Marno János

ALAPJÁRÁS

 

S. B. és M. B. emlékének

Elsőnek arra eszmél, hogy megöregedett.
Csak a szeme villan néha, meg az összepréselt
penge szája sarkán a nyál. Mire?
A hang éle hamar kicsorbul, recsegő
venyigeszálkák, Ezért?, hallja, Mondd, ezért?
Érzi, hogy a szalagnak tökmindegy. A szalag az ég
napszítta horizontja, dupla vagy semmi (valószínűbb,
hogy semmi) orsóra fűzött tekercs, szóval mindenképp
ő a hülye, a balek, akár átjátszásról van
szó, akár csak arról, amit egy kor
a maga beérésének tekint; („Ki hol bír, ott enged.”)
De őt egyelőre inkább az engedetlenség
vonzza, a majdnem-nemlét; Se ez, ugye, se ez?
hasadozik fülében a negyed tucat bot, bariton én,
fehér faggyú blues, Fehér a fenéket!, förmed
maga elé, hiszen akkor egyáltalán nem volna mire
figyelnie, márpedig ő tudja, hogy figyel,
hogy időközben túl lett egypár alattomos vizsgálaton,
húgyszínű lélekvesztő ágy, hússzínű gumiheveder,
tábla tejüveg, ha jól emlékszik, monitor, illetve
az untig ismert monológ közte meg a béka
segge között; de nem ez a lényeg; azóta
legalábbis a körülményekkel tökéletes békében
van, több, mint jóleső érzés, hogy a helyében
bárki más lépre ment volna, nagynéniportré, légörvény,
Erre! erre!, derül az örmény szépasszony,
Soha alkalmasabb pillanat, hogy egy rongy
faltakarót pénzzé tegyél. Ó, a pénz, hát hogyne,
pénzért természetesen bármit, Mégis, gondolja, nehéz
még valakivel nem beszélni erről. Ceruzát, szenet
ragadni, és nekiesni a pergamenképének.
Mintha hirtelen újabb hiány ütött volna rést, vagy nem
is rést, vadidegen tanyát a tekintetén, Ó, és
hozzá ez a gyűrött, árulkodó csend, rongy kavicsszem,
kancsi csecsemő öreglyuk. Bezzeg a térde,
botkor, a térde az sehogy nem hajlik, lóg,
inog csak, emerre, amarra, hervadt, feslett csokor-
nyakkendő, Talán ha hasra feküdnék, rekord
szalagféreg, hajtincs, De micsoda szellemi erő-
feszítés árán!… Hanem hát, jut eszébe, igaz
is, ha eddig soha, most a témánál vagyok. A súgó
szeplős, avas zsír, kelt tészta gyereklány, Oblomov
oligofrén unokahúga, egyébiránt azonban mély-
ségesen mély katolikus, akiben insitus feltámadott volt
a tenger, s aki ilyenformán a hátát hordja elöl,
vagyis hogy kitűnő személyzet ahhoz, hogy ő, a vén
ember, annak idején, rendje-módja szerint, szintén
magatehetetlen, megtérjen magához. Sőt
hébe-hóba addig is. Mint akinek a vérében, illetve
szüntelenül a szájában van az egész mocskos
darab. Kár, gondolja, hogy olyan ritkán van
éjszaka, amikor tényleg zavartalanul gondolkodhat
az időbeosztásán, egypár nyugodt tempóval, ugye,
kibontakozhat a semmiből, ilyesmi egy nap
egyszer ha adódik, De ma, gondolja, ma még
ez sem adódott magától, Arra ébredtem, hogy száraz
fényben fürdök, s leszámítva a csepp mágnestörlőt,
még a szememet sincs mivel lecsutakolnom.
