Vladimir Nabokov

A MÚZEUMLÁTOGATÁS

Pellérdi Márta fordítása

 

Néhány évvel ezelőtt egy párizsi barátom – finoman szólva, különös ember –, midőn megtudta, hogy két-három napot Montisert-ben töltök, megkért, hogy ugorjak be az ottani múzeumba, ahol tudomása szerint egy nagyapjáról festett Leroy-portrét őriztek. Mosolyogva, széttárt karral előadott egy igen zavaros történetet, amelyre, bevallom, kevéssé figyeltem, részben, mert nem szeretem a mások tolakodó ügyeit, de főképp, mert mindig is tisztában voltam barátom képzelőerejének szertelenségével. Nagyjából a következőket mondta: miután nagyapja szentpétervári otthonukban meghalt, még az orosz–japán háború idején, párizsi lakásának berendezését elárverezték. A portré rejtélyes peregrináció után Leroy szülővárosának múzeumába került. A barátom szerette volna megtudni, hogy a kép valóban ott van-e, ha igen, meg lehet-e vásárolni, és ha meg lehet, mennyiért. Mikor megkérdeztem tőle, miért nem lépett kapcsolatba a múzeummal, azt felelte, hogy már többször írt levelet, de választ sosem kapott.

Eltökéltem magamban, hogy nem teljesítem a kívánságát, majd azt mondom, hogy beteg lettem, vagy útirányt változtattam. Holmi nevezetességek, múzeumok, műemlékek megtekintésének még a gondolata is utálatos számomra; különben is, hóbortos barátom megbízása képtelenségnek tűnt. De másképpen történt, mert mialatt a kihalt Montisert utcáin kóboroltam papírkereskedés után kutatva, és ugyanannak a hosszú nyakú katedrálisnak a csúcsát átkoztam, mely minden utca végén felbukkant, heves zápor kapott el, amitől a juharlevelek is sűrűbben hullottak, hiszen már csak vékony szál tartotta életben az októberi szép időt. Fedél alá futottam, és a múzeum lépcsőin találtam magam.

Szerény méretű oszlopos épület volt, különböző színű kövekkel, az oromzat freskóján aranybetűs felirat, oroszlánlábas kőpadok a bronzajtó mindkét oldalán. Az ajtó egyik szárnya nyitva állt, és talán az idekint csillámló esőcseppek miatt bent minden sötétnek tetszett. A tető alatt álltam egy darabig, a lépcsőkön, de hamarosan azokat is bepöttyözte a zápor. Láttam, az eső végképp eleredt, és mivel jobb dolgom nem volt, úgy döntöttem, hogy bemegyek. Alighogy ráléptem az előcsarnok sima, visszhangzó kőpadlójára, valamelyik távoli sarokból egy elmozduló szék zöreje hallatszott, és a teremőr, a szokásos nyugdíjas (köpenyének egyik ujja üres volt), felemelkedett a fogadásomra, és miközben félretolta az újságját, szemüvege mögül rám tekintett. Kifizettem a belépti díjat, és megpróbáltam nem figyelni a bejárati szobrokra (melyek hagyományosak és jelentéktelenek voltak, akár egy cirkuszi műsor első száma), majd beléptem a központi terembe.

Minden a megszokott volt: szürke árnyalatok, alvó szubsztancia, az anyag elanyagtalanodása. Ott volt a szokásos üvegszekrény, melynek ferde bársonyrekeszeiben régi kopott érmék pihentek. A szekrény tetején két bagoly ült, egy uhu és egy fülesbagoly, franciául „nagyherceg” és „középherceg”, ha szó szerint fordítjuk. Tiszteletre méltó ásványok nyugodtak fedetlen poros papírmasé sírjaikban; egy csodálkozó, kecskeszakállas úriember fényképe uralta a különböző méretű fekete kövek gyűjteményét. Az ásványok leginkább fagyott lárvaürülékre hasonlítottak; akaratlanul is elidőztem felettük, tanácstalan lévén, milyen anyagok ezek, milyen az összetételük, és mire valók. A teremőr eddig halk léptekkel, a tisztes távolságot mindig betartva követett, de most hozzám lépett, egyik karjával a háta mögött, a másik kísértetével a zsebében, ádámcsutkájáról ítélve éppen nyelt egyet.

