…VOLT…

Mese-figyelő

 

Hangya János–Oláh Gabriella: Mackó-túra (leporelló)
ILK, 1989. 12 oldal, 69 Ft

Csukás István–Dargay Attila: Sün Balázs (leporelló)
Polygon, 1990. 8 oldal, 68 Ft

Walt Disney: Bambi
Fordította Horváth Zsuzsanna
Egmont–Pannónia Film és Kiadó Kft., 1990. 95 oldal, 254 Ft

Tom és Jerry mint varázsló
Tünde Kiadó Kft., 1990. 24 oldal, 148 Ft

Tom és Jerry a Kincses Szigeten
Tünde Kiadó Kft., 1990. 24 oldal, 148 Ft

Sebők Zsigmond: Mackó úr utazásai
Átigazította Borbély Sándor
Bembo, 1989. 123 oldal, 99 Ft

Sebők Zsigmond: Mackó úr újabb utazásai
Átigazította Borbély Sándor
Bembo, 1990. 128 oldal, 120 Ft

A libapásztorlányka és még 11 híres mese
Fordította Reviczky Béla
Tipegő Kiadó Kft., 1990. 191 oldal, 289 Ft

Csukás István: Tappancs játszani szeretne
Juventus, 1989. 24 oldal, 148 Ft

Csukás István: Cillancs felfedezi a világot
Juventus, 1989. 24 oldal, 148 Ft

Csukás István: A kelekótya kiskakas
Új Idő Kft., 1990. 24 oldal, 158 Ft

Csukás István: Brum Brum Brúnó és a kalózok
Bembo, 1989. 28 oldal,
76 Ft

Csukás István: Brum Brum Brúnó, a nagy vadász
Bembo, 1989. 28 oldal,
76 Ft

Csukás István: Brum Brum Brúnó, a lovaglóművész
Bembo, 1989. 28 oldal,
76 Ft

Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai
Móra, 1989. 102 oldal, 80 Ft

 

A mese mint műfaj és műforma a századelő új magyar irodalmának mesedivatja óta sohasem kapott kellő figyelmet sem az értő közönség, sem az általános esztétikai vizsgálódás részéről. Míg Európa nyugati részén számos kutatóhely, intézet, egyetemi tanszék foglalkozik a témával, nálunk a mese státusa, jelentősége és kritikai visszhangja írók és ítészek, sőt mára a valamikori meseírók között is „rangon alulinak” számít. A megszaporodott mesekönyvek ellenére is csak nagyon ritkán megjelenő, legfeljebb reflexiókra szorítkozó recenziók bár nem pedagógiai nézetek vagy pszichologizáló megfontolások szerint elemeznek, arra mégsem vállalkoznak, hogy kiváló irodalmi művek mércéje és kritériumai szerint „ítélkezzenek”. Mindezen hiányok egyik legsúlyosabb következménye, hogy manapság bárki szabadon garázdálkodhat a gyermekkönyvek hazai piacán. A Walter Benjamin-i „mesei haszon” – a gyakorlati tanács, erkölcsi útmutatás, életszabály – helyett egy egészen másfajta haszon dominál, amely immár nem az olvasóé, hanem azé, akinek emez „üzleti haszon” megszerzéséhez még a könyvet sem kell elolvasnia.

A Móra Kiadó monopóliumának megszűnte után a kezdeti jótékony hatású, az elfelejtett klasszikusokat újra felfedező, a könyvtervezésben és kivitelezésben is ígéretes mesekönyvkiadás igen rövid idő alatt az üzleti érdekek, a „tömegfogyasztás” alárendeltje lett. A mesekönyvek káoszában, jól jövedelmező iparággá alakulásában a „mi a mese” kérdése fel sem vetődik.

A mesekönyvek értékelésének alapfeltétele, hogy a kritikus ne degradálja pusztán gyerekműfajjá a mesét, és ne is egy feltételezett „gyerekesztétika” szerint vizsgálja azt. A jó meséknek saját világképük van, mely életkoroktól függetlenül dekódolható, noha természetesen más-más jelentés válik belőle fontossá a gyermek és a felnőtt számára is.

