Primo Levi

VAS

 

Székács Vera fordítása

 

 

A Kémiai Intézet falain kívül éjszaka volt, Európa éjszakája: Chamberlain rászedetten tért haza Münchenből, Hitler egyetlen puskalövés nélkül vonult be Prágába, Franco térdre kényszerítette Barcelonát, és Madridban ütött tanyát. A fasiszta Olaszország, a kisebb kaliberű kalóz elfoglalta Albániát, és a közeli katasztrófa fenyegetése tapadós harmatként sűrűsödött össze a házakban és az utcákon, az óvatos beszélgetésekben és a szunnyadó lelkiismeretekben.

De azok mögé a vastag falak mögé nem hatolt be az éjszaka: maga a fasiszta cenzúra, a rezsim mesterműve tartott minket távol a világtól, az altatásos álom fehér régiójában. Vagy harmincunknak sikerült átjutnia az első vizsgák magasra tett mércéin, és bekerülnie a másodév kvalitatívanalízis-laboratóriumába. Olyan megilletődötten léptünk be a gőzökkel teli, nagy, sötét terembe, mint aki Isten Házába lép. Az előző laboratóriumi gyakorlat, melyen a cinkkel foglalkoztunk, most gyerekjátéknak tűnt, mint a főzőcskézés: valami. Így vagy úgy, de mindig kijött, ha csak egy csipetnyi mennyiségben, ha csak szennyezetten is: kontárnak kellett lenni vagy örök akadékoskodónak ahhoz, hogy valaki magnezitből ne tudjon előállítani magnézium-szulfátot vagy brómból kálium-bromidot.

Itt nem: itt már nem babra ment a játék, a Materia-Materrel, a zord anyával való szembesülés nagyobb megpróbáltatás volt, valóságos közelharc. Délután két órakor az aszkéta külsejű, szórakozott D. professzor mindegyikünknek átadott egy grammot valami porból, pontosan kimérve: másnap el kellett végezni a por kvalitatív analízisét, vagyis meghatározni, hogy milyen fémek és nemfémek vannak benne. Méghozzá írásban, jegyzőkönyv formájában, igenekkel és nemekkel, mert kételyeknek és bizonytalanságnak nem volt helye: felnőtteknek való, felelősségteljes feladat, melyre a fasizmus nem készített fel minket, és melynek kellemesen száraz és tiszta illata volt.

Voltak könnyű és nyílt, rejtőzködésre képtelen elemek, mint a vas meg a réz; és voltak alattomos bujkálók, mint a bizmut meg a kadmium. Létezett egy módszer, egy régóta kidolgozott, aprólékos és bonyolult kutatási szisztéma, afféle gereblye és úthenger, amely elől (elméletben) semmi sem tudott kitérni, de én inkább a magam útjára akartam rátalálni, lépésről lépésre, a mozgóháború villámgyors rajtaütéseivel az állóháború kimerítő manőverezése helyett: kiszublimálni a higanycseppeket, a nátriumot kloridjaként kristályosítani, és a mikroszkóp alá tett tárgylemezen felismerni. Így vagy úgy, de itt az anyaggal való kapcsolatunk megváltozott, dialektikussá vált: vívás volt, kétszemélyes asszó. Két egyenlőtlen ellenfél: egyfelől a faggató, a még ügyetlen, pelyhes kémikus, oldalán az Autenrieth-féle analitikai sillabusszal, egyetlen szövetségesével (mert D., akit gyakran segítségül hívtunk a nehezebb esetekben, szigorúan fenntartotta a semlegességét, vagyis nem volt hajlandó véleményt mondani: bölcs magatartás, mivel aki véleményt mond, tévedhet is, márpedig egy tanárnak nem szabad tévednie); másfelől, akitől a talányok megválaszolását vártuk, az Anyag, sunyi lustaságával, ősöregen, mint a mindenség, csalafintaságának kimeríthetetlen tárházával, ünnepélyesen és megfoghatatlanul, mint a Szfinx. Akkoriban kezdtem németül tanulni, és elbűvölt az Urstoff szó (ami elemet jelent, szó szerint: ősanyagot), különösen első tagja, az Ur, mely az őseredetet, egy térben és időben mérhetetlen távolságra lévő kezdetet fejez ki.