– Mik ezek? – kérdeztem.

– A tudomány még nem állapította meg – hangzott a kétségkívül betanult válasz. – Louis Pradier, városi tanácsos, a becsületrend lovagja találta őket 1895-ben – folytatta ugyanazon a hamis hangon, és reszkető ujjával a fényképre mutatott.

– Jó, értem – mondtam –, de ki és miért döntött úgy, hogy a múzeumba kerüljenek?

– Felhívom a figyelmét erre a koponyára! – az öreg erélyesen felemelte a hangját, nyilván másfelé akarta terelni a beszélgetést.

– Mégis, érdekelne, hogy milyen anyagból vannak – vágtam közbe.

– A tudomány – kezdte újfent, de hirtelen abbahagyta, és mogorván az ujjaira tekintett, amelyeket bepiszkolt az üvegen lévő por.

Továbbléptem, hogy szemügyre vegyek egy kínai vázát, amelyet valószínűleg egy tengerésztiszt hozott haza magával, egy csoport lyukacsos kövületet, egy zavaros alkoholban úszó sápadt gilisztát, Montisert tizenhetedik századi vörös-zöld színű térképét és három, fekete szalaggal átkötött rozsdás szerszámot: egy ásót, egy bányászfejszét és egy csákányt.

– A múltban ásni – gondoltam szórakozottan, de ezúttal nem kértem felvilágosítást a teremőrtől, aki az üvegszekrények között ide-oda kanyarogva hangtalanul és alázatosan követett. Az első terem mögött volt egy másik, látszólag az utolsó, amelynek közepén egy hatalmas szarkofág állt, akár egy koszos fürdőkád, körben a falakon festmények lógtak.

A szemem nyomban megakadt egy portrén, mely két szörnyűséges (egy marhacsordát ábrázoló és egy „hangulatos”) tájkép között függött. Közelebb léptem, és legnagyobb meglepetésemre rátaláltam arra a bizonyos képre, melynek létezése előttem ez idáig egy ingatag elme képzelgésének tűnt.

A siralmas olajfestmény egy pofaszakállas, szalonkabátos férfit ábrázolt, aki nagy, zsinóros csíptetőt viselt; némileg Offenbachra hasonlított, de a festmény hitvány sablonossága ellenére úgy éreztem, felfedezhető rajta a barátom vonásaihoz való halvány hasonlatosság. Az aprólékos gonddal megrajzolt kárminpiros „Leroy” aláírás annyira banális volt, mint maga a munka.

Savanykás leheletet éreztem a vállam fölött; megfordultam, szemem a teremőr nyájas tekintetével találkozott.

– Mondja – kérdeztem –, kihez fordulhat az, aki esetleg szeretné megvásárolni az egyik festményt?

– A múzeum valamennyi kincse a város büszkesége – válaszolta az öreg –, és a büszkeség nem eladó.

Tartottam bőbeszédűségétől, és gyorsan helyeseltem, de mégis megkérdeztem a múzeumigazgató nevét. Az öreg szerette volna elterelni figyelmemet a szarkofág történetével, de nem tágítottam.

Végül is megadott egy nevet, bizonyos Monsieur Godard-ét, és elmagyarázta, hol találom meg.

Őszintén szólva tetszett a gondolat, hogy létezik a portré. Szórakoztató átélni egy álom megvalósulását, még akkor is, ha az álom nem a sajátunk. Elhatároztam, hogy késedelem nélkül lebonyolítom az ügyet. Ha elragad a lelkesedés, senki sem tarthat vissza. A múzeumot gyors, visszhangzó léptekkel hagytam el; az eső már elállt, kékség borította az eget, egy nő felspriccelt harisnyával karikázott tova ezüstösen csillogó biciklijén, és csak a környező dombok felett tornyosultak felhők. A katedrális megint bújócskázni kezdett velem, de túljártam az eszén. Miután épp hogy sikerült megmenekülnöm egy vadul száguldó piros busz elől, amely éneklő fiatalokkal volt tele, átmentem az aszfaltozott átkelőhelyen, és egy perc múlva már Monsieur Godard kertajtaján csöngettem. Monsieur Godard vékony, középkorú, ingmellet és keménygallért viselő úr volt, gyöngyszemmel a nyakkendője csomójában; arca leginkább orosz agáréra emlékeztetett, mi több, éppen bélyeget ragasztott, s még szája szélét is kutya módra nyalogatta, amikor beléptem kicsi, de pazarul berendezett szobájába, melynek íróasztalán egy malachit tintatartó, kandallójának párkányán pedig egy furcsamód ismerősnek látszó kínai váza állt. Egy pár vívótőr függött keresztben a tükör fölött, melyben Monsieur Godard keskeny, ősz tarkója tükröződött vissza. Itt-ott csatahajók fényképei törték meg kellemesen a tapéta kék virágmintáját.

