HALÁLJELEK

 

Szerkesztette Kovács Ákos
Liget, 1990. 112 oldal + fotók, 78 Ft

 

Az „évszakonként” megjelenő „irodalmi és ökológiai folyóirat”, a Liget, ezúttal a halálról szóló újabb írásokat tett közzé – különszámként. Ez a válogatás azonban nemcsak a Liget sorozatkönyve, hanem Kovács Ákos újabb kötete is, csakúgy, mint az egyre gazdagabb magyar „halálirodalomé”.

A Haláljelek emellett – a 11. oldal tanúsága szerint – Festschrift is egyben: lábjegyzet köszönti a szerzők nevében az (1989-ben) hatvanéves Hofer Tamást, aki mellesleg a kötet Viseltes kalap a mestergerendán című tanulmányának szerzője is. Hofer rövidségében is megragadó munkájának azóta párja is akadt, mégpedig Kunt Ernő kétségbeejtően tragikus története (1990), amelyben az 1956 végén kivégzett fiú kalapja a mestergerendára került, az oda magát évekkel előtte felakasztó apjáé és szintén öngyilkos nagyapjáé mellé.

Nem lehet panasz: szép számmal jelennek meg thanatológiai, sőt etnothanatológiai könyvek és tanulmányok. A Mauzóleum főcímű, vagy ötven szerzőt és kísértetszerzőt (Dömés Kristóf, Bencés Lajos, Pálos Xavér) felvonultató antológiával (Adamik et al., szerk., 1987) egy időben jelent meg Kunt Ernő világviszonylatban is páratlan, igaz, nem minden előzmény nélküli (pl. Nagy Olga, 1982) népi thanatológiája. Az elmúlt évek egyik remeke Magyar László András szellemes kísértettani könyvecskéje (1989).

Magyarországon az utóbbi évtizedben talán a legérdekesebb kiállításokat Kovács Ákos rendezte. Közülük is kiemelkednek: Magyarországi szöveges falvédők a xix. és xx. században (1980), Magyarországi madárijesztők (1981), Budapesti falfirkák (1986) és Magyarországi tetoválások (1987). E négy témáról kitűnő, általa szerkesztett kötetek jelentek meg kiállítási katalógusképpen (Kovács, szerk., 1980, 1981, 1986, és a Forrás című kecskeméti folyóirat 1987. évi 3. száma), a falvédőföliratok pedig külön hálás témának bizonyultak (Kovács, 1985, Kovács, szerk., 1987, Hoppál, 1986). A tetoválások vizsgálatának kiegészítéseképpen Kovács Ákos Sztrés Erzsébettel közösen tette közzé nemrég D. Sz. Baldajev burját származású volt szovjet belügyes tiszt feljegyzéseit (1989).

A falvédők, madárijesztők, falfirkák, tetoválások, haláljelek a népi kultúrának perifériái felőli megközelítését jelzik. Kovács Ákos századunk nagy néprajztudósai közül olyan elődökkel büszkélkedhet, mint az orosz Petr Bogatyrëv, aki nem röstellt behatóan foglalkozni a mézeskaláccsal (1985), valamint a brazil Gilberto Freyre, akinél páratlan harmóniában találkozott a hagyományos szellemtörténet és a modern kulturális antropológia. Freyre például alapműve egyik lábjegyzetében hazája cukrászasszonyainak süteményes tálcákat díszítő papírkivágásaira hívta fel a figyelmet, két másikban pedig a sütemények formájának és nevének szexuális vonatkozásaira tett utalást (1985). Természetesen a magyar néprajzkutatók közül sem csak Kovács és szerzőtársai foglalkoznak „perifériális” kérdésekkel. A locsolásminták (Bihal, 1983, Szabó, 1983) és a mézeskalácsosság (Szabadfalvi, 1986) például egyaránt avatott kutatókra leltek.

A kulturális jelenségek perifériák felőli megközelítése általában olyan elődökre hivatkozhat, mint Sigmund Freud és Roman Jakobson. Az előbbi rendellenesnek minősített lelki jelenségek (hisztéria stb.) tanulmányozása révén tett fontos megállapításokat az emberi lélekről, az utóbbi pedig a gyermeknyelv és az afázia kutatásának tanulságaképpen a nyelvről. A Kovács Ákos által feldolgozott témák kétségtelenül kívül esnek az etnográfia, képzőművészet és szociológia hagyományos érdeklődési körén, tehát felvetésük már önmagában is figyelemre méltó. Tanulmányozásuk igazi értelmét azonban mégis valami általános tanulság adná – Kovács ezzel egyelőre adós maradt.

