„NÉMÁN, NÉMÁN IS REÁNKVALLASZ”

 

In memoriam Pilinszky
Összeállította és az interjúkat készítette Bogyay Katalin
Officina Nova, 1990. 140 oldal, 380 Ft

 

Ha szabályos emlékkönyv volna a Bogyay Katalin által összeállított, reprezentatív albumformátumú könyv, s magában foglalná mindazt, amit Pilinszkyről valaha leírtak – akkor a költő lírai, drámai és prózai életművének sokszorosára rúgna a feltételezett kötet. Még akkor is, ha eltekintenénk attól a három kismonográfiától, melyet a lírikusról írtak: Fülöp László, Radnóti Sándor és Tüskés Tibor munkájától. 1959-es, Harmadnapon című verseskönyvével már nemzeti költészetünk és az európai irodalom zenitjén tündöklő Pilinszkyt irodalmi életünk lassan enyhülő zord idejében sem hanyagolta el az értéktudó közönség s a rezervátumokra szorult kritika; hírneve áttörte az irodalompolitika által mesterségesen föléje vont csendburkot. Zsenialitásában Németh László, Cs. Szabó László, Weöres Sándor és a költő- s művésztársak egész légiója bátorította (jó volna pontosan tudni, miként vélekedett róla Fülep Lajos vagy Hamvas Béla); már a hatvanas évek elején gyönyörű esszét írt róla Rónay György; szobrát Ferenczy Béni mintázta meg. Pilinszky a nagyon kevesek egyike, akit alig-alig érintett a szellemi életünket mindig rianással fenyegető főváros-vidék vagy Széphalom-Debrecen ellentét, mindkét oldalon megbecsülték – az „újholdasokhoz” besorolt lírikust nemcsak tehetségében ismerték el népi indíttatású pályatársai Illyéstől Nagy Lászlóig, Tornai Józsefig, Takács Imréig és a hatvanas években felnövő s a későbbi költőgeneráció egészéig, hanem személyében is szerették, kategóriákon fölül állónak ismerték el, s ez már önmagában is a rendkívüliség tanúsága nálunk, ahol az ilyen vagy olyan előjelű provincialitás stigmái olykor jeles művek szerzőin is ki-kiütköznek. Tanúsíthatom azt is, hogy a hatvanas évek második felében valósággal rimánkodtak diákjaiknak az egyetem tanárai, hogy ne akarjon mindenki Pilinszkyről (no meg Weöresről, Nagy Lászlóról) szakdolgozatot írni.

Mostoha időkben is úgy alakult, hogy a bőség zavarával kellene szembenéznie annak, aki legalább egy viszonylagosnak mondhatóan teljes emlékkönyvet szeretne összeállítani a Pilinszky-irodalomból, hozzá értve természetesen azt a temérdek verset, mellyel a pályatársak, tanítványok tisztelegtek neki – teszik ezt ma is, folyamatosan.

Pillanatkép, a nyolcvanas és kilencvenes évtized fordulóján fölvett látlelet ez a gondosan összeállított gyűjtemény. Bogyay Katalin egy riporteri körkérdés módján szólaltatja meg a költő túlélő ismerőit – micsoda veszteség, hogy Rónay, Weöres, Kálnoky, Jékely, Nagy László vagy Kondor Béla nem nyilatkozhat róla –, a meginterjúvolt személyéhez igazítván visszatérő kérdéseit: milyennek látták a költő egyéniségét, milyenek voltak emberi kapcsolatai, barátságai és szerelmei, hogyan illeszkedett az Újhold-körbe és más társaságokba, miként ítélik meg istenességét, illetve katolicizmusát, hogyan látták költői munkamódszerét, életmódját, azt a különös életformaváltást és azt követően a látványos hang- és stílusváltást, mely késői, termékeny korszakában bekövetkezett. A meginterjúvolt személyétől függően teszi föl kérdéseit Bogyay Katalin például arról, hogy miként tartotta magát Pilinszky a katolikus egyház elvárásaihoz, mint vélekedett azokról a kultúrpolitikusokról, akiktől sorsa függött, hogyan fogadta a kitüntetéseit, melyeket méltatlan késéssel ítéltek oda neki; beteg volt-e az idegrendszere, vagy csupán rendkívül érzékeny volt – és így tovább, eladdig, hogy melyek voltak a kedvenc könyvei, zeneművei, vagy hogy mennyire volt bensőséges a személyi kapcsolata olyan művészekkel, akik inspirálóan hatottak rá, mint például Schaár Erzsébet, Kocsis Zoltán vagy a Törőcsik Mari–Maár Gyula házaspár.