– Miben segíthetek? – kérdezte, és a papírkosárba dobta az éppen lezárt borítékot. Ez kissé szokatlannak hatott, de szóvá tennem illetlenség lett volna. Röviden elmagyaráztam látogatásom okát, még meg is neveztem azt a jelentős összeget, melytől barátom hajlandó lenne megválni, noha ő arra kért, hogy előbb várjam meg a múzeum feltételeit.

– Mindez roppant kecsegtető – mondta Monsieur Godard –, csakhogy maga téved, ilyen kép nincs a múzeumunkban.

– Hogy érti azt, hogy nincs ilyen képük? Épp az imént láttam. Egy orosz nemes portréja, Gustave Leroy műve.

– Valóban van egy Leroynk – mondta Monsieur Godard, miután végiglapozott egy viaszosvászon kötésű füzetet, és fekete körme megakadt a kérdéses bejegyzésen –, de nem portré, hanem egy falusi tájkép: A hazatérő csorda.

Megismételtem, hogy a saját szememmel láttam a képet öt perccel ezelőtt, és nincs olyan földi hatalom, amely kétségessé tehetné a létezését előttem.

– Rendben – mondta Monsieur Godard –, de én sem vagyok bolond. Már húsz éve vagyok a múzeum kurátora, és olyan jól ismerem ezt a katalógust, mint a miatyánkot. Itt azt írja, hogy A hazatérő csorda, ami azt jelenti, hogy egy csorda hazafelé megy, ezért, hacsak barátjának nagyapja nem marhapásztornak van lefestve, elképzelhetetlennek tartom, hogy a kép nálunk legyen.

– Szalonkabát van rajta! – kiáltottam. – Esküszöm, szalonkabát van rajta!

– Egyébként hogy tetszik önnek a múzeumunk? – kérdezte Monsieur Godard gyanakvóan. – Tetszett a szarkofág?

– Nézze – mondtam (és azt hiszem, már remegett kissé a hangom) –, tegyen meg nekem egy szívességet; egyezzünk meg, hogy most rögtön odamegyünk, és ha ott van a portré, maga eladja nekem.

– És ha nincs? – kérdezte Monsieur Godard.

– Akkor is kifizetem az összeget.

– Rendben – mondta –, fogja ezt a piros-kék ceruzát, és a piros végével – a pirossal, kérem – foglalja ezt nekem írásba!

Felindultságomban eleget tettem a kérésnek. Mikor az aláírásomat meglátta, sajnálkozott az orosz nevek nehéz kiejtése miatt. Majd ő is aláírta, gyorsan összehajtotta és mellényzsebébe dugta a lapot.

– Menjünk – mondta, és meglazította egyik mandzsettáját.

Útközben betért egy boltba, ahol egy zacskó ragacsos karamellát vásárolt, erőszakosan kínálgatni kezdte, és amikor kereken visszautasítottam, megpróbált a zacskóból egypárat kirázni a tenyerembe. Elhúztam a kezem. Néhány szem karamella a járdára potyogott, mire ő megállt, hogy felvegye, majd egy-két gyors lépéssel utolért. Mikor a múzeum közelébe értünk, megpillantottuk az előtte parkoló (ekkor már üres) turistabuszt.

– Aha – mondta Monsieur Godard elégedetten. – Látom, ma sok látogatónk van.

Leemelte a kalapját, maga elé tartotta, és méltóságteljesen felsétált a lépcsőn.

