Primo Levi

KAPANEUSZ

 

Székács Vera fordítása

 

 

Valeriót se szeretni, se gyűlölni nem tudta volna senki: olyan együgyű, olyan korlátolt alak volt, hogy már az első percek után kívül rekedt a normális emberi kapcsolatokon. Korábban kicsi volt és kövér; kicsinek kicsi maradt, de kövérségéből csak petyhüdt ráncok maradtak meg arcán és testén, bánatos tanúnak. Sokáig dolgoztunk egymás mellett a lengyel sárban. Mindnyájunkkal előfordult, hogy elestünk, bele az építkezés mély és ragacsos sarába, de az a kevés állati méltóság, amely az elgyötört emberben azért még megmarad, arra ösztönzött, hogy próbáljunk meg talpon maradni, vagy legalábbis nem látványosan esni el: hiszen egy földön fekvő ember, egy elterült ember veszélyben van, mert vérengző ösztönöket ébreszt, és inkább gúnyt kelt, mint szánalmat. Valerio viszont folyton elesett, többször, mint bárki más. Elég volt egy könnyű kis lökés, vagy annyi se: sőt olykor nyilvánvaló volt, hogy szándékosan terült el a sárban, ha csak egy rossz szót szóltak hozzá, vagy valaki ütésre emelte a kezét: abból a kis magasságából le az iszamós földre, akár valami anyamellre, mintha az álló helyzet természetellenes állapot volna a számára, mint másnak az, ha kötélen lépked. A sár volt az ő menedéke, az ő vélt egérútja. Ő volt a sáremberke, a színe is olyan volt, mintha sárból volna. Ezt tudta is: azzal a kevés értelmével, amely a szenvedésben megmaradt, tudta magáról, hogy nevetséges.

És erről nem is hallgatott, mivel bőbeszédű ember volt. Vég nélkül mesélt megpróbáltatásairól, az elesésekről, a pofonokról, a gúnykacajokról, mint egy szegény Pulcinella: nem volt benne semmi igyekezet, hogy akár egy szemernyi részt is megmentsen magából, hogy elfedje a legalantasabb részleteket; sőt még ki is emelte a legnevetségesebb pillanatokat, a színészi tehetségnek egy kis halvány felvillanásával, mely poharazó kompániák emlékét idézte föl. Aki ismer ilyen embereket, tudja, hogy született hízelgők, de nincsenek hátsó gondolataik. Ha a normális életben találkoztunk volna, nem tudom, hogy és mint hízelgett volna nekem; ott minden reggel azzal üdvözölt, hogy milyen jó színben vagyok. Bár nem sokban múltam felül, szánalmat és ugyanakkor valami homályos utálatot éreztem iránta; de mivel a szánalom merőben haszontalan érzés volt azokban az időkben, mihelyt feltámadt, nyomban el is oszlott, mint füst a szélben, és az éhség üres íze maradt utána az ember szájában. Mint mindenki, én is többé-kevésbé szándékosan kerültem Valeriót: nagyon is nyilvánvalóan rá volt szorulva a többi emberre, és a rászorulókban mindig hitelezőket vélünk látni.

Egy borús szeptemberi napon megszólaltak a sár fölött a légiriadó szirénái, és lebegtetett hangon üvöltöttek, mint a vonító állat. Nem először történt, és énnekem volt egy titkos rejtekhelyem: egy föld alatti verem, ahol üres zsákok álltak egymásra tornyozva. Leszaladtam a verembe, és ott találtam Valeriót: nyájas bőbeszédűséggel fogadott, amit nem viszonoztam, és miközben engem kezdett elnyomni az álom, belefogott siralmas kalandjainak elbeszélésébe. Odakint, a szirénák gyászos üvöltése után, fenyegető csend lett, aztán egyszer csak lábdobogást hallottunk a fejünk fölött, és rögtön utána kirajzolódott a lépcső tetején Rappoport tagbaszakadt, fekete alakja, vödörrel a kezében. Észrevett minket, és odakiáltott: – Hé! Olaszok! – majd elengedte a vödröt, mire az csörömpölve legurult a lépcsőn.

A vödörben nemrég leves lehetett, de most üres volt, és majdhogynem tiszta. Én és Valerio azért ki tudtunk kotorni belőle egy kis maradékot, gondosan kikaparva a vödör alját és oldalát a kanalunkkal, amit akkoriban éjjel-nappal magunknál hordtunk, minden váratlan és valószínűtlen eshetőségre készen, mint a templomos lovagok a kardjukat. Eközben Rappoport méltóságteljesen alászállt közénk: nem olyan ember volt, aki levest ajándékoz, de nem is kunyerált magának.

