Tordai Zádor

AMIRŐL NEM LEHET BESZÉLNI, ARRÓL BESZÉLNI KELL

 

„Trotz alledem”

(Freiligrath, 1843)

 

1

 

Primo Levi kétszer kezdte el írói pályáját: először az íróasztal mellett, másodszor nyilvánosan is. Első könyvét egy auschwitzi lágerben kezdte, jegyzetekben, írni. Pedig tudva tudta, hogy egyetlen papírdarabkát sem fog megmenteni. Aztán néhány hónap alatt írta meg otthon e művét, Se questo è un uomo címmel. Rögtön meg is jelent, még 1947-ben. Egy kis kiadónál, mert a nagyok egyike sem akart foglalkozni vele. Nem sokat adtak el a harmadfélezer példányból. Híre sem lett semmi. De tizenegy évre rá újra megjelentette a torinói Einaudi. Ettől kezdve fordítás fordítást ért, többször újranyomták a könyvet, őt pedig hívták: tartson előadásokat, beszélgessen róla. Pályája nekilendült, könyveit el sem hagyta többé a siker. Mintha a sors akarta volna kárpótolni azért, amit az emberek vétettek ellene. Később, jóval később, amikor az emlékezés már át tudott törni a háború okozta pusztító romokon, még két korai, tán első írását is megtalálta: „Majdnem olyan megszenvedett volt a sorsuk, mint az enyém: bombázásokat és meneküléseket éltek túl, elveszettnek tudtam őket, csak nemrég találtam rájuk, évtizedek óta elfelejtett papírok rendezése közben.” (Il sistema periodico. 82–83. o.)

Isten háta megetti bányában rejtőzködve, valóságtól elrugaszkodott feladaton dolgozó vegyész álmodozásából születtek. Meseszerűen szépek, bennük a „magányos, lóról szállt, fegyvertelen vegyészet” (i. m. 207. o.) szelleme él. Emberé, aki megmérkőzni akar az egyszer ravasz, másszor ellenséges, hol elzárkózó, hol feltárulkozó anyaggal, a védekezve engedő világgal és természettel, hogy úrrá váljon felette, hogy aprólékos munkával elragadja titkait. Igaz, megkísértette a természeti kinyilatkoztatás Sínai-hegyi (vö. i. m. 23. o.) reménye, de csak egy pillanatra. Inkább a cselekvés megtapasztaló erejéhez maradt hű. Ahhoz, amelyben ott él „a kalapács ünnepélyes súlya”, amely érzékeli „a fa mindent tudó szövetét”. (I. m. 25. o.)

Ennek érdekében sepert félre minden csalóka szellemjátékot – Platóntól, Ágostonon és az Aquinóin át Hegelig és Crocéig. Így vetett el minden gondolkodást, ami puszta elvontság és tiszta elmélet. Ahol pedig a kő is eleven valóság, ahol minden közvetlen és ezáltal emberi, ott minden másnál igazabbak a mese szavai. Mese volt a két első történet, amit Levi megírt. Ezért is tudtak a későbbi, kiteljesedett író alkotásai között helyükre találni. Akkor azonban még csak lehetőséget jelentettek. Képesség is, igény is van bennük, de nem ígérnek folytatást. A játékos álmodozás fel is oldódhat a vegyész szigorú munkájában.

A második, a tényleges indulás kényszerű volt. „Valószínűleg semmit sem írtam volna, ha nem éltem volna át az auschwitzi évszakot.” (Se questo è un uomo. 246. o.)

Iszonyú élmények között formálódott a gondolat, és borzalmas emlékek „közvetlen és heves” szorításában írt Levi: hogy mások is megtudhassák, mit kellett – milliókkal együtt – átélnie, és: „belső szabadulás céljából”. (I. m. 8. o.) A megírás sorrendjét nem is a logika, hanem a belső sürgősség határozta meg. Hogy az egybekapcsolás és az egybemunkálás már nyugalomban történhessék meg (uo.). Művét nem irodalmi szándék szülte, nem irodalmi igények adtak neki formát.

 

A borzalmas élmények másokat is kényszerítettek alkotásra. Különösen ebben a huszadik században.

Lengyel Józsefről írtam hasonlót, de másoknak is ez az igazsága. Sorolhatnám azok neveit, akiket elsőre „egykönyveseknek” véltem, mert egyetlen szörnyű élményre egyetlen mű válaszolt. Másokat újra és újra visszakényszerített az emlékezés. Volt, aki, ha mással próbálkozott, csak sápadt írást tudott alkotni.

Minden mástól különböző irodalom áll össze ezekből a művekből, más, mint minden, ami a képzelet szárnyalásából született. Eddig; a múltban, az irodalom általában volt életforma. Most azonban életszükséglet, és nem általában, hanem meghatározott módon az. Mert ezek az írók egy bizonyos emlékkel, életük egy bizonyos valóságával kell hogy megbirkózzanak. Ez a valóság válik műveikben irodalommá. Hogy aztán azok valósága is lehessen, akik csak messziről látták a tüzek lángjait és füstjét, akik csak hallottak a borzalmakról, akik fölött csak átgomolyogtak a viharok.

Mert 1914 óta egyre csak nőtt és terjedt minden borzalom, rendszerekbe is szerveződött: ez korunk szelleme. Sötétebb idők ezek, mint amilyennek a középkort hisszük. Levi könyve és a többi: mind fénysugár a sötétségben, mert lélekmentő valósággá válik az olvasó számára.

Megszámlálhatatlanok a szörnyűségek változatai és fokozatai. Sokfélék az emberi lelkek is. Ezer módja van ennek az irodalomnak. Egy villanást versbe lehet fogni, mint tette Radnóti négysorosaiban. A próza – legyen az regény vagy elbeszélés, esszé vagy emlékirat – többet fog át. De ez is személyes mindig és közvetlen. Valamilyen módon meséléssé válik, akkor is, ha történetet mond, vagy magáról vall, akkor is, ha szaladni hagyja a gondolatokat, vagy elmélkedésbe rendezi őket. Így vagy úgy, az emlék gomolyog benne, azzal küzd az író: ahogy tud. Értve értjük őt: ki az, akinek nem kellett emléket elásnia magában? Senki sem ártatlan, senki sem érintetlen. Akárki megnyithatja lelkét a szavak előtt: ha meri, ha akarja, ha utat enged az emberségnek. A tanúságtételre nekünk is szükségünk van. Így van ennek az irodalomnak súlya: bennünk és általunk.

A legteljesebb iszonyat pedig a lágereké volt. Nemcsak azért, mert ott vittek embereket a végsőkig – és azon is túl. Hanem azért is, mert ott minden oldalról és minden módon ez zárta körül őket. Olyannyira, hogy aki benne élt, nem is tudta azt értelemmel felfogni: aki visszatért, ezt tanúsítja mind. Az emlékekkel is csak részben tudtak megküzdeni. Mert az iszonyat borzalomban élt bennük tovább. Nem is lehet szavakba foglalni azt, amit emberek emberekkel képesek voltak tenni. Még kiáltásban sem. Az emlékezetben kitörölhetetlenül élő borzalomról nem lehet beszélni. De mert éget, mégis beszélni kell. Hogy oldódjék a görcs, lazuljon kötése. Nincs menekvés, beszélni kell: akárhogy. Csak legyen, aki meghallja és meg is hallgatja.

Mert ez a beszéd olyan, mint a kinyújtott kéz. Aki nem élt át borzalmakat, az is tudja fogadni: legalább az együttérzés által, legalább emberségből. Megfogni a kezet úgy senki nem tudja, hogy kiszabadítsa a szenvedőt. Csak megérinteni lehet, de ez is segít tovább élni. Az sem tud többet tenni, aki hasonlókat élt át. Hisz ő is segítséget vár.

A kimondhatatlanról szóló beszéd választ kíván. De a válaszhoz sejteni-érezni kell valamit a kimondhatatlanból. Elég szörnyűséget láttunk, elégről tudunk, hogy képesek legyünk erre.

 

Primo Levin is könyvének visszhangja segített, az, hogy szavát meghallották, és sokan válaszoltak neki.

Első műve, a Se questo è un uomo nem emlékirat és nem is tanulmány. Szoros szerkezete sincs. Levi csak elrendezte a fejezeteket, amelyekben élményeket mesél el.

Így az olvasóban áll minden össze anélkül, hogy bármi is rendszerré válna. Jól van ez így, mert különben hol lenne a fullánkja?