A mennyiségében többszörösére növekedett mesekönyvek a könyvkiadás sokszínűségét sejtetik, az illusztráció- és szövegvizsgálat azonban egységes tendenciát mutat: a hivalkodóan túldíszített, a vizuális asszociációktól teljességgel megfosztó, gyakorta az ízléstelenség határait súroló, még gyakrabban át is lépő képek mellett a silány szövegek legtöbbször a mesei alapkövetelmények minimumától is távol állnak. A kínálat népmesékből és adaptációkból, régi mesekönyvek felújításából, reprintjéből vagy újrakiadásából, valamint rajzfilmekből készített képeskönyvekből és leporellókból áll. Feltűnő az eredeti – terminológiai tisztázatlanság folytán ma is – „műmesének” nevezett új könyvek hiánya: nincs olyan mesekönyv, amely akár klasszikus gyerekregények nyomán, akár ősi meseelemek megújításával egyéni hanggal emelkedne ki a bőség ellenére is szegényes kínálatból.

A még a pillanatnyi élvezet szintjét is ritkán elérő, általában a tavaszi és a téli ünnepek idején dömpingszerűen megjelenő leporellók, stancolt lapozgatók legfeljebb egyszeri olvasásra alkalmasak. Az inkább képaláírásoknak, mint írói szövegeknek tekinthető pár soros mondatok utólag kerülnek a rajzokhoz, hogy megmagyarázzák azt, ami a képeken szerencsés esetben még szöveg nélkül is látható. A történetek fantáziátlanok, közhelyesek és hétköznapiak: a Mackó-túra például Mackóék tipikus átlagcsalád-mintára formált hétvégi kirándulását beszéli el a horgászó családfő, a víztől félő mama és a csintalan gyerekek sablonjaival. Ha a „kommentárok” rímben készülnek, a baj nagyobb: a keservesen kikínlódott rímek szinte az értelmetlenségig összezavarják a szöveget. Csukás István–Dargay Attila Sün Balázs-a azért emelkedik ki e műfajból, mert a könyvben a kép és a verses szöveg megfelelő arányra törekszik, bár a rímekkel és a ritmussal ez esetben sincs minden rendben: a „költői elv” csupán a könyv méreteihez igazítja a sorokat.

A rajzfilmekből készült mesekönyvek – az adaptációk adaptációi – a dramatizálás, „filmre írás” ellentétes módszerével képeket fordítanak vissza szövegre, azaz a filmen vizuális eszközökkel láttatott eseményeket és lelkiállapotokat verbalizálják, miközben létrehozzák az alapmű második változatát. A rajzfilmek népszerűségét kihasználó, figyelmet alig érdemlő képregényesített változatoktól, színezőkönyvektől és értelmetlen lerövidítésektől a Walt Disney-könyvek annyiban különböznek, hogy a közkedvelt illusztrációkkal telezsúfolt képi világukhoz megpróbálják a feldolgozás alapjául szolgáló művek vázát is megtartani. A „másodadaptálás” azonban szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatja az alapmű jelentését. Felix Salten Bambi című állatregényének Disney-féle változata a mese lényegét szolgáló halálelemeket iktatta ki elsősorban. Salten az erdő farkastörvényeit tanuló Bambin keresztül szembesítette az olvasót a halálfélelemből, veszélyérzetből fakadó szorongással, a közeli hozzátartozók halálával, a megalázás és az alázat közötti különbséggel. A „meg kell tanulni az életet” üzenetét Disney kedélyes életpillanatokra cserélte fel, és a regényből az erdőlakók önfeledt világát bemutató rajzfilmet csinált. A könyvváltozat a további lerövidítésekből adódóan már csak családi idillek képeiből áll az újszülött Bambi, a csetlő-botló Bambi, az apává érett Bambi negédes rajzaival. S mert a képek kihívása nagy, kellő önfegyelem híján az átvezető szövegek is negédesek, minek következtében az együttes hatás gyakorta kimeríti a bájolgás fogalmát.