Rappoport akkor úgy harmincöt éves lehetett. Lengyel volt, de Pisában végezte el az orvosi egyetemet: ebből fakadt az olaszok iránti rokonszenve és egyoldalú barátsága Valerióval, aki Pisában született. Rappoport csodálatra méltóan fel volt fegyverezve. Ravasz volt, erőszakos és vidám, mint a hajdani kalózok: nem esett nehezére, hogy egy lendülettel elrúgja magától mindazt, ami a civilizációból feleslegesnek bizonyult. Úgy élt a lágerben, mint tigris a dzsungelben: a gyengékre lecsapott, és megsarcolta őket, a nála erősebbeket pedig kikerülte; ha kellett, vesztegetett, lopott, verekedett, vagy éppen összehúzta a nadrágszíjat, hazudott vagy sündörgött, mikor mit kívántak a körülmények. Ellenség volt tehát, de nem aljas, és nem visszataszító. Lassan lesétált a lépcsőn, és amikor odaért hozzánk, mindkettőnk előtt nyilvánvalóvá vált, hogy hova került a vödör tartalma. Ez is az egyik bravúrja volt: a légiriadó első felüvöltésére, az általános felfordulás közepette berohant a telep konyhájába, aztán futás kifelé a zsákmánnyal, nehogy odaérjen az őrjárat. Háromszor csinálta meg, és mind a háromszor sikerült neki; a negyedik alkalommal Rappoport, az óvatos bandita szépen ott maradt a csapatával az egész riadó alatt. Lilienthalon, aki utána akarta csinálni a bravúrt, rajtaütöttek, és másnap nyilvánosan fölakasztották.

– Üdv, olaszok – mondta –, szervusz, Pisa szülötte. – Aztán újra csend lett; a zsákokon hevertünk egymás mellett, és egy kis idő múlva Valerio meg én elszenderedtünk: amolyan képektől nyüzsgő félálomba. Ehhez egyébként nem kellett vízszintes helyzetbe kerülnünk: egy-egy tétlen percben az is előfordult, hogy állva elaludtunk. Nem így Rappoport, aki, bár utálta a munkát, az a vérmes emberfajta volt, aki nem tudja elviselni a tétlenséget. Elővett a zsebéből egy bicskát, és egy kövön élesíteni kezdte, időnként ráköpve; de ez sem volt elég neki. Rákiáltott Valerióra, aki már hortyogott:

– Ébredj, fiú: miről álmodtál? Ravioliról, ugye? Meg Chiantiról: a Via dei Mille menzáján, hat ötvenért. És hozzá bifsztek, psza crew, a feketepiacról, de olyan, hogy lelógott a tányérról; Olaszország remek hely. Utána meg Margherita… – és itt vidáman elfintorította az arcát, és egy csattanósat ütött a combjára. Valerio eközben felébredt, és összegömbölyödve hevert a zsákokon, kis, földszínű arcára alvadt mosollyal. Nem szólt hozzá szinte soha senki, de nem hiszem, hogy ez különösebben bántotta volna, fel sem fogta; Rappoport viszont gyakran megszólította, és őszinte odaadással engedte át magát a pisai emlékek hullámának. Számomra világos volt, hogy Valerio csak ürügy neki egy kis kikapcsolódásra, Valerio számára viszont ezek a pillanatok a barátság, egy erős ember értékes barátságának zálogai voltak, melyeket a nagylelkű Rappoport úgy nyújt át neki, Valériónak, mint férfi a férfinak, ha nem éppen úgy, mint egy vele egyenrangú embernek.

– Hogyhogy, nem ismerted Margheritát? Sose voltál vele? Hát akkor mi a fenének születtél Pisába? Az olyan nő volt, hogy még a holtakat is fel tudta volna támasztani: nappal finom és ápolt, éjjel meg valóságos művésznő… – Ekkor egy éles fütyülés hangzott fel, majd nyomban utána egy másik. Úgy hallatszott, mintha a végtelen messzeségből indultak volna neki, de a száguldó mozdonyok őrült iramával közeledtek felénk: a föld megrázkódott, a mennyezet betongerendái úgy megremegtek egy pillanatra, mintha gumiból lennének, és a két robbanás végre megért: összedőlő falak robaja követte őket, bennünk pedig a görcs kéjes oldódása. Valerio időközben az egyik sarokba vonszolta magát, karjába rejtette arcát, mintha egy pofon ellen védekezne, és halkan imádkozott.

Egy újabb, szörnyű fütyülés közeledett felénk. A fiatalabb európai nemzedékek nem ismerik ezeket a füttyöket: nem lehet, hogy ezek csak úgy maguktól lettek ilyenek, valaki biztosan akarta, hogy ilyenek legyenek, hogy a bombáknak már a hangja is vérszomjas, fenyegető legyen. A zsákhalom tetejéről gyorsan legurultam a falhoz: máris egy nagy robbanás, egészen mellettem, jóformán testközelben, aztán a légnyomás sűrű fuvallata. Rappoport fetrengett a röhögéstől. – Na, mi van, pisaikám, becsináltál? Vagy még tartod? Várjál, várjál, most jön a java.

– Jó idegeid vannak – szólaltam meg, miközben gimnáziumi emlékeimből földerengett, halványan, mintha egy előző inkarnáció emlékképe lenne, a hetyke Kapaneusz, aki a pokol fenekéről hívja ki Zeuszt, és nevet a villámain.

