Kicsi Sándor András

HOGYAN OSZTÁLYOZTÁK A GAUCSÓK A NÖVÉNYEKET?

 

Jorge Luis Borges (1899–1986) argentin író egy szellemes esszéjében idéz egy „ismeretlen (apokrif)” kínai enciklopédiát, amely az állatokat a következőképpen rendszerezi: „a) a Császár állatai, b) balzsamozottak, c) idomítottak, d) malacok, e) szirének, f) mesebeliek, g) kóbor kutyák, h) olyanok, amelyek ebben az osztályozásban szerepelnek, i) őrülten rázkódók, j) megszámlálhatatlanok, k) olyanok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, l) másfajták, m) olyanok, akik az imént törtek össze egy vázát, n) olyanok, akik távolról légynek tűnnek” (1987. 206. o.). Borges tréfája olyannyira jól sikerült, hogy egy Kínában több évet töltött magyar sinológus autentikus (sőt tipikus) kínai osztályozásként értelmezte (Miklós, 1971. 237. o.).

Borges írói leleményével vetekszenek azok az adatok, amelyeket kortársa, Amado Alonso (1896–1952) spanyol filológus közölt a gaucsók növényismeretéről. Míg a „kínai” állatosztályozás a szempontok barokkos kuszaságával szórakoztat, és Michel Foucault is csodálattal adózott neki egy tudománytörténeti munkája elején (1966. 8. o., tudomásom szerint Miklós Pál is innen vette), addig a gaucsók növénytaxonómiája páratlan következetességgel végigvitt „utilitárius” szemléletével legalább ilyen zavarbaejtő, és olyan nyelvészek is hivatkoztak rá, mint Karl Vossler és Leo Weisgerber (idézik még Basilius, 1968. 455. о., Kany, 1969. 9. о.). Alonso figyelmét argentínai tartózkodása idején nem kerülte el az a nyelvben is kifejeződő tény, hogy a gaucsók egyrészt töméntelen lószín megkülönböztetésében jeleskedtek (állítólag a sötétebb árnyalatokat kedvelték), másrészt pedig mindössze négy átfogó növénykategóriát használtak (pasto, paja, cardos, yuyos). Alonso két külön tanulmányt is szentelt a két témának (1953. 90–101. o. az előbbinek, 78–89. o. az utóbbinak), jelen sorok végső soron a növényekre vonatkozó átfogalmazásának tekinthetők.

A fonológia úttörői a század első évtizedeiben a beszédhangokat a nyelvközösség számára releváns (kriteriális) tulajdonságaik szerint kezdték el vizsgálni, meghaladva a beszédhangok tisztán fonetikai (fizikai) leírását. Ugyanígy, a népi osztályozások (pl. növények és állatok osztályozásai) szakértőinek figyelme azokra a jegyekre fordult, amelyeket a nyelvközösség tagjai tulajdonítanak a dolgoknak, különös tekintettel azokra a releváns (kriteriális) jegyekre, amelyek szerint a dolgokat csoportosítják. Az osztályozások vizsgálatakor többféle emberi (nyelvi és nem nyelvi) képességet kell elhatárolni egymástól: 1) különbségtétel a dolgok között (ez nem nyelvi), 2) a különböző dolgok osztályozása, besorolása (végső soron ez sem nyelvi), 3) a különbségek, osztályozások, kategorizálások szavakkal való kifejezése (ez már nyelvi képesség) és 4) a különbségek külön szóval való kifejezése, lexikalizálásuk. A különböző képességeknél a fenti sorrendben egyre erősebb korlátozó mechanizmusok működnek, a legerősebb a lexikalizálásnál. A nem nyelvi képességekben az ember az állatvilág tagjaival is osztozik: az állatok is képesek megkülönböztetésekre és osztályozásokra (pl. a ragadozók potenciális áldozataik körében). Azonban az állatok osztályozásai az emberénél jóval önkényesebbek, kevésbé átfogók, jobban függenek ökológiai környezetüktől.

