Kicsi Sándor András

A BÉKEHARCRÓL

 

„Den der vil vaere diktator, vil
gøre klogt i at studere semantik.”
(Louis Hjelmslev, Koppenhága, 1953)

 

Akármekkora lesz is a fordulat Magyarországon, bizonyos, hogy az elmúlt bő négy évtized politikájának nyelve gyakran szolgál majd hálás témául hivatottnak és dilettánsnak egyaránt. Irodalmi folyóiratokban jelent már meg általános összefoglalás (Szende, 1990), idegen nyelvű társalgások mulatságos fordulataiból tanulságos tallózás (Szörényi, 1990) – a leghálásabb témákat azonban eddig az „apró nüanszok” szolgáltatták. Ilyen elemzések gyújtópontjában olyan kérdések állnak, mint például, hogy Iván cár jelzője Rettegett vagy Rettenetes (Radó, 1990), Kr. e. vagy i. e. (Gergely, 1990), Sztálin vagy Sztalin (Büky, 1990). Ez utóbbi német ejtése (de nem írása) egyébként még hálásabb téma, hiszen lehet (stálin) vagy (sztálin), az utóbbi megoldás tudálékosnak számít. A magyarban némiképp hasonló a szocializmus (írva csak így, ősidők óta, pl. Madzsar, szerk., 1928. 645. o.) – ez például Rákosi Mátyás beszédeiben következetesen mint szociálizmus hangzott el. Az apró nüanszok, úgy látszik, kimeríthetetlenek: Kádár János betűejtésétől a „nyugodt erő” nyelvi kifejezéséig.

Az alábbiakban a magyar békeharc szó, egyáltalán a „békeharc” és néhány más köré csoportosuló fogalom lappangó jelentésárnyalatait próbálom megvilágítani a tőlem telhető filológiai alapossággal – mindenekelőtt a magyar nyelvhasználat általános jelentőségűnek tűnő tanulságaival, amelyeket néhány további megfigyelés egészít ki.

Robin George Collingwood angol történész-filozófus a 30-as évek végén a következő programot ajánlotta: „Ha meg akarjuk szüntetni a kapitalizmust vagy a háborút, és így nemcsak eltörölni akarjuk őket, hanem valami jobbat létrehozni, akkor megértésükkel kell kezdenünk: látnunk kell, hogy gazdasági vagy nemzetközi rendszerünk milyen problémákat képes megoldani, és ezek megoldása hogyan viszonyul más problémákhoz, amelyeket nem képes megoldani” (1961. 334. o.). A kapitalizmus és a háború századunk politikájában talán a két legnagyobb kihívás. A megoldásukra kidolgozott rendszerek egyik legsikeresebbikében egymással párhuzamosan átmeneti állapotként szolgált volna a szocializmus és a békeharc, a győzelem örök és boldog állapotában pedig a kommunizmus és a béke.

A tulajdonképpeni békeharc a 40-es évek végétől a 80-as évek végéig tartott, „aranykora” az 50-es évek eleje – ennek politikai nyelvhasználatát annak idején Fónagy Iván és Soltész Katalin elemezték, az akkori lehetőségek szerint a lehető legobjektívebben (1952, 1954). Valódi kritika hazai nem szamizdat megjelentetésére azonban még néhány éve gondolni sem lehetett. Példának érdemes felidézni, hogy egy jó évtizede, az akkor már régóta Franciaországban tevékenykedő Fónagy Iván egy viszonylag ártatlan (kimondottan szakmai témájú) tanulmányának két változata, a „szabad” angol (1978a) és a „cenzúrázott” magyar (1978b) mennyiben különböznek. Mindkét változatban Roland Barthes egy munkájára hivatkozva említi, hogy ugyanaz a dolog kétféleképpen, elismerően és pejoratívan is megnevezhető. A párok a magyarban: hazafiság és sovinizmus, objektivitás és objektivizmus, takarékosság és fukarság (1978b. 66. o.); az angolban: patriotism és chauvinism, internationalism (socialist) és cosmopolitan (capitalist), objectivity és bourgeois objectivism (1978a. 85–86. o.).

