Könczöl Csaba

A PORNÓ LOGIKÁJA

 

Nem minősítés – sem önmagamé, sem azoké a produkcióké, amelyek több-kevesebb bizonyossággal e homályos kontúrú fogalom terjedelmébe betagosíthatók –, hogy sem időben, sem pénzben nem vesztegettem többet pornó termékekre többé-kevésbé nyílt legalizálásuk óta, mint szigorú tilalmasságuk évtizedei alatt. Nem „elvi okokból”. És még kevésbé a tárgyuktól való idegenkedésem okán. Egyszerűen: untattak – szavakban elbeszélve, álló és mozgó képekben bemutatva egyaránt. Méghozzá oly mérhetetlenül, hogy a pornó egyik közkeletű meghatározási kísérlete alapján („célja a nemi aktus nyílt megmutatása révén szexuális gerjedelmek fölkeltése”) e „műnem” számomra voltaképp nem is létezett vagy létezik, vagyis e kritériumból kiindulva tőlem bármiféle terjesztéstechnikai korlátozás nélkül ellephetnék akár az összes látható közterületi szabad falfelületet – még az újságosbódék vitrinjeit is s ha ez utóbbi ügyben mégis a korlátozó önkormányzati intézkedésekkel értettem egyet, ennek egyedüli önös oka az volt, hogy kiszorították a helyükről a számomra érdekes egyéb kiadványokat. Vagyis megfosztottak az arról való gyors, menet közbeni tájékozódás lehetőségétől, hogy kapható-e már valamilyen nekem fontos újság, hetilap, folyóirat legújabb száma. Egyébként? Közszemlére való kitételük éppúgy nem zavart volna, ahogy nem zavart és nem zavar egyéb gusztustalanságoké, amíg mellettük adatik némi hely egyebeknek is: semmi kifogásom az ellen, hogy az Írók Könyvesboltjában szembeszökően áll a pultra kirakva a Hunnia Füzetek,* amíg társaságában vele egy pulton láthatom a Holmit, a 2000-t, a Thalassát, a Nappali házat, a Századvéget stb. Csak akkor kezdenék el dühödten protestálni, ha az utóbbiak helyett kellene látnom. Vagy általa eltakarva, mögüle kellene őket előbányásznom. Szóval, pornóügyben is az eklektikus elvtelenségig elvhű pragmatikus liberális vagyok. És „privátim” legföljebb sajnálkozom azok sorsa fölött, akiknek ilyen pótszerekre van szükségük ahhoz, hogy fölajzódni képesek legyenek – ha egyáltalán valóban képesek. És ha ettől képesek, elismerem a pornó létjogosultságát, sőt fontosságát is: ki tudja, mi mindent tartogat még számomra is a jövő…

E gondolattalanul ártatlan naiv viszonyomnak a pornóhoz egy néhány napos láz és influenza vetett véget. Az ágyat nyomva, komolyabb szellemi erőfeszítésekre gyöngén és lustán, két, máskülönben módfölött kedvelt „klasszikus” nevének áruvédjegyével ellátott zaftos malackodás végigolvasásával csaptam agyon az időt. Az egyik Csáth Géza Napló-ja, a másik Apollinaire Tizenegyezer vesszőcsapás-a, Pelle János magyarításában. Hogy vékonyságuk ellenére mind a kettő dögunalom, legalábbis irodalomként (pszichiáteri szempontból megítélni őket illetéktelen vagyok), erre kár vesztegetni a szót. Csáth leltárnoki lelkiismeretességgel regisztrálja, napjában hányszor, hány nővel fekszik le, nagyjából a „lyuk: lyuk, darázs nincs benne” szelekciós elvet követve, lehetőleg az orvosi gondjaira bízott fürdővendégekkel, valahányszor – az ópium hatására? – csillapíthatatlan erekciója támad. Kevés vagy semmilyen részletezés, az aktusok tárgyainak, tényeinek, számszerű adatainak sietős rögzítése, láthatólag mentesen minden irodalmi célzattól: ez a Napló voltaképp egy súlyos szenvedélybetegségével tisztában lévő orvos hivatásszerűen objektív önmegfigyelésének jegyzőkönyve, kórja egyik oldalmegnyilvánulásáról. Az Egy elmebeteg nő naplójá-nak párdarabja. Kétlem, hogy publikálására akár a leghagymázosabb állapotában gondolt volna: igazi írónak (márpedig Csáth a legigazibbak közül való volt) ez éppúgy nem szokott eszébe jutni, mint az, hogy – amennyiben történetesen civilben orvos – „írói munkássága részének” minősítse az általa írott kórtörténeteket vagy boncolási jegyzőkönyveket. (A Csáth-filológusok dolga eldönteni, hogy e Napló tartalmaz-e olyasmit, aminek megvilágító ereje lehet Csáth irodalmi munkássága mélyebb lélektani értelmezése szempontjából – vö. a vitával arról, hogy helyes volt-e publikálni József Attila Följegyzések…-jét –, viszont ez sem változtat azon, hogy e Napló „nem képezi a szerző irodalmi munkásságának részét”, a neve alatti közzététel legföljebb kiadójának ízlését minősíti.) „Fölcsigázó erő?” Az „Aiglon” művésznéven ismert kor- és betegtárs, Sassy Attila manapság újrafölfedezett festményeiről és rajzáról írott Csáth-kritikákban ennek többszörösét találhatja meg bárki.

