Tábori Zoltán

KRUMPLISZESZ

 

Az ajtócsapódás hangjára a hatalmas krumplis vájdlingokkal körbebástyázott két fiú lassan megemelte a fejét. Egy negyven körüli nő állt a küszöb elé terített ócska felmosórongyon, félig nekihátrálva az ajtónak, akár egy vállalati kézbesítő, aki mindig mások dolgában jár, és aki sohasem biztos abban, hogy jó helyre nyitott be. De hát ez nem volt iroda, csak egy mosogatószagú helyiség egy konyhai labirintusban, és a nő sem tartott a kezében kézbesítőkönyvet vagy bármilyen hivatalos iratot; egyáltalán, nem volt nála semmi, nem is tudott mit kezdeni a kezével, hol a gombokat csavargatta, hol a zsebeket feszegette kifeslett, galambszürke átmeneti kabátján, aminek talán már több gazdája is volt. Arcán a vonások már megsokasodtak, kiszélesedtek, elfásultak, s két nagy, gyorsan fáradó szem vibrált a festettnek tűnő, szarkalábakkal bélelt szemgödörben. Igazán nem volt rajta semmi udvarolnivaló, a két fiú közül az egyik, a sapkáján „Alfréd” feliratot viselő mégis úgy pattant fel a hokedlijéről, mintha maga Madonna toppant volna be közéjük.

– Asszonyom, maga megfogta az isten lábát! – üvöltötte. – Ilyen finom, úri társaságba, mint mi ketten, nem mindennap keveredhet az ember!

Az Alfréd-sapkás jóképű, fiatal fiú volt, egy kicsit olyan, mint az ideális reklámember: megnyerő, harsány és tolakodó. Sőt a kezeslábasára feszülő műanyag kötény is leginkább valami plakátra hasonlított: egzotikus gyümölcsök díszelegtek rajta, s magyarázatként pár kínai írásjel szolgált a margón – meglehet, nemrég ez az egész még asztalterítő volt. A fiú a kezében ormótlan, piros tulipánokkal cifrázott vásári bugylibicskát tartott, a pengéjét ki-be csattogtatta, és néha a nyelével jókedvűen hátba vágta a vájdlingok közt rekedt társát.

– Vagy tán rosszul mondom, Dezső?! Javíts ki, ha rosszul mondom!

Dezső csüggedten ült a kis sámlin, és úgy szívogatta az orrát, dörgölgette a szemét, mintha nem is krumplit, hanem hagymát pucolna. Vörhenyes, göndör haja volt, s az arcán, a pelyhedző vörös előszakáll alatt kövér, sárgásfehér pattanások duzzadoztak.

– Ami igaz, az igaz – vigyorgott fel ritkás, sárga fogaival a nőre –, mi csak páros hét kedd és csütörtökén, páratlan hét szerda és szombatján vagyunk.

– Ráadásul minket vajra lehetne kenni! – harsogott tovább az Alfréd-sapkás. – És nagyon szeretjük ám a jó női társaságot! A parfümtől illatozókat! Jól mondom, Dezső? Javíts ki, ha rosszul mondom!

És újfent hátba vágta a barátját. Dezső is felállt, a pucolatlan krumplik közé hajította a kését, aztán a csempézett falnak támaszkodó szekrény felé lendítette sártól maszatos ujjait.

– Sajnos, asszonyom, Alfi igazat mond. Valakik telehajigálták rohadt krumplival a legkedvesebb szekrényünk tetejét. Meg hagymával. Néha már annyira büdös, hogy szellőztetnünk kell.

A nő még mindig ott állt a mocskos, nedves felmosórongyon, és riadtan nézte a két fiatal konyhalegényt, akik nyilván akkor is beléfojtották volna a szót, ha lett volna mondanivalója.

– Úgy ám, úgyhogy isten hozta körünkben, asszonyom! – kiabált teátrális pózban az Alfinak szólított fiú. – És ha volna még egy kis kencefice-pacsuli a táskájában, hát kenje csak nyugodtan magára! Egy kis tavaszvarázsra vágyunk itt, Okádiában!

– Komolyan! – Dezső is kezdett egyre inkább magára találni, és igyekezett úgy állni, hogy társa többet már ne csaphassa hátba. – Vegye csak elő az intim sprayt is, majd nem nézünk oda. Sőt hátat is fordíthatunk.