Itt sem akadt senki, aki sok szót fecsérelt volna arra, hogy megtanítson bennünket a savak, a maró anyagok, a tűz és a robbanások elleni védekezésre: úgy látszik, az Intézet rideg szellemében a természetes kiválasztódásra bízták, hogy az döntse el, kik a legalkalmasabbak a fizikai és szakmai túlélésre. Elszívófülke kevés volt; a módszeres analízis során, a tankönyv útmutatásai szerint, mindegyikünk teljes lelki nyugalommal, nagy mennyiségű sósavat és ammóniát gőzölögtetett ki a szabad levegőbe, amiért is a laboratóriumot folytonosan sűrű, ezüstszürke ammónium-kloridköd ülte meg, mely parányi, csillogó kristályszemekben rakódott le az ablaküvegeken. A dögletes bűzű kénsavas kamrát intimitásra vágyó párok látogatták, vagy magányos lelkek uzsonnázóhelye volt.

A sűrű gőzön át és a buzgó tevékenység csöndjében egyszer csak egy piemonti hang csendült a fülünkbe: „Nuntio vobis gaudium magnum. Habemus ferrum.” 1939 márciusa volt, és alig néhány napja majdnem ugyanezekkel az ünnepélyes szavakkal („Habemus Papam”) zárult le az apostoli konklávé, mely Péter trónjára emelte Eugenio Pacelli bíborost, aki sokakban keltett reménységet, hiszen valamiben vagy valakiben mégiscsak reménykedni kell. És kinek a szájából hangzottak el ezek a szentségtörő szavak? Éppen a csendes Sandróéból.

Sandro magányos ember volt köztünk. Középtermetű, sovány, de izmos fiú volt, és még a leghidegebb napokon sem hordott kabátot. Elnyűtt bársony térdnadrágban és nyersgyapjú térdzokniban járt az egyetemre: néha valami fekete zekét is fölvett, amelyről mindig Renato Fucini jutott eszembe. Nagy, kérges keze volt, csontos és elrajzolt profilja, napbarnította arca és alacsony homloka a rövidre nyírt kefefrizura alatt; a parasztok hosszú, lomha lépteivel járt.

Egy-két hónapja vezették be a faji törvényeket, és magam is kezdtem elszigetelődni. Keresztény társaim jól nevelt emberek voltak, se köztük, se a tanáraim közt nem akadt olyan, aki egy ellenséges szóval vagy gesztussal illetett volna, de éreztem, hogy eltávolodnak tőlem, és, egy ősi magatartásmintát követve, én is eltávolodtam tőlük; minden pillantást, amit egymással váltottunk, egy parányi, de észrevehető szemvillanás követett: a gyanakvás és a bizalmatlanság szemvillanása. Mit gondolsz rólam? Mi vagyok én a te szemedben? Ugyanaz, aki fél évvel ezelőtt voltam, egyenrangú társad, csak éppen nem járok misére, vagy a zsidó, aki „köztetek és rajtatok ne nevessen”?

Azt vettem észre, nagy meglepetésemre és örömömre, hogy Sandro és köztem valami születőben van. Nem két egymáshoz közel álló ember barátsága, egyáltalán nem: viszont eltérő származásunk miatt bővében voltunk a „csereárunak”, mint két kereskedő, akik messzi tartományokból jövet találkoznak össze, és egyikük sem járt azokon a helyeken, ahol a másik. De nem is a húszévesek szokásos, túláradó bizalmassága volt: Sandróval idáig soha nem jutottam el. Hamar meggyőződtem róla, hogy nagylelkű, szellemes, kitartó és bátor, sőt egy kis hetykeség is van benne, de olyan zárkózott és vadóc természete volt, hogy bár abban az életkorban voltunk, amikor az embernek az kell, azt súgják az ösztönei, és a szemérmetlensége is megvan hozzá, hogy mindabba, ami a fejében meg egyebütt bizsereg, valaki mást is beavasson (és ez az életkor sokáig eltarthat, de az első komoly nőüggyel véget ér), semmi nem látszott ki tartózkodásának burka alól, semmi, ami betekintést adna belső világába, pedig éreztem, hogy gazdag és intenzív lelki életet él, legfeljebb olykor egy-egy drámaian kurta utalás. Sandro olyan volt, mint a macskák, melyekkel évtizedeket is leélhet az ember, de egyszer sem engedik meg, hogy bepillantsunk szent és sérthetetlen bundájuk alá.