Így érezzük meg művészi értékét is. Akárcsak a benne élő rejtett rendet, amely mélyebb, semhogy a pillanat feszítő lendületéből születhetett volna. A negyven évvel későbbi lágerről szóló tanulmányok sora, az I sommersi e i salvati (Akik odavesztek és akik megmenekültek) is hasonlóan rendeződött: ezeket sem dolgozta egybe.

De hasonló szerkezete van még egy harmadik könyvének is: annak, amely vegyészéletének egy-egy elemről elnevezett történeteit köti füzérbe. Az egész címe Il sistema periodico (A periódusos rendszer) . A történetek, az elemekhez hasonlóan, látszólag önmagukban állnak. De magatartások – azaz tulajdonságok – szerint sorokat alkotnak: a hasonlóságokon belüli eltérések, különbségek közötti rokonságok ritmusokat és cezúrát formálnak, és rendezik a „sorokat”. Levi így jellemezte Mengyelejev rendszerét: „…költemény volt, nemesebb és ünnepélyesebb minden, a gimnáziumban megemésztett költeménynél: ha jól meggondolom, még rímei is voltak”. (Il sistema periodico. 43. o.)

Minden logikainál valóságosabb, minden nyilvánvalónál mélyebb ez a rend, akárcsak az, amely a történetek olvasásában született benyomások, hangulatok és érzések összejátszásából alakul ki. Még a gondolati értelmezések számára is. Mert a periódusos rendszer csak jelzés, nem szerkesztési elv, nem példakép. Inkább a megszerkesztett rendszerek tagadása-elutasítása van benne. Ennyiben idézi azt a szellemet, amely átjárta Levi gondolkodását, életét és alkotásait. Torzítás volna ez utóbbit tudományosnak vélni, a vegyészetre visszavezetni. Mert éppen azt tépnénk szét, ami egység volt. A L’altrui mestiere (A mások mestersége) előszavában ugyanis így jellemezte magát: „…szórakoztam azzal, hogy a világot szokatlan fényekben lássam, hogy úgy mondjam, megfordítottam a látásmódot: a technika dolgait az irodalmár, az irodalmat a technikus szemével néztem”. (L’altrui mestiere. V. o.)

Valóban, amikor vegyészéletéből mesél, akkor azt az emberekről szóló történetekben teszi: így szól munkáról, szakmáról is. Amikor viszont emberekről mesél, akkor azt a tudós szelleme szerint teszi: sosem lépi át azt a határt, amelyet a megtapasztalás, annak közvetlen valósága szab. Egyformán jár el, akár szakmáról van szó, akár emberekről vagy emberi jelenségekről – függetlenül attól, hogy azok egyéniek, közösen átéltek vagy megosztottak.

Egység van, de megértésében akadályoz az a hagyományos gondolkodási mód, amely szinte belesodor a szétválasztásokba. Azt pedig, amiben két dolog találkozik, nemcsak szétválasztjuk, hanem ellentétbe is állítjuk általunk kialakított összetevőiket. A vagy-vagy szemlélete, az arisztotelészi logika túlságosan beleivódott elménkbe, semhogy könnyen meg tudnánk szabadulni a megosztás, az ellentétek keresésétől. Szinte erőlködnünk kell, hogy elfogadjuk: kettősségek, kétféle „összetevő” vagy kétféle értelem megbonthatatlan és harmonikus egységet vagy egészet alkothatnak.

Márpedig éppen így alkot Levinél az irodalmár és a vegyész egyetlenegy lelket. Nem is lehet a tudásra törekvés tárgyilagos mértéktartását az író közvetlen emberi megértésigényétől megkülönböztetni. Ezért olyan egységes a mesélés módja, bármiről ír.

A lágervilágról szóló tanulmányaiban (Akik odavesztek és akik megmenekültek) is bármilyen magatartásról vagy jelenségről írna, mindig csak addig viszi az értelmezést, ameddig a tapasztalat engedi. Nem vállalkozik elméleti fejtegetésekre, semmire, ami elszakadna a közvetlenségtől, az így vagy úgy ellenőrizhető valóságtól. A ráció sem válik rendezőerővé, hanem a megértés eszköze marad.

Számára az ember mindig egyszeri, sosem „oldja fel” az egyént valamiféle – bármiféle – elméleti kategóriában.

Nemcsak a lágerrel foglalkozó könyvek alkotnak egységet, hanem – más és más módon – a többiek is. Különösképpen, hogy a lágeremlékek torzító súlyával szemben fordul – régebbi és újabb – más jellegű emlékek felidézéséhez, elmeséléséhez.

Az Il sistema periodico történeteinek ilyen mélyebb kapcsolata aligha lehet kétséges. A másfajta élet történetei kötik össze a szálakat: a háború előtti és utáni, a vegyészetből élő és az irodalomnak élő Levi között. Bizonyára önmagukért írta így őket. Ezért tudnak aztán nyitást és bekapcsolást adni, és hatékonyak lenni küzdelmében. Viszont így szinte szimbolikussá, de mindenképpen jellemzővé válik a kötet utolsó története. Az, amelyben egy német vegyészről ír, akivel a lágerben találkozott. Akivel évek múltán kapcsolatba hozta a véletlen. Levi volt az, aki a múlt és a jelen közötti kapcsolatot kinyomozta. Hogy emberi viszony jöjjön létre olyasvalakivel, aki régen a „másik oldalon” állt. Ezzel Levi saját emberségéért vívott küzdelmét új formában és magasabb szinten folytatta. Visszakapcsolva a lágerbeli laboratóriumi munka által lehetővé tett fordulathoz.

Hosszú szakaszai, sok állomása volt Levi lágerből való szabadulással kezdődő útjának. A valóságos még keletebbre vezetett: Oroszországba vitték, és csak aztán fordult meg az irány: hazafelé. Közben annyira magához tudott térni, hogy otthon nekifoghatott élményei megírásának. Amihez lélekben máris vissza kell térnie a lágerbe. Ezt megtéve, gondolatban megismételheti a hazatérés útját is. De már van annyi nyugalma, hogy folyamatosan mesélhessen: emlékirat formájában. A könyv címe: La tregua (Fegyverszünet). A szó nem békét jelent, csak szünetet a küzdelemben, ideiglenes lélegzetvételnyi időt. A lágerbeli harc és az emlékezettel való küszködés között.

Ez a hagyományos forma folytatás is: a lágerről szóló első könyv utolsó fejezetének jellegét alakítja tovább. Ahogy maga a tartalom is folytatódik.

Nem ez azonban az egyetlen hagyományos formában írt könyve. Írt regényt is: Se non ora, quando? (Mikor, ha most nem?) címen. Regényét, megírásának módja szerint, emlékiratnak lehet olvasni. Úgy írta meg, mintha valóságos történetet mondana el, ám az inkább antistrófa lehetne. Mert benne az övével ellentétes pályát teremt meg, és ellentétes utat ír le.

Változó összetételű csoportba verődött zsidók harcolnak fegyverrel a németek ellen: a megszállt Oroszországban és Lengyelországban. Aztán utat nyitnak maguknak Itáliáig. Levit nyugatról keletre rabként hurcolták, a csoportbeliek viszont keletről nyugatra haladva szabadon harcoltak. És ezek is éppúgy zsidók voltak, mint ő. Csak a sorsuk volt ellentétes a Leviével. Mert valójában egy másik lehetőséget valósítottak meg, mint amit Levire sorsa szabott. A regénnyel Levi saját meg nem valósított, de éppen hogy választott lehetőségét képzelte el.

Akiknek nem maradt hova menni, azok Palesztinában találhattak otthonra. Levinek viszont élt a családja, meglelte házát, munkát is kapott. Volt tehát hely, ahová hazatérjen: Olaszország. Ott fokozatosan új emberi és emberhez méltó életet tudott magának teremteni.

 

2

 

Évekkel ezelőtt olvastam először Primo Levitől a Se questo è un uomo című kötetét. Ahogy letettem, tudtam, írni fogok róla. Nemcsak erről a könyvről, hanem írójáról is. A szándék inkább igény volt, azóta sem hagyott el. Úgy szilárdult meg, ahogy a könyv egészét és minden részletét észrevétlenül elfelejtettem. Mintha nagy fehér leplet borítottam volna az olvasottakra: úgy fedte el, ahogy a lassan hulló hó fed el megőrizve mindent.

Amikor alkalommal találkozott a szándék, újra elővettem a könyvet.