Ceruzát, szenet ragadni, és nekiesni a penész-
virágnak. A sorrend tudniillik helyesen: előbb a
leltár, aztán – nem bánja – a történet. Távolodni
a céltól, melyet ifjúkorában tűzött ki maga elé,
Igen, tűnődik, mindig is ezen a hosszúkás, szűk
színpadon sikerült elemembe jönni, úgyszólván ide szü-
lettem, erre az egy szál pallóra, négykézláb
fekve, mit kendőzzem, némi haszonlesben, szemközt
a súgólyukkal; Közel a veszély, harsogja, hallom,
mikor véres epét fogsz okádni, mihelyt a cafat
szájára nézel. Ó, a szorgalmas penészvirág!
Vénségemre még majd engedek neki, hallgatok rá, és
tényleg összehányom a szöveget. Miért is ne? A kérdés
amúgy sem az, hogy Hogy szolgál a becses
egészsége?, hanem hogy Na, öreg szarevő, hát
hogy szolgál a lepcses emlékezeted?… Egyszer
azt találtam erre mondani, hogy Kutyául. Tessék?…
Mondottam, mondtam, kutyául. Akkor nagyot nevettünk
mind a ketten. Egyébiránt pedig, jegyzi meg, akár-
mire mérget veszek, ami csak az eszembe jut.
Térdre rogyok az undortól, nagynéném az ágy
szélén ül, és figyel, rézszínű, friss agyagos sár
borítja a sárga szobacipőjét, a napfény sugár-
kévékbe fogja a szőnyegről, bútorokból felszálló port.
Alighanem éppen kefélni akartam volna vele,
mikor a tavaszi rosszullét hirtelen elfogott, vér-
fertőzni, hogy tovább pontosítsam magam; azért
magam, mert ő, sajnos, egyáltalán nem volt begerjedve,
rendkívül kimerültnek látszott, meg feszültnek,
de mit csodálkozom ezen, tört ki később, hát nem látom,
hogy az egész tágas famíliában egyedül őrá
hárul a szabadságharc eszméjének gondja!? Most már,
hál’ isten, se gond, se família. Hát te sem érzed,
mit írunk?!, nézett rám merev, eltorzult-kemény
tekintettel, Nem igazán, gondoltam, titkon azt lesve,
találgatva, hogy mitől is szaladgálhat úgy fel-alá
a hőmérőben a ceruzabél, és hogy az ő örmény
lelkülete miért a farkamba kergette a vért,
s nem a szívem táján gyújtogatott; Szart ér
errefelé a honszeretet, mondta, miközben a teher-
autó a ház előtt alapjáratban berregett, erre
most utólag nem kis kéj visszagondolnom, de akkor, mit
értettem én akkor abból, hogy alapjárat, annyit
éreztem legföljebb, hogy túl sok minden lóg egyszerre
a levegőben, nem leng, mivel szélcsend van, tava-
szi szélcsend, vagy őszi, erre a két évszakra én
mindig egyformán rosszul reagáltam; Vigyázz, még
lejáratod magad! No hiszen, gondolja, ez legyen a
legrosszabb rosszullét, ami végezhet velem. Hogy amúgy
lankán, egy-két tempó, szün, még egy, és elernyed…
Más, valószínűtlen okból, érzi, hogy a figyelme
mégis megfeszül. Nem összpontosul, nem alkot (!) ívet,
mint ez küzdő szellemektől elvárni megszokott,
hanem sporadikusan (ötletszerűen?) befogja… befogja
a térűrt; szerinte egészen úgy, minthogyha valamely
privát nyomozóirodát vezetne. Titkár, kuncsaft, ter-
mészetesen sehol, Meghaltak, sejti, kifingathatta
őket a száj- és körömpenész. Az örökös, kényszerű, ter-
méketlen rágódás, például a közös felmenőik
úgynevezett viselt dolgain. Ó!, néz ki a nézőtér
homályába, micsoda balfogás volt a részükről,
mikor egyáltalán tartalmat tulajdonítottak a toló-