– Nem az idegeken múlik, hanem az elméleten. A könyvelés elméletén: ez az én titkos fegyverem.

Én akkoriban olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem, fáradtságom ősrégi, eggyé vált velem, és immár kipihenhetetlen. Nem az a mindenki által ismert fáradtság volt, mely fölülkerekedik a jó közérzeten, és úgy beárnyékolja, mint egy múló bénulás, hanem egy végleges hiány, egy végtag elvesztése. Üresnek éreztem magam, mint egy elsütött puska, és ugyanezt érezte Valerio is, talán kevésbé tudatosan, és a többiek is mind: Rappoport elevenségét, amit más körülmények közt csodáltam volna (mint ahogy ma valóban csodálom), illetlen dolognak, pimaszságnak éreztem: ha a mi bőrünk nem ér két krajcárt, az övé se ér sokkal többet, még ha lengyel is, és tele van a hasa; és bosszantó volt, hogy ő ezt nem hajlandó elismerni. Azt a bizonyos elméletet meg a könyvelést pedig semmi kedvem sem volt végighallgatni. Más dolgom volt: hogy aludjak, ha az ég urai megengedik; ha nem, akkor pedig az, hogy békében nyeljem befelé a félelmemet, mint minden józan gondolkodású ember.

De Rappoportot nem volt könnyű félresöpörni, elhallgattatni vagy levegőnek nézni. – Mért alusztok? Én itt végrendelkezni készülök, ti meg alusztok. Talán már útban is van a bombám, és nem akarom elszalasztani az alkalmat. Ha szabad volnék, írnék egy könyvet, és abban írnám meg a filozófiámat, de most csak a ti szerencsétlen fejetekbe tudom beleverni. Ha hasznát veszitek, annál jobb; ha nem, és ha ti megússzátok, én meg nem, ami azért furcsa lenne, továbbadhatjátok, hátha rápasszol valakire. Nem mintha nagyon érdekelne: nem vagyok egy jótét lélek.

Szóval: én, amíg csak tudtam, ettem, ittam, szeretkeztem, otthagytam a lapos, szürke Lengyelországot a ti Itáliátokért; tanultam, okosodtam, utaztam és láttam. Jól nyitva tartottam a szememet, egy morzsát se szórtam el; szorgalmas voltam, nem hiszem, hogy ennél többet, ennél jobbat lehetett volna tenni. Minden, ami volt, jó volt: nagy mennyiséget halmoztam fel a jóból, és ez a sok jó nem veszett el, hanem itt van bennem, biztos helyen: nem hagyom elhalványulni. Itt őrzöm. Senki sem veheti el tőlem.

Aztán idekerültem: húsz hónapja vagyok itt, és húsz hónapja könyvelek. A befektetés megtérült, még jócskán aktívumban vagyok. Ahhoz, hogy a mérleg felboruljon, még sok hónap láger kéne, vagy soknapi kínvallatás. Másrészt – és szeretettel megsimogatta a hasát – egy kis vállalkozókedvvel olykor-olykor itt is talál valami jót az ember.

Így hát, abban a sajnálatos esetben, ha valamelyiktek túlélne engem, elmondhatjátok, hogy Leon Rappoportnak megvolt mindene, ami járt neki, nem hagyott maga után adósságot, de neki se tartozik senki, nem sírt és nem rimánkodott könyörületért. Ha a másvilágon találkozom Hitlerrel, teljes joggal szemen köphetem… – A közelünkben újra becsapott egy bomba, és olyan robaj hallatszott, mintha hegyomlás volna: valószínűleg az egyik raktárépület dőlt össze. Rappoportnak majdhogynem ordítva kellett befejeznie: – …mert nem kapott meg engem!

 

Azután csak egyszer láttam Rappoportot, néhány pillanatra, és az a szinte fényképszerű kép maradt meg bennem róla, ahogyan emez utolsó jelenésekor elém bukkant. A láger betegszobájában feküdtem, 1945 januárjában. Emeletes priccsemről ki lehetett látni egy utcarészre két barakk között, ahol, immár a magas hóban, egy keskeny sávot lapátoltak ki az arra járóknak; a betegszoba személyzete gyakran végigment rajta, párosával, hordágyra tett halottakat vagy haldoklókat szállítva. Egyszer az egyik hordágyvivőn megakadt a szemem: nemcsak magas termete, hanem fensőséges, tiszteletet parancsoló kövérsége miatt is, mely ugyancsak szokatlan volt azon a helyen. Rappoport volt az: lemásztam az ablakhoz, és megkocogtattam az üveget. Rappoport megállt, vidám és sokatmondó grimaszt vágott felém, és széles ívben meglengette a karját, amitől szomorú rakománya kalimpálva oldalra csúszott.

A lágert két nap múlva kiürítették, a köztudottan borzalmas körülmények között. Jó okom van rá, hogy feltételezzem: Rappoport nem élte túl az eseményeket, ezért kötelességemnek tartom, hogy, amennyire tőlem telik, teljesítsem a rám bízott feladatot.

 

(Megjelent a Lilít e altri racconti című kötetben [Einaudi, 1975].)