Valószínűleg általában jellemzi egy környezete növényvilága iránt átlagosan érdeklődő közösség növényismeretét az, amit Rácz Gábor az erdélyi magyar gyógynövényhasználatról állít (1978. 171. o.): „A mai tapasztalati ismeretanyag […] hosszú kiválogatás végeredményének tekinthető. A sok ezer lehetőség közül (például a nálunk vadontermő kb. 3000 virágos növényfaj közül) csupán annyit használnak fel, amennyivel reális vagy vélt eredményeket értek el (kb. 300 fajt).” Majd nagyjából ehhez hasonlóan: „Egy adott vidék vadontermő virágos növényei mintegy 10%-ának van népi neve” (1978. 152. o.).

Charles O. Frake (1968. 442. o.) adatai szerint a Fülöp-szigeteki Mindanao szigetén élő szubanunok több mint ezernégyszáz egységre bontják növényvilágukat, tehát környezetük vegetációja iránt az átlagosnál lényegesen nagyobb érdeklődést mutatnak. Mindamellett nincs külön szavuk minden egyes általuk megkülönböztetett elemre, és az osztályozás csúcsán azt az egységet, amelyet a magyar növény, spanyol planta, angol plant stb. fejez ki, három, két megkülönböztető jeggyel jellemezhető egységgel fejezik ki:

 

 

„fás”
„merev”

gayu, „fa”
+
+

sigbet, „fű”

+

belagen, „kúszónövény”
0

 

Ez a megoldás általánosnak tekinthető: a „növény” fogalma és különösképpen lexikalizálása viszonylag új keletű. A latin planta szó jelentése 1) „csemete, bujtás, dugvány, oltóág, palánta”, illetve 2) „talp” voltak, és a kétféle jelentés között feltehetően etimológiai kapcsolat volt (plantare eleinte „földbe tapos” jelentésű volt, majd „ültet”), és így ez esetben nem homonímia, hanem poliszémia jelenségével találkozunk. A régi rómaiak tehát nem használták a planta szót „növény” jelentésben, helyette olyan szavaik voltak, mint arbor, „fa”, herba, „fű” stb. A planta szó modern értelmében csak a XIII. században bukkan fel (talán először Albertus Magnus műveiben), és „növény” jelentéssel csak a XVI. századtól terjedt el a botanika fejlődésével és népszerűsödésével (innen a spanyol planta, angol plant stb. szavak). A spanyol Hanta, „kerékabroncs” és planta, „növény” egyaránt a latin szó származékai, az utóbbi újabb fejlemény („cultismo”).

A növények osztályozása különböző szempontok alapján többféle kerettípusban lehetséges, és mindegyik osztályozást bizonyos jegyek kitüntetettsége (és mások elhanyagolása) motiválja. Egy növényt az adott taxonómia alapján jól vagy rosszul besorolhatunk, de magát az osztályozó mechanizmust is minősíthetjük (sőt értékelhetjük) például részletessége, szempontjainak egy- vagy sokoldalúsága alapján. Az említett három szubanun kategória a növényvilágot természetes jegyei alapján („fás”, „merev”) tagolja, az ismertetendő gaucsó osztályozás ezzel szemben szélsőségesen „utilitárius”. Ugyanakkor ennek az „utilitarizmusnak” is vannak korlátai: feltehetően minden kultúrának (nyelvközösségnek) szüksége van arra, hogy a természetet többé-kevésbé inherens jegyeivel is tagolja, a nyelvben is. Így a természeti környezet azon vonásai is kategorizálódnak, amelyek nem „kulturálisan”, hanem „biológiailag” relevánsak, és ráadásul a kétféle kategóriatípus gyakran egymástól nehezen elválasztható.

A fák és bokrok között nincs abszolút különbség a természetben – a különbség inkább mint a fa és bokor szók jelentése közti nem egyértelműen elváló határként jelentkezik. Ráadásul egyazon növény bizonyos jegyeinek kiemelésével egyetlen nyelvben is többféleképpen osztályozható. Például a magyarban a gazdaságilag motivált zöldség és gyümölcs kategóriába tartozó növények biológiai jegyeik alapján is besorolhatók.

