiltott lépcsőkön, s hívatlanul nyitnál be a titkok szobáiba, kétségbeesetten fognak kituszkolni még arról a folyosóról is. Ezért ne erőltess intézményes formákat, randevúzz érdeklődésedre számot tartó pályatársakkal inkább rejtett kapualjakban, parkok ölén és egyebütt! De kézenfekvőbb, ha nem forszírozod a szakmai kontaktust, tedd magad szabaddá, kószálj lazán! S belátod majd, hogy ha valahol, a Kirov utcai tálcásban érdemes részvevőként figyelned és interjúznod is. Azonban mindezt mellőzni – ugyancsak itt a legjobb.

A leveled szerint a te szabadságod abban, hogy mit tehetsz s kinek a társaságában, bizony korlátozottnak ígérkezik. Az első percektől muszáj volt csatlakoznod, kommunikálnod, részt venned. Komisszárokról, hivataliakról, delegált kollégákról, halaszthatatlan teendőkről írsz, igaz, nem háborogsz. De felcsillan a szemed, amikor a bányából visszafelé jövet a sivatagi sivárságot egy patak és némi növényzet szakítja meg, itt kiszálltok egy medreszénél. A faluban a teázó előtt „ágyakon” ücsörgő férfiak iszogatnak, dámajátékot játszanak, bekapkodják a labdacsokat s köpködnek. Másnap kiszöksz a bucharai óvárosba, beszámolsz arról, hogy lefényképezted az Ark nevű várat, amelynek kapuja előtt az emír még a századfordulón is nyilvánosan fejeztetett le minden tizedik parasztot egy lázadást követően. Betérsz egy mecsetbe, ahol az imádkozók úgy érintik homlokukat az épület faragott-kirakott faldíszítéseihez, mint akik az emberi kéz által megteremtett szépségnek hódolnak, de az udvaron kidőlt évszázados fatörzs is imádat tárgya. Az utolsó kán nyári palotája, a Mohi-Hosza ellenben, mint írod, már az elbizonytalanodás idejéből való, „plump és esetlen maradt” a maga stukkóival, berakott tükreivel, lenyűgözőnek szánt díszítésével. Aztán a női sorsra térsz rá, kezdve azon, hogy magad is bugyogónadrágban, nyakig gombolt ingben, fejedre-arcodra tekert kendőben jársz a forró homokfúvásban. Az út menti földeken és falvakban mindenfelé csak nők robotolnak, az ő dolguk az élelemszerzés a városokban is. A teázóban szétterített, laposra vasalt csirkét árulnak, olajban kisütve. Saslikot esztek salátával.

Sétálgass kicsit az Arbatban, kerül a szemem elé jobboldalt ez a bekezdés, kerülj a hátsó utcácskák, pincelejáratok, raktárodúk, a pusztuló házak alján tátongó beszakadt barlangok felé, a hulladékhegyek közé! Ne ijedj meg, ha szürkületkor kihalt sikátorok mélyéről fürge patkányként surran el a fal tövén egy-egy fejkendős alak, nyomában visító kölykökkel. Ejtsd útba most is az ismerős utcát, nézd meg jól az étkezdéd ajtaja körül sompolygó kendős-nyaktalan, görbére bugyolált, krumpli alakú öregasszonyokat! Láthatod majd, hogy igazi kartoskák ők, akiket a naponként újra és újra kitűzött cél, az éhes öreganyácskák krumpli-álma, a maga képére formált. Ha megállnál a sötétben valamelyik batyu mellett, hajolj a végéhez, és szólítsd meg: nu sto?, kak gyelá?, vagy valahogy így, esetleg csak emeld meg álladat kérdőn, hogy hm?, de inkább mégse szólj semmit, ne kérdezz, és ha lehet, ne interjúzzál!

Megjött a második leveled, amely, többször végigolvastam, igen különös. Kezdődik azzal, hogy „megismerkedtem egy madárral, a neve indiaiul majna, üzbégül szkvarjec”, hosszan részletezed színét, formáját, viselkedését, hogy miként jelenik meg a párja, s e kettő hogyan teper le és ütlegel csőrével félholtra egy harmadikat, ezt nézed az ablakból döbbenten, három oldalon keresztül. Majd rátérsz egy furcsa, tüskés növényre, a sivatagi utak egyetlen teveeledelére, azon elmélkedsz, hogy a házak tetején száraz füvek lengedeznek, mint csecsemőelefánt hátán a szőr, s hogy itt olyan apró minden háziállat, mintha kiszikkadtak volna a melegben. Azután az értékvesztéses divatról értekezel, a csipkés álomvilág ízléstelenségének tobzódásáról, a szállodában üvöltő lambadáról, az ezeregyéjszakás cifra öltözékek rózsaszín műanyagokká zülléséről és a rikítóan színes, talmi anyagú ruhákról („a selyemhernyó-tenyésztés fellegvárában hódít a műszál”). Végül mint „ezernyi lábadozó beteget” írod le a helybelieket: a nőkön kasmírkendők, steppelt pongyolák alól kikandikáló rózsás pizsamák, a férfiakon csíkos „fürdőköpenyek”, a „beteglátogatók” viszont ünneplőt húztak, kihízott öltönyt fehér inggel… Minél tovább olvasom, annál gyanúsabb. Sehol egy szó arról, hogy mikor mi történt veled, semmi zsúfolt program, lótás-futás, ehelyett ráérős, ablakon kibámulós elmélkedések, könnyed hangú leplezések. Meg egy homályos utalás arra, hogy az előző napokban az étteremben és a hallban óvatosnak kellett lenned.