– Te csak beszélj a magad nevében! – Alfi sötétkék szeme csillogott, porcelánfehér fogsora villogott; látszott rajta, hogy mint a tévébeli reklámsztárok, egy csapásra meg akarja hódítani a nőt. – Rád jellemző, hogy amint egy kis romantika lopja be magát a köreinkbe, neked egyből a rothadó krumplik jutnak az eszedbe ott a szekrény mögött! Asszonyom, én csak a szekrénynek tudok hátat fordítani, önnek nem! És nemcsak az illatokról van szó, na! Valami különös delejesség sugárzik önből, és én, akár egy iránytű, máris magácska felé meredek! Te Dezső, nem épp most tanultuk fizikából, hogy mi a franc is az a mágneses tér? A felszín, a földkéreg alatt forró magma kavarog, láthatatlanul körbefonja a földet, az ember nem is érzékeli, csak az arra érdemes médium, a mágnesrúd, ami nem tud elszabadulni a hipnotikus vonzástól, mert a pólusok csak négyszázezer évenként cserélődnek fel, jól mondom, Dezső? Javíts ki, ha rosszul mondom! Szóval még beletelik egy kis idő, mire meg tudok szabadulni a maga pillantásától… Na, ne legyen már olyan szomorú, nevessen egy kicsit, így: hihihi!

A nőn látszott, hogy nem tudja, mit tegyen, hogyan lépjen fel ezzel a két harsány és idétlen kamasszal szemben, akik majdhogynem a fiai lehetnének, és talán egy kicsit úgy is viselkednek. A hátát az ajtónak nyomta, az egyetlen biztos pontnak, amely a külvilághoz köti, amelyen át előbb-utóbb elmenekülhet, el ettől a két ördögfitől és ebből a pokol bugyrából, mert az ő számára mindez maga lehetett az alvilág.

– Ne vadítsad el már, Alfi, tisztára elvadítod! – Dezső a derekára csomózott kék babaköténybe törölgette a kezét. – Nézze, asszonyom, bármilyen furcsán hangzik is, mi komolyan beszélünk. Nem hülyeség: a szekrény tele van szórva rohadt krumplival.

Azzal fogta a kis sámliját, letette a szekrény elé, ráállt, kicsit nyújtózkodott, kapaszkodott, leselkedett, azután visszahuppant a földre.

– Mindig ez van – méltatlankodott. – Tegnap a srácok úgy telehajigálták, hogy már gyűlnek rá a legyek meg a svábbogarak. Aztán amilyen pechünk van, épp ma veszik észre, és sikálhatunk napestig. Sajnos a főnökünknek jó orra van… Katonáéknál is a szaglokátorosoknál szolgált. De ha lenne egy kis illat a levegőben, akkor talán még megúszhatnánk…

Dezső most egészen furcsán, sötéten vigyorgott, mintha nagyon is tisztában volna azzal, hogy ez az elnehezült arcú, elnehezült testű asszony már túl van azon a korszakán, amikor egy nő még hisz abban, hogy a folyton magánál hordott dezodorral, mint valami fátyollal, a titokzatosság pókhálója mögé rejtheti magát.

– Nincs nálam spray… – szólalt meg végre a nő. A hangja rekedt volt, és furcsán vibrált; krákogott is párat, utána magyarázkodott tovább. – Csak így szaladtam le a boltba, retikül nélkül, egy szál pénztárcával…

– Áh! – Dezső nagyot legyintett, aztán leült, pucolni tovább a krumplikat. Ült, és hámozott, olykor megcsóválta a fejét, mosolygott, és néha a szekrény tetejére hajított egy-két girbegurba, nehezen hámozható krumplibabát.

Alfi azonban előresietett, megállt a nő előtt, és gyors, határozott mozdulatokkal kigombolta, majd lesegítette a kabátját.

– Nana, maga nemcsak a retiküljét hagyta otthon, hanem a humorérzékét is! – vigyorgott, és a kabátot lezserül a bedöglött krumplipucoló gépre hajította. – Márpedig a súlyosabbik mulasztás ez volt! Nemigen csípjük mi a fancsali társaságot! A maga elődei mind vették a lapot, sót rá is tettek egy lapáttal, és olyan banzájt csaptunk, hogy ihaj! Olyan is akadt, aki direkt a mi kedvünkért lett visszaeső! Na ne tököljön már annyit! Mit szólna hozzá, ha szóhoz se tudna jutni?