A nem narratív, pusztán zenei aláfestésű, szüntelen akciókra építkező rajzfilmek „megkönyvesítése” úgy történik, hogy a mozgás hiányát a szöveg agresszivitása pótolja. A Tom és Jerry-könyvek cseppet sem „bájos” képeihez csatolt szövegek jellemző igéi és szóösszetételei a következők: „gyűlöl”, „csal”, „felgyújt”, „verekszik”, „üt”, „vág”, „kényszerít”, „ellátja a baját”, „benzint itat”, „ágyúzik”, „szegekkel szurkál”, „golyózápor”, „véres csata”, „kísértethajó”. Az, ami a filmen mulatságos és könnyen felejthető, leírva abszolút gonoszságnak tűnik, így a mese fogalmától nemcsak a történet kalandregényelemei, hanem az erőszak, a rosszat akarás kizárólagos hirdetése miatt is távol vagyunk.

A nosztalgia és a nem valós értékek miatt vált divattá a régi mesekönyvek újrakiadása. Sebők Zsigmond Mackó úr-könyveit Schöpflin Aladár a legnagyobb irodalmi sikerek között emlegette. A korabeli kritikát, a hajdani sikert azonban maga a mű nem igazolja. Nem azért, mert tele van a századforduló eseményeire való, ma már többnyire érthetetlen utalásokkal, a kort idéző hangulatokkal, életérzésekkel, hanem azért, mert hiányoznak belőle a „halhatatlan mese” elengedhetetlen összetevői. Mackó Muki kalandjai valóságos, a megírásuk idején még szenzációsnak számító életkalandok, melyek valaha humorosságuk révén hatottak. De a valóság valóságossal ütköztetve egy kifejezetten korjelenségekre építkező könyvben nem időtállóan komikus, pontosabban bizonyos történelmi előismeretek híján nem az. „Mackó tekintetes úr” konfliktusai pedig éppen abból adódnak, hogy nem tud alkalmazkodni a megváltozott világ követelményeihez, és esetlenül csetlik-botlik a „modern” találmányok – autó, mozi, földalatti – között. Körülményesen, nehézkesen megírt kalandjaiban nincs semmi csodálatos, fantáziát is megmozgató elem, nincs megfejtendő titok. Sebők ezzel a módszerrel a „gyerekkönyv” ama típusának adott máig élő példát, mely a gyermek valóságos életéből és környezetéből kiindulva nem tesz mást, mint dokumentál. A Mackó úr értékcsökkenése jó előhírnöke annak a folyamatnak, amely ezekre a manapság nagy számban megjelenő „álkalandos” könyvekre vár.

A tartalmi részek befogadási nehézségei mellett hatás nélkül maradnak az ironikus, szatirikus, patetikus elemek is: a kispolgári szemléletmód és zsugoriság, a régimódiság, műveletlenség „Mackó úrék” világába transzponált változata, a „negyvennyolcasok” hazafiságának pátosza a századfordulón még lehetett lelkesen fogadott, újszerű mesei elem, mára ez is inkább kordokumentum. Az értékváltás mellett ezért funkcióváltásról is beszélhetünk: az egykori meseregény a bemutatott tájakra, városokra ma is jellemző, ismeretterjesztő szándékú, bár meglehetősen közhelyszerű leírásai miatt útirajzzá, korrajzzá válik, és nem gyerekkönyvként, gyerekeknek, hanem történelmi tényként, felnőtteknek lehet érdekes.

 

Az elemzés szempontjából a legnehezebb problémát a népmesei szövegekkel élő és visszaélő könyvtípusok jelentik. A gyermekkönyvkiadásban sosem volt szokás, hogy egy-egy mesegyűjtemény teljes és szöveghű fordításban jelenjen meg. Kezdetben a hagyományok rosszul értelmezett tisztelete, az irracionális és félelmetes elemek kiszűrése, később az életkori sajátosságokhoz való tartalmi és formai igazodás volt az oka annak, hogy csak válogatás és átdolgozás jelent meg a legősibb mesegyűjteményekből éppúgy, mint a klasszikus meseírók életművéből. (Régóta vagy egyáltalán nem jelentek meg Andersen, Wilde, Hauff, Hoffmann, Maeterlinck összes meséi, sőt az eddig megjelentek többsége is csak átdolgozásban ismert; a Grimm testvérek gyűjteménye százhuszonnyolc évet várt az első teljes és szöveghű kiadásra.)