S jobb, ha nem ismerkedsz másutt sem! Különösen szálláshelyed, mondjuk, az Akademicseszkij Hotel éttermében nem kéne ilyesmivel próbálkoznod, mégis meg fogod reszkírozni. Nevetséges, ez sem neked szól. A kockázatvállalásnak meg azóta olyan távlatai nyíltak ott, gondolom, mesélhetnél. Mindegy, tovább! Egyszer beülsz, késő este lesz, arra gondolsz, hogy legalább nem kell hazaközlekedned, s talán szóba elegyedhetsz emberekkel. Nem bámészkodhatsz napestig egymagadban, úton vagy, honnan tudod meg különben, hogy mi a helyzet. Tényleg, honnan is másképp, szánod rá magad az érdeklődő kérdések megformálására, miután vodkát rendeltél, s váratlanul odaült az asztalodhoz két nő, egy fekete ruhás szőke és egy vörös ruhás barna. Sokat nem fognak beszélni, néha unalmat kifejező grimaszt váltanak egymással, te kérdezd meg, ismerik-e a Kirov utcát, vonogatni fogják csupasz vállukat és húzogatni rúzsos szájukat. Az asztalhoz ül két-három fiatalember is, egy keveset táncolsz majd a barna nővel, aztán valutaügyekről szövegelnek, egy fiút miniszter-helyettes apjának korrumpálására biztatnak, akkor meglehetősen ittasak lesznek már. Amikor a fekete ruhás szőke hív majd táncolni, már zárni készülnek a pincérek. Az utolsó taktusok alatt összekapja magát a társaság, a nő elköszön, a vécébe vagy a konyhába fog sietni, te meg a széken lógó táskádért nyúlnál, de nem találod sehol. Kirohansz az utcára, a hátul szállingózókat akarod faggatni, de kiröhögnek. Visszafutsz az étterembe, hívatod a főnököt, és üvöltözni fogsz, mert gyanút fogtál: túl gördülékenyen hajtották végre a zárórát. Fenyegetőzöl, mész a portáshoz, megadod a szobaszámod, intézkedjenek, mert megbánják. Azt fogod kiabálni, hogy aljas bűnpártolók, tolvajok, cinkosok!, ilyen szavak fognak, ha hiszed, ha nem, eszedbe jutni ezen a nyelven. Aztán felmégy a szobádba, lesz, ami lesz. Vetkőzöl, amikor kopogtatás nélkül betódul az éttermi stáb, legalább kilenc fővel, ebből három nő, akik azonnal melléd fognak ülni az ágyra, hogy vigasztaljanak és megnyugtassanak: Meglett a táska, nyújtja a főnök, nézd csak meg, búgja majd a füledbe az egyik pincérnő, hátradőlve. Csak a pénz fog hiányozni a tárcából, az szerencsére kevés volt (lesz) benne, az iratok meglesznek, a táska a sarokasztal alá volt bedobva, szól majd a mese. Ez kizárt, mert ott nézted, mondod nekik, de mindnyájan tudjátok, hogy ez most már mindegy, ezek el is kezdenek kitolatni. Két nő nem indul majd, sőt lejjebb csúsznak az ágyon, egyforma, nagy mintás, fekete harisnyanadrág lesz rajtuk, buggyant, alkoholos lehelettől szaglanak, te kimenekülsz közülük, hogy ablakot nyithass. Végül hirtelen fordulj feléjük, s ordítva kérdezd meg, tudják-e, ki volt az a Kirov?, és ők riadtan, futva fognak távozni.

Már hatodik napja nem jön levél, már nyolcadik, tizenegyedik napja. Az első borítékodon szereplő címre írtam ugyan, de telefon, telefonszám nincs, táviratomra nem jött válasz. Most nem írok (csupa kérdőjeleket minek küldjek háromhetes útra?), és a füzetbe is csak ennyit. Mi van már? Mondja a rádió, hogy arrafelé valami határokon lőnek, nemzeti kisebbségi alapon, de talán nem olyan közel. Zárlat, megmoccanási tilalom?