Másodszori olvasáskor minden részlete mintha ismeretlen lett volna, és mégsem volt számomra semmi, amit újnak éreztem.

 

Levi könyvének második olvasása semmiben sem utalt az előzőre, és ez nem lepett meg. A meglepetés is utalás lett volna. Aztán meg: egészen más kezdett foglalkoztatni.

Úgy éreztem, hogy ezt a könyvet két módon lehet olvasni, és nem tudtam eldönteni, melyiket kövessem. Foglalkoztatott, mert másképpen volt, mint ahogy minden szöveget sokféle módon lehet érteni. A kétféle olvasást ugyanis a könyv megírásának kétféle szándékához kötöttem. Róluk Levitől tudtam, hiszen különböző alkalmakkor és különböző formákban írt a tanúságtétel igényéről és az emlékek súlyától való megszabadulás kényszeréről. Azt viszont az olvasásból éreztem, hogy a kettő egyáltalán nem volt ellentétes egymással. Nem kettősséget találtam, hanem azt, hogy minden kényszerű egyensúlyba és egységbe rendeződött. A szerkezetben ennek kerestem okát, de nem ott, hanem a megírás módjában találtam rá. Egy emberi magatartás megvalósulásában. Nem olyasvalamiben, ami adottként létezne, és állandóan ható mozgató lenne, hanem ami a kibontakozó írásban folyamatként él.

A kétféle igény egysége abban is érvényesült, hogy a könyvet ugyan a megszabadulás érdekében írta, de a tanúságtétel szándéka szerint rendezte el Levi. Így és e szerint vezeti végig az olvasót az élmények megidézett során. Mert nem akarja, hogy magamutogatássá váljon, amit az emlékek borzalmaival küzdve meg kellett írnia. És úgy fonta egységbe művét, hogy semmit sem lehet a kétféle szándék szerint kettéválasztani, nem lehet kihámozni, mi volt az, amit az egyik, mi az, amit a másik szerint alakított volna ki. Emlékeit különben sem elemzi: megírja őket. Arról ír, amiről az emlékek szólnak. Ez távolságot is teremt, mert leválasztja az emlék jelenvaló borzalmát arról, amiről az szól.

A szabaduláshoz is fontos tanúságtétel így olyan távolságot teremt a jelen és a múlt között, amelyet az olvasó, vagyis az, akinek a tanúságtétel szól, tesz közvetítéssé. Kétszeres a történetiség: jelen van az olvasó viszonyában, és jelen van abban, ahogy Levi, az olvasó vezetése érdekében, történeti sorrendbe rendezte a fejezeteket. A távolság megteremtése különben nemcsak tudatos volt, hanem Levi személyiségéből is következett. Hogy e távolságtartást tudatosan is akarta, azt különböző írásaiból lehet tudni. De csak azért tudta megvalósítani, mert annak felelt meg, ahogy a világot, az emberi dolgokat látta, értette és értelmezte. S ebben az összetett magatartásnak az az egysége él, amely egyszerre felel meg a vegyész és az író szemléletmódjának. A „kinyilatkoztatott igazságok” fáradság nélküli elfogadásával szemben írta – éppen a lágerélmények könyvének függelékében –: „Jobb már szerényebb és kevésbé lelkesítő igazságokkal megelégedni, azokkal, amelyeket fáradságosan, lassan és rövidítések nélkül, tanulmányozással, vitatkozással és értelemmel szerzünk meg, és amelyeket ellenőrizni és érvekkel igazolni lehet.” (Se questo è un uomo. 245. o.)

Tanúságtételéből hiányzik a szenvedélyesség, mert nem érzésekre és érzelmekre emlékezik vissza. A megidézés meséléssé lesz, mert mese a történet. De nem úgy, hogy Levi a mese szerkezeti formáit és nyelvi fordulatait használná. Azokat az elemeket tehát, amelyek sok lágeremlékezés ritualizáló távolságát adják.

Levi tudatosan és következetesen az értelemhez szól. Azért ír, hogy az olvasó megértse azt, amit tanúsít. Nem puszta együttérzést akar – érzelmi megrendítéssel – elérni. Annál sokkal többet jelenthet az a megértés, amit a gondolati, értelmi viszony adhat. Minden együttérzés részben ezen az alapon, részben pedig az így kialakuló keretek között jön létre.

A közvetlenül keltett harag, a megidézett borzalmak okozta megrendülés többnyire nem hagy hosszú életű nyomot a lélekben, hisz védekezünk ellene. Különösen akkor van ez így, amikor olyasmit kellene elképzelnünk, amihez még hasonlót sem éltünk át. Az az együttérzés, amely a megértésből születik, maradandóbb lehet. És végül: Levi arról ír, amit megértett, amit meg lehet érteni. És azt akarja, hogy azt az olvasó is megértse.

Levinek nem akármilyen konfrontációban kellett érvényesítenie azt az emberi magatartást, amit a könyv olvasásakor megismerünk. Előbb zsidóként szorítják ki a társadalomból, de nem az emberek közül: sokan, sokfelé segítik őt, hogy ismeretlenként dolgozhasson és élhessen. Aztán olaszokkal húzódott a hegyekbe harcolni Mussolini és Hitler seregei ellen, olasz sorsot vállalva ezzel. Halálra viszont zsidóként szánták, mert annak vallotta magát, amikor partizántársaival együtt elfogták. Így Levi olaszként volt zsidó. Gondolkodásmódjával mindenesetre – úgy érzem – annak a kultúrának volt részese, abban a kultúrában volt otthon, amelyben az egyszerű olasz emberek gondolkodás nélkül bújtattak üldözötteket: ismerteket és ismeretleneket, zsidókat és nem zsidókat. Ez a kultúra végül is nem ismert Dreyfuss- vagy tiszaeszlári pereket sem. Itt a pápák évszázados igyekezete is, hogy valami zsidóellenességet neveljenek alattvalóikba, kudarcot vallott. Az emberek jóérzése és jó ízlése erősebbnek bizonyult.

Szerintem ugyanez a jóérzés és jó ízlés él Levi egész magatartásában, így abban is, ahogy a borzalmakról ír, s mégis szelíden vezeti az olvasót: mintha mindig rajta tartaná védő kezét.

A felismerések fokozatosan kapcsolódhatnak össze. Elősegíti ezt a különböző helyzetek, körülmények és történések hasonló értelmezése. De ezek az értelmezések nem rendeződnek logikai következtetések rendjébe. Inkább a gondolkodás menetének belső útjait segítik analógiák, rokonságok és ellentétek által. Mi, olvasók nem kapunk elvont értelmezéseket, elméleti összefoglalásokat és általánosításokat. Levi ránk bízza a közvetlen összefüggések konklúziókká formálását.

Így lévén, a szöveg olvasása megmaradhat a gondolatok szintjén, ha azt az olvasó – akár mert nem tudja, akár mert nem akarja – nem teszi saját tapasztalataival, élményeivel (bármilyenek is azok) elevenné. Ez a gondolati jelleg azonban hívás is: arra késztet, hogy mindazt, amiről Levi mesél, közvetlenné tegyük. Érzéseinkből, félelmeinkből és borzadásainkból alakítva megértést. Amíg megmaradunk a pusztán gondolati olvasásnál, mert megrettentünk a pokoljárástól, addig akár el is felejthetjük, amit olvastunk. És nem jutunk el a megszabaduláshoz. Feloldatlanul maradnak azok az emlékek és gubancok vagy éppen görcsök, amelyek bennünk vannak.

Ha rászánjuk magunkat a pokoljárásra – amire saját érdekünkben van szükségünk –, akkor hasznos lesz Levi segítő és védő keze. Hogy megértve könyvének emberi értelmét a pokoljárással együtt teljesedjék ki szabadulásunk is.

Ezt a részvételt azonban csak fokozatosan alakíthatjuk ki. Levi útja más irányú és ritmusú volt, mint amit az olvasással követhetünk. Pedig ő a történetek kronológiáját követte, a szenvedések és a kínok, a borzalmak keltette érzések megelevenítése nélkül. Különösen szembeötlő ez ott, ahol az utazást és a lágerbe való megérkezést írta meg. A borzalmas sűrűségű lélekgyalázás iszonyatos élmény lehetett. Bevezetés, amely felért bármely beavatási szertartással. Olyan, hogy élményszerű valóságában nem is lehet elmondani. Aki hasonlót nem élt át, nem is tudja valóságát elképzelni. Elgondolni is csak akkor tudja, amikor a könyv végén a sejtések értéssé alakultak át.