Némileg más a helyzet Apollinaire könyvével. Ez valódi pornó, a leggyomorforgatóbb fajtából. Nem lévén Apollinaire-filológus sem, csak föltevésként adok hangot annak a nézetemnek, hogy közvetlen „ihletője” egy, az irodalom történetében nem ritka játék: Guillaume mester, a szerelem egyik leggyöngédebb, legtisztább szavú nagy modern poétája, talán valami bohém kocsmai fogadkozás nyomán, azt akarta bebizonyítani, hogy képzelete a coitusleírásokban sem marad el a disznólkodások terén verhetetlennek kikiáltott klasszikus De Sade márkié mögött: ha kell, állni képes a versenyt nemhogy a hovatovább szemérmes Justine-nel (minden ilyen jelző érvénye viszonylagos), hanem a fölülmúlhatatlannak mondottan undorító szcénákban bővelkedő másik magyarul is olvasható De Sade-opusszal, a Filozófia a budoárban-nal is. Nos, „pártatlan zsűritagként” el kell ismernem: a bizonyítás sikerült. Legalábbis az én émelygésem színe előtt. A Tizenegyezer vesszőcsapás ízig-vérig „superhard pornó”, százharminc oldala esszenciális sűrítménye nemcsak az eltérő és az egyneműek közti szeretkezés összes lehetséges módozatának, hanem ezek összes – nem épp biedermeieres –, képzeletemnek fölfoghatatlan patologikus mellékhajtásának is. „Superhard”, amennyiben számos apollinaire-i ötlet megfilmesítésétől alighanem még a legmélyebbre fojtott szexuális képzelgések vizuális bemutatására vállalkozó pornóipari technológusok is visszariadnának. Ráadásul (bizonyára az „elméleti körítésektől” idegenkedők örömére) De Sade márkival ellentétben itt „csak a lényegről” van szó, vagyis kimarad minden olyan bölcseleti „közjáték”, amitől a Justine vagy a Filozófia a budoárban írója nem csupán közönséges pszichiátriai eset, hanem a „korszellemet” egy fejtetőre állított logika szerint a Rousseau-éhoz mérhető következetességgel, de „alvilági” aspektusból tükröző gondolkodói lángelme is. Közvetve – számomra – az intellektuális reflektálatlanság is azt jelzi, hogy a Tizenegyezer vesszőcsapás játék, stílusparódia.

Ekként egyszerre pompás – és émelyítő, és unalmas. És ekként mutatja meg igazán, mi az a sajátos logika, amitől az erotikus pornografikussá válik.