Nekiülök a moszkvai telefonszámoknak. A hivataliak reménytelenek, de a harmadik telefonnap délutánján egy műteremben váratlanul felveszik a kagylót. A neves szobrász az, és azonnal azt mondja, amit nem tudok rögtön felfogni, pedig minden szót értek: Ott ülsz nála. Kicsoda? Te? Jaj, sóhajtja egy távoli ismerős, mégis a te hangodon, itt vagyok végre, úgy voltam, mint Csehovnál a nővérek, ah, Moszkva…! Csak egyszer már! Semmit sem értek, te vagy az?, kapkodom a levegőt, és megrázom a kagylót, hol vagy? Hisz volna még egy csomó időd, van valami?, faggatlak. Holnap megyek haza, vágod ki diadalmasan. Jó. Hú, ez jó, mondom, de… nincs semmi baj? Semmi, majd… Kicsit magyarázod, hogy nem lett szobor, és körülményes volt az elindulás, és te kérdezed, mi újság itthon. De mi van, mondd már!, szegezlek oda mégis a saját kérdésemhez, hallod? Semmi… Nem hiszem, beszélj már! Kicsit… nem érdekes, beteg voltam, bélfertőzés, de most nem akarom, hogy a telefonszámlája… De hiszen én hívtam!, kiabálok. A holnap délutáni géppel jövök, hadarod, és már úgy… na, most csók, szia!, és lecsapod.

Ha támasztod még a falat a bejárat málló lépcsője mellett, javítgatok bele a régi, félbehagyott szöveg folytatásaként az előző napokban, öt év után hozzátoldott mondatokba a spirálfüzet jobb oldalán, sötétedés után megjelenik hosszú, rongyos kabátban egy öregember. Derékig érő, csimbókos fürtökké összetapadt, piszkosszürke szakállt fog viselni, s a nyakában (talán saját kezűleg) faragott, tenyérnyi fakereszt lesz, korpusszal. Aggszakáll. Azt írod, a medreszék körül kézen fogva botorkáló öreg szerzeteseket az itteni nyelven isten bizony úgy hívják, hogy a szót akszakálnak lehet lejegyezni, holnap megkérdezlek, hogy is van ez. Megáll előtted, az arcodba néz, dünnyög valamit. Akkor már képtelen leszel bármi mást is kérdezni, mint azt, hogy tudja-e vajon, milyen utca ez. Milyen, milyen, ragadja majd meg az öreg a kezedet, s néhány lépésnyit, a sarokig vonszol, Kirova!, mutat föl az utcatáblára. Krksz!, rántja el nyújtott tenyerét vízszintesen, a nyaka előtt, metsző mozdulattal, hogy ugyanabból a lendületből a hüvelykujjával a feje fölé, a táblára bökjön, így jelezve, hogyan végezte az illető. De nem lesz hajlandó részletekbe bocsátkozni. Ehelyett a tálcás étkezde kivilágított ablakához hív, inge alól előveszi a szentírást, felüti, mutatja is majd, de a lap tetejéről csak annyit tudsz kibetűzni, hogy János, nyilván a jelenésekről. Otthon próbálod majd visszakeresni, hogy mit olvashatott fel az öregember, egyre hangosabban, egyre gyorsabban, mind szélesebb taglejtésekkel kísérve előadását, végül már magasba lökött karral, harsogva: „És láték és hallék az égnek közepette egy angyalt repülni, aki azt mondja vala nagy szóval: Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak… és látám, hogy egy csillag esett le az égről a földre, és adaték annak a mélység kútjának kulcsa… Megnyitá azért a mélységnek kútját: és füst jőve fel a kútból, mint egy nagy kemencének füstje, és meghomályosodék a nap és a levegőég a kút füstje miatt… azokban a napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük…!”