Hogy mennyire így van, az egy magától adódó összehasonlítás alapján válhat világossá. Elég ugyanis Szolzsenyicin „bevezetésére” gondolni A gulag szigetcsoport első kötetében. A Gulagba vezető utat mindenki egyedül, egymagában kezdte el. Egyéni volt a letartóztatás, és egyéniek az utána következő élmények is. Csak az elszigetelten átélt beavatási szertartás után következett a kollektív utazás közös élménye. Ezt a bevezetést, éppen, mert egyéni volt, el lehet képzelni, akár csak irodalmi élmények alapján is.

Az Auschwitzba való megérkezés borzalmas élményének alapvető tényezője viszont közös volt. Az átélés volt közös, ez volt az élmény belső meghatározója mindenki számára.

A megérkezésről szóló fejezet címe Sul fondo (Lent a mélyben). A végén le is írja Levi: „Itt vagyok tehát a legmélyén”, mondhatnám így is: „a pokol fenekén”. (Se questo è un uomo. 42. o.) Ez azonban mégsem volt a pokol feneke. Egy későbbi megfogalmazás ugyanis némi megkülönböztetést tesz indokolttá: nem a legmélyebb „bugyor” ez a „fenék”, hanem csak Levi útjának legmélyebb szintje. Ezután következett a láger mindennapi pokolállandósága. Az ezutáni fejezetek – ha sorrendjük megfelel is az élmények egymásutániságának – már nem ismernek kronológiát. Egy olyan világba tartoznak, ahol nem létezik az idő, hanem csak a jelen és annak állandósága. Ezt Levi, amikor tanulmányokban visszatért a lágertapasztalatokra, így jellemezte: „Nemcsak a hazánkat felejtettük el, nemcsak a kultúránkat, hanem a családunkat, a múltunkat és a magunk elé képzelt jövőt is, mert csak a jelennek éltünk, akár az állatok.” (Akik odavesztek és akik megmenekültek. Bp., 1990. 92. o.)

A fordítást azonban itt pontosítani kell: „a jelenre voltunk korlátozva” jobban megfelel az olasz szövegnek, amelyből a magatartás okát is meg lehet tudni. Értelmezést igényel viszont az „állatok” szó, amely talán irány nélküli, vagyis az önmagára vonatkozó keserűség íratta Levivel. Csak ezzel tudom magyarázni e közhelyszerű kifejezést egy olyan szerzőnél, aki mindennél jobban kerülte az ilyesmit. Megérteni pedig csak abból tudom, hogy olyan dolgot akar megnevezni, amire nincsen emberi szó és fogalom. De ami állandó állapot, rájuk kényszerített életforma volt, mi több, a lágerélet lényegének is lehetne értelmezni.

A munkából való visszatérés, a lágerbe való bevonulás a különböző formákban mindig újra visszatérő helyzetek egyike: „Nincsen többé akarat, minden lüktetés lépéssé válik, a tönkrement izmok összehúzódási reflexévé. A németek elérték ezt: tízezren vannak, és csak egyetlen szürke gépet alkotnak, pontosan determináltak, nem gondolkodnak, nem akarnak, csak mennek.” (Se questo è un uomo. 62. o.)

Általánosabb fogalmazásban: „…anonim, állandóan megújított és mindig azonos massza, nem emberek, akik csendesen menetelnek és fáradoznak, kialudt bennük az isteni szikra, túl üresek már, hogy valóban szenvedni tudjanak. Nem lehet őket élőknek, nem lehet halálukat halálnak nevezni, nem is félnek tőle, mert túl fáradtak, hogy meg tudják érteni”. (I. m. 113. o.)

A könyv végén a következőket mondja Levi saját magáról: „Akkori életemből csak annyi maradt, amennyi elég, hogy szenvedjek a hidegtől és az éhségtől, nem vagyok eléggé élő ahhoz, hogy meg tudjam magam semmisíteni.”

Az „akkori élet” ez esetben a láger előttit jelenti.

Ez az állapot nem állati. Azért nem lehet annak mondani, mert az állat védekezik és küzd: ösztönei nem engedik, hogy ne tegye, az ösztönöket pedig nem lehet tőle elvenni. Az embertől azonban mindent el lehet venni, ami értelem, akarat, érzelem, és nincsen benne olyan ösztön, amely ilyenkor segíthetné. Annyi sincs, hogy nekimenjen a magasfeszültségű kerítésdrótnak. „Az ember lebomlása” ez, és ebben lehet a láger közvetlen értelmét megfogalmazni. Levi szavaival „megsemmisíteni előbb mint embert, hogy aztán lassan megölhessenek minket”. (I. m. 61. o.) Minket: azaz mindenkit, akit nem öltek meg elsőre. Akiket oda juttattak, hogy ne vehesse senki emberszámba őket, ahogy számukra se lehetett már ember senki. Azt az állapotot akarták elérni, amikor „az ember szemében dolog az ember”. (I. m. 217. o.) És ekkor a zsidó már nem egy alsóbbrendű fej példánya – akkor ugyanis még ember lenne –, hanem dolog. Minden SS így tekintett minden lágerlakóra, és ide kellett minden lágerlakónak is eljutnia.

A poklok mélye, ahová Levi elért, ott volt, ahol senkivel sem létezett már semmiféle emberi kapcsolat. Ahol mindenki mindenkivel közvetlenül harcolt: egy darab kenyérért, bármiért, s közben a másik ebből következő halála sem számított. Ez volt az időtlen mindennapok világa, ennek volt kiszolgáltatva Levi: testileg és lelkileg.

Ámde a láger poklának igazi fenekét Levi nem érte el. Tanulmánykötetének előszavában fogalmazta meg legpontosabban, hogy hol volt a valóságos „fenék”: „Oly sok év után bizton elmondhatjuk, hogy a lágervilág történetét szinte kizárólag olyanok írták, akik, mint én magam is, nem járták meg a legmélyebb bugyrát. Aki megjárta, az nem tért vissza, vagy ha mégis, önnön szenvedése és értetlensége megbénította a megfigyelőképességét.” (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 15–16. o.)

A legmélyebb bugyor maga a halál volt. Ez volt a láger legmélyebb értelme. Csak ebben lehetett egészének valóságát megtapasztalni. Vagyis akkor, amikor már nem létezett semmiféle megtapasztalás. A lágernek medúzaarca volt, aki meglátta, nem élte túl.

Az út, az ember emberként való megsemmisítése ide kellett, hogy vezessen. Erre pedig éppúgy nincs emberi szó, mint a medúzaarc valóságára: a mindennapi iszonyatra éppúgy, mint annak véget hozó kiteljesedésére. Ezért nem is lehet igazán elmondani a pokolba vezető és abban mélybe sodró utat sem. Levi csak az időtlenségbeli fejezetek utolsójában, annak is a végén mond ki olyasmit, amivel segít megsejteni a poklok útjait. A lefelé vezető utakat is és a kimenekülést, a védekezést is. Ezt írja: „Nehéz az embert megsemmisíteni, majdnem olyan nehéz, mint megteremteni. Nem volt kellemes, nem volt könnyű nektek, németeknek, de sikerült. Íme engedelmesek vagyunk pillantásaitok előtt: tőlünk már nincs mit tartanotok: nincsenek lázadó tettek, sem szembeszegülő szavak, még csak ítélő tekintetek sem.” (Se questo è un uomo. 188–189. o.)

Mindez így igaz a milliókról, akik meghaltak. De csak időlegesen volt az a megmenekültekről, és nem volt igaz – legfeljebb részben – Leviről. Különben hogy olvashatnók könyvét?

Megmenekült, életben maradt, majd megírta könyvét: bizonyságul arra, amit átélt, és arra is, hogy túlélte. De legfőképpen azt tanúsítva, hogy küzdelmét folytatnia kellett. Anélkül, hogy győztesen be tudta volna fejezni. Talán nem is lehet ilyen harcot győzelmesen befejezni. Ahogy a megértéshez sem lehet úgy eljutni, hogy az számunkra megoldássá váljék. Hogy akár csak ezáltal váljék lehetővé a megoldást adó segítség mások, a szenvedők számára.