Hirtelen magához rántotta az elképedt nőt, villámgyors csókot nyomott a szájára, aztán a keze lesiklott a kezére, úgy vezette a mosogató felé, pipiskedőn lépdelve a lucskos, nyálkás konyhakövön.

– Most már akár tegeződhetünk is – folytatta, és nagyot kacsintott. – Engem Alfinak hívnak. És téged?

A nőt talán az ételmaradéktól maszatos tálcák, tányérok, csészék látványa józanította ki, mert egyszer csak megrázkódott, ellökte magát a fiútól, és bal csuklójával a száját kezdte törölgetni.

– Maga túl sokat képzel magáról – zihálta, és a hangja, ha lehet, egy fokkal még rekedtebb lett. – Csak azért, mert… valami hülyeséget csináltam, magának még nincs joga úgy bánni velem, mint a cafkájával! – A szeme összeszűkült, mint a fényképezőgépek blendéje, amikor megtalálja a célt. – Bár ahogy maga viselkedik, fogadok, még nem is volt dolga nővel!

Alfi egyetlen villanás alatt gyors, alattomos pofont kevert le az asszonynak.

– Jó, akkor Marinak foglak hívni! – közölte. – De csak azért, mert ma Mária-nap van, és legalább lesz kit ünnepelnünk. Dezső! Vedd csak elő a laposkát, légy oly bátyám!

A nő mindkét tenyerét az arcára tapasztotta, úgy hátrált neki a falnak.

– Ezért fel fogom jelenteni – sziszegte.

– A feljelentősdit talán hagyjuk! – intett Alfi fölényesen. – Errefelé túl sok feljelentés megy a süllyesztőbe. Jól mondom, Dezső? Javíts ki, ha rosszul mondom!

Dezső már ott állt Alfi mellett, egy kis lapos vodkásüvegről csavargatta le a kupakot, s nyújtotta a nő felé.

– Na, húzza meg erre a nagy ijedségre, Marika! Alfitól meg ne féljen, jó fiú, sőt majdnem osztályelső, ha mondom!

– Hát igen, az az egyetlen gyengém, ha sértegetnek – mormolta Alfi, és kivette barátja kezéből a vodkásüveget. – Olyankor nem tudok ellenállni magamnak.

Ivott az üvegből, aztán odatette a mosatlan edények közé.

– Na, láss neki! – mondta. – Vagy ennek, vagy annak.

A nő nem mozdult. A halomba szórt edényeket nézte. A keze remegett.

– Na! – biztatta Dezső is. – Vegye lezserre, Marika, és kezdje a vodicskával!

A két fiú lassan a vájdlingok felé hátrált, de a szemüket egy pillanatra se vették le a görnyedten álló asszonyról.

– Persze nem muszáj elmosogatni – jegyezte meg Alfi. – Van más kiút.

– De inni ahhoz sem árt – bólogatott Dezső.

– Ismered a viccet a csajról, aki beállt a spermabank előtt kígyózó férfisorba? – vigyorgott Alfi.

– Undorító vicceik vannak – mondta a nő, és megtekerte a csapot. A víz zuhogva, fortyogva zúdult az edényhalomra, néha ki is fröccsent, eláztatva a nő vastag, szürkéskék pulóverét. Pár percig nem történt semmi, aztán az asszony a magasba emelt egy porcelántányért, egy pillanatig úgy tűnt, a földhöz vágja, de aztán visszatette, és a csapot is elzárta. A két fiú közönyösen vágta egyre a krumplit, ami hangosan csobogott a vízzel teli vájdlingokban, és néha tompán puffant a szekrény tetején.

– Na! – bődült el Alfi egy-két perc múlva. – Mi van, még sose csináltál ilyet? Talán megmutassam?!

– Hagyd, Alfi, látod, hogy megijedt – vette védelmébe az asszonyt Dezső.

– Nem is kevertem le olyan nagyot.

– Nem attól. Hanem ami odafönn történt. Igaz, Marika?

A nő nem szólt, csak nyúlt az ultráért, felnyitotta a zacskót, belebámult. Aztán visszatette.

– Azt mondod, telement? – kérdezte Alfi.