Az eredeti – az előadás körülményessége miatt sokszor valóban használhatatlan – népmesei szövegek átírása abban az esetben válik problematikussá, ha avatatlan kezek egy elképzelt átlagolvasó feltételezett elvárásai szerint igazítanak a mesén, figyelmen kívül hagyva annak lényegét. Grimmék, Illyés Gyula, Benedek Elek, Mészöly Miklós át- vagy feldolgozott meséi, melyek az eredeti – a szájhagyományozódás egy adott pillanatában rögzített – népmeséket adaptálták különféle formában, felfoghatók szövegváltozatoknak, „variánsoknak”, amennyiben a transzformáció nem érintette azt az „állandót”, amit minden mesélőnek változatlanul kell továbbadnia. A szöveg-módosítás lényege náluk egyes népmesei elemeknek és motívumoknak a valóságviszonyok megváltoztatásával indokolható kiemelése vagy elhagyása a szerkezet érintetlenül hagyásával.

A mai népmese-adaptációk szövegváltozatait a dilettantizmus hozza létre, valamint az a külső, kiadói-szerkesztői elv, mely az illusztráció hangsúlyozásával, a mesék képregényesítésével a szavakat csak mennyiségük szerint veszi számba. Igaz ugyan, hogy a meseformák lehetősége végtelen, de a mesemotívumokról ez korántsem mondható el: vannak közöttük olyanok, melyek a mesébe kerülve vagy onnan kikerülve nemcsak eredeti jelentésétől fosztják meg teljességgel a szöveget, hanem mesejellegétől, sőt olykor az értelmétől is. A libapásztorlányka és még 11 híres mese gyűjteménye azoknak a hibáknak, melyek a klasszikusokat tucatszámra átdolgozó könyveket manapság jellemzik. A címadó mesében a népmesei standardként ismert rőzsehordó anyóka azt mondja a neki „mérgelődve” segítő fiúnak: „Ne dühöngj! A gazdagoknak jót tesz egy kis edzés!” Később így figyelmezteti: „Nehogy beleszeress a lányomba!” „A fiatalok olyan könnyen lángra lobbannak, s nem hagyhatom, hogy a lányom egy ismeretlenbe legyen szerelmes!” A hol „kislányként”, hol „királykisasszonyként” szereplő csúf lányról a végén kiderül, hogy az elvarázsoltság motívumát helyettesítendő csak „álarcot” visel. A grófnak – akinek már nagyon „mehetnékje” van – semmit nem kell tennie a lányért, az még az álarcát is maga veszi le, minden indok és ok nélkül. Egy másik mesében a legkisebb fiú „humán tanulmányokat folytat”, majd „jogi doktorátust szerez”, míg a tőle eltiltott, „részeges”, csakis rendszeres „pálinkázással” talpon maradni tudó mosónővé züllött szerelme „tele van illúziókkal” (A mosónő, a fia meg a bodorka). A beteg királynőhöz „orvosi konzíliumot” hívnak, mely „általános gyengeséget”, „vérszegénységet” állapít meg; a megözvegyült király saját unokahúgát készül feleségül venni, aki viszont „nem képes szerelem nélkül vállalni a házasságot” (Szőrmók). A repülő ló „gombnyomásra repül”; a beteg hercegnőt pedig gyógyulása érdekében „rá kell ébreszteni, hogy a ló csupán egy műalkotás”. A csizmás kandúr története egy „közép-európai országban” játszódik, s a Kandúr már az első mondatban megmagyarázza a mese lényegét: „A te örökséged vagyok, és hasznodra kell lennem.” Tengerjáró Szindbád egy temetőszakadékba kerül, s kifosztja a holttesteket, mondván: „Mire jók a halottaknak ezek az értékes díszek, ha el se tudnak mozdulni onnan, ahol vannak ?” Az aranytojást tojó tyúk tojásait eladni igyekvő Hanzi „magával visz egy levelet arról, hogy gazdasági nehézségek miatt kényszerülnek eladni az aranytojást”.