A múzeumban nem jól álltak a dolgok. Belülről fülsértő kiáltások, duhajkodó nevetés és dulakodást sejtető hangok hallatszottak. Beléptünk az első terembe, ahol az idős teremőr éppen két egészen vörös képű, feltűnő jelvényt viselő, virgonc szentségtörőt próbált megakadályozni abban, hogy a városi tanácsos ürülékeit kihalásszák az üvegszekrényből. A fiatalok egy vidéki sportegyesület tagjai lehettek, néhányan az alkoholban úszó gilisztán, mások a koponyán szórakoztak hangosan. Az egyik vicces fiú el volt ragadtatva a gőzradiátor csöveitől, úgy tett, mintha az is a kiállításhoz tartozna, egy másik alak öklével és mutatóujjával az egyik baglyot vette célba. Harmincan lehettek összesen, és mozdulataik, hangjuk a törő-zúzó tömeg hangulatát teremtette meg.

Monsieur Godard összecsapta kezét, és egy táblára mutatott: „Kérjük látogatóinkat, hogy a múzeumban az alkalomhoz illő öltözékben jelenjenek meg.” Aztán utat tört magának a második terem felé, ahová követtem. Az egész társaság rögtön utánunk özönlött. Godard-t a képhez irányítottam; megtorpant előtte, kihúzta magát, majd kissé hátralépett, hogy megcsodálja, közben nőies cipősarkával valakinek a lábára hágott.

– Remek egy festmény – állapította meg szívből jövő őszinteséggel. – Ne legyünk kicsinyesek ebben az ügyben! Igaza volt, a katalógusban kell hogy legyen a hiba.

Ahogy ezt mondta, ujjai mintha tőle függetlenül mozogtak volna, apró darabokra tépték egyezményünket, és azok hópelyhekként hullottak egy terebélyes köpőcsészébe.

– Ki ez a vén majom? – kérdezte egy csíkos trikós egyén, s minthogy barátom nagyapját égő szivarral a kezében festették le, egy másik jópofáskodó alak cigarettát vett elő, tüzet akart kérni a portrétól.

– Jól van, akkor egyezzünk meg az árban – mondtam –, de mindenesetre tűnjünk el innen!

– Utat kérünk! – kiabált Monsieur Godard, és arrébb tolta a kíváncsiskodókat.

Volt a terem végében egy kijárat, amit előzőleg nem vettem észre, afelé törtettünk.

– Én nem dönthetek! – kiabálta túl a lármát Monsieur Godard. – Egy döntés csak akkor helyes, ha egyszersmind a törvény is támogatja. Először meg kell tárgyaljam a dolgot a polgármesterrel, aki nemrég halt meg, és még nincs megválasztva. Nem hiszem, hogy meg tudja venni a portrét, de mindenesetre szeretnék magának más értékeket is megmutatni gyűjteményünkből.

Tekintélyes méretű terembe kerültünk. Hosszú asztalon, üveg alatt, félig sült küllemű barna könyvek hevertek nyitva, foltos, durva lapokkal. A falak mentén katonabábuk sorakoztak térd felett bővülő lovaglócsizmákban.

– Jöjjön már, beszéljük meg! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben megpróbáltam Monsieur Godard kanyargó mozdulatait egy sarokban álló plüsshuzatú kanapé felé terelni. De megakadályozott a teremőr. Egyetlen karjával összevissza hadonászva futott utánunk, nyomában üldözői, egy sereg vidám fiatal, egyikük egy rembrandti ragyogású rézsisakot nyomott a fejébe.

– Azonnal vegye le, vegye le! – kiabált rá Monsieur Godard, mire valaki meglökte a suhancot, úgyhogy a sisak csörömpölve repült le a fejéről.

– Gyerünk – mondta Monsieur Godard a zakóm ujját ráncigálva. Átmentünk az ókori szobrászat termébe.

Egy pillanatra eltévedtem néhány hatalmas márványláb között, és kétszer futottam körbe egy óriási térdet, mielőtt újból megpillantottam Monsieur Godard-t, aki éppen engem keresett egy szomszédos istennő fehér bokái mögött. Itt egy keménykalapos ember, aki valahogy felkapaszkodott rá, a nagy magasságból a kőpadlóra zuhant. Egyik társa megpróbálta felsegíteni, de mindketten részegek voltak; Monsieur Godard pedig csak legyintett rájuk, és átsietett egy keleti kelméktől pompázó terembe, ahol azúr szőnyegeken vadászebek száguldoztak, egy tigrisbőrön pedig tegez és íj hevert.