Mindkét esetben elakad a gondolkodás: határa van a megértésnek. A miénknek még inkább, mint azénak, aki átélte a poklokat. Csak másért, vagy ugyanazért, de másképpen. Levit olvasva az az érzésem, hogy ő azon az úton vezetett, amelyen a legmesszebb lehetett eljutni. A józan ész, a gondolat, az eszmélés őt is, minket is segítő útján. Addig, amíg egyáltalán lehetséges. Mert van egy határ, amit a józan ész, a gondolkodás egyetlen értelmes formája sem tud meghaladni. Ott Levi megáll, és mi se tegyünk mást. Mert azon csak a misztika, a vallás vagy a filozófiai rendszerépítő racionalitás léphet át. Ahol már semmiféle megértés sem lehetséges, ott ésszel sokféle magyarázatot lehet ugyan kialakítani, de ez mind kitalált lesz.

Ezen a ponton egyet lehet még tenni: megfordítani a gondolkodás menetét. Feltéve, hogy meg akarunk maradni a józan ész és a jóérzések világában. A megfordítás pedig az, hogy míg eddig a halálból lehetett a láger valóságát értelmezni, ettől kezdve a lágervilágból kell értelmezni a halált – azt a halált, amely a lágert jelentette. Így derül ki, hogy az nem az a halál volt, amit mindenki ismer, ami az élethez tartozik – még a gyilkosságban vagy a régi háborúkban is.

 

Erre akkor jöttem rá, amikor legkedvesebb barátom, Kohn – férje után Derevenco – Vera naplóját olvastam. Tettem ezt halála után sok évvel, ódzkodva, védekezve érzések és emlékek ellen. Mert valahányszor eszembe jutott, mindig egy emlék tért elsőre vissza.

Rákja volt, megoperálták, de néhány év múlva kiújult a baj. És vitte, feltartóztathatatlanul vitte a halálba. A legvégén, amikor már inkább félrebeszélt, semhogy beszélni tudott volna, de még felismerte azt, akit ágya mellett meglátott, akkor kérte – talán mindenkitől és minden alkalommal –: „Hívjátok Monsieur Poirot-t.

Tudta: ismeretlen tettesek gyilkolják meg lassan, folyamatosan és könyörület nélkül.

Hirosimára, az ottani áldozatokra gondoltam, amikor a kórházból hazafelé mentem. Azokra, akik túlélték a bombatámadást, de attól kezdve bennük volt és bennük munkálkodott a halál, az ő haláluk. A vég néha gyorsabban, néha csak hosszú évek után jött. De mindig fellebbezés nélküli és kikerülhetetlen volt. Jelenlétében éppúgy, mint a vég borzalmaiban. Természetesen kapcsoltam össze a kettőt, mert hasonló szellemet sejtettem meg mindannyiuk halála mögött. Összekapcsoltam a kettőt, ahogy Vera is tette naplójában. És ahogy a legnagyobb, ma is fenyegető veszélyek összetartoznak az akkoriakkal. Ugyanaz a szellem lebeg fenyegetően az egész – demokratikus és nem demokratikus, keresztény és nem keresztény, felvilágosult és nem felvilágosult – világ felett.

Nehezen fogtam bele az 1966-ban, a betegség kitörése előtt kezdett napló olvasásába.

Ezt olvastam: „Nem az borzalmas, hogy meghalsz, hanem hogy a halál örökké jelen van.” (1966. május 12. kézirat.)

Aztán még: „Rajtunk, auschwitziakon az erőszakos halál ítélete van, a rettegésé, hogy mivé válhat az ember, meg vagyunk fertőzve állandó félelemmel, örökös alkalmazkodási képtelenséggel, fájdalommal, könnyekkel, a meggyilkolt milliók vérével.” (1967. október 1-jei bejegyzés.)

És tovább: „Meg kellett volna haljak a lágerben, addig éltem, azóta minden hazugság.” (1970. február 13-án, néhány hónappal az első műtét után.)

Egy mondatban sűrűsödik minden össze: „Logikusabb akkor meghalni, amikor halálra ítélnek.” (1967. szeptember 16-án.)

Az élet borzalmát merevgörcsnek mondta, s így folytatta: „azóta hordom magamban, amióta felfogtam – de megérteni sose tudtam –, hogy én, Vera, az ember, nem létezem”. (1966. május 31-én.)

Ennek a megértésnek meg is határozta a pillanatát: „A nagy törés az a júniusi reggel volt Auschwitzban, amikor rájöttem, hogy nem vagyok már ember.” (1966. április 5-én.)

De ez korábban kezdődött megsemmisítésnek volt kiteljesedése: „A sárga csillag örökre megjelölt minket, kitörölt belőlünk mindent.” (1966. április 5-én.)

Nem tudta megakadályozni, hogy a gyilkosok munkája ne juttassa el a halálba.

(Mindennek ellenére, egyvalamiben mégis ő győzött a gyilkosok és a korunkat fenyegető szellem fölött: két egészséges gyermeket szült, és értékes emberekké nevelte őket.)

 

3

 

Levi első könyvében úgy írta le emlékeit, ahogy az a küzdelem kibontakozott, amit fennmaradásáért, ember voltának megvédéséért kellett vívnia.

Az első két fejezet a borzalmak beavató, koncentrált és teljes támadásáról szól. Ez ellen csak emberi természete védhette: adottságai és jellege szerint. A fizikai és szellemi képességek spontán erejével és módjaival. Ahogy ezt a szakaszt elszenvedte és túlélte, az teremtette meg az utána jövő örök jelen elviselésének alapjait. Így alakult ki a láger átélésének első meghatározása. „Ne feledjük, hogy mind külső, mind belső okokból valamennyien a magunk módján éltük meg a lágert” (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 91. о.), írta később. A mód pedig már az örök jelen ideje alatt formálódott ki. Ki-ki a maga módján választott vagy sodródott a pusztulást vagy megmaradást kínáló utakon. De a megmaradásnak nem sok esélye volt. Levi világosan meg is írta: „Elbukni a legkönnyebb: elég minden kapott parancsot végrehajtani, nem enni mást, mint a fejadagot, megtartani a munka és a láger fegyelmét.” (Se questo è un uomo. 112. o.)

A láger egészében és minden részletében egyaránt, mindenki számára, akit odahurcoltak, halált jelentett. Ezért hozták létre, e szerint szervezték meg, e szerint alakították ki benne az „életet”. A halál a láger állandósága, és ezért, mint Levi írta: „az elpusztultaknak nincsen történetük, egyetlen széles út az elbukásé”. (I. m. 113. o.)

„Ezzel szemben sokfélék, nehezek és elgondolhatatlanok a megmentődés útjai.” (Uo.) Közülük a legfontosabb, viszonylag a legszélesebb a kiváltságoké volt. Kiváltsághoz általában valamilyen tisztség elvállalásával lehetett jutni. Más módot azok találtak, akik megszervezték magukat; ők is külön lehetőségeket teremtettek maguknak. Többnyire politikai lágerlakók cselekedtek így. Voltak, akik a szervezet által jutottak tisztséghez, és így tudtak a többinek előnyöket teremteni. Vagy ezer módon segíteni: alkalom szerint.

E két nagyobb csoport között vezetett a pusztulás biztos útja. Mégis létezett valami lehetőség azok számára is, akik nem tartoztak a két nagyobb csoport egyikébe sem. Ilyen volt Levi is. Rájuk igaz leginkább: „Elenyészően kevesen élték túl ezt az erőpróbát, s azok is csak seregnyi valószínűtlen esemény összjátéka folytán: egyszóval szerencsének köszönhetik az életüket, s nincs sok értelme a közös tényezőt keresni a sorsukban, egyedül talán a kezdeti jó egészségi állapotot kivéve.” (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 57. o.) Ez azonban így csak a későbben érkezettekre igaz: nagyjából a magyarokra és azokra, akik utánuk jöttek. Aki korábban érkezett, annak ez is kevés volt. Különösen nagy szerencse kellett ahhoz, hogy esélyük legyen: mint Levinek. A valóságos szerencse híján, annak tudata vagy inkább illúziója is segített. „Különös, valamilyen módon az az ember benyomása, hogy szerencsés, hogy valamely, akár a legkisebb körülmény a reménytelenség határán tart meg, és megengedi, hogy éljünk. Esik, de nem fúj a szél. Vagy esik, és fúj a szél.” (Se questo è un uomo. 165. o.) A lelket tartotta a reménytelenségben, és ez is fontos volt. Talán mert a legkiszolgáltatottabb helyzetben már az a magatartás érvényesült, amivel az áldozatok maguk gyorsították pusztulásukat. Könyörtelen harcra kényszerült mindenki mindenki ellen: „…itt a túlélésért vívott harc könyörtelen, mert mindenki reménytelenül és kegyetlenül egyedül van”. (I. m. 110. o.)