Itthon vagy. Már mindent elmondtál. Megtapogattalak volna, azonosításképpen is, de rögtön kifordultál, és gyors beszéddel, nevetéssel próbáltad eleinte elrejteni, a váróteremből kifelé igyekezve, a karodat, de elárult az ingujj alól kicsúszó kötés. Tíz napja, vallottad be aztán, úgy leforráztad teljes hosszában a jobbodat, hogy még most is gennyes. Igen, mert folyton teavizet kellett csinálnod a merülőforralóval, a kórházból kijőve csak teát ihattál. Igen, egy hétig feküdtél a bucharai kórházban. Akkor nekikezdtél, hajnalig tartott, míg elmondtad a görcsöket, a lázat, az undort, a szomjazást. Az általános, pusztulni hagyó közönyt. A kivételes emberséget, erről szívesebben beszéltél, a szobaasszonyéról, aki ásványvizet szerzett, meg az orvoséról, aki szégyenkezve mutatott körbe a koszos barakkban, ilyen a helyzet a tudós Avicenna városában, mondta könnyezve, nem tudok magának penicillint adni! Majdnem ottmaradtál, tudtam meg végül, kolerád volt. Miért is kellett… miért nem voltam legalább veled, ugráltam fel az asztal mellől. És se telefon, se távirat! Elmondtad, hogy az első napon, a kőbányából visszajövet, pont aznap, jutott eszembe a mély fal meg a labirintus, saslikot ettél salátával, talán a zöldség volt fertőzött. De nem lehetett másképp, mondtad, feküdtem az ágyon, váltott kézzel hajtottam el magamról a legyeket, és tudtam, magam vagyok, és egyedül kell elképzelnem és akarnom, hogy felkeljek és hazajussak. Egymagam vagyok ezzel, és ez jó. Semmiért nem adnám azt, amit átéltem, tudatlanabb, szegényebb volnék nélküle, fejtegetted, és nekem a fejembe tolult a vér, s a legkevesebb, amit arról elmondhatok, hogyan hallgattalak, hogy nem értettem. Olvastam az újszövetséget, vontad meg a válladat, és úgy döntöttem, hogy örülök. De hát minek?, rúgtam ki magam alól a széket elképedve. Hát… a felismerésnek, a találkozásnak… ha itt, a kolerakórházban, mindnyájatoktól távol, a világ legeldugottabb csücskében, ahol senki nem tud rólam, akkor itt. Hogyan mondjam neked másképp?

Itt van ez a füzet, mutatom neked a Kirov utcai tálcásról szóló jegyzeteket később, amikor már azt is elmondtad, hogy nem akartak hazaengedni, verték az asztalt, hogy szobor nélkül egy tapodtat se, s még a telefonálásban is megakadályoztak, míg végre, munkaképtelenségre hivatkozva, kiverekedted az engedélyt. Sajnáltam, mondom, hogy nem adtam oda neked útravalónak, de most már látom, hogy… de azért nem akarod, hogy felolvassam? Nem, válaszolod rögtön. Jobban szeretem, ha magam olvashatom. De ezt olvastam is, teszed hozzá. S emlékeztetsz rá, hogy ebből a füzetből írtam ki neked elindulás előtt néhány címet, s aztán te belenéztél, megtaláltad a szöveget, és, bocsánat az indiszkrécióért, elolvastad. Ezért odafelé, Moszkvában megpróbáltad megkeresni a Kirov utcát. Nem sikerült. De azóta is írtam bele még, nyújtom a füzetet, és te olvasni kezded a bal oldalak feljegyzéseit, végül pedig a találkozást az öregemberrel.

Sétáltam Moszkvában, nézel föl a füzetből, a Bucharába való indulás előtti délután. Benyitottam egy templomba, sokan voltak benn, mécsesek égtek. Gyertyát vettem, és odamentem az egyik oszlop mellé, hogy ott meggyújtsam. Már lehajoltam, amikor megérintette a vállamat egy szakállas öregember, és azt magyarázta, hogy ne itt égessem, mert itt a halottakért égetnek. Jó az, mondtam, de ő, hogy csak jöjjek vele, és idetegyem a gyertyámat, a szerencsés találkozásért, ennek van ma a napja. Szót fogadtam. Később kijöttem, az öreg ott állt a templom kapujában, és ezért megkérdeztem tőle, nem tudja-e, merre van a Kirov utca, mert előzőleg nem találtam meg. Akkor intett, hogy kövessem, szótlanul mentünk, míg odaértünk, nem volt nagyon messze. Mondtam az öregembernek, hogy egy éttermet keresek itt, de ő csodálkozva nézett rám. Önkiszolgáló étterem, tíz ablaka volt, nyikorgott az ajtó, magyaráztam, többen is megálltak mellettünk, de csak rázták a fejüket értetlenül. Egy borostás ember, aki az inge szárnyát félrehajtva kisebesedett mellkasát vakargatta, elvigyorodott: Étkezde? Sztalóvaja, hamm-hamm?, lapátolt két marokkal a szája felé röhögve. Enni, jeszty, csámcsogta, enni!

És akkor elmondod még, hogy hosszan kerestétek, más utcákban is kutattátok, kérdezősködtetek, mindhiába. Sem az étkezdét nem találtátok, sem azt, aki valaha is látta vagy hallott volna róla.

Talán elfogyott lassan, ajtócsapkodó szelek járták át elhagyott termeit, míg mindenestül köddé nem vált; talán észrevétlen, inogva emelkedett az égbe, álmok súlyával terhesen, de akárhogy is, a Kirov utcai tálcás most már nem létezik többé.