Különös módon azonban a tér és a tarkaság az elveszettség nyomasztó érzését keltette bennem, és talán az állandóan elviharzó újabb és újabb látogatók miatt, vagy talán, mert már nagyon szerettem volna elhagyni a fölöslegesen terjeszkedő múzeumot, és nyugodt, szabad környezetben megkötni Monsieur Godard-ral az alkut, némi riadtságot észleltem magamon. Közben átkerültünk egy újabb terembe, ez igencsak hatalmas lehetett a kiállított bálnacsontvázról ítélve, mely egy fregatt vázához hasonlított; mögötte más termek is láthatóvá váltak, bennük hatalmas festmények rézsútos fényekkel, tele viharfelhőkkel, melyek közt a vallásos festészet törékeny bálványai lebegtek kék és rózsaszín leplekben; és mindez feloldódott a homályos drapériák gyors örvényében, csillárok villantak, és áttetsző uszonyú halak tekeregtek kivilágított akváriumokban. Felrohantunk egy lépcsőn, és visszatekintve, ősz hajú esernyős emberek tömegét láttuk, akik a világegyetem hatalmas makettjét vizsgálták.

Végül, egy komor de pompás szobában, melyet a gőzmozdonyok történetének szenteltek, sikerült gondtalan idegenvezetőmet egy pillanatra megfékeznem.

– Elég ebből! – kiáltottam. – Én elmegyek! Holnap majd tárgyalunk!

De ő már eltűnt. Megfordultam, és alig egyarasznyira egy izzadó mozdony hatalmas kerekeivel találtam magam szemben. Sokáig próbáltam visszatalálni a pályaudvarok makettjei közül. Milyen furcsán ragyogtak az ibolyaszínű jelzések a nedves síneken túl, a sötétben, és micsoda görcs szorította össze a szívemet! Hirtelen megint minden megváltozott, előttem egy végtelenül hosszú folyosó nyújtózott, számos irodával és elérhetetlenül siető emberekkel. Hirtelen befordultam, és ezernyi hangszer között találtam magam; a falak mind tükörből voltak, bennük hangversenyzongorák véget nem érő sora tükröződött, míg középen egy medencében zöld kövön bronz Orpheusz állt. Az akvatikus téma még nem ért véget itt, mert mikor visszarohantam, a szökőkutak és patakok termében találtam magam, nehezen haladtam csúszós, kanyargó peremükön.

Időnként valamelyik oldalon különös, félelmet keltő vizes kőlépcsők vezettek ködös mélységekbe, ahonnét füttyök, edénycsörömpölés, írógépkattogás, kalapácsütések és más zajok is hallatszottak, mintha ott lent éppen kiállítótermeket építettek volna. Aztán sötétségben találtam magam, állandóan ismeretlen bútordarabokba ütköztem, míg végül vörös fényt pillantottam meg, és egy emelvényre léptem, mely kongott alattam – majd hirtelen fényes szalon tűnt elém, ízlésesen berendezve empire stílusban, de sehol egy lélek, sehol egy lélek…