Ez volt az az alapvető különbség, amely a többséget a kiváltságos tisztségviselőktől és a politikaiaktól elválasztotta, ők ugyanis nem álltak egyedül, és nem így küzdöttek az életükért.

Talán ezt lehetne a lágerélet halált és életlehetőséget szétválasztó belső törvényének nevezni. És kitörni belőle vagy kis rést ütni rajta nem lehetett másként, mint e törvény szerint. A szervezetlen és egyéni küzdelem volt a legreménytelenebb. Az út megválasztása azonban ritkán függött döntéstől: inkább az adott ember természetéből következett. Márpedig Levi küzdelme éppen ilyen volt. De így is fenn tudta magát tartani: addig, amíg a szerencse nem hozott menekülést számára.

 

Nem emlékszem már, hogyan olvastam Levi lágerkönyvét először. A második olvasásnál már folyton kísértett a szempontváltás: szükség volt egy harmadszori olvasásra, újra végig kellett gondolni mindent. A tanúságtételre figyelve, úgy tárult fel a lágervilág szörnyűsége, hogy bár pokoljárás lett az olvasás, mégis, a szabadulásért vívott küzdelem képe kerekedett ki belőle. Így jöttem rá, hogy miközben Levi e könyvét írta, akkor is a lágerbeli halálvilággal harcolt: emlékezetben folytatva azt, amit előbb a valóságban kellett megvívnia. Az emlékezés felszabadított, mert megszilárdította a lágerbeli küzdelemben kapott segítség emlékét. Ahogy ezt észrevettem, arra is ráébredtem, mennyire hasonlók voltak a lágereket megjárt barátaim és ismerőseim visszaemlékezései.

 

Levi lágerkönyvének mélységes emberségét ott érezni a legerősebben, ahol az emberi közvetlenség életmentő erejéről mesél. Mert az volt nemcsak a lelki, hanem a testi fennmaradás számára is. Ha ez nem lett volna, akkor hiába minden lelkierő, mindenképpen elpusztul.

Amikor Levi az időtlenség fejezeteiben a lágervalóság különböző részleteiről mesél, egyidejű dolgokról szól: ugyanannak a valóságnak voltak különböző jelenségei. Ez adja az értelmi olvasás számára a fokozatos megismerkedés lehetőségét. Az érzések számára viszont a valóság mélyebb jellegét tárja fel: az időtlenségben. Hogy aztán ebben az időtlenségben, ennek minden fejezetében legyen egy olyan történet, epizód, pillanat, amelyben az emberség nyújt Levinek segítséget, megkönnyebbülést, vigaszt.

Mint amikor nyolcvankilós talpfákat kellett hogy ketten cipeljenek. Ereje végén járt már Levi, a véget jelentette volna, ha társa nem úgy vitte volna saját talpfarészét, hogy minél kisebb teher nehezedjen Levi vállára. (I. m. 82–85. o.)

A következő fejezetben Templerről ír, aki ételpótlást szervezett, csak általa ismert utakon és ravaszságokkal. (I. m. 94–95. o.) Majd Jeanról mesél: „Miközben kitartással és bátorsággal folytatta titkos egyéni harcát a lágerrel és a halállal, nem hanyagolta el, hogy emberi kapcsolatokat tartson fenn velünk, kevésbé szerencsésekkel.” (I. m. 139. o.)

Neki mondott Levi részleteket Dante Isteni színjáték-ából, amikor éppen levesért mentek: azt, ami még eszébe jutott (I. m. 142–145. o.) Lélekmentő volt ez a tett, ha csak pillanatokra is, mindkettőjük számára. Bizonyságtétel, hogy a segítés a segítő számára éppoly életmentő, mint a megsegített számára.

Aztán mesél Lorenzóról: „hiszem, hogy éppen Lorenzo érdekében kell ma is életben lennem; és nem annyira az anyagi segítsége miatt, hanem inkább azért, mert jelenlétével, azzal a csendes és könnyed móddal, ahogyan jó volt, állandóan emlékeztetett, hogy létezik még igazságos világ a mienken kívül, létezik valami és valaki, aki még tiszta és egész, aki nem romlott meg, és nem lett vadállattá, akitől idegen a gyűlölet és a félelem; valami, ami eléggé nehezen meghatározható, a jó távoli lehetősége, valami, amiért mégis érdemes, hogy az ember megőrizze magát”. (I. m. 153. o.) Egyszerűen azért, mert: „Lorenzo ember volt, embersége tiszta volt és fertőzetlen, a tagadás ezen világán kívüli. Lorenzónak hála megesett, hogy nem felejtettem el, hogy én magam is ember vagyok.” (I. m. 154. o.)

Olyan pillanatokat is leír Levi, amikor a lélekerősítő emberi jelenlét közös volt: mint amikor este, a barakkban, mindenki valamilyen kalandját mesélte el. (I. m. 81. o.)

Így védte magát Levi, és így segített másokon; így védték magukat, hogy dologgá ne váljon a többi az ő, ő pedig a többi számára. (I. m. 217. o.)

Ez a szellem járja át Levi szövegét is. Nemcsak abban van benne, amit elmesél, hanem abban a módban is, ahogyan mesél. Mindezt állandóan érzi az olvasó, mégsem fogja fel rögtön. Rokonszenvet érez a tanúságtételt olvasva, s e rokonszenv fokozatosan mélyül el. Gondolatok formájaként létezik mindaddig, amíg azok érzelmi környezetét lassan belsővé nem teszi az olvasó. Akkor az emberi történetek már közvetlenül bukkantják ki az emberséget. Akkor együttérzéssé válik a rokonszenv. Közvetlenné válik a szöveg, és az olvasó érzelmi részvétele áthidalja az értelmi befogadás távolságát. Vagyis az együttérzést ez a közvetítés részvétellé teszi.

Amikor az olvasó előtt átfogó módon tárul föl Levi sorsa, megérti már azt is, hogy minden erőfeszítés, minden segítség kevés lett volna, hogy megmenekülhessen. Arra viszont elég volt, hogy a szerencse sorsfordítóvá válhasson.

Amikor Levi bejutott a Buna laboratóriumába, csak az esetleges túlélés elemi feltételei teremtődtek meg. Sorsa csak a testi létben fordult meg. Az ebben rejtőző lehetőséget magának kellett kibontania. Azzal, hogy a sorsot lélekben fordítja meg. Ezt tette, amikor módot és bátorságot talált az írásra. Egy jövőbeli könyv számára. Emberi tett volt ez, aminek értelme és célja volt. Tehát a láger közvetlen tagadását jelentette. Akkor is az volt, ha nem remélhette, hogy a leírtakból egy sort is megmenthet.

Így fordult meg a sorsa. De hogy ez valóságos legyen, nem tőle függött. Hanem attól, ami a lágereken kívül történt. Már gyakoriak voltak a bombázások, és a legfontosabb, mind hallhatóbban közeledett Auschwitzhoz a front. A lágerben ez azt jelentette, hogy Levi számára újra létezni kezdett az idő. Határa lett a kitartás szükségének, valóságos célt kapott küzdelme is. A lét is megváltozott: továbbélésből túlélés lett. A tanúságtétel reménnyé vált, és ebből megszületett a kényszere is. De az idő még meghatározhatatlan maradt. Hiszen kívülről és távolról közeledett. Ám a lélek új moccanása új erőt adott: a még csorbítatlan halál világában.

Csak aztán vált az idő konkréttá. Ezt jelzi emlékezésében az első dátum: 1945. január 11. Aztán megjelennek a napok: „Az ötödik napon jött a borbély”, írta. (I. m. 191. o.) Majd tagolódni kezd az idő, és január 18-án teljes valósággá válik. Ettől kezdve már napló formájában írta emlékeit. A napokká sűrűsödő idő még nem vált folyamattá. Még napról napra kellett élni, a veszély nem csökkent. Valóságos attól kezdve lett, amikor megkezdődött a láger kiürítése. Ekkor a láger haláljellege is bomlani kezdett: a betegeket, köztük Levit, egyszerűen sorsukra hagyták. Ettől kezdve a halál már nem a folyamatban és a folyamatosságban volt, hanem esetlegessé vált. Ekkor is állandó volt a fenyegetése, de elvesztette addigi jellegét. Már csak balszerencse lehetett. A láger szelleméből átalakult emberivé, természetessé. Egészen a szabadulásig, az oroszok január 27-i bevonulásáig. Ezek a napok már a magához térés napjai.

