A JELBEN-LÉTEZÉSRŐL

 

 

Petőcz András: A jelben-létezés méltósága
Colosseum, 1990. 165 oldal
+ 8 kép, 120 Ft

 

„A kevert műfajok a művészetben bizalmatlanságról tesznek tanúságot, amelyet a saját erejük iránt éreznek alkotóik. Ezek az alkotók támaszt, védelmet, búvóhelyet keresnek…”

(Nietzsche)

 

„Ő az, akit a beszéd folyamán folyton megállít egy szó, mint bolondot az üveggyöngy, és nem tud beszélni a szavaktól, mert ami másnak eszköz, neki cél.”

(Kosztolányi)

 

Petőcz András kötete a szerző 1982 és 1990 között megjelent kritikáit, esszéit tartalmazza. Az elméleti munkákban Petőcz felvázolja az irodalmi avantgárd fejlődési irányát, kijelöli kortárs irodalmunkban az avantgárd író helyét. Milyen is ez az avantgárd író? „Az avantgárd író mindig egyedül van, és sohasem szokványos” – írja. Nos, minden író egyedül van; és hosszasan sorolhatnám az avantgárd szokványos megnyilatkozásait. De legalább megtudtuk, hogy Petőcz számára az avantgárd hozzáállás: önérték. Továbbá: „Napjainkban már mozgalomba sem akar szerveződni az avantgárd művész.” Tényleg? A Médium Art, a Magyar Műhely vagy az Új-Hölgyfutár is mozgalom vagy kvázi-mozgalom, de mindenképpen a mozgalom nosztalgiája élteti őket. Továbbá:„Az avantgárd alkotó, miközben arisztokratikusan félrehúzódikazonosul a társadalom demokratikus törekvéseivel.” Ez fából vaskarika. A mondat utolsó fele olyan, mintha egy marxista mesekönyvből származna, viszont Petőcz egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy megjegyezze: az avantgárd alkotó a szellem arisztokratája. Csak a parvenü bizonygatja állandóan a nemességét. A nemesen látszik. Ennek az arisztokratikus attitűdnek ellentmond, hogy Petőcz azonosul a beuysi elvvel – „mindenki művész, minden művészet” –, mely éppen a magas- és tömegkultúra közti ellentét felszámolását, az élet és a művészet szférájának összemosását szorgalmazza, tehát szemben áll mindennel, ami arisztokratikus. További következetlenségek forrása, hogy a vizuális szövegirodalom határozottan metafizika-ellenes filozófiai háttérrel jött létre, Petőcz mégis Hamvas Béla gondolataival akarja irodalomeszményét legitimálni. A Médium Art jelenléte című írásában ódát zeng az alkotói szuverenitásról, hogy aztán nyomban felkínálja a saját izmusát, a médiumizmust. Hát nem! Minden izmus – legyen az politikai vagy művészeti – az alkotói szuverenitás gátja!

Petőcz szerint a kortárs avantgárd két típusra osztható. A kiáltás típusú korszerűtlen, túlhaladott; a jel típusú korszerű, előremutató. Petőcz Szabolcsi Miklós terminológiáját veszi át, bár ez a felosztás legfeljebb hipotetikus érvényű lehet. Ha ugyanis következetesen szétválasztjuk a két típust, meghökkentő eredményt kapunk. Ezek szerint két Petőcz létezik.

– Amelyik azt kiabálja a színpadról: „Tyáp, tyáp, tyáp!”, az túlhaladott, konzervatív, hitelét vesztett,

– de amelyik lettrasettel mintázza körbe egy aktfotó mellét, az korszerű és hiteles.

Tehát:

– Vagy két Petőcz van.

– Vagy ez az egy skizofrén.

– Vagy ez a „Tyáp, tyáp, tyáp!” egy jel típusú kiáltás.

Petőcz szembeállítja egymással a szöveg lineáris és nem lineáris olvasatát. A lineárisat elveti. Nyitott kapukat dönget: úgy mond valamit, hogy semmit se mond. Mert lehet, hogy egy szöveget lineárisan írunk, lehet, hogy lineárisan olvassuk, azonban az olvasat semmiképpen sem lineáris, a nyelv szerkezete ezt nem engedi. A szöveg szintaktikai és szemantikai hálórendszer, ahol a nyelvi jel értelmez és értelmezéseket implikál. Ez minden szövegnek sajátja, nem az avantgárd találmánya.