Ekkor már leírhatatlanul rettegtem, de valahányszor visszafordultam, hogy lépteim nyomán megpróbáljak visszatalálni a folyosókon, mindig újabb ismeretlen helyekre kerültem – hortenziákkal teli üvegházba, melynek törött ablakain keresztül hamis éjszaka sötétsége látszott; egy elhagyott laboratóriumba, ahol az asztalon poros kémcsövek hevertek. Végül egy szobába jutottam; itt fekete kabátokkal és asztrahánbundákkal roskadásig teleaggatott fogasok voltak, ekkor egy ajtó mögött tapsvihar tört ki, de amikor feltéptem az ajtót, nem színház volt ott, hanem lágy homály, a köd pompás utánzata és az utcalámpák tökéletesen meggyőző derengő foltjai. Több mint meggyőző! Ahogy előreléptem, a valóság boldog és semmivel össze nem téveszthető érzése váltotta fel végre azokat a hamis ócskaságokat, amelyek között még az imént ide-oda tévelyegtem. A kövezet a lábam alatt igazi járda volt, csodálatosan illatos, friss hóval behintve, de néhány járókelő már rajta hagyta fekete lábnyomát. Lázas bolyongásom után a havas éjszaka csendje megdöbbentően ismerős volt, és kellemes érzéssel töltött el. Bizakodva megpróbáltam kitalálni, hova jutottam, hogy került ide a hó, és mik azok az éles, de meghatározhatatlan fények, melyek itt-ott világítottak a barna sötétségben. Lehajoltam és megvizsgáltam, meg is érintettem a járdaszegély kerek, kiálló kövét, majd tenyeremre pillantottam – mely tele lett vizes, hideg szemcsékkel –, hátha magyarázatot olvasok ki belőle. Éreztem, milyen könnyen, könnyelműen vagyok öltözve, ám az a határozott felismerés, hogy a múzeum útvesztőjéből kikerültem, még mindig olyan erős volt, hogy az első két-három percben sem meglepetést, sem félelmet nem éreztem. Nyugodtan nézelődtem, de amikor a mellettem álló házra pillantottam, megrendített a látvány; a pincébe tartó vaslépcsőt és korlátját elnyelte a hó. A szívembe nyilallt valami, és új, riadt kíváncsisággal néztem az úttestet, melynek fehér takaróján fekete keréknyomok húzódtak, a barna égboltot, melyen rejtélyes fények suhantak át, és távolabb a vaskos mellvédet. Tudtam, mélység tátong mögötte, morajlott és zúgott valami ott lent. A sötét űrön túl elmosódott fénysor húzódott. Beázott cipőmben tocsogva néhány lépést tettem a hóban, közben a jobb kéz felőli sötét házat figyeltem; csupán egyetlen ablakban látszott egy zöld üvegbura halvány fénye. Egy bezárt kapu… Amott egy alvó bolt, lehúzott redőny. Egy utcalámpa alatt, melynek alakja már régóta súgta nekem hihetetlen üzenetét, egy felirat végét betűztem ki – „…inka szapog” („…pész mester”), de nem, nem a hó takarta el a végén a keményjelet. – Nem, nem; egy perc múlva fölébredek – mondtam hangosan, és reszketve, kalapáló szívvel megfordultam, elindultam, majd újra megálltam. Valahonnét paták távolodó dobogása hallatszott, a hó sapkaként ült egy ferde útszéli kövön, a farakás szinte fehérnek tetszett a kerítés túloldalán, és már kivédhetetlenül tudtam, hogy hol vagyok. Sajnos, nem az emlékezetemben élő Oroszországban voltam, hanem a mai, létező Oroszországban, számomra tiltott helyen, amely reménytelenül szláv és szkláv, és reménytelenül az én szülőhazám. Mint egy fantom álltam ott az októberi éjszaka érzéketlen fehérsége közepette, világos, külföldi szabású zakóban, valahol a Mojka- vagy Fontanka-csatornánál, vagy talán az Obvodnijon, és valamit tennem kellett, valahova mennem, valamerre szaladnom, hogy kétségbeesetten megvédjem törékeny törvénytelen életemet, ó, hányszor éltem át álmaimban hasonló érzést! Most valóság volt. Minden igazi; a szállingózó pelyhekkel teli levegő, a még be nem fagyott csatorna, a lebegő halas ház és az elsötétített sárga ablakok különös szögletessége. A ködből aktatáskával a hóna alatt egy prémsapkás férfi jött felém, meglepetten rám tekintett, és miután elment mellettem, még egyszer visszanézett. Megvártam, hogy eltűnjön, majd rendkívüli gyorsasággal kiszedtem mindent a zsebemből, papírokat téptem szét, a hóba dobtam őket, és rájuk tapostam. Volt néhány irat nálam, egy levél Párizsban élő nővéremtől, ötszáz frank, egy zsebkendő, cigaretta, de hogy a számkivetettség minden külső jelét levetkőzzem, le kellett tépnem magamról, és el kellett tüntetnem a ruhámat, fehérneműt, cipőt, mindent, hogy ideálisan meztelen legyek, és bár reszkettem a hidegtől és az aggodalomtól, megtettem, amit lehetett.

De elég. Nem mesélem el, hogyan tartóztattak le, későbbi megpróbáltatásaimról sem szólok. Hihetetlen türelmet és erőfeszítést igényelt, hogy újra külföldre kerüljek; így azóta megtagadom az olyan kívánságok teljesítését, melyeket mások őrültsége ró rám.

 

Párizs, 1939