Bizonysága ennek a január 19. dátummal írt rész. Elkezdték a kórház ablakait megjavítani, hogy ne szökjön ki a meleg. Történt pedig, hogy Towarowski azt javasolta a többi betegnek, mindenki ajánljon fel egy szelet kenyeret azoknak, akik az ablakon dolgoznak. Javaslatát el is fogadták: mindenki. Ilyen esemény „még egy nappal előbb is lehetetlen lett volna, hisz a láger törvénye így szólt: »Edd meg a kenyered, és ha tudod, a szomszédodét is«, és nem volt semmi helye a hálának. Ami történt, azt jelentette, hogy a láger meghalt. Ez volt az első emberi gesztus, ami közöttünk megesett”. (I. m. 201. o.)

Ők pedig, akik dolgoztak: „Holtfáradtak voltunk, de úgy tűnt, annyi idő után, hogy végül valami hasznosat csináltunk; talán úgy, mint Isten a teremtés első napja után.” (I. m. 203. o.)

A lágerből való szabadulás első napja mindenki számára – megint csak – kritikus volt. Mintha csak a lágerbe való beavatást kellett volna az életbe való újrabeavatással feloldani.

Levi is megírta, hogy sokan lettek ekkor, néha közvetlenül a szabadulás után, öngyilkosok. „A szabadulás mindig válságos pillanat volt, mert önvizsgálattal és levertséggel járt.” (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 92. o.)

A lágerélet idején is voltak pillanatok, amikor sokan emberi tudatuk szerint fogták fel ember voltuktól való megfosztottságukat, „…ilyenkor kívülről láthattuk, hová süllyedtünk”. (I. m. 92. o.) De ezek, bár fájdalmasak, mégis rövid pillanatok voltak. A szabaduláskor azonban egyszerre, teljes mélységében és végérvényesen tudatosult a lágerlakókban addigi sorsuk. Akiket az utolsó előtti fokra jutva ért a szabadulás, akiket csak a legelemibb és legmeztelenebb életösztön tartott fenn, azok nem tudtak a felismeréssel megbirkózni. Öngyilkosok lettek: ez volt az egyetlen emberi tett, amire még képesek voltak. „Öngyilkosnak lenni emberre vall.” (I. m. 92. o.) Levinek az segített akkor, hogy ember voltát már előbb elkezdte újjáépíteni.

Utána viszont új küzdelem kezdődött. De ebben is az segített, ami a lágerben. A megírás azért lehetett emberségének újrakibontakoztatása, mert új emberi viszonyok segítették. Főként egy „találkozás egy asszonnyal, fiatallal és csontból, húsból valóval, oldalamat a ruhán át is melegítővel”. (Il sistema periodico. 157. o.)

A sors különös ajándéka volt ez: „Az írás maga számomra más kalanddá változott, nem volt már a lábadozó fájdalmas útja, nem együttérzés meg baráti arcok koldulása, hanem világos értelmű és többé nem magányos építés.” (I. m. 157. o.) Olyannyira így volt, hogy „Borzalmas emlékeim csomagja, paradox módon gazdagsággá változott, maggá. Ügy tűnt, hogy újra növök, mint egy növény”. (I. m. 158. o.)

 

4

 

Sok levelet kapott Levi a Se questo è un uomo megjelenése után. A leggyakoribb meg a legfontosabbnak érzett kérdésekre válaszolt is könyve 1977. évi kiadásának függelékében: „…én hiszek az értelemben és a vitában, mint a haladás legmagasabb rendű eszközeiben, és ezért az igazságosságot helyezem a gyűlölet elé. Éppen ezért, amikor írtam ezt a könyvet, tudatosan választottam a tanú, a nyugodt és mértéktartó, nem pedig az áldozat siránkozó vagy a bosszúálló haragos nyelvezetét”. (Se questo è un uomo. 223. o.) Azért írta ezt, mert sokan elcsodálkoztak, hogy sem gyűlölet, sem bosszúvágy nem élt benne. Pedig ezt tartották volna természetesnek azok után, amit Levivel és másokkal tettek. Voltak is a háború után sokan, akiket igazságtalanságra vitt az indulat, akik elhamarkodott általánosításokra ragadtatták magukat. Aki igaztalan általánosítás áldozata, az hajlamos hasonló általánosítás szerint válaszolni. Akit azért vittek el, mert zsidó, annak szavait nem lehet megítélni, ha a németeket vagy a magyarokat vádolja. Hiszen a német, a magyar állam szánta őket – magyarokat vagy németeket – halálra. Igazságtalan volt vádjuk, de nem indokolatlan azok ellen, akik az emberellenes hatalmat eltűrték, akik meghurcoltatásukat elnézték. Aki ezt nem tudja megérteni, felfogni vagy legalább elviselni, az (indokolatlanul) igazságtalan. Rájuk a legigazabb Levi szava: „nyomorék lelkiismeretű” emberek ők. Nem csonkák, ahogy a fordítás mondja. (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 83. o.)

A lágerekről sokan és sokszor írtak mind a szenvedés, mind pedig a harag hangján. Mélyen emberi és megrázó írások ezek. De éppen ezek közül válik ki Levi hangja. Emberi alkatából, természetéből fakadó magatartása miatt. „Személyes hajlamom szerint nem tudok egykönnyen gyűlölni. Állati és durva érzelemnek tartom… nem tápláltam magamban gyűlöletet, a bosszú primitív vágyát.” (Se questo è un uomo. 222. o.) Ezt hozta magával a zsidó hagyományokból is, amelyekben felnőtt: „amit az erőszaktól idegen ősök megszámlálhatatlan sokasága testált rám”. (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 173. o. – A magyar fordítást itt is korrigálni kell, mert az eredetiben szereplő „alieni” nem „idegenkedőt” jelent, hanem azt, hogy valami idegen valakitől.)

Olvasói csodálkozásával szemben kimondja, hogy mindebben nincs helye a megbocsátásnak: „Nem, a vétkesek egyikének sem bocsátottam meg, és sem most, sem a jövőben nem vagyok hajlandó bárkinek is megbocsátani, kivéve, ha kimutatta (tettekkel, nem szavakkal, és nem túl későn), hogy a hazai és a külföldi fasizmus bűneinek és tévedéseinek tudatára ébredt, határozottan elítéli, gyökerestül kitépi őket saját és mások tudatából. Ebben az esetben igen, én, a nem keresztény, hajlandó vagyok azt a zsidó és keresztény előírást követni, hogy megbocsássak ellenségemnek, de az ellenség, aki belátta hibáját, megszűnt ellenség lenni.” (Se questo è un uomo. 223. o.) Ehhez a gondolatmenethez egy másikat is hozzákapcsolok: „Nem hajlok arra, hogy megbocsássak akkori ellenségeimnek… mert nem ismerek olyan emberi cselekedetet, amely meg nem történtté tehetné a bűnt. Azt akarom, hogy igazság tétessék. (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 172–173. o.) Úgy gondolom, sok félreértés ered abból, hogy nem könnyű a megértés fogalmának kettősségét elfogadni. Enélkül ugyanis különböző dolgok mosódnak össze. Azt nem nehéz belátni, hogy a megértésnek valami közös az alapja, valami, ami összekapcsolja azt, aki megérteni akar, azzal, akit ő vagy amit ő megérteni szeretne. Lehet közös a helyzet, a sors vagy egy közösséghez tartozás, de mindegyikben valamiféle közvetlen emberi kapcsolatnak kell léteznie. Vagy létre kell jönnie, hogy a megértés kísérlete, szándéka, igénye megjelenhessék. Levi nem is kívánt azokkal a lágerbeli rabtartó németekkel foglalkozni, akik dolognak nézték, és e szerint bántak vele. Természetes a megértést beleérzéssel összekapcsolni. E szerint igaz, amit Levi írt: megismerni „majdhogynem annyi, mint igazolni”. A „majdhogynem” azonban alapvető szűkítés. Van, lehet azonban a megértés fogalmának egy másik jelentése is: az, hogy valamit értelemmel fogunk fel. Vagyis értjük, hogy az hogy „működik”. Ebben semmiféle igazolás nincs, ez csak ismeretet jelent.