Petőcz erősen kötődik a párizsi Magyar Műhelyhez. Folytatva önmeghatározási kísérleteit, az elődök előtt tiszteleg. Papp Tibor könyvéről például a következőket tartja említésre érdemesnek: „Egységes könyv Papp Tiboré, szellemiségének és kezének nyoma minden lapon felfedezhető.” Valószínűleg, ha ő írta. Továbbá: „az erotika irodalommal való azonosítása, azzal való helyettesítése, irodalomba emelése meg is fogalmazódik (»szavakból áradó szerelmes pinaszag»), méghozzá épp egy Petőfi(!)-parafrázissal: »ó költészet mely nedv merne versenyezni véled«. Ennek a mondatnak kiemelkedő jelentősége van Papp Tibor magatartása és költészete szempontjából”. Egészen megmozgatta a fantáziámat, még szerencse, hogy nem vagyok vizuális típus. De még mindig nincs vége. Papp Tibor erotikus késztetése a transzcendentáliák iránt „formájában másképp valósul meg, mint Csokonainál, Petőfinél vagy Adynál, de lényegét tekintvemeggyőződésem szerintugyanúgy”. Érthető. Szakasztott olyan, csak teljesen más.

Nagy Pál költészetének legfőbb értékét Petőcz abban látja, hogy: „a keret, a fehér vagy fekete négyszög biztosítja az olvasó számára a vizuális lap területének-kiterjedésének könnyebb tudomásulvételét”. Értem. Ez a lap vizuális, nem láthatatlan, nem hallható (csendben kell lapozni). Ezt a lapot nehéz tudomásul venni, de ha a fekete vagy fehér keret eligazít a területére-kiterjedésére vonatkozólag, akkor könnyebben tudomásul vehető.

Petőcz Nagy Pál Munkanapló című könyvét úttörő jelentőségű műnek tartja. Nekem a Munkanapló-ról inkább Däniken jutott az eszembe. Igen, Nagy Pál az irodalomelmélet Dänikenje. Kiválogatja a kortárs nyelvtudomány, információelmélet és szemiotika legszélsőségesebb hipotéziseit, és ezekből az egymáshoz semmiképp sem kapcsolódó fragmentumokból alakítja ki a maga fantasztikusan tudománytalan szemléletét. A Munkanapló-ban például leírja, hogy az ősember előbb kommunikált vizuális jelekkel, mint artikulálatlan üvöltésekkel. Gondolom, Petőcz ebből is arra következtet, hogy a jel progresszívebb a kiáltásnál.

Petőcz Papp Tibor nyomán az avantgárdot nem stílusként, hanem magatartásként definiálja. Ezzel az a baj, hogy minden művészi magatartásnak megvan a maga formai vetülete. Aki ezt tagadja, azt állítja, hogy létezhet tartalom forma nélkül. Az avantgardista magatartásnak csak akkor nem lenne formai vetülete, ha az avantgárd magát nem művészetként tételezné, de az avantgárd elméletének egyik paradoxona éppen az, hogy a művészet talaján állva tagadja a művészetet.

Petőcz Nagy Pál nyomán az irodalom nyelventúliságáról beszél, ezzel az erővel szólhatna akár a kutya állatontúliságáról is.

Petőcz annyira elkötelezte magát a szó és a betű irodalma mellett, hogy a mondat esztétikuma már érdektelen számára. A kötetben lépten-nyomon ilyen sorokat olvashatunk: „ez a »hátralépés« valójában egy radikális szövegkezelés igényének a bejelentése”. Vagy: „Az időszak vajdasági avantgárd irodalma messze megelőzte az itthoni, perifériára, »illegalitásba« szorított kísérleti költészetet, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Balaskó Jenő törekvéseit, sőt az itthoniak nemegyszer az ottaniakból táplálkoztak…” Előre, kannibálok! Továbbá: „…a fotóra kivetített, ember nélküli sivárságban, a házfalak és fadobozok pusztaságában barlangrajzként jelennek meg a betűk…” Hogy is van ez? Puszta a barlangban vagy egy elbarlangosodott puszta, és mindez fadobozokból. De ez még nem minden, mert: „Az új technikai lehetőségek lehetővé teszik a szöveg vizuális-fónikus kiterjesztését: ezzel az értelmezés területe és mikéntje kibővül.” Hogy a lehetőségek bármit is lehetővé tesznek, ezen egy percig sem csodálkozom, de utána kissé zavarba esem, mikor elképzelek egy bővülő mikéntet. Petőcz szerint „A mai fiatal költészet alapvetően két kihívással kell szembenézzen: az egyik az ironikus önmagunk-helykeresés társadalmizáltsága…” No comment.