A legdurvább beavatkozás Hoffmann Diótörő című meséjébe történt. Míg az eredeti mesében „Marika mai napig királynője annak az országnak, ahol csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra szeme van”, addig itt minden „valójában csak egy álom volt, amit az ünnepi érzések, az ajándékok és Drosselmeier úr magyarázatai váltottak ki. A kislánynak viszont lehetőséget adott arra, hogy kialakítsa magában a jó és a rossz képzetét, hogy azokat saját viselkedésébe is be tudja építeni. Álmodni nem rossz dolog, sőt éppen ellenkezőleg. A tudatalatti pedig – a valóság kötöttségeitől megszabadulva – felruházza a tárgyat, állatokat vagy dolgokat a jóság, vagy ellentéte, a rosszaság jellegzetességeivel”. „Maria gyakran gondolt vissza gyermekkori álmára. Már tudta, […] hogy mindez a fantázia terméke volt.” „Álom volt csupán, de hozzájárult Maria erkölcsi fejlődéséhez.”

A jelentéktelennek tűnő betoldásoktól vagy elhagyásoktól kezdve a megmagyarázásig minden eljárás változtat a mese jelentésén. A meseelemek már a hagyományozódó formákban is többféleképpen variálódhatnak, de gyakori – ha nem is törvényszerű – jelenség, hogy egyes meseelemek erős affinitást mutatnak egy kifejezett másik iránt. Az idézett beavatkozások azért ellenkeznek minden mesei tapasztalattal, mert az érintetlenül hagyott cselekményváz megköveteli bizonyos motívumok logikus egymáshoz rendelését. Egy-egy motívum megváltozása egész „láncreakciót” indít el, s ha a beavatkozó ellenáll ennek, akkor értelmezhetetlen zagyvalék lesz a végeredmény. A tér- és időbeli konkretizálás, a nem feltétlenül oksági összefüggések arra való cserélése, a fantasztikus elemek valóságos mozzanatokkal való elegyítése, a racionalizálás, tudatosítás, a nyíltan való kimondás és direkt motiválás nemcsak összezavarja az olvasót, hanem elveszi a mese varázsát és annak lehetőségét is, amit a pszichoanalitikus mesemagyarázók a mesék egyik lényegi jegyeként emelnek ki: az élet alapvető problémáival szimbolikus formában való azonosulást.

 

A népmesei szerkezet megbontása kétféle mesetípust hozott létre. Egyfelől létrejött az a ritka „irodalmi mese”, amely az állandósult kapcsolatokat alkalmiakkal helyettesítve átkódolta a jelentést (Andersen, Wilde, Pilinszky meséi), másrészt létrejöttek a szerkezeti elemek funkcióját megváltoztató „műmesék”. Utóbbiak a tündérmeséket és – mára szinte kizárólagosan – az állatmeséket dolgozzák át oly módon, hogy jórészt megőrzik a népmese gondolat- és formakincsét, de a szereplők cselekedeteinek módját újrateremtik, és kiiktatják a népmese természetfölötti, csodás elemeit. A legújabb mesék a demitizált hősöket és helyszíneket is „redukálják”: a hétköznapi emberekkel, gyerekekkel vagy a gyerekek képére és személyiségére formált, kedvenc játéktárggyá, jó pajtássá, háziállattá szelídített állatokkal a hétköznapi helyszíneken már nem is kalandok, hanem mindennapos és kellemes események történnek meg. Az egyedi módon megszerkesztett történeteket felváltják a sztereotipizált cselekmények, az életproblémákban való gondolkodást a vélt életkori sajátosságokhoz való igazodás. Ez az általános tendencia lassan a műmesét is alkalmassá teszi tipologizálásra és katalógusokban való rendszerezésre.

A néhány éve még kitűnőnek számító meseíróink legújabb kötetei egyértelműen a mese válságát jelzik. Csukás István termékeny iparosként, rutinügyességgel gyártja a Mirr-Murr, Pom-Pom, Süsü szellemességétől, a „téli tücsök”, a „Pintyőke cirkusz” eredetiségétől távol álló tucatkönyveket, Lázár Ervin pedig már önmaga ismétlésével sem tud eljutni a mesék gyógyító erejében való hitig, a mindennapok nyomasztó realitásán való felülemelkedésig, hogy ezúttal is megmutassa: a csoda a kiválasztottaknak még ma is létezik.