Sok engedményt kellett tennünk egymásnak. Mondtam neki, hogy olyanok vagyunk, mint egy kation meg egy anion, de Sandrón nem látszott, hogy méltányolta volna a hasonlatot. Az ivreai hegyek közt született, azon a szépséges és mostoha tájon; az apja kőműves volt, ő pedig nyaranta elment pásztornak. Nem lelkipásztornak, hanem birkapásztornak, és nem holmi fennkölt árkádiai nosztalgiából vagy különcségből, hanem jókedvéből, a föld és a fű iránti szeretetéből, mert nagy szíve így diktálta. Különleges mimikai tehetsége volt, és amikor tehenekről, tyúkokról, birkákról és kutyákról beszélt, átváltozott, utánozta a nézésüket, a mozgásukat, a hangjukat, vidám lett, és szinte átlényegült állattá, mint egy varázsló. Növényekről és állatokról mesélt, de a családjáról alig. Még kisfiú volt, amikor meghalt az apja; egyszerű és nincstelen emberek voltak, és mivel a fiuknak fogott a feje, úgy határoztak, hogy kitaníttatják, keressen a családnak; ő piemonti komolysággal, de lelkesedés nélkül ment bele a dologba. Úgy járta végig a hosszú gimnáziumi-líceumi utat, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel a lehető legtöbbet hozta ki magából: nem érdekelte Catullus és Descartes, az érdekelte, hogy átmenjen a vizsgákon, és vasárnaponként mehessen síelni vagy hegyet mászni. Azért választotta a vegyészetet, mert az jobbnak látszott, mint a többi szak: olyan mesterségnek, amely látható és kézzelfogható dolgokkal foglalkozik, olyan kenyérkeresetnek, amely nem annyira fárasztó, mint ha elmenne asztalosnak vagy földművesnek.

A fizikát már együtt tanultuk, és Sandro elképedve hallgatta, amikor megpróbáltam kifejteni neki néhányat az akkortájt fejemben kavargó eszmék sokaságából. Hogy az Ember nemessége, melyet száz évszázad megpróbáltatásai és tévedései árán vívott ki magának, abban nyilvánul meg, hogy úrrá lett az anyagon, és én azért iratkoztam be a vegyészetre, hogy hű maradjak ehhez a nemes emberi eszményhez. Hogy az anyagot azzal győzzük le, ha megértjük, és azért kell megértenünk, hogy megértsük a világegyetemet és önmagunkat; és hogy éppen ezért Mengyelejev periódusos rendszere, melyet azokban a hetekben kezdtünk igazából áttekinteni, tulajdonképpen egy költemény, nagyobb és megrendítőbb, mint bármelyik vers, amit a gimnáziumban tanultunk: sőt, ha úgy vesszük, még rímei is vannak! S ha keresné a hidat, a hiányzó láncszemet az írott világ és a dolgok világa között, nem kéne messzire mennie: ott van az Autenriethben, azokban a mi füstös laboratóriumainkban meg a jövendő mesterségünkben.

Végül és mindenekfölött: ő, aki nyílt és tisztességes fiú, nem érzi a fasiszta igazságok eget betöltő bűzét, nem tartja gyalázatnak, hogy azt kívánják a gondolkodó emberektől: gondolkodás nélkül higgyenek? Nem érez undort a sok dogma iránt, a sok be nem bizonyított állítás iránt, a sok imperativus iránt? De igen: akkor hogyhogy nem érzi meg azt a bizonyos újfajta fensőséget és méltóságot mindabban, amit tanulunk, hogyhogy nem gondol rá, hogy a kémia és a fizika, amellyel táplálkozunk, azon túl, hogy életfontosságú tápanyagok, a fasizmusnak azok az ellenszerei, amelyek után mindketten vágyakozunk, mert világosak, körülhatárolhatók, és minden részletükben ellenőrizhetők, nem pedig csupa hazugság és üres locsogás, mint az újságok és a rádió?

