Villányi László

ÜZENET

 

Egy jókedvű átutazó fogalmazhatta,
vagy egy szorongó kamasz a környékről,
éjszakákon át fontolgatva tervét,
fehér krétát s bátorságot gyűjtve?
Néhány napra bizony összekuszálta
az iskolák, irodák, gyárak rendjét,
míg a lányok pontosan ki tudták számítani,
hány perccel korábban kell felkelniük,
hogy megtehessék olykor óriási kerülőjüket.
Mert lakjanak bárhol a városban,
a röphíd felé veszik útjukat, ott
nyüzsögnek reggel, délben, este,
hogy mohón, vagy simogatva minden betűt,
újra olvashassák a vaslemezre írt
üzenetet: lányok, imádlak benneteket.
A múzeum fotósa, hosszú bajusza mellett
lógó masináival, hiába vonul ki újfent,
felvételt még éjszaka sem készíthet,
hisz nem csupán a lányok zarándokolnak
arra, mosolygós asszonyok, nénikék is:
szelíd büszkeséggel részüket akarják.
Változást már egy eső sem okozhat,
bár általa halványodnak, tűnnek el a betűk,
de utóbb bizonytalan választ sem adva
a miértre, marad az útvonal, a hídon mennek
majd naponta a lányunokák, dédunokák.