Alonso szerint az argentin paraszt (paisano, a spanyol campesino megfelelője), közelebbről a gaucsó (gaucho, paisano ganadero, „állattenyésztő paraszt”) mindössze négy átfogó növénykategóriát használt, és általában tovább nem is részletezte környezete növényvilágát. A négy egymást kölcsönösen kizáró kategória a következő: pasto a jó minőségű fűre, paja a kevésbé jó minőségűre, yuyos az állatok számára haszontalan növényekre és cardos a kórókra. (Az utóbbi két szót leginkább többes számban használják.)

A gaucsó nem használta a hierba szót „fű” jelentéssel (miként egyébként a spanyolban szokásos), hanem mint yerba máig az Ilex paraguayensis leveléből készült mate teát jelöli (guaraníul caá vagy caá miní). A yerba tulajdonképpen szerte Amerikában a mate szinonimája. Avagy szabatosabb szóhasználatban: a mate vagy porongo az a tök, amelyből a bombilla nevű csővel isszák ki a yerba teát. A pampán viszonylag ritka fák jelölésére (akár gyümölcsfa, akár nem) a planta szó volt használatos (a spanyolban egyébként árbol, „fa”), például una planta de durazno, „egy őszibarackfa”. A virágok (alig egy tucatnyit különböztettek meg) neveiket többnyire a virágzó növény nevéről kapták, például flor de trébol, „lóherevirág”, flor de durazno, „őszibarackvirág”, flor de cardo. A fentieken kívül, mint szintén viszonylag perifériális kategóriák, használatosak voltak még a hunco vagy junco, „nád” és esparto, „gyékény”.

A négy alapvető kategória elnevezései közül a yuyo kifejezetten amerikanizmus (kecsua jövevényszó), a spanyolban a pasto „legelő” esetleg „legelni való fű” is, a paja „szalma” (heno „széna”), és csak a cardo jelentése ugyanaz, mint a gaucsók szóhasználatában. A spanyolban a hierba, „fű” mellett a pasto funkcionálisan van értelmezve, Argentínában viszont a kertek gyepe („el césped de los jardines”) is pasto, ami Spanyolországban elképzelhetetlen. A paja az érdesebb, merevebb fűféleségeket jelölte, amelyek főleg vizesebb területeken nőttek. Ha nem volt elegendő pasto, akkor a még zöld és zsenge paja elment mint szarvasmarhák eledele. Használtak még szintén a paja kategóriába sorolt növényeket tetőfedésre is. A yuyos kategóriába a marhák számára haszontalan és ártalmas növényzet sorolódott (ez Spanyolországban maleza, hierbajo, magyarul gyom, gaz, dudva, burján). Ettől függetlenül gyógynövények is sorolódhattak ide: ezek a gaucsó szemléletében látszólag haszontalan, egyébként azonban varázserejű növényeknek számítottak. Spanyolországban ami cardos, az a haszontalanok közé sorolódna, nem így Argentínában (bár a szó nagyjából hasonló növényeket jelöl, „kóró”, „bogáncs” stb.). A pasto, a paja és a yuyos kategóriába tartozás kritériumai egyaránt az állattenyésztéshez kapcsolódnak. A cardos kategóriába tartozó növényeknek viszont mint tüzelőanyagoknak volt jelentőségük a pampán – egészen a faültetésekig, a szén megjelenéséig. Ráadásul számos ide sorolódó növény állattakarmánynak is használható volt.

Tulajdonképpen tehát egy használhatósági hierarchia létezett pasto, paja, cardos, yuyos sorrendben. Alonso (1953. 91. о., a lószínekről szóló tanulmánya egy lábjegyzetében) megemlékezett a négy kategória kiegészítő (nem kriteriális) jegyeiről is. Például ami yuyos, az általában magasabb annál, ami pasto, de alacsonyabb, mint ami cardos. A négyest rendező elv azonban nem ilyesféle jegyeken alapul, és csak a cardos kategóriának van nem gazdaságilag motivált jelentése is.