Lenyűgöző Petőcz leleményessége, különösen mikor Erdély Miklós vonzó undergrounditásáról beszél. Másutt Pilinszky javára írja, hogy művét nem hígítja körítés. Már-már lemondok a megváltásról, mikor azt olvasom Pilinszky Négysoros-áról: „Az én tudatomban ez a vers egyetlen szimbólummá növekedett: az elmagányosodott, elembertelenedett, erőszakos halál – mint az egyénre lebomlott megváltás – szimbólumává.” Látom az emberi mivoltából kikelt halált, erőszakos léptei kopognak, jön, egyre csak jön magányosan, hogy aztán lebomoljon az egyénre mint megváltás; mindenki kap belőle kicsit, még szerencse, hogy csak egy szimbólum. A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy „a munchi sikoly a fű alatt lapuló bogár láthatatlan remegése”. Zoológiai csoda! Molnár Miklósról pedig kiderül, hogy „Aki kísérletet tesz könyve »megemésztésére«, az igencsak ingoványos talajra lép”.

Petőcz szerénysége zavarba ejt: „Ezt én is írhattam volna, figyeltem fel néhány Weöres-versre” – kezdi Weöres-tanulmányát. Még szerencse, hogy felfigyelt, különben Weöres nem válhatott volna a Médium Art-mozgalom jeles képviselőjévé, és óhatalanul kihullott volna a magyarság irodalmi köztudatából.

Petőcz hiába ír bárkiről, végső soron mindig magáról ír. Miután Kalász Mártont felmagasztalja, verseiben rögtön saját hangjára lel: „Isten egyébként a könyv minden sorában, minden szavában megtalálható, ahogy a kötet elégikus, féléber csendességű hangja is változatlan. A »Mondom, mondom, bizony mondom néked« hangvétele ez, a médium, a közvetítő tudattalan kinyilatkoztatása.” Ha valaki nem tudná, a „Mondom, mondom, bizony mondom néked” egy Petőcz-versből való. Petőcz azt sugallja a kritika olvasójának, hogy Kalász Márton költészete azért (is) kiváló, mert petőczös hangulatú, sőt Kalász Márton médium, tehát költészete Médium Art = petőczi = kiváló. A Petőcz által megidézett szerzők apoteózisa Petőcz apoteózisa. Akit lehet, berángat ebbe a csapdába, akit nem lehet berángatni, az rossz vagy legalábbis érdektelen… De mintha túl sokan férnének meg itt: Tandori és Weöres, Kalász Márton és Márton László, Sebeők János és Erdély Miklós mind médium, mindannyian „konkrét irodalmat” művelnek. Petőcz úgy kitágítja az általa használt fogalmak értelmezési tartományát, hogy végül a terminusok értelmüket vesztik, használhatatlanokká válnak. Ez az eljárás a hanyatló irányzatok ideológusainak sajátja (gondoljunk például a parttalan realizmus koncepciójára). Petőcz az avantgárd utóvédharcait vívja, de jó érzékkel még időben le akar ugrani a süllyedő hajóról. „A Nyugat az a folyóirat – írja –, amely a magyar literatúrában hosszú-hosszú fennállása alatt kivívta magának a legjelentősebb irodalomszervezői címet, a Nyugat kétségtelenül a XX. század első felének legfontosabb irodalmi orgánuma. És az is kétségtelen, hogy a Nyugat utáni korszak legnagyobb hatású irodalomszervező központja a Magyar Műhely.” S miután elhelyezte a Műhelyt a magyar irodalom örök értékei között, jön a konklúzió: „Mintha a tanítványok [ti. a Műhelyéi] jobban felismerték volna és tudatosabban alkalmaznák a jel típusú megközelítést; a mesterek felfokozott médiumigénye, új és új formanyelv kialakítására tett kísérlete követhetetlen lett a tanítványok számára.” De hát kik a tanítványok?

Én csak egyről tudok, és azt úgy hívják: Petőcz András. Tiszta sor. A Műhely legalább olyan jó, mint a Nyugat, de Petőcz még annál is jobb.

Ezek után joggal tehetjük fel a kérdést: Van-e a jelben-létezésnek méltósága? Ha létezik olyan, hogy jelben-létezés – és most fogadjuk el munkahipotézis gyanánt, hogy igen –, annak akkor is csak érdekessége van (vagy inkább: volt), de nem méltósága. Méltóságot senki sem előlegezhet magának. Jó volna, ha Petőcz emlékezetébe vésné Schopenhauer szavait: „A halhatatlanság olyan templom, melyben a holtak lelkei laknak. Aki élve befurakszik, azt halála után kidobják onnan.”

 

Nagy Atilla Kristóf