fájdalmaknak; hogy maguk is elhitték, nemcsak félre-
beszélnek… Telt, rózsabimbó keblek, illetve hagyma
formájúak, a fűző fekete pertli, hanyatt fekve
látni megcsillanni az aranyszálat benne, aztán hamar
megfájdul a szem – be kell csukni, és szabadjára kell
engedni ezt a fájdalmat… Jól van. Ez így éppen illik az örmény
szempár mélabújához. A színét már fölösleges is
volna közölnie, vegyes kórus, a kisujj srégen
a ceruza előtt, kúszik a papíron, a kisujj nem vesz részt
a keverésben, viszont annál csalhatatlanabbul rá-
érez, mihelyt a játszmában nem tiszta valami;
Ennyi az egész? Ennyi, hunyorog, bár lehet, hogy azért
ennyi csak, mert a folytonos pénzszűke meg a festmény
a vérére büszke asszonyról itt fognak ki az ő
észjárásán; úgy érti, itt, ezen a deszka, se élő,
se holt színen, Alapjáraton, hadd szögezze le még
egyszer, mielőtt aludni indul… De hát még normális
ember is nehezen tűri, ha félbeszakítják…
Az ablakhoz megy, és azt mondja: Esik. Túlzás nélkül
állíthatom, mondja, hogy minél áthatolhatatlanabb
sűrű homály vett körül, úgy gyógyult, javult roha-
most az éleslátásom. Nagynéném néma, szapora
ösztönzésére egyszer csak végképp elhagytam magam, úgy
tettem, mintha dologra készülnék indulni, vagy az is-
kolába, mindegy, de nem is a dolog érdekes
itt, hanem az a nagyszerű érzés, amely mindjárt
az első jajszóval magával ragadott; az, hogy
jajszó, akkoriban még nem volt szavajárásom, nem is-
mertem az értelmét, ellentétben a jelszóval, ami,
meglehet, a jajszóhoz képest irtózatosan elvont, mégis,
valamiért olyan simán, zavartalanul csúszott ki
a számon; Igen ám, mondja, de mi van, gondoltam, hogyha
félreértettem a jelszót, s így mielőtt padlót ért volna
a lábam, vézna kis törzsem meg a fejem már neki
is lódult, előrezuhant a családi szobaedény
felé, valószínűleg tehát löktem is, löttyintettem
rajta egyet. Ugyan, ugyan. Majd bolond lesz utána-
mondani, amit egy értelmi fogyatékos diktál. Ami
merev, mutatja, azt kár hajlítgatni, annak az ember
vagy fordítson hátat, vagy törjön rajta keresztül, hát-
ha ettől megváltozik a közérzete; őt ugyan taszítják
a légtornászmutatványok, de, persze, a szabadság
érdekében mindent… Öt legyet is akár, támolyog
vissza az ablaktól az ágyához, Is-te-nem-re, ökrendezi,
öt legyet egy csapásra. Ebből az érzésből kéne valahogy
tőkét kovácsolni – neki vagy másvalakinek, Ebben
a felvillanyozott álomkórban, Ötöt vagy egyet se,
holott ugyebár, mondja, mindenki előtt világos, hogy még
ez is csak félmegoldás; végtelenül sajnálja, de
a rosszullétnek is megvannak a maga nem kevésbé
sajátos korlátai, mint az egyéb, most attól eltekint,
hogy éppen milyen létmódoknak, és reméli, abban azért
senki nem kételkedik, hogy vénségére ő itt akármit
beszél, valóságot beszél. Mert hiszen nem megesett tény-e,
mondja a szalaggal együtt, hogy a teherautóról te
és a nénikéd, szántszándékkal, vagyis ostobán, le-
maradtatok, és már estére szürkült, mikor arra esz-
méltetek, hogy valami apró állat a kanapé
támláit preparálja?… Ó, te rosszcsont, te koravén