 

Csukás legújabb meséi – Tappancs játszani szeretne, Cillancs felfedezi a világot és A kelekótya kiskakas – egyetlen ötlet háromszori megismétlései. Az alaphelyzet már-már a közönségességig egyszerű: az állatok körülnéznek szűkebb környezetükben, a baromfi-udvarban, s ezen rövid séta közben megismerkednek az ott lakó háziállatokkal. (Tipikus leporellótéma, kissé feldúsítva.) A három könyv eredetisége annyi, hogy mindegyikben más-más állatcsoport kerül bemutatásra, bár az átfedések a terület szűkössége miatt elkerülhetetlenek. Sem az írói fantázia, sem az alapvető biológiai ismeretek továbbadásának kísérlete nem lelhető fel azonban abban a módszerben, mely a legismertebb állatok legáltalánosabb alaptulajdonságait emeli ki. (A kecske és a szamár rúg, a kiscsikó szaladgál, a hal cikázik, a sün összegömbölyödik, a nyúl ugrándozik, a boci legel.) Csukás stílusára mindig is jellemző volt egy hétköznapi dologgal való indítás, de ezúttal hiába várjuk a mesei fordulatot: az író nem tesz mást, mint végigkíséri útján a kutyát és a macskát, és rögzíti úti élményeiket. Ám attól, hogy a megtett út az illető kölyökállatnak esetleg kaland, a történet még nem lesz „kalandos”; attól, hogy az állatok egyszerre rendelkeznek a fajukra jellemző jegyekkel, és még beszélni is tudnak, még nem lesz „mese”; a mozgásformák bemutatása pedig nem elég az „ismeretterjesztés” szándékához. A kelekótya kiskakas annyiban közelít a meséhez, hogy a beszélni akaró kiskakas tizenkét idegen állathang végigpróbálása után találja meg a sajátját, s ekkor már képes lesz arra is, hogy felébressze a napot. Történetnek, ötletnek ez sem eredeti, de az író a tényleírásoknál mindenesetre többet ad.

Az írói mélypontot azonban a másik „trilógia”, a Brum Brum Brúnó kalandjai jelenti. A Tony Wolf rajzaihoz valószínűleg utólag készített szövegeket a kívülről közreműködő szándék erőltetettsége jellemzi. A Tom és Jerry világát idéző Brum Brum Brúnó és a kalózok a rajzfilmhez hasonlatos, bár kissé szelídebb eszközökkel meséli el Cirmi Cica leopárdok általi elrablását. Az illusztrációk Tony Wolfnál is mélypontnak tekinthetők, ugyanis nyoma sincs a tőle megszokott, részletekre is ügyelő kidolgozásnak és a humornak. Csukás a bájolgás és az akciózás között egyensúlyozva inkább a figyelem fenntartását jobban szolgáló utóbbival próbálkozik. A vízibiciklivel és fakarddal a „gaz”, „bitang”, „vacak” kalózok nyomába eredő „tányértalpú bársonybocs” így hadakozik: „Kettéváglak, te pettyes macskautánzat!” „Várjatok csak, várjatok, nyavalyás vízipatkányok. Vacak lesipuskások! Kicserzem a bőrötöket.” „Megállj, te vízihörcsög, kicakkozom a füledet! Fasírtot csinálok belőled!”

Ezek a felkiáltások a rövid terjedelem és a szöveg, kép aránya – egy oldal képhez féloldalnyi szöveg tartozik – miatt különösen feltűnőek, s mintha azt jeleznék, hogy a sztori indulatokkal, a mesei hőstett pedig a valóságból merített pillanatokkal lenne csak helyettesíthető. A Brum Brum Brúnó, a nagy vadász és a Brum Brum Brúnó, a lovaglóművész is indokolatlanul harsány színekkel mond el érdektelen történeteket: hogyan vadászik Brúnó „elöltöltős dugós puskával” Afrikában, s tanít móresre egy őt megtréfáló majmot, valamint hogyan tör be „Mesepréri” tájain egy vadlovat. A kalóz-, vadász- és indiánregények, sőt burleszkfilmek egyes elemeinek összekeverése és felhasználása a játék mackók világában a „legmeseszerűtlenebb” eljárások egyike, mely ez esetben a rémmese egyik változatát hozta létre.