Sandro csak hallgatott, gúnyos figyelemmel, és mindig megvolt az az egy-két udvarias és hűvös szava, amellyel visszarántott a földre, amikor már átlendültem a retorikába: de valami érlelődni kezdett benne (és biztosan nemcsak az én hatásomra: sorsdöntő események hónapjait éltük), valami, ami nagyon felkavaró volt számára, mert valami új és mégis ősrégi dolog volt. Ő, aki addig csak Salgarit, Londont és Kiplinget olvasott, egyszer csak falni kezdte a könyveket: mindent megemésztett, és mindenre emlékezett, és minden önmagától beépült benne egy új életfelfogásba; egyúttal rákapcsolt a tanulásra, átlaga 21-ről 29-re ugrott. Ugyanakkor, önkéntelen hálából és talán azért is, hogy revánsot vegyen, ő is elkezdett foglalkozni a nevelésemmel, és értésemre adta, hogy nincs megelégedve vele. Lehet, hogy igazam van: lehet, hogy az Anyag a mi legjobb tanítómesterünk, sőt talán jobb híján még a politikai iskolánk is; de ő egy másfajta anyagot, egy másfajta tanítómestert tud mutatni nekem: nem a kvalitatív analízis porait hanem az igazi, a valóságos és időtlen Urstoffot, a közeli hegyek szikláit és jegét. Egykettőre bebizonyította: nincs valami sok jogom rá, hogy az anyagról beszéljek. Miféle kapcsolatom van nekem Empedoklész négy elemével, mi közöm hozzájuk? Be tudok gyújtani egy kályhába? Át tudok gázolni egy hegyi patakon? Átéltem már egy vihart fönn a hegyekben? Láttam-e már csírázó magot? Nem, tehát őneki is van valami életfontosságú tanítanivalója.

Elválaszthatatlan barátok lettünk, és számomra egy lázas időszak vette kezdetét. Sandro olyan volt, mintha vasból lett volna, de közte és a vas közt régi családi kötelékek is voltak: őseinek ősei, így mondta, üstfoltozók („magnin”) és kovácsok („fré”) voltak a canavai völgyekben, szénfűtésű kohóban szögeket gyártottak, vaspántokkal szekérkerekeket abroncsoztak, süketülésig kalapálták a lemezeket; ő pedig, amikor a sziklafalon megpillantotta a vas piros ereit, úgy érezte, mintha régi jó barátokkal találkozna. A száraz teleken felkötötte a sítalpakat a biciklijére, kora reggel elindult, és addig kerekezett, amíg havat nem talált, egy fillér nélkül, egyik zsebében egy articsóka, a másikban egyéb zöldségek; estig haza se ment, vagy másnap reggelig, ilyenkor egy szénapadláson aludt meg valahol, és minél több vihart vészelt át, minél jobban éhezett, annál jobb kedvű volt, annál jobban érezte magát.

Nyáron, ha egyedül vágott neki a hegyeknek, a kutyáját is magával vitte, társaságnak. Egy kis sárga korcs volt, és mindig olyan megalázott képet vágott; ahogy Sandro elmesélte, a maga sajátos mimikájával el is játszva az állattörténetet, kölyökkutya korában sajnálatos afférja támadt egy nőstény macskával. Túl közel merészkedett az újszülött kismacskákhoz, a nőstény macska megharagudott rá, fújni kezdett, és felborzolta a szőrét; a kölyökkutya még nem tudta, hogy mit akar ez jelenteni, és bambán ott maradt. A macska fölugrott, megkergette, utolérte, és belekarmolt az orrába: a kutyának ez olyan trauma volt, hogy nem tudta kiheverni. Úgy érezte, hogy megfosztották a becsületétől; Sandro készített egy rongylabdát, elmagyarázta neki, hogy az egy macska, és minden reggel odanyomta elé, hogy azon torolja meg a rajta esett sérelmet, amíg vissza nem szerzi kutyabecsületét. A hegyekbe is terápiai céllal vitte magával Sandro: hogy a kutya kapcsolódjon ki; rákötötte egy kötél végére, magát pedig a másikra, biztonságosan ráfektette a kutyát egy kis kiugrásra, aztán megindult fölfelé; mikor elfogyott a kötél, óvatosan húzni kezdte a kutyát, az meg beletanult a dologba, és orral az égnek, négy lábát a szinte függőleges sziklafalnak támasztva mászott fölfelé, halk ugatással, mintha álmodna.