E kérdések egy része, úgy gondolom, a lehetséges válaszokkal együtt, megkerülhetetlenségével együtt is annyira banális, hogy nem érdemes rá külön szót vesztegetnem. Csak egy példát: jó, hogy elhangzik, Pilinszky elméje nem volt beteg – de szerintem ez teljességgel nyilvánvaló. Egyirányúan befogott és hajszolt idegrendszere volt, mint mondtam már, rendkívüli érzékenységgel terhelve – ennyi az egész. Egyébként is fogadja gratulációmat, aki pontosan meg tudja vonni a határt, különösen egy zseniális művész esetében, a „normális” meg a „rendellenes” vagy beteg között. Van úgy, hogy egy sereg normális közt a rendhagyó az egyetlen épelméjű – már engedtessék meg nekem ez a szerény oximoron.

Különösen tetszik nekem az interjúkban, hogy Pilinszky antifasizmusáról pontosan olyan arányban esik szó, amilyenben indokolt. Rendkívül fontos mozzanat ez; elhallgatásával nem lehet költészetéről fogalmat alkotni. Ám anélkül, hogy ennek jelentőségét csökkenteni akarnám, úgy vélem, ez inkább következik a költő egész világképéből, mintsem ez határozná meg mindenestül a látásmódját. Kezdetben vala a szuperérzékenység, az emberi esendőség tudata és egy József Attila-i, racionálisan meghatározhatatlan bűntudat, s ez találkozott az auschwitzi pokollal, a háborús pusztítással, az egyéni és kollektív bűnbeesés oly elrettentő bűnjeleivel, melyekkel szembesülvén ez az igazán európai színvonalú, nagy költészet kivirágozhatott. Az ember magárahagyatottsága Isten által, s a krisztusi szenvedés, mely ember és Isten közt mégis megteremtheti a kapcsolatot – ez a „tékozló” (mert ember által megcsúfolt) „remény” sugárzik a költő korai műveiből is, és ez a kisugárzás a kései, stilárisan az előzőtől oly nagymértékben elütő korszakában is egyértelmű, meghatározó és kikezdhetetlen. Igen, a versek tanúsítják, hogy Pilinszky világképe már a 44–45-ös „nagy utazás” előtt készen volt.

Itt szeretnék kitérni egy fotóra. Nem a „fotóművészet” iránti pozitív elfogultságomból ezúttal. Bevallom, zavar is a sok művészkedés a cigarettafüsttel, a tiziani vagy giorgionei kéztartással (igen, a költőnek különösen szép keze és arcéle volt) – és más hatáselemekkel. (Kár, hogy a legjobb Pilinszky-portré, a Koffán Károly-féle kispapos fotó hiányzik a könyvből.) Az enteriőrfelvételen, az olvasófotel melletti könyvespolcon azonban ott látom Semprun A nagy utazás-át, mely nemzedékemnek a hatvanas évek egyik legnagyobb könyvélménye volt. Sokakkal együtt úgy éreztem akkor, ez a Rekviem-mel együvé tartozik, annak ellenére – vagy talán éppen azért –, hogy Semprunt mint a francia ellenállás emberét hurcolták a németek egy KZ-lágerbe, Pilinszkyt pedig mint kényszerrekrutált katonát vitték nyugatra. Az eredmény mégis hasonló – életre szóló rettenet és tiltakozás a lágerbeli rémtettek színtere láttán, melynek rekvizitumait olyan tündökletesen döbbenetes költői képek őrzik, mint „a kampó csöndje”, az infernói sorsokról tanúskodó tárgyak, a priccsek, csajkák és pléhkanalak „ütései és kopásai”, a rabruhák és így tovább.