– Azt.

– Igaz – bólintott Alfi. – Láttunk már ilyet. Új helyzet! Ezer bocs, Mari, ha téged odafönn túl nagy stressz ért, akkor minden meg van értve. Minden. Sőt. Mi magunk segítünk hazacsempészni téged. Pihend csak ki otthon magad.

A nő megemelte a fejét. Már nyitotta a száját, hogy valamit kérdezzen vagy mondjon, de aztán meggondolta magát.

– Látom, nem bízol bennünk. Pedig már volt, aki amikor lebukott, beszart, és mi az ilyeneknek mindig segítünk. Nem jószívűségből. Hanem mert az ilyenek társaságában nem öröm a munka.

– Van itt kijárat a szakácsokon át – intett a csapóablakok felé Dezső. – Ha így áll a helyzet, majd mi kikalauzoljuk, és menjen isten hírével!

A nő kicsit kivárt, figyelmesen vizsgálgatta a két fiú arcát, a férfias vonásokat, illetve a fakadófélben lévő pattanásokat, aztán ellökte magát a mosogató zománcos peremétől.

– Akkor – kezdte óvatosan –, akkor én talán el is mennék…

– Hohó! – emelkedett fel hokedlijéről Alfi. – És elmosogatni, azt ki fog?!

A nő kicsit habozott, aztán dacosan kibökte:

– Hát aki szokott.

– Na nem! És ha át akarsz verni minket? Mi a garancia arra, hogy tényleg betojtál?

Sokáig csönd volt a kis helyiségben, csak kívülről szűrődtek be mindenféle hangok: valahol víz zubogott, gáz sziszegett, zsír sercegett, fedők kocogtak, csövek duruzsoltak, fakanalak kopogtak, és mintha láthatatlan egerek kotorásztak volna valamennyi árnyékban és sarokban.

– Ahhoz bizony kell valami bizonyíték – mondta Dezső.

– Habókra nem mosogatunk – mondta Alfi.

A nő odasétált a falhoz, ahol a beugróban fönt, a meg-meglóduló ventilátor lapátjai között néha látszott a kék ég.

– Miféle bizonyíték? – kérdezte szárazon.

– A bugyid. Vesd le a bugyid.

Az asszony végigfuttatta ujjait a csempén, ami már göcsörtös volt a rákövesedett mosogatólé cseppkőszín cseppjeitől.

– Szóval vessem le a bugyim.

– Pontosan. Ha csak egy kicsit is szaros, mehetsz.

A csend megült körülöttük. Olyan volt, mint valami sűrű massza, amit hiába ráznak a vödrében, meg se moccan.

– Lehetetlen, hogy legalább egy kicsit be ne fostál volna, amikor lebuktál. Egyetlen pici folt is elég nekünk.

A csempe fugái már sötétek voltak a kosztól, de néhol egészen éjfeketék, ahol kihullott a cement. Az asszony a körmeit beleillesztette a résekbe, mintha meg akarna kapaszkodni. A körmein régi, gyöngyházfényű lakk lepattogzott maradványai látszottak.

– Legalább nézd meg!

A nő ellépett a faltól, a magasba meredő szellőzőablaktól, és visszaállt a mosogató elé. A hangja most nagyon fáradtan csengett.

– Maguk tévednek, ha azt hiszik, én olyan vagyok, mint a többi.

Alfi nevetett.

– Ne nézz minket taknyos kölyköknek, Mari! Mi nagyon jól tudjuk, kivel milyen hangot kell megütni! Kerülnek ide elég gyakran finom úrihölgyek is, na, azokkal másképp bánunk. Ott előcibáljuk a gyerekszobánk. De te nem vagy finom hölgyike, Mari! Jól mondom, Dezső? Javíts ki, ha rosszul mondom!

– Hát persze, Alfi – fanyalgott Dezső. – Hátsó lépcsőház, harmadik emelet, gang balra kategória.

– Pontosan. Mondjak konkrét példákat?

– Nem kell. – Az asszony arcán ráncok jelentek meg, és valamennyi lefele görbült. – Maguk csak ne tetszelegjenek a szociológus szerepében. Maguk krumplipucoló-tanulók, és kész.

– Érettségivel! – emelte fel rozsdamentes kését a neonok felé Dezső, de a társa leintette.