Mindenesetre immár „egész kötet foglalkozik az utak, vasúti átjárók, folyók, útkereszteződések, alagutak mellett, hegymászó- és vadászszerencsétlenségek színhelyein, hídkorláton stb. emelt szimbolikus sírjelekkel, halotti emlékjelekkel, haláljelekkel, melyeket a nem természetes halállal meghaltak hozzátartozói, barátai emelnek a szerencsétlenség színhelyén” (ez lenne a definíció). Egyébként jó szemű fotós már korábban is tett közzé válogatást út menti haláljelekből (Surányi, 1985), az 1957 óta Münchenben tevékenykedő Vajda László pedig egy korai, a haláljelek motorizáció okozta elszaporodását megelőző (1948) tanulmányában alapos összehasonlító elemzést végzett. E cikk újraközlése a „szakérdemek” mellett valóságos filológiai csemege: az újbóli rövidítés „csak” a lábjegyzeteket hagyja el, hisz az „eredetiben”, az 1948-as közlésben is a 7. után a 10. fejezet jön. Ezzel a szerkesztő a magyar kiadói gyakorlat legbarbárabb hagyományainak igyekezett megfelelni – „szerencsére” Vajda főleg az idézett művek adatait tette lábjegyzetbe.

Jellegzetes Kovács Ákos-kötet: néhány hozzáértő tanulmány mellett elmaradhatatlanul (egyébként illenek is ide) szerepel benne Tandori Dezső is egy – ezúttal viszonylag rövid, de szpérós – verssel és Hoppál Mihály is szokásos háromoldalas cikkével. A „hozzáértő tanulmányok” szerzői közül (Vajda és Hofer is ide sorolandók) Kovács Ákos maga a magyar adatokat és a kötet anyagát átfogó összegzést ad, Voigt Vilmos (bibliográfiája a 120. oldalon) és Zorica Rajkovič a délszláv haláljeleket, Paul Virilio és Beke László a modern technológiával felszerelt világ általános kérdéseit, Szilágyi István pedig a vörösre festett kereszteket tárgyalja. Mindezt néhány további cikk, a Bartal György (1913–1936) emlékére emelt faddi monumentális oszlop dokumentációja és egy a fiának haláljelet állító debreceni cigányasszonnyal készített interjú egészíti ki.

Maradandó haláljel főleg nagy vagy különös sorsú embereket illet – így jutott Hauser Gáspárnak is (Ráth-Végh, 1964). 1833. XII. 16-án ismeretlen tettes Ansbach városában halálos sebet ejtett az ekkor huszonegy év körüli, rejtélyes származású Kaspar Hauseren, aki 18-án sebeibe belehalt. (A legvalószínűbb feltevés szerint a badeni nagyhercegség félreállított örököse volt.) Az ansbachi várkertben, a merénylet (de nem a haláleset) színhelyén felállított emlékoszlopon az alábbi felirat olvasható: HIC OCCULTUS OCCULTO OCCISUS EST (itt ölték meg rejtélyesen a rejtélyest).

Érdemes megemlíteni Budapest néhány nevezetesebb haláljelét is. Annak az épületnek a helyén, ahol 1849. október 6-án Batthyány Lajost az első független felelős magyar miniszterelnököt kivégezték, 1926. október 6-án avatták a Batthyány-örökmécsest. Ságvári Endre antifasiszta mártír, aki 1944. július 27-én esett el tűzharcban a budagyöngyei Nagycukrászdában, szintén kapott haláljelet. Halála 34. évfordulóján avattak emléktáblát az egykori budapesti pártszékház melletti házon Jean-Pierre Pedrazzini francia riporternek, akit itt, a Köztársaság téren 1956. október 30-án lőttek le. Az ő emlékét őrzi még egy közeli fa, amelybe az őt érő golyó csapódott – és az 1960-ban felállított kommunista mártíremlékmű, amelyet róla (egy elestét megörökítő fényképről) mintáztak.

