Reuss András

A HANGYÁK VÁRA

 

Ne legyen kínai mosodás a nevem, ha nem ijedtél volna meg a helyében! Vagy talán szeretsz eszelős tekintetekbe nézni? Én ugyan nem, afelől biztosíthatlak. Nos, képzeld csak el: a hajnali órákban pisálsz valamelyik utcában a város szélén. És egyszer csak megpillantod. Csak begomboltad volna a slicced, nem? Ő bizony begombolta, bármennyire is kedve lett volna még saját csobogásában gyönyörködni. Gondold csak el, egy porlepte bőrmotoros mégsem mindennapi látvány! Hosszú barna bőrkabátban? Hosszú barna bőrcsizmában? Hosszú barna bőrmotoron? Na ne viccelj! Tedd a szívedre a kezed, és mondd: „Bizony, kínai mosodás, én is berezeltem volna, mégsem vagyok olyan kemény fickó, mint amilyennek napégette bőröm miatt gondolna az ember.”

Az okos bőrmotoros pedig végigszáguldott az utcán azon a hajnalon. Bőrsisakját mélyen fejébe nyomva, bőr szemüvegén keresztül vigyázó szemmel kémlelte az utat maga előtt. A nyakán átalvetett bőrzsinór két végén két nem nagy, ám annál súlyosabb bőrzsák terhe nyomta felsőtestét a kormányra.

Bőgő bőrmasináját a börtön előtt állította le, ő maga pedig az átellenben levő ivó felé irányozta lépteit. Hosszú kabátja elrejtette fájó sebeit.

Vidám csengőszó jelezte érkezését.

– Jó reggelt mindenkinek! – mondta fáradt utasunk.

Nagy nehezen előbújt az alvó szemű kocsmáros.

– Jó reggelt az úrnak – nyögte.

– Egy üveg méregerős pálinkát hozzon – szólt fáradt utasunk. – Egy poharat meg egy tincs vattát.

És ott sorakozott előtte mind. Először egy nagy pohár pálinkával leöblítette a torkát, majd kabátja szárnyait félrehajtván pálinkával átitatott vattával bedörzsölte felsőtestét, amelyet hatalmas, nyers sebek ékesítettek. Ezt már a kocsmáros feleségének is látnia kellett.

– Jesszusom! – kiáltotta. – Hát magával meg mi történt?

– Ez még semmi – legyintett az idegen. – Ha még a belső sérüléseimet látnák! Egyébként most azok kerülnek sorra.

Alaposan átitatta a vattát pálinkával, és lenyelte. Látszott rajta, hogy fokozatosan megkönnyebbül. Azután lehajtott még egy pohárkával.

– Ez jólesett – mondta. – Igazán nagyon köszönöm a kedvességüket.

– De mégis, mi történt magával? – kérdezte a kocsmárosné.

– Alaposan helybenhagyták, annyi szent! – mondta a félje. – De kik voltak?

Az idegen fáradtan, kedvetlenül beszélni kezdett:

– A hangyák várában raboskodtam… több mint tizenkét éven keresztül. Hat évembe telt, amíg kiterveltem szökésemet. Hat évembe telt, amíg szívós, kitartó munkával, mondhatni hangyaszorgalommal – itt elmosolyodott – elfűrészeltem a nád- és fűszálakat, szétmorzsoltam a föld göröngyöket, széttörtem a dió- és mogyoróhéjakat, amelyeket szökésem megakadályozására hordtak körém…

– Kemény munka lehetett, azt meghiszem – jegyezte meg a kocsmáros.

– Biztosíthatom, uram, nem volt gyerekjáték… És gondolják csak el, tizenkét évig jóformán csak vöröshangyákkal táplálkoztam, persze titokban… – itt megborzongott. – Rosszabbak, mint a csípős paprika… Maga volt a pokol, azt hiszem. Mégis azt kell mondanom, megérte.

– Hogyhogy? – hökkent meg a kocsmáros.

– Igen, azt hiszem, rám fért ez a tizenkét év. Enélkül biztos nem lehetnék olyan, amilyen most vagyok: fiatal, szép és gazdag. Ez a tizenkét év dörzsöltté tette az elmémet. Legalábbis azt hiszem… Igen, ennek így kellett lennie és nem másként. Nem bizony!

A kocsmáros az ajtó felé sandított:

– És nem fogják üldözni?

Az idegen felnevetett:

– De, egészen biztos, hogy fognak.

– És nem fél, hogy megint elfogják?

– Ugyan! Mondtam már, hogy tizenkét év dörzsöltség van a hátam mögött. Engem ugyan már senki nem állít meg.

– Mihez fog kezdeni? Elvégre már nem fiatal… – érdeklődött a kocsmárosné.

– Mi az, hogy már nem vagyok fiatal?! Fiatalabb vagyok, mint valaha! – kiáltotta a szökevény, és lerántotta motorosszemüvegét. – Ez maga szerint egy aggastyán arca?!

– Elnézést, uram, tudja, a por, a szemüveg…

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljak… Hiszen vár az élet… Nos, mivel tartozom?

A kocsmáros szorzott, osztott, összeadott és kivont, munkája gyümölcsét egy cetlire rótta.

– Száznegyvenhét.

Az idegen egy mákszem nagyságú tárgyat vett ki a nyakában függő jobb oldali zsákból, és a kocsmáros kezébe nyomta.

– Vissza tud adni? Ennek az értéke szerintem több mint kétszázezer.

A kocsmáros mikroszkópot vett elő, és azon keresztül tanulmányozta az apró tárgyat. Parányi arany karperec volt, csiszolt gyémántokkal, smaragdokkal és rubinokkal kirakva.

– Honnan tudjam, hogy eredeti? – kérdezte bizalmatlanul hunyorogva.

– Nézze meg jobban a belső felét.

A kocsmáros alaposan szemügyre vette. És valóban, a parányi ékszer belső

felén ez állt:

Jan Krogt

München, 1822

– Hol szerezte? – kérdezte az asszony csillogó szemmel.

– A hangyáktól. Mondtam már, hogy dörzsölt lettem nagyon.

Miután leszámolta a visszajárót, a kocsmáros alattomosan hunyorogva kérdezősködni kezdett:

– Nem marad itt éjszakára uraságod? Remek szobáink vannak – és a feleségére nézett.

– Nem, köszönöm.

– Nem alszik akkor legalább egy órácskát uraságod? Remek ágyaink vannak – és a feleségére kacsintott.

– Nem, mennem kell.

– Nem ebédel meg legalább uraságod? Remek konyhánk van – és kezével a vitriolos üveg után kutatott.

– Nem, nagyon sietek.

– Nem iszik legalább még egy pohárkával uraságod? – és lecsavarta a vitriolos üveg tetejét.

– Nem, muszáj indulnom.

– Nem kér legalább egy esernyőt uraságod? – és beszaladt a hátsó helyiségbe. Mire késsel a kezében visszatért, az idegen már a motorját nyergelte, mire puskával a kezében az utcára ért, a motoros már befordult a sarkon, mire terepjáróval az utca végére ért, már bottal üthette a bőrmotoros nyomát…