 

Míg Csukás István a mesei kalandok megújításával és kiválóan egyénített figurák megteremtésével remekelt egykor, Lázár Ervin műfajtörténeti érdeme a tündérmesék értékszemléletének „műmesei” újrarendezése. Meséiben bizonyos emberi feltételek beteljesítése mellett engedte hatni a természetfeletti hatalmakat: a Hétfejű Tündér csak azokon segített, akik kiállták a jóság és szeretet próbáját, és maguk is „nagyon-nagyon akarták” a beteljesülést. Új mesei értékeket képviseltek a Négyszögletű Kerek Erdő „deviáns” lakói a szabadság, a barátság, a meg nem alkuvás deklarálásával, Szegény Dzsoni a kincset, hatalmat megtagadó viselkedésével, Berzsián költő a depressziója legyőzésével. Ezeket a mesehősöket mindig kívülről fenyegette a gonosz: a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, a Százarcú Boszorka, Attentő Redáz ha nem is létükben, de féltve őrzött értékeikben, autonómiájukban veszélyeztette őket.

A Bab Berci kalandjai haloványan még felvillantja mindezen értékeket, de már nem állítja oly meggyőző erővel fontosságukat, nem hangsúlyozza, hogy a fenyegetettség ellen a szeretet, a jóság megtartó erő, mindenkor érvényes védelem lehet. Bab Bercit és társait már nem is külső veszély fenyegeti, hanem belső: egyikük sem tud túlemelkedni lelki vagy testi bajain, hogy – mint a korábbi mesekönyvekben – legalább az együvé tartozás tudata megvédje őket a támadásoktól. Az új hősök magányosak, hajléktalanok, csalódottak, és szívesen kortyolgatnak a mindig maguknál tartott pálinkásüvegből, sőt még a gyermekét a kocsmázás kedvéért elhanyagoló alkoholista anya képe is feltűnik („Nem érdekel a fiam, kérek még egy féldecit!”). Néhány epizódban jelen van ugyan a meseteremtéshez elengedhetetlen líra (a kő, aki virág akar lenni, majd kővirágként el is akar hervadni, miként a kerti virágok), de a Lázárra oly jellemző mesei vigasz helyett ezúttal a meséből való kiábrándulás és kiábrándítás az üzenet. Bab Berci egy tóba hajítja a tündértől kapott aranyszelencét, mert már nem bízik a „nyisd ki, segít rajtad!” feltételekhez nem kötött mesei törvényében, s mikor később egy emberkétől azt a természetfölötti képességet kapja, hogy másnap reggel nyolc és este hat óra között mindenkinek szerencsét fog hozni, a jelzett időt börtönben tölti, s így csak egyetlen embernek, a „rossz” poroszlónak lesz egész nap szerencséje. Rimapénteki Rimai Péntekh a jó emberré változtató csodanektáron dolgozik, de amikor kipróbálja, „világméretű hasmenés” kap el mindenkit. Lapázi Lopez ellentolvajnagy nem ellop, hanem belop, azaz rendre teljesíti az emberek titkos kívánságait, de egy ilyen alkalommal elkapják, és rablás vádjával börtönbe csukják. „Én mondtam neki, hogy az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni”összegzi véleményét Bab Berci, s ez a világszemlélet tükrözi Lázár Ervin megváltozott álláspontját is: már nemcsak azt nem engedi, hogy csoda létezzen, hanem azt sem, hogy a jók győzzenek, a gonoszok pedig bűnhődjenek. Az író saját csapdájába esett: míg eddig minden mesekönyvében legyőzte a szomorúságot, a világfájdalmat, most ezek győzik le őt; de a reménytelenség állapota, a kiábrándultság, bánat és fásultság mesei elemeken való eluralkodása csalódást kelt azokban, akik a mese segítségével talán még képesek lennének mindennapi gyötrelmeiket egy rövid időre elfelejteni.

 

Szini Gyula a Nyugat első évfolyamának első számában teszi fel a kérdést: „Az ezerkettedik éjszaka elkövetkezett? Vége a mesének? Seherezáde ajka pihen és az emberek hiába várják a jövő nagy mesemondóját?” Nyolcvanhárom év múltán, a mesét jelen esetben epikai műfajcsoportként értelmezve, saját „mesei tapasztalataimat” összegezve erre így válaszolhatok: Az ezerkettedik éjszaka elkövetkezett. Vége a mesének. Seherezáde ajka pihen, és az emberek hiába várják a jövő nagy mesemondóját.

 

Boldizsár Ildikó