Az említett négy kategóriába tartozó növényeket nem volt szokás részletezni (általában tehát pasto, paja stb. néven szerepeltek), a yuyos kategóriát legkevésbé. Mindamellett az első három csoportba tartozó növényeknek kategóriánként mintegy féltucatnyi változatát különböztették meg. A pasto osztályon belül voltak például alfilerillo, avena gaucha („gaucsó zab”), trébol („lóhere”), cebadilla, granilla, flechilla (szó szerint „nyilacska”) nevű, nehezen azonosítható változatok. A kategórián belül pedig „kemény, erős” (pastes duras о fuertes) és „lágy, édes” (pastes tiemos о blandos о dulces), továbbá pasto de bañado („elöntött területen növő”), pasto de puna („hegyvidéki”) megkülönböztetéseket is tettek.

A száraz időben takarmányul is szolgált cardos változatai: cardo de Castilla („kasztíliai, spanyolországi”), cardo asnal („szamártövis”, ennek spanyolországi megfelelője a borriquero vagy borriqueno), cardo ruso („orosz”), cardo negro („fekete”), cardo santo („szent”), cardón. A paja változatai: chica („kicsi”) vagy totora (ez utóbbi kecsua jövevényszó), cortadera („vágó”) vagy brava („bátor”) vagy de Santa Fe („Santa Fe-i”), colorada („piros”) és marisa („lágy”). A legtipikusabb paja a cortadera (nevét vágós leveleiről kapta), kecsua jövevényszóval ichu, tüzelőnek is alkalmas.

Alonso is leszögezi (1953. 86–87. o.), hogy adatai a síksági argentinok növényismeretére vonatkoznak. A pampa gaucsói leegyszerűsítéseivel szemben a hegyvidéki argentinok szemlélete részletezőbb: jobban ismerik és jobban is hasznosítják a növényeket.

Bár a gaucsó irodalom művelői (Hilario Ascasubi, Estanislao del Campo, José Hernández, Ricardo Güiraldes, Benito Lynch) városi emberek voltak, több-kevesebb sikerrel a gaucsó szemléletének kifejezésére törekedtek (Alonso, 1953. 88–89. о.). Borges is figyelmeztetett az argentin „couleur locale” felidézése kapcsán (1987. 79–88. о.), hogy a gaucsók népköltészete más, mint a gaucsó stílusú, szándékoltan népies nyelvű költészet.1 Például José Hernández Martín Fierro című művének (első része 1872-ben, a második 1879-ben jelent meg) tetemes hányada népieskedő, noha autentikusabb részek is találhatók benne. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy Hernández remekművében többször találunk olyan növényneveket, amelyeket Alonso nem említ, de lehet, hogy autentikusan gaucsók. Ilyen például a Paraguay, Bolívia és Észak-Argentína vidékein (tehát nem a pampán) növő tacuara (1960. 78., 255. о.). E gazdaságilag fontos nádféleséget („a dél-amerikai bambuszt”) guarani jövevényszóval jelölik. Szintén guarani jövevényszó az ombú, ami a pampa legtipikusabb fáját (Phytolacca dioica) jelöli (1960. 145., 259. o.). Az ombú a fügével és eukaliptusszal a „tejnedvű fák” („árbol que da leche”) közé tartozik, amelyeknek az árnyékában való tartózkodás a gaucsók hiedelme szerint balszerencsét hoz („Siempre es dañosa la sombra / Del árbol que tiene leche”, 1960. 244., 264. о.).