– Sokan megfordultak már itt, Mari, de a te fajtádból még senki nem vette ilyen büszkére a lapot. Éppen a múlt héten jött egy spiné, kicsivel fiatalabb volt nálad, de talán csak jobban tartotta magát, szóval az azt mesélte, hogy már hajnaltól főzött, takarított, mosott, sütött, vasalt, bevásárolt, mosogatott, jól mondom, Dezső? Javíts ki, ha rosszul mondom! Szóval a spinkó már túl volt az ötszázadik lépcsőzésen, az ötvenedik bőrkiáztatáson, ujjelmetélésen, és épp a piskótát sütötte, amikor rájött, hogy hiányzik egy tojás. No, gondolta, ha csak az a baj, hát ott ül a fotelben úgyis a férje, majd megkéri, ugorna le a boltba, hozna egy tojást. Na de mit mondott erre a férj? Jaj, segíts már, Dezső, nem bírom a röhögéstől!

– Azt mondta: tojj egy tojást!

A fiúk egymás hátát csapkodták nagy nevettükben, rezgett-remegett előttük a vájdling, mint egy fura üstdob.

– Bizony, Mari, azt mondta neki: te vagy a nőstény, a tojó, ez a te dolgod! Tojd ki azt a tojást!

Nyerítve röhögtek. A csapóablakok felől konyhalányok és szakácssapkás férfiak bámultak feléjük, de nem szóltak, csak gesztikuláltak és grimaszoltak.

– És akkor az a szerencsétlen spiné fogta a szatyrot, lement a boltba, ahelyett hogy belevágta volna a nagykést az urába! Lement, és hogy túlélje az incidenst valahogy, hát elemelt egy üveg vodkát! Persze megfogták, idehozták, és itt szembe találta magát annak tízszeresével, mint ami még otthon várt rá! Vodka nélkül!

– Na! – mordult közbe Dezső.

– Jól van, no, de azt mi adtuk neki! Mosogatott is, mint egy kisangyal! Fogadok, Mari, te is vodkát loptál!

A nő nem felelt. A mosatlan edények bábeli tornyát bámulta. A tányérokon a paradicsomszósz olyan volt, akár az alvadt vér.

– Na, Marika, ki volt a gaz csábító? – érdeklődött Dezső is. – Pia? Cigi? Vagy talán sampon? Ebben a boltban jópofa importsamponok vannak…

A nő ösztönösen a hajához nyúlt, igazgatni kezdte. A haja csapzott volt; az egymáshoz tapadt, elvileg barna szálak különböző, határozott árnyalatokban váltak el egymástól, mint a vonalkák a vonalas színképeken.

– Ma délután lett volna időm rá, hogy megmossam – mormolta félszegen, mint akit rajtakaptak.

– Semmi baj! Nekünk így is tetszel! Csak egy hangyányival több kacérság, és a lábaidnál heverünk! Na, áruld már el, hogy mit loptál!

– Vodkát. – A nő hangja most váratlanul élesen csattant.

A két fiú rábámult.

– Fogadok – bólogatott Alfi –, fogadok, hogy Russiant. Ti hülyék, a Kalinka kicsi és lapos, nem dülled ki a zsebből!

– És egyetlen tojásért mentem le a boltba – folytatta szokatlan közlékenységgel a nő, majd látva a fiúk meghökkent képét, egy kicsit kivárt. – És odahaza halomban áll a mosatlan. Tálban a félig kész piskótatészta. A férjem a fotelben, újságokkal. És senki nem tudja, hol vagyok.

A két fiú összenézett.

– A történelem ismétli önmagát – dünnyögte Alfi.

A nő megérintette az előtte tornyosuló edénypiramist, meg is billentett egy-két kiálló fület, peremet. A tányérok és poharak éles hangon kocogtak-csikorogtak, mint a konstrukciós játékok bontás közben.

– De én nem fogok elmosogatni.

Azzal hátat fordított a mosogatónak, és a kabátjáért sietett, ami az elromlott krumplipucoló gépre volt odahajítva. Nem vette föl, csak a karjára kapta, úgy indult az ajtó felé. Alfi és Dezső először hitetlenkedve nézte, azután hirtelen felébredtek.

– Hoppá! – vidámkodott Alfi. – Zsákutca! Itt minden út a főnöki előszobán át vezet!