Sandro nem annyira technikás, mint inkább ösztönös hegymászó volt, a kezének erejében bízott; a kiugrásoknál, melyekbe belekapaszkodott, csúfondárosan üdvözölte a szilikátot, a mészkövet és a magnezitet, melyeknek felismerésére az ásványtanórákon tanították meg. Azt a napot, amelyen nem merítette ki valami módon az energiatartalékait, elveszett napnak tekintette; ha sikerült neki, a szeme is élénkebb volt; arra is megtanított, hogy ha valaki ellustul, zsírréteg rakódik le a szeme mögött, ami árt az egészségnek: ha megerőltetjük magunkat, a zsír felszívódik, a szem hátrább húzódik a szemüregben, és jobban látunk.

A saját dolgairól igen szűkszavúan beszélt. Nem tartozott azok közé, akik azért csinálnak valamit, hogy aztán elmesélhessék (mint én): nem szerette a nagy szavakat, egyáltalán, a szavakat. Úgy látszik, nemcsak hegyet mászni, de beszélni se tanította senki; úgy beszélt, ahogy senki más, a leglényegesebb szavakra szorítkozott.

Ha kellett, harminc kilót is elcipelt a hátizsákjában, de rendszerint anélkül kelt útra: a zsebeiben minden elfért, mint mondtam, mindenféle zöldség, egy darab kenyér, a bicskája, néha az agyonnyúzott Cai-útikalauz és egy gombolyag drót – ez utóbbi mindig volt vele, arra az esetre, ha valamit gyorsan meg kell javítani. Az útikalauzt egyébként nem azért vitte magával, mert hitt benne, hanem azért, mert nem hitt. Nem vette igénybe, mert bilincsnek érezte, sőt nemcsak annak, hanem valamiféle torzszülöttnek, a hó, a kő és a papír ocsmány hibridjének. Azért vitte magával a hegyekbe, hogy szidhassa, boldog volt, ha valami tévedést tudott rábizonyítani, akár a saját meg a hegymászótársai kárán is. Két napig is képes volt egyfolytában és evés nélkül gyalogolni, vagy annyit enni, mint három ember, és úgy vágni neki az útnak. Neki minden évszak jó volt. A tél a síelésre, de nem a jól felszerelt, divatos helyeken – azokat gúnyos lenézéssel elkerülte; mivel ahhoz szegények voltunk, hogy fókabőrt vegyünk a felmenetre, megtanított rá, hogy magam varrjam össze a durva kendervászondarabokat, ezeket a spártai sportkellékeket, melyek megszívták magukat vízzel, aztán olyan keményre fagytak, mint a tőkehalak, és lesikláskor a derekunkra kellett kötnünk őket. Úttalan utakon kellett utánagázolnom a derékig érő friss hóban, ember nem járta helyeken, olyan ösvényeken, melyeken ő egy vadember ösztönével igazodott el. Nyáron sziklamélyedésről sziklamélyedésre, hogy belerészegedjünk a napfénybe, az erőlködésbe és a szélbe, és hogy olyan sziklákon horzsoljuk véresre ujjaink begyét, melyeket még nem érintett emberkéz; de nem a híres hegycsúcsokon, nem is azért, hogy rekordokat állítsunk fel: az ilyesmi nem érdekelte. Az érdekelte, hogy megismerje a saját határait, megmérje és tökéletesítse magát; s ezenfelül valami homályos ösztön azt súgta neki, hogy fel kell készülnie (és engem is fel kell készítenie) a vas időkre, melyek hónapról hónapra közeledtek.

Sandrót látni fönn a hegyekben olyan élmény volt, hogy kibékültem a világgal, és megfeledkeztem az Európára nehezedett lidércnyomásról. Ott fönn volt ő otthon, oda született, mint a mormoták, melyeknek utánozta a füttyét, és mormotaképet vágott hozzá: odafönn boldog volt, csöndes és ragályos boldogság öntötte el, mint egy kigyúló lámpafény. Általa újfajta szövetségre léptem a földdel és az éggel, és ebben a szövetségben benne volt mindaz, ami a kémia felé hajtott: szabadságvágyam, duzzadó erőm és az a mohó vágy, hogy megértsem a dolgokat. Pirkadatkor léptünk ki a Martinotti-menedékház kapuján, és ott álltak, a nap első sugarától még alig érintve, körben a hegyek, fehéren és barnán, vadonatújonnan, mintha az elmúlt éjszaka teremtették volna őket, és mégis mérhetetlenül öregen. Sziget volt mind, a máshol birodalma.

