Oláh János

TITKOS ORSZÁG

 

Kövér tankoktól rázkódott az asztal,
s az üveglap egy ördöglepke-szárnyon.
Majd láthatatlan szédülés vígasztal,
a nyitját szántszándékkal nem találom.

Innen jövök. Hátam mögött a város
kialvatlan kedélyű lobbanása.
Látszatra minden egyszerű, világos,
de nem marad meg kő kövön utána.

Íz, illat, szín semmit nem fércel egybe,
más, érthetetlen titkok terve munkál.
Szétszivárog a ciánízű este.
Döglött fecskék az életvize kútnál.

Amire készültem, most már hiába.
Talán jobb is, ha nem válik valóra.
Rászoktattam magam a hallgatásra,
gyűrött papírra, hideg altatóra.

Nem kérek a megértő szánalomból,
nyelvet nyújtva, jaj, sajnáljuk, ne mondják!
Az áldozat mért kelne föl a porból,
hogy vadállat harapja el a torkát?

Bármi történt, semmiből nem tanultam,
kényeztetem, aki belém rúg százszor.
Ha becsapott is, én érte rajongtam,
ő megérezte, s ellökött magától.

Reszket a térdem, a szemem behúnyom,
orromba szökik kámforízű lénye,
Petőfi-dalként szól egy kocsmahúron,
s mint nyílvessző süpped el a sötétbe.