E két fogalom megkülönböztetésére tett kísérletek, úgy gondolom, azért olyan ügyefogyottak világszerte, mert definiálásuk során akarva-akaratlanul egymásba csúsztatják a nemi aktus ábrázolásának „tárgyaira” és az ábrázolásban ható logikára vonatkozó kijelentéseket és kritériumokat. Például: a genitáliák „kendőzetlen” láttatása szeretkezés közben „pornó”, leplezett és sejtetett „érzékeltetése” viszont még „csak” erotikus, s mint ilyen, megengedhető. Ezt még tovább bonyolítja, ha a definíció szempontjai közé bekerül a „célzatosság”, a „szándék” is: ha az ábrázolás célja nemi gerjedelmek fölkeltése, akkor pornó, ha viszont az ábrázolás közvetlen tárgya mindössze közbülső „eszköz” egy magasabb rendű (?) célzat érdekében, akkor nem kifogásolható erotika, „ancilla ideae”. Csakhogy minden effajta kritérium föltételez olyan tudásokat, melyekről valójában nincsenek és nem is lehetségesek „objektív ismeretek” (például azt, hogy a „leplezettségnek”, a „sejtetettségnek” vannak „objektív fokmérői”), továbbá olyan alanyokat, akik hitelesebb letéteményesei e tudásoknak, mint „a többiek”. Nem is szólva a „célzatosság” kritériumáról, ami a szélsőséges kivételektől eltekintve jobbára az ábrázolás alkotójának meg a Jóistennek a közös titka szokott maradni. Ki merne megesküdni gyermekei életére, hogy nem „pornográf célzatosság” munkált Lawrence-ben, amikor tíz oldalakon keresztül ecsetelgette szinte minden fejezetben a Lady Chatterley szeretőjé-ben a hősnő és a jószágigazgató mívesen zaftos és szkatofág elemektől sem riadozó szeretkezéseit?

Az igazi különbség nem az ábrázolás tárgyaiban, hanem a logikájában keresendő – még ha igazságot tartalmaz is az a lehetséges ellenvetés, hogy az „operacionalizálhatóság”, a gyakorlati alkalmazás szintjén ez szintúgy szubtilis, nehezen kodifikálható. Thomas Mann egy Schillerről írott 1905-ös novellájából (Nehéz óra) vett részlettel lehet ezt a legplasztikusabban érzékeltetni. Schiller így monologizál benne, „alantas” fizikai gyötrődéseivel küszködve:

„Addig nem nyomorult az ember, addig nem egészen nyomorult, amíg képes büszke, fennkölt nevet adni nyomorúságának. Egyre van szükség: hogy az embernek mersze legyen nagyszerű, szép nevekkel illetni saját életét! Szenvedését nem a szobalevegőtől, nem a székszorulástól származtatni! Legyen az emberben annyi egészség, hogy patetikus tudjon lenni – hogy túl tudja tenni, túl tudja érezni magát saját testiségén! Csak ebben tudjon hívő maradni, minden másban legyen tisztánlátó! Hinni, tudjon hinni a szenvedésben…” (Lányi Viktor fordítása.)

A pornográfia logikája – ennek a logikának a szöges ellentéte. Sőt e logika mesterséges és a végtelen egyhangúságig redukált ad absurdum végigvitele: világában, az idézet hasonlatainál maradva, a testiséggel kapcsolatos minden pszichikai, érzelmi, intellektuális élmény „szobalevegővé” és „székszorulássá” zsugorítva terebélyesedik kozmikus érvényűvé. Hangsúlyozottan azzá zsugorítva, lévén tárgya, a testiség, ezen belül is a szexualitás még elemi ösztönszinten is valami több ennél. Nem az „állati” szintre redukáltságról van itt szó – ne sértegessük az állatokat! –, hanem ízig-vérig az emberi civilizáció termékéről: a nemi aktus kíméletlenül-emberi logika szerinti megfosztásáról mindattól, ami benne több a test egészéről lemetszett szervek művileg rángásokra galvanizált látszatelevenségénél. A pornóábrázolásokban már nemcsak az individuum mint teljes személyiség halott, hanem az ember mint testi egység sem létezik: vágóhídilag föltrancsírozott, esetlegesen összedobált szervek hevenyészett halmaza csupán, melyből mindig csupán az az ötletszerűen kiragadott részlet „érdekes”, ami pár percnyi étvágycsillapító főfogásként a dögevők elé vetéshez épp a leginkább kézre áll.

Hogy émelyegtél? Igen. De nem azzal, amit ábrázol vagy láttat. Hanem a „szervírozás” trancsírozó húsdaráló-logikájával. A naranccsal díszített barna mártásos tűzdelt őzgerinc, való igaz, végső soron ugyanazzá lényegül át, mint a negyednapos félrothadt pejsli. De e „közös nevező” alapján elfogyasztásuk „logikája” mégsem ugyanaz.

 

 

* A bolt vezetőjétől nyert május eleji értesülésem: már nem áll. – K. Cs.