Egyébként nem kellett mindig messzire menni vagy nagyon magasra. Az elő- és utószezonban a hegymászók gyakorlósziklái váltak Sandro paradicsomává. Jó néhány ilyen van, Torinótól biciklivel két-három órára, és kíváncsi volnék, vajon még mindig látogatják-e őket: a Pagliaio-csúcsok a Wolkmann-bástyával, a Cumiana-fogak, a Roca Patanüa (vagyis Meztelen szikla), a Plô, a Sbarüa és a többi háziasan szerény nevű szikla. Ez utóbbit, a Sbarüát, azt hiszem, éppen Sandro fedezte föl, vagy a titokzatos bátyja, akivel Sandro sohasem hozott össze, de aki, Sandro egy-két kurta utalásából következtetve, úgy viszonyulhatott hozzá, mint ahogy ő viszonyult a többi halandóhoz. A Sbarüa a „sbarüé” igéből származik, ami annyit jelent: megrémíteni; maga a szikla egy gránithasáb, mely egy szedercserjékkel és kivágásra szánt fákkal borított szerény hegyoldalból szökik az ég felé néhány száz méter magasra: mint a krétai Fehér-hegyeken, az aljától a tetejéig hasadék húzódik, mely fölfelé úgy elkeskenyedik, hogy a hegymászó kénytelen kilépni a sziklafalra, ahol aztán valóban megrémül, és ahonnan akkoriban egy irgalmas szög állt ki, Sandro bátyjának jóvoltából.

Érdekes helyek voltak ezek; akkoriban csak egy-két tucat hozzánk hasonló megszállott járt oda, és Sandro mindet ismerte névről vagy látásból; nagy üggyel-bajjal másztunk fölfelé, a verítékünk szagára odagyűlt bögölyök undok zümmögése közepette, föl az ép, kemény sziklafalakon, melyeket csak itt-ott tört meg egy-egy füves perem, ahol páfrány és eper nőtt, vagy ősszel vadszeder; másutt meg egy-egy repedés, ahonnan csenevész fácskák nőttek ki, kapaszkodónak; néhány óra múlva fenn voltunk a csúcson, mely nem is csúcs volt, hanem többnyire valami szelíd legelő, ahol a tehenek közönyös szemmel bámultak ránk. Aztán le a nyaktörő lejtőn, alig néhány perc alatt, antik és új keletű tehénlepényekkel borított ösvényeken, hogy megkeressük a biciklinket.

Aztán jöttek a merészebb vállalkozások: könnyű kiruccanások sose, mert Sandro azt mondta, hogy a panorámanézegetésre negyvenéves korunkban is lesz majd idő. „Holnap, jó?”, mondta egyszer egy februári napon: az ő nyelvén ez azt jelentette, hogy ha jó idő lesz, még aznap este útnak indulhatunk, hogy végrehajtsuk az М.-fog téli megmászását, amire már hetek óta készültünk. Egy fogadóban aludtunk, és másnap reggel vágtunk neki, nem túl korán és nem is egy előre kitűzött időpontban (Sandro nem szerette az órákat: állandó csöndes figyelmeztetésüket az életébe való betolakodásnak érezte); vakmerően belevetettük magunkat a ködbe, és déli egy óra felé bújtunk ki belőle, tündöklő napsütésben és egy olyan csúcs alatt, fönn a hegygerincen, mely nem a mi csúcsunk volt.

Én akkor azt mondtam, hogy ereszkedjünk vissza száz méterrel lejjebbre, aztán majd a hegyoldalon arrébb megyünk, amíg a szomszédos gerinc alá nem érünk; vagy ha már itt vagyunk, legjobb lesz folytatni fölfelé az utat, és beérni ezzel a csúccsal, hiszen úgyis csak negyven méterrel alacsonyabb a másiknál; Sandro azonban, a kajánságtól ragyogva, azt felelte néhány rövid szótaggal, hogy az utóbbi javaslatom a jó, de aztán „a könnyű északnyugati hegygerincen” (ez gúnyos idézet volt a már említett Cai-útikönyvből) fél óra alatt az М.-fogat is megmásszuk; és hogy miért húszéves az ember, ha azt a luxust sem engedheti meg magának, hogy eltévedjen.

A könnyű hegygerinc lehet, hogy könnyű, sőt elemi fokú volt nyaranta, minket azonban meglehetősen kényelmetlen körülmények közt fogadott. Napsütötte oldalán nedves volt a szikla, az árnyékos oldalán pedig fekete jégréteg borította; a hegygerinc egy-egy kiugrása közt lucskos hópárnák feküdtek, melyekbe derékig besüppedtünk, ötkor értünk föl a csúcsra, én igencsak megtépázva, Sandro pedig olyan gonosz vigyorral, hogy felbőszültem tőle.