Több térszíni formát és növényt jelölő kecsua jövevényszó szerepelt idáig (pampa, „síkság”, puna, „fennsík”, ichu, „növényféleség”, totora, „nádféleség”, mate és porongo, mindkettő „tökféleség”, az utóbbi eredetije inkább „tányér” jelentésű). A legérdekesebb azonban a yuyo esete: ennek eredetije (yuyu) a kecsuában „ehető zöldség, kerti vetemény” jelentésű, a gaucsók szóhasználatában viszont a hasznavehetetlen növények gyűjtőneve. Minthogy a „fű” jelentésű spanyol hierba általában a teaféleség jelölésére lett fenntartva, a kecsua szubsztrátumú dél-amerikai országokban (Peru, Chile, Bolívia, Argentína, Ecuador, Kolumbia) a legkülönbözőbb nem fás növényeket (beleértve a füveket is) jelölheti, amelyek lehetnek ehetők és haszontalanok, gyógyítók és mérgezők. Peruban a yuyo (egyes számban is) sokáig őrizte régi jelentését, még a múlt században a káposzta (berza, col) ide sorolódott. Ma ugyanitt elsősorban, tipikusan „tengeri alga”; a tengeri algák (cochayuyos; cocha a kecsuából „lagúna, tenger”) ételkészítéshez is használatosak (Hildebrandt, 1969. 398–400. о.).

Edward Sapir (1912. 229. о.) az (amerikai) angolból kétféle mindent egybegyűjtő („omnium gatherum”) és negatívan definiált terminust hozott az állatok és növények elnevezései közül: a weed, „gyom” szó a haszontalan növényeket fogja össze, míg a bug, „bogár” és a worm, „féreg” a se a négylábú, se a hal, se a madár kategóriába nem sorolódó állatokat jelöli. E negatívan definiált állatosztály kifejezésére szolgál a magyar féreg, a spanyol bicho vagy sabandija, a kínai chong stb.2 Alonso (1953. 89. о.) az ilyen típusú gaucsó állatnevekről is tett egy érdekes megfigyelést: a cardos és yuyos („ni pasto, ni paja, ni cardos”) megkülönböztetéshez hasonlóan a kategórián belül a bichos az ételnek felhasználható, a sobandijas a használhatatlan állatok gyűjtőneve (nem úgy, mint a spanyolban általában).

Ugyancsak Edward Sapir mutatott rá klasszikus tanulmányában, hogy az ember fizikai és szociális környezete csak bizonyos mértékig hathat az illető nyelvre, beleértve szókészletét is. A földrajzi környezet vagy az illető terület állat- és növényvilága se közvetlenül, hanem az illető kultúra orientációjának megfelelően tükröződik a nyelvben, mindenekelőtt a szókészletben (Sapir, 1912. 228. o.).3 A gaucsó növénykategóriák kialakításában szerepet játszott ugyan, hogy a pampa vegetációja nem különösebben változatos, virág és fa alig akad (főleg azok, amelyeket a telepesek ültettek házaik közelébe), ez azonban nem oka, hanem feltétele a növénykategóriák kialakításának. („Condición no es causa”, Alonso, 1953. 85. о.). Az ok az argentin síkságok lakóinak kitüntetett érdeklődése környezetük növényvilágának egyes aspektusai, illetve viszonylagos érdektelensége más aspektusai iránt.

A nyelvi változások általában lassabbak ugyan, mint a kultúra egyéb változásai (Sapir, 1912. 239–241. o.), de egy nyelv szókészlete igen érzékenyen szokott reagálni a nyelvközösség környezetének esetleges megváltozására. Alonso konklúziója szerint: „Arról van szó, hogy a gaucsó számára a természet kontinuuma felhasadozik, és új élek mentén válik szét, mivel sajátos életfeltételeiből sajátos rendező és alárendelő elvet szűrt le” (1953. 89. o.).4

