Orbán Ottó

A BIRODALOM ALKONYA

 

Ötvenöt éves vagyok.
Egész életemben egy süllyedő korszakból beszéltem kifelé.
Minden cselekedetemmel tagadni akartam, és minden cselekedetem

az ő tükre volt.
Legjobb tulajdonságaim tanúskodnak ellenem,
hajlamom a mérlegelésre, a belátásra, a kételkedésre,
a sokféle hang, amelyen szólni tudok,
becsületességem mindabban, ami az alakoskodás mesterségét illeti –
mind azt mutatja, hogy a császárságnak telt ezer eszmére is,
csak egyre nem,
s hogy ebbe bukott bele.

Korszakos bajt nem gyógyíthat személyes érdem. A jámbor hülyeség, 

hogy költészettel akartam hatni krokodilokra –
csak úsztak a híg moslékban, és nem emelték ki fejüket a hétköz-

napokból,
apró szemükből sütött a filozófiájuk,
hogy ez, ami a fogunk közt van, ez a miénk, ezt megzabáljuk, és

szarunk rád és kiérlelt stílusodra, haver,
mert hiába szövegelsz itt, ha magad is csak a fölgyújtott olajkutak

és a lángoló országok fekete füstjétől pislogsz.
Ki tagadhatná, hogy vétkem a természet ellen való?
A nagyságrendek logikáját akartam megtörni,
verssoraimmal dúcolva alá egy összedőlni készülő világot,
mely nem hagy maga után mást, csak egy paradoxon porkupacát, hogy

a törpék közt a nagy még mindig kicsi.

Jöjj el, új tavasz óriása, aki ha minden jól megy,
minden tudásod birtokában is félvad kamasz leszel, mint a mediterrán

napsütés aranyfüstjében megszépült görögök,
nyújtózz el fényes világodban, és élvezd ki azt, hogy a történet

elején tartasz,
tudod, ki az istened, hol lakik, hogy éred el –
az ember két legnagyobb képessége, hogy tanulni és felejteni tud.
Ezredszer kezded elölről, ugyanonnan, ugyanúgy, nézz fölfelé,
s ne nyisd föl túl hamar a kripta ajtaját,
mélytengeri hidegéből a hanyatló kultúrák bíbor ragálya és ravasz

szertartásrendje árad,
hogy eltájold magad a csillagok közt, és kurvák ölében szenvedj

hajótörést,
és titkos programod első számjegyéig hatoljon a vírus,
és megtörténjék veled is minden, lépésről lépésre, ahogy velünk.