– És hogy megyünk le?

– Majd meglátjuk – felelte, és titokzatosan hozzátette: – A legrosszabb esetben megkóstoljuk a medve húsát. – Meg is kóstoltuk aznap éjjel, mely hosszú éjszaka volt. Két órába telt, amíg nagy nehezen leereszkedtünk, mivel a kötél megfagyott: merev, komisz gubanc lett belőle, mely minden kiugrásba beakadt, és úgy zörgött a sziklán, mint egy függővasút huzala. Este hétkor egy befagyott tengerszem partján voltunk, és már ránk sötétedett. Megettük azt a kevés élelmünket, ami még megmaradt, egy kis falfélét rögtönöztünk, hogy megvédjen valamelyest a széltől, és lefeküdtünk a földre, szorosan egymás mellé. Mintha az idő is megfagyott volna: olykor fölálltunk, hogy megmozgassuk a tagjainkat, és mindig ugyanannyi óra volt; a szél egyfolytában fújt, és a hold mindig ugyanolyan sápadtan nézett ránk, az égnek mindig ugyanarról a pontjáról, a hold előtt pedig rongyos felhők vágtattak, mindig ugyanabban a szédítő iramban. Lefekvéskor levettük a cipőnket, ahogy az Sandro kedvenceiben, a Lammer-könyvekben elő volt írva, és a hátizsákunkba dugtuk a lábunkat; az első szürke derengésre, mely mintha a hóból jött volna, nem pedig az égből, elgyötört tagokkal, a kialvatlanságtól, az éhségtől és a fekvés gyötrelmétől égő szemmel tápászkodtunk fel: bakancsunk addigra úgy megfagyott, hogy kongott, mint a harang, és csak úgy tudtuk a lábunkra húzni, hogy előtte ráültünk, és kotlottunk rajta, mint a tyúkok.

De végül is a magunk erejéből tértünk vissza a völgybe, és a fogadósnak, aki nevetgélve érdeklődött: hogy sikerült a kirándulás, és közben feldúlt arcunkat fürkészte, azt feleltük, hogy köszönjük, remekül, aztán fizettünk, és emelt fővel távoztunk. Ez volt hát a medvehús: és most, annyi év után, már bánom, hogy keveset ettem belőle, mert mindabból a jóból, amit az élettől kaptam, semminek sem volt, még távolról sem, olyan íze, mint annak a húsnak, mert ez az íz az erőnk és a szabadságunk íze, azé a szabadságé, mely a tévedésre is feljogosít, és kezünkbe adja a sorsunkat. Ezért hálás vagyok Sandrónak, hogy szándékosan bajba sodort, akkor és a többi, csak látszólag esztelen vállalkozásunk során, és biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben mindnek hasznát vettem.

Ő viszont nem, vagy legalábbis nem sokáig, ő volt az a bizonyos Sandro Delmastro, aki elsőnek esett el az Akciópárt Piemonti Katonai Parancsnokságának tagjai közül. Alig néhány hónappal azután, hogy elkezdődtek a legnehezebb idők, 1944 áprilisában elfogták a fasiszták, de ő nem adta föl, és a cuneói Liktori Házból szökni próbált. Akkor lőtte le, a tarkójába küldött gépfegyversorozattal egy szörnyeteg gyerek hóhér, azoknak a nyomorult, tizenöt éves pribékeknek az egyike, akiket a Salói Köztársaság a javítóintézetekből toborzott össze. Holtteste sokáig ott feküdt az utcán, mert a fasiszták megtiltották a lakosságnak, hogy eltemesse.

 

Ma már tudom, hogy egy embert szavakba öltöztetni, egy darab papíron életre kelteni reménytelen dolog: Sandrót pedig különösen az. Nem olyan ember volt, akit el lehet mesélni vagy emlékműbe faragni, őt, aki nevetett az emlékműveken: a tetteiben élt, és mivel ezeknek végük szakadt, belőle semmi sem maradt; semmi, hacsaknem szavak, legfeljebb szavak.

 

(Megjelent az Il sistema periodico című kötetben [Einaudi, 1981].)