A haláljelek nemcsak az utak mentén szaporodnak. 1990. augusztus 14-én hajnalban a kőbányai Zalka Máté téri aluljáróban egy részeg társasággal dulakodó rendőr lelőtte a társaság egyik tagját. Az áldozat emlékére hozzátartozói és barátai már másnap haláljelet tettek. Felírták a falra (többek között) „Horváth Gyula, Aranykezű, †, élt 28 évet.” A feliratok – köztük egy bosszúeskü – elé koszorút, virágcsokrokat, italt, cigarettát, pénzt tettek; imával, gyertyagyújtással és megint csak bosszúesküvel emlékeztek meg a halottról.

Bár sok más belefért és sok minden kimaradt belőle, a kötet jól összefoglalja mindannak a javát, amit a haláljelekről tudni érdemes. Kovács Ákos egy nemrégiben tett utalásából arra lehet következtetni, hogy újabban a tüntetések transzparensei keltették fel érdeklődését (Kovács és Sztrés, 1989). Kíváncsian várjuk az újabb kötetet, szólhat akár a mézeskalácsról, homoklocsolásról, türelemüvegekről, hóemberépítésről stb. is.

Végezetül két jó tanács azoknak a könyvbarátoknak, akik legalább annyit (vagy többet) adnak egy könyv küllemére, mint tartalmára. Vegyék meg a Haláljelek-et, mert a fotók gyönyörűek. De – különösen a színes képmellékletek tájékán – csínján nyitogassák, mert ha sűrűn lapozgatják, menthetetlenül szétesik.

 

 

Irodalom

 

Adamik Lajos et al., szerk.: Mauzóleum. Halálirodalom. A halállal való foglalkozás. Bp., Bölcsészindex Centrál, 1987.

Bihal Ella: A vásárhelyi szegény ember háza földjének díszítményei. In: Dömötör János és Tárkány Szűcs Ernő, szerk.: Kiss Lajos Emlékkönyv. Hódmezővásárhely, Hódmezővásárhely Város Tanácsa, 1983. 317–350. o.

Bogatyrëv (=Bogatirjov), Pëtr G.: A néphagyomány alakulása. Fordította F. Nagy Géza et al. Bp., ELTE Bölcsészettudományi Kar Folklore Tanszék, 1985. (Folkloristica, 8.)

Freyre, Gilberto: Casa-grande e senzala (1933). Udvarház és szolgaszállás. A brazil család a patriarchális gazdasági rendszerben. Fordította S. Tóth Eszter. Bp., Gondolat, 1985.

Hoppál Mihály: A mindennapok mitológiája. Falvédőszövegek Magyarországon. Világosság, 27/1986/4. 243–248. o.

Kovács Ákos, szerk.: Magyarországi szöveges falvédők a XIX-XX. században. Hatvan, 1980. (Hatvany Lajos Múzeum füzetei, 7.)

–, szerk.: Magyarországi madárijesztők. Hatvan, 1981. (Hatvany Lajos Múzeum füzetei, 10.)

Magyarországi falvédőföliratok. Bp., 1985. (Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok, 24.)

–, szerk.: Budapesti falfirkák. Bp., Műcsarnok, Országos Közművelődési Központ, 1986.

–, szerk.: Feliratos falvédők. Bp., Corvina, 1987.

–: A (test)művészet örök. avagy: Bevezetjük a tetoválást. Forrás, 19/1987/3. 2–25. o.

Kovács Ákos és Sztrés Erzsébet: Tetovált Sztálin. Szovjet elítéltek tetoválásai és politikai karikatúrái. Szeged, Sprint, 1989.

Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Bp., Gondolat, 1987.

–: Emlékezés és felejtés, avagy a halál három kalapja. Holmi, 2/1990/10. 1089–1101. o.

Magyar László András: Bevezetés a kísértettanba Bp., Akadémiai, 1989.

Nagy Olga: A halál az élet rendjében. Szempontok a népi thanatológiához. Korunk, 41/1982/5. 343–349. o. 9. 674–680. o.

Novotny Tihamér: Első világháborús katonaemlékek. Bp., Múzsák, 1987.

Ráth-Végh István: Tarka históriák. Bp., Gondolat, 1964.

Surányi Péter: Országúti síremlékek. Új Tükör, 22/1985/44. (XI. 3.) 22. o.

Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben. Debrecen, 1986. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei, 46.)

Szabó Mária: Locsolásminták Szegvárról. Honismeret, 11/1983/4.31–32. o.

Vajda László: Kövek a síron. (Egy zsidó népszokás néprajzához.) Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve, 1948. 209–241. o.

 

Kicsi Sándor András