Egy ilyesféle „átdarabolásnak” megvannak a maga lehetőségei, de korlátai is. Az új környezetre reagálva a gaucsók egyes spanyol szavai megváltoztatták jelentésüket (pl. yerba, planta, pasto, paja), illetve jövevényszavakat vettek át, elsősorban a guaraníból és kecsuából (ráadásul ezek némelyikének jelentése is átalakult, pl. yuyo). A gaucsók négyes növényrendszerezését az állattenyésztés határozta meg, csak a cardo őrzött meg másféle jelleget is. Ennek megfelelően, míg a másik három terminus más jelentésű, mint a spanyolban általában, a cardóé nagyjából ugyanaz, a szó által jelölt növények jelentősége viszont nagyobb, mint általában spanyol nyelvterületen, és ennek megfelelően a kategória is kitüntetettebb. Hasonló „pozitív utilitarizmus” érvényesülhetett a bicho esetében is. A gaucsók a fűféleségeket (ami a spanyolban egyébként általában hierba) három kategóriával részletezték: pasto, paja, yuyos. Ezek közül azonban csak egy, a pasto volt fenntartva a szűkebb értelemben vett füvekre, ugyanis nemcsak a yuyos jelenthetett másféle növényt, hanem a paja is (például az ebbe a kategóriába sorolt totora egyébként a junco, „nád” kategóriába tartozik).

Végezetül pár szót a kínai növényosztályozásról, századunk vitathatatlanul legnagyobb kínai nyelvésze Yuen Ren Chao (1953) nyomán. A kínaiban sincs „növény” jelentésű népnyelvi szó, az ezt jelölő zhi-wu szó szerint „ültetett dolog” meglehetősen iskolás („classroomish”), és az irodalmi nyelvhez tartozik (vagy legalábbis tartozott), akárcsak a hasonló jelentésű cao-mu (szó szerint „fű-fa”) kifejezés.5 A kínai rendszer alapja az említett szubanunéhoz hasonló:cao, „fű”, shu, „fa” (a „bokor” körülírása is ai-shu, „rövid fa” vagy xiao-shu, „kis fa”), teng, „kúszónövény”. Ezt egészítik ki olyasfélék, mint hua, „virág”, cai, „zöldség”, zhu, „bambusz”, то-gu, „gomba” stb.

A cai érdekessége, hogy ételként a fan kategóriával („alapétel”, azaz tipikusan „főtt rizs”, de ide tartozik a tészta, lepény stb. is) áll szemben: minden fogásként fogyasztható mellékétel beleértendő, köztük a húsételek is. A hun-cai kategóriába a vegetáriánusok által nem fogyasztható ételek tartoznak (nemcsak a húsételek, hanem a hagyma és fokhagyma is), szemben az általuk is fogyasztható su-cai kategóriával.

Az elsősorban kulturálisan meghatározott kategóriák a leglabilisabbak, például az, hogy hol mi számít zöldségnek, meglehetősen eltérő lehet. Az óegyiptomiban például a smjw, „zöldség” kategóriába tartozás kritériuma valószínűleg a termesztés helye, a kert volt. Ebbe a kategóriába tartozott a széna, a szalma, a rőzse, a fagally, a szarvasmarha-takarmány és a nád, amelyet lámpabélnek és kosarak fonására használtak (Bogoszlovszkij, 1983. 198. o.).

A fenintiekben a fonológia úttörőitől (Sapir, Chao) és fonológián iskolázott nyelvészektől (Alonso, Frake) vett példákon azt próbáltam illusztrálni, hogy nemcsak a potenciális hangbeli, hanem a jelentésbeli különbségeknek (a tárgyalt növénynevek jelentéseinek) is létezik egy univerzális repertoárja, és a különböző nyelvek egyedi módon válogathatnak ebből a készletből. Azonban a fonológiai rendszerek felépítéséhez hasonlóan ennek az egyediségnek is vannak bizonyos, nehezen meghatározható korlátai. Kétféle „egzotikus” válogatási típust mutattam be: egy szélsőségesen „utilitáriust” (a gaucsót) viszonylag részletesebben, és az inkább természetes jegyekre épülő rendszertípus egy gyakori aktualizálódását (a szubanun és a kínai legátfogóbb kategóriáin).

 

 

Jegyzetek

 

„In the way you speak                 

You arrange, the thing it posed,

What in nature merely grows.” 

(Wallace Stevens: Add This

to Rhetoric [1942])