Az alkati különbséget persze hogy érezte az ember a két író között. Az ellenálló nem ugyanaz, mint a magába zuhantan tiltakozó. De a morálban rokonok így is. Gondoljunk csak a regényhős, Gérard és a német őr párbeszédére, s Pilinszky megnyilatkozásaira a bűnösről. Kevés figyelmet szenteltek még A hóhér pillanata című költeményre, mely emlékezetem szerint a Rekviem után – évekig tartó hallgatás múltával – az első verspublikációja volt a sajtóban. Azt sugallja ez a vers – mely talán a költő legkeresztényibb műve a krisztusi megbocsátás értelmében –, hogy a bűnösben is meg kell látni az esendő, Istentől magára hagyott „kreatúrát”. Nem feloldozásról van szó, nem a bűnnel való megalkuvásról. De az ember mindig több, mint a bűne, még akkor is, ha „hóhér”. Arról van szó, hogy a humanizmus nem végződik, hanem kezdődik vagy betetőződik a bűnöshöz való viszonyunkkal. Pilinszkynek ezt a felfogását számos visszaemlékezés tükrözi a könyvben, a különféle pártkorifeusokról mondott véleményeitől egészen azokig az állításokig, melyek szerint szeretett „lefelé” barátkozni. Sokan értetlenül állnak ez előtt, pedig Pilinszky első számú mestere, Jézus számára nem volt az emberek közt „lefelé”.

Ma már nem egészen úgy látom a rokonságát Semprunnal, mint a hatvanas években. Sokkal átpolitizáltabban láttam az irodalmat, mint ma. Észrevételem szerint, amikor a politika állóvize vagy mocsara nem mozdul, az ember az irodalomban keres kárpótlást, amikor pedig a politika kézzel-lábbal hadonászik és üvölt, akkor az irodalmat politikán kívüli rezervátumnak tekintjük. Nos, Pilinszkytől sokkal távolabb állt a politika, mint Sempruntól, s ez – nemzeti elfogultság nélkül – a mi költőnknek kedvez. Ami Semprun számára mégoly hatalmasan tiszteletre méltó antifasizmus, az Pilinszky számára nem történelmi szituáció, megoldandó probléma és küzdelem vagy állásfoglalás, hanem egyetemes emberiségállapot, a mindenkori bűnbeesés apokaliptikus manifesztációja, s úgyszólván utolsó figyelmeztetés. S ha a végsőkig vitt igényesség és szigor jegyében elfogadjuk Adorno közismert (nem mindig indokoltan idézett) mondását, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, akkor csak azzal a fenntartással lehet elfogadni, hogy ekkor már egyedül Pilinszky módján lehet verset írni. A költői kultúra és a magyar líra mindenkori híveként mondom ezt, feltételes módban, kizárólag azért, hogy Pilinszky jelentőségét próbáljam érzékeltetni. Visszatérve a Semprun-összevetésre: Pilinszky úgy viszonyul a mindenkori történelemhez és politikához, ahogy a tételes valláshoz. Istene még több, mint a katolicizmus Istene, és antifasizmusa még több, mint politikai antifasizmus.