A kétféle értelmezés, bármilyen megkülönböztetéseket tesz is lehetővé, mégis összefüggő magatartásra vonatkozik. Bármelyik szerint beszélnénk is a megértésről, abban a másik értelem is benne van. Talán ezért használja Levi az olasz nyelv által kínált megkülönböztetést: comprendere, ami átfogó emberi megértést, és capire, ami szűkebb, pusztán értelmi felfogást jelent. Ennek a megkülönböztetésnek megfelelően használja a comprendere kifejezést a fasizmusra: „ami történt, azt talán nem is lehet megérteni, sőt nem is szabad megérteni”. (Se questo è un uomo. 244. o.)

A fasizmust valóban nem szabad megérteni, de csak a fogalom első, szélesebb (comprendere) értelmében. A másik (capire) szerint, vagyis felfogni, azaz megérteni, hogyan jött létre és hogyan működött, azt nemcsak lehet, de kell is.

Csakhogy összefonódik a kétféle megértés. Az átfogó értelmi felfogáshoz szükség van a fasizmusban élők – Levi számára a németek – emberi megértésére. Arra, aminek az igénye akkor jelent meg Leviben, amikor levelek révén és más módon személyes kapcsolatba került a németekkel. Első könyvének német fordítása alkalmából, 1960-ban, ezt írta fordítójának: „Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy megértem a németeket, márpedig, ha az ember nem ért valamit, az fájdalmas űrt, szúró érzést idéz elő, szűnni nem akaró ingert, amely megkívánja, hogy kielégíttessék.” (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 222. o.)

Hiszem, hogy ez Levi emberségének, legrokonszenvesebb jellemvonásának legtisztább bizonysága. Mert olyan határokat tör át, amilyeneket kevesebbet megszenvedők sem tudtak átlépni.

 

Olvastam szerzőket, akik azt hirdették, hogy a végleges helyzetekben tárul fel az emberek igazsága, akkor derül ki igazán, mi lakozik bennük. Ám egyet sem ismerek közülük, aki megpróbálta volna a végleteket. Igaza van Levinek: aki nem élte meg a lágert, az ne ítéljen azok felett, akiket az megpróbált. Mert nem tudja, miről beszél.

Fontosabb azonban, hogy az állítás önmagában hamis. Az ember nem eleve adott és változatlan valóság, és nincs semmi, amit ilyen értelemben felfogva lényegnek lehetne mondani. Az állandóság is változásban létezik. Ha valaki kétféleképpen viselkedik – másként békés körülmények között és másként szorultságában –, az nem jelenti azt, hogy az egyik hazugság volt és a másik az igazsága. Sok igazsága van mindenkinek, ahogy sok lehetősége is van mindig. Az ember végül az, amivé cselekedeteivel teszi magát. Aki előbb csak gyenge, aztán pedig gazemberré lesz, annak mind a kettő egyformán igazsága. Így van ez akkor is, ha valaki gazemberként „jót” tesz. Ezért sem jelent a megértés eleve igazolást. Inkább azt, hogy tudjuk, hogyanés talán azt is, hogy miért – alakult úgy személyisége és élete, ahogy éppen alakult.

Ha pedig nemcsak egy személyről van szó, hanem sokakról, vagy olyasmiről, ami magatartásukban közös és ekként általánosabb, akkor még inkább óvakodni kell attól, hogy végletes helyzeteket hasonlítsunk össze békésekkel, nyugodtakkal. Levi könyvében sok mindenről ír, sokféle emberről, akik különbözőképpen viselkedtek. Voltak közöttük, akik eljutottak a végletekig, és voltak, akik nem. De ezek között egyetlen esetben sem lehet éles határokat találni vagy vonni.

Jellemző, hogy Levi könyveiben két „témával” foglalkozik kétszeraz egyikkel úgy, hogy visszatér rá, a másikkal pedig úgy, hogy egy korábbi írásának részletét önálló történetként foglalja új könyvébe. A két téma nagyon fontos lehetett számára. Ezek egyike a „szürke zóna” problémája, vagyis azok sorsa, akik a középen maradtak, akik nem jutottak el a végletekhez. A másik az, amelyet egyszerűen megismétel, Rumkowskinak, a litzmannstadti gettó királyának története. Ez utóbbiban végletes, szélsőséges magatartásról és sorsról mesél. Mind a két esetben egyformán törekszik megértésre: következetesen és miérteket is keresve.

Mindkettőből ugyanaz a következtetés kínálkozik. És a konklúzió, mely Levi minden írásával összhangban van, az, hogy a lágerbeli rabok világában semmi sem választható világosan szét, legkevésbé úgy, hogy „itt vagyunk mi” és „ott vannak ők”. Mert a „mi” és az „ők” sem határolhatók egyértelműen el egymástól. Hanem a „se nem fehér, se nem fekete”, a szürke az általános. Ez jellemezte a legtöbb sorsot, ebben a zónában „élt” a lágerlakók döntő többsége. Levi számára ez a felismerés volt az egyik legkeményebb élmény. De ez alapvető volt. Ezért próbált aztán a szürkeség világából kiindulva megérteni mindenkit és minden jelenséget. A szélsőségeket, a végleteket is ebből tudta – annyira, amennyire egyáltalán lehetséges – megérteni. A fordított utat пет is próbálta követni.

Rumkowski története ebben is, mint annyi másban, mindenképpen „jelképes tankönyvbe kívánkozó” történet (Akik odavesztek és akik megmenekültek. 83. o.), amelynek az a magva, hogy hogyan lett egy bukott vállalkozóból a borzalmasságában is groteszk és groteszkségében is borzalmas szolgáló zsarnok a gettóban: adminisztrátora a halálnak. Ez az út éppen a „szürke zónából” való kiemelkedés útja volt. Tankönyvbe illő az is, hogy Rumkowski végül is „a hatalomvágy áldozata lett”. Mert: „A hatalom olyan, mint a kábítószer.” Levi végig is viszi ezt a hasonlatot: a lélek torzulása és a szenvedélytől való függés értelmében egyaránt. Mert való igaz: a hatalom az egyik legveszélyesebb és legalattomosabb kábítószer.

De nem az egyetlen veszély. Hozzá hasonló az eszmei megszállottság is. Az emberiség egész történelme bizonyítja: minden korszakával és mindenütt, ahol emberi társadalom létezett. Századunkban a kettő összefonódása volt a halálgépezetek, a lágerek, a rabszolga-társadalmak iszonyatainak kiformálója. A lehetőséget azonban más teremtette meg.

Könnyű volna végletes gonoszságban, valamiféle Gonoszban vagy őrületben vagy más, különleges okokban – tényezőkben – keresni a magyarázatot. Ez csak félrevezetne, ha nem éppen lefegyverezne. (Nem nehéz belátni, hogy a hatalom és az eszmék megszállottsága hétköznapi emberek sokaságából növesztette ki a végleteket, bármifélék voltak is azok.)

Hogy a végletek, a halálgyártó szellem olyanformákba szerveződhetett, mint amilyenekkel századunk jeleskedik, az egy új tényezőnek volt „köszönhető”. A modern halálgyárak megteremtését és működtetését ugyanis a modern technika tette lehetővé, megvalósításukban pedig ennek a technikának a racionalitása játszott meghatározó szerepet. Mert ez tette lehetővé, hogy a hatalomvágy és a megszállott eszmeiség összefüggő rendszerré váljon. Ez tette lehetővé, hogy racionális érveléssel indokolva, hűvös nyugalommal megnyomtak egy gombot, és száz- meg százezrek haltak meg egy pillanat alatt, ezrek és ezrek pusztultak el lassú, kínos és nyomorult halállal.

A fenyegetettség pedig azóta sem szűnt meg: ezért van igazán szükségünk megértésre. Nem a megbocsátás vagy akár csak az árnyaltabb ítélkezés érdekében. Hanem, hogy védekezni tudjunk, hogy védekezni lehessen.

 

 

Primo Levi könyvei:

 

Einaudi, Torino:

Se questo è un uomo, 1958

Latregua, 1963

Storie naturali, 1966

Vizio di forma, 1971

Il sistema periodico, 1975

La chiave a stella, 1978

Lilít e altri racconti, 1981

La ricerca delle radici, 1981

Se non ora quando? , 1982

L’altrui mestiere, 1985

I sommersi e i salvati, 1986

 

Akik odavesztek és akik megmenekültek

Európa, Bp., 1990. Fordította Betlen János