árva!, gyűrte két kézzel, kaparta arcomon a bőrt
az örmény özvegy, hisztérikus, ordináré kellemetlen
szenvedéllyel dolgozott, kíméletlenül, mint a nők
általában szeretnek kíméletlenül dolgozni,
nekem azonban ez volt az első dolgom velük, előbb
a lábam rohadt le. A jobb lábad, hallja a lyuk felől,
Igen, mondja, azt követően támadt a hányingerem,
A késő… Mire késő!, horkan fel, A késő, reggeli,
tagolja most már a szöveget a gömböc oligofrén,
A sárga, reggeli, pormacska sugárzásban… Úgy van, int, s int,
hogy akkor e szerint legyen pontosítva a két fej-
lámpa… a térde alatt, a sípcsonttal indult a baj,
azt kellett volna vizes rongyokba bugyolálni,
priznicbe pakolni, nem a törzsét. Ónos eső, göndör
ég. Sürget az idő, és az ilyen félvér életrajz
nehezen tűri a körülményeskedést. Ó, a kétely, az,
persze, más, attól a magafajta, alapjában beteg kedélyű
ember inkább erőre kap, úgy érti, erőre kap benne
bizonyos ellentettvágy, seggfej bot, lágyan gondol egyet,
és fapofával lemondja a boltot. Ebből a fajtából,
mondja, túl sok meg túl kevés is a kettő. Az egykori
ablaküveget karton zsírpapír pótolja, ez végre deríti
a fényt, igaz, hogy így nincs akkora világosság,
viszont az árnyékok is sokkal szelídebbek, Ősz van,
mondja, derék, szobatiszta ősz, szemben a kint tajtékzó
irdatlan szarözönnel. Kuncogva lekuporodik egy székbe,
és újból, hosszasan szemügyre veszi a festményt. Van, ahol
már az alapozó réteg sincs meg, mégpedig jellemzően
a födetlen testtájak: a nyak, a dekoltázs, a kéz-
fejek helye-közein; Mindazonáltal a hite,
vagy hogy az ördögbe hívják, a keresztény tartás
az semmit nem csorbult; fakult, sötétedett, kiszakadt
belőle egypár láncszem, de az összkép, a világ-
nézet, akárhonnan veszi, bár annyi biztos, hogy nem az
ujjából szopja, szóval maga a privát műremek félre-
érthetetlen, hogy kit dicsér a falon. Csitt, te! csitt, te!
könnyezik fölötte az asszony, ő meg már azt hitte,
leszámítva a mázsa hangszalagot, mert a térde, a síp-
csontja után a gégéjét támadta meg a baj, no, és persze,
a hülye női segéderőt is leszámítva, egyedül van, hogy
kedvére egyedül üdül ő itt az egymással kergetőző
ráismerések paralízisében. Hát, ha így állunk,
suttogja, akkor rosszul állunk, keresztbe állunk,
hiába várjuk, hogy majdcsak erre jár valaki, és
megmondja, hogyan keveredhetnénk ki a pácból. Kérdés,
markolássza a szék fáit, hogy egyáltalán létezik-e
ilyen jó szándékkal segítőkész járókelő, nem csupán
a szagtól iparkodna szabadulni, mikor útbaigazítást
ad… Nyilván neki is megvan a folyó, vagy ha nem folyó, révbe
ért nőügye… majd meglátom. Egyik kaland, akár
a másik. Csak azt sajnálja, hogy a régi halál-
félelmeket semmibe veszik az újak, ahelyett hogy össze-
fognának, és együtt tanulmányoznák vele a halál
szerkezetét… Nem kellene itt annyit vesződnie
a hol emígy, hol amúgy rendbe tenni valókkal, hanem
alkalomadtán csak odaszólhatna nekik, Na, itt vége,
megállunk. Aminthogy ezt a józan ész, jut eszébe, már
annak idején neki így tolmácsolta. Nem görcsösen kapkodni,
kapaszkodni az örvényben a baj gyökere után.