Életformáját, magánügyeit illetően meghatározónak tartom Nemes Nagy Ágnes szavait: „Hatalmas költő volt, ami azt jelenti, hogy fölfelé tért el a normálistól. Életvitele, környezetének egész alakítása költő mivoltához képest esetlegesség, akcidencia. Szeretném itt megjegyezni – bár ez a beszélgetés a magánszférára van irányítva –, könyörögve kérném a leendő irodalomtörténészeket, nehogy valamely magánügyből, életrajzi tényből próbálják megmagyarázni a költői teljesítményt. Mi köze a művészi minőségnek az egyes életrajzi adatokhoz?” Ama „nagy utazás” persze kétségkívül sorsdöntő volt, a versek alakulása szempontjából is. Anélkül nincs Harbach és Francia fogoly, és nincs az „akár a moslék egybehuppan tér és idő”, ez a szürnaturalista és fogalmi szimbólumcsoda, mely már önmagában is rácáfol Nemes Nagy és mások azon állítására, hogy valamiféle színvonalesés történt a költő kései korszakában. (Vasadi Péter pontatlanul idézi ezt a sort.) De az életrajzi tényeket, az életforma gyarlóságait éppúgy nem szabad túlbecsülni, ahogy Verlaine-nél, Adynál vagy bárkinél.

Ennek tudatában össze lehet és össze is kell gyűjteni mindent, ami a költőről tudható – ezért illeti dicséret az interjúk elkészítőjét, sokkal jobban, mint a kötet összeállítóját, aki ugyanaz a személy. A versek közt ugyanis sok a gyarló alkotás – csak Orbán, Kányádi és Somlyó tetszik –, akárcsak a grafikák és fotók között. De milyen jó megtudni olyasmit, amit például Maár Gyula idéz fel. Ő vállalja akár a „legendateremtést” is, és ilyen értelemben elfogadhatónak tartom, hiszen tényeket idéz. A költő elmesélte neki háborús útját. Amikor Németországba vitték vonaton, könyvek voltak nála, és elkezdte kihajigálni az ablakon. Romain Rolland-nal kezdte, végül csak a Biblia maradt. Mintha a léghajó kosarából dobálta volna ki szellemi poggyászát, melyre persze hogy szüksége volt, de még a létszükségletnek is vannak fokozatai. Azt jelképezi számomra ez a jelenet, hogy a költő minden „irodalomról” lemondott. Amit azért mégiscsak olyasféle fenntartással kell érteni, mint az adornói mondást; versei nem jöhettek volna létre Babits, Ady, József Attila, Szabó Lőrinc és a többi klasszikus nélkül. „Csak azt feledném, azt a franciát” – így kezdődik a Francia fogoly, majd refrénszerűen vissza-visszatér a költeményben. Madách e sorát érzem benne: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni”. A vers végén a „Ki el lett volna bármi eleségen: / most már a szívemet követeli” sorban Shakespeare szívet követelő Shylockja rémlik fel, s ki tudná előszámlálni, hol bukkan föl verseiben Rilke, Kosztolányi, Trakl, Toldalagi Pál vagy más költőtárs egy-egy motívuma. Az „irodalom” éppúgy nem száműzhető az irodalomból, mint ahogy sosem nyújthat kielégítő magyarázatot az irodalomra.

Efféle túljegyzések bőven akadnak a könyvben, a majdani Pilinszky-kutatás nélkülözhetetlen forrásaként, adalékaként. Akik esszét, elemzést írtak Bogyay Katalin fölkérésére, azok is fontos észrevételeket tesznek, a vallástörténészektől és a költőktől, kritikusoktól kezdve a képzőművészekig, filmesekig és színészekig, versmondókig. Szépen vall szerzőjére is Mándy novellája, Konrád György vagy Tandori esszéje, lényeglátóan nyilatkozik Domokos Mátyás, Lator László, és hadd maradjon el a felsorolás, mely minden érdemes szerzőt számba vesz. Csak annyit mondhatok még, hogy számomra sokatmondóan hallgat „a könyvben” a Pilinszkyhez sok mindenben oly közel álló Rába György.

 

Alföldy Jenő