– Az egérút nem arra van! – hadonászott Dezső. – Hanem erre vagy arra, esetleg amarra, de arra semmiképpen sem!

Az asszony most először mosolyodott el azóta, hogy átkelve a mocskos felmosórongyon, belépett a konyhalegények birodalmába.

– Nem akarom kikerülni a főnöküket – mondta egészen lágyan. A mosoly határozottan jól állt neki, még ha egy kicsit úgy lebbent is, mint amikor az elérett rózsából egy szirmot elsodor a szél, és látszik, hogy már csak mennyi maradt. – Nála vannak a családi fotóim.

A keze már a kilincsen volt, amikor a fiúk ráeszméltek, hogy ennek a fele se tréfa.

– Hé! – pattant fel Dezső. – Hát ez meg mire jó?! Azért jött, hogy elmosogasson, vagy tán nem így szólt az alku?!

– Meggondoltam magam. – Az asszony karikagyűrűje hangosan csikorgott a rézkilincsen. – Meggondoltam magam.

– Hohó, nem addig van az! – Alfi hármat lépett, és már ott állt az asszony előtt, emelte is volna a kezét, de az asszony jéghideg pillantása megállította. – Egy nyavalyás kis bolti szarka ne hőzöngjön itt nekünk! Inkább örülj, hogy lyuk van a seggeden! Hogy ilyen olcsón megúsztad! Tudod te, micsoda botrány meg hercehurca egy ilyen eljárás hivatalból?!

– Tudom – mondta a nő, és kinyitotta az ajtót, jóllehet Alfi megpróbálta visszatartani.

– Várjon! – kiabált kétségbeesetten Dezső. – Nézze, ha magának ennyire derogál az a fránya mosogatósdi, esetleg cserélhetünk. Krumplit pucolni szeret-e?

Az asszony újra elhullajtott egy mosolyszirmot.

– A krumplitól bebarnulnak az ujjaim.

– Nézze, ne csinálja ezt. – Dezső az orrát szívogatta, és közben a szétszóródott krumplihéjakat rugdosta össze egy kupacba. – Ezzel csak bevadítja a főnököt, és az nem lesz jó se nekünk, se magának.

– Szeretem a vad férfiakat – szólt hátra a nő a fiúknak, és becsukta maga mögött az ajtót.

Jó egy percig nem történt semmi. Aztán Alfi lehajolt, felemelte a felmosórongyot, kicsavarta a lefolyó fölött, majd szép akkurátusan visszaterítette a küszöb elé. Amikor ezzel végzett, a nadrágjába törölte a kezét, és visszaült a helyére.

– No boz meg – mondta Dezső. – Ezt jól megcsináltad.

– Én? – dörmögött Alfi. – Mért pont én?

– Melléfogtál, hogy az istenbe nem vetted észre?!

– Adni kellett volna neki még egy nyakast. Ilyen egy hülye spinét. De te is aktivizálhattad volna magad!

– Ez most jól bemárt minket a Bárdosnál. Nem adok öt percet, és jön a Bárdos hót dühösen, beleszagol a levegőbe, aztán már húzza is el a szekrényt, és mi sikálhatunk napestig.

– Á, frászkarikát. Ez egy lopó-lotyó. Szétteszi a lábát a Bárdosnak, és attól mindenki jól jár. Még mi is.

– Francokat. Meglásd, beköp. Vagy ezt, vagy azt.

– Te pofáztál neki a szekrényről, vagy talán nem?!

Hallgattak, csak a kezük járt, s a krumplik kopogtak-csobogtak, melyik hova esett. A kis helyiségben a levegő egyre nyomasztóbb lett, mintha a ventilátor most befelé terelt volna minden konyhai gőzt, gázt, párát és füstöt.

– Holnap a Tamásék jönnek, ugye?

– Aha. Holnapután.

A szekrény tetejére gondoltak, ahol a mindenféle szemét egyszerre csírázik és rohad. Valamilyen ital ilyesmiből is készül, igen: a krumpliszesz.

– Annak is neki kéne állni! – Dezső a mosogató felé intett a fejével.

– Még várjunk egy picit – dünnyögte Alfi.

Ültek, néha ittak, rágyújtottak, és közben szép, szabályos szerpentincsíkokban hámozták a krumplit, s olykor elhajítottak egy-két göcsörtöset a szekrény felé.