Az előbb említettekhez hasonló típusú gyönyörű példát – ráadásul egy igazi hapax legomenont (egyszeri szóelőfordulást) is tartalmazót – kínált a közelmúlt. 1989. január 28-án szombaton Pozsgay Imre akkori államminiszter egy rádióinterjúban közölte, hogy az akkori kutatások (!) alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt – nem pedig, miként addig hivatalosan tekintették, ellenforradalomnak. Pozsgay nyilatkozata látványosan és trükkösen kerülte ugyan a forradalom és szabadságharc kifejezéseket, mindenesetre az 1989-es magyar fordulat egyik legfontosabb eseménye volt. A népfelkelés minősítés, úgy látszik, annyira meglepte pártvezetőtársát, a miniszterelnököt is, hogy az néhány napra rá gyönyörű hapaxot rögtönzött. Németh Miklós, a miniszterelnök, ekkor súlyos hibának minősítette a múlt „egyszavas” megítélését, mondván: 1956 októberét igazán csak a legellentétesebb fogalmak együttesen képesek kifejezni, az értékelésben a népfelkelésnek éppúgy helye lehet, mint a nemzeti tragédiát okozó szocializmusellenes terrorlázadásnak. Nos, a terrorlázadás alighanem Németh Miklós egyéni szóalkotása, büszke lehet rá: jó okunk van feltételezni, hogy előtte még senki ki nem ejtette e szót. (Horváth Z. Zoltán barátom éles fülű megfigyelése.)

A „háború”, „betegség” és „bűn” fogalmait szokás úgy definiálni, mint a „béke”, „egészség” és „erény” hiányát, és vice versa. Páronként mindegyikük egymást kizáró és egymást váltó állapotot jelöl. Az, hogy a párok közül végső soron melyik is az ember természetes állapota, régóta hálás vitatéma. Bretter György erdélyi magyar filozófus így fogalmazta meg álláspontját: „A béke fogalma önmagában is viszonyt fejez ki: meghatározásában fel kell használnunk a háború fogalmát, és a békét mint a háború hiányát kell jellemeznünk” (1979. 481. o.).

A békét hiányként definiálták azok is, akik egy 1984-es hivatalos békefesztiválon a „Határozd meg a béke fogalmát!” kérdésre az alábbi válaszokat adták: „A félelem hiánya”, „A pénz- és hatalomvágy hiánya – hiányérzet nélkül” (Falus, 1984. 3. o.). Azóta persze nagyot változott a világ. 1989. VIII. 14-én hétfőn a TV2 Napzárta műsorában a műsorvezető Déri János elárulta, hogy kaptak olyan válaszokat is, mint például „harcolni a békéért olyan, mint szeretkezni a szüzességért”. Az említett újságírók közlései persze nem különösebben hitelesek, jó okunk van azonban feltételezni, hogy a béke és békeharc átlagember adta meghatározásai között ilyesfélék is gyakran szerepelnek.

A békeharc szempontjából döntő jelentőségű, hogy a háború és harc szavak jelentésköre csak részben fedi egymást. A békeharc, ha sérti is némelyek fülét, elfogadott magyar szó, nincs viszont békeháború. Ugyanígy van szabadságharc, és nincs szabadságháború. A magyarban ugyanis, mint valószínűleg sok más nyelvben, két külön szó van a „bellum iustum” (igazságos, jogos háború) és a „bellum iniustum” (igazságtalan, jogtalan háború) kifejezésére. Mészöly Gedeon megfigyelése szerint a mai nyelvben általában az előbbire a harc, az utóbbira a háború szót használjuk (1982. 161. o.).

A háború szó mai jelentésében csak a XVI. század második felétől ismeretes, Tinódi Sebestyénnél még nem szerepel, Benczédi Székely István, Heltai Gáspár és Bornemisza Péter már használták (Mészöly, 1982. 158. o.). Érdekes módon néhány csángó nyelvjárásban nincs is meg a háború szó, helyette a verekedést használják, a nagy verekedés pedig „világháború” (pl. Kóka, 1989. 37., 133. o.).

Azt is Mészöly vette észre, hogy régi nyelvünkben a „bellum iustum” fogalmát még a had és hadakozás szókkal fejezték ki (1982. 159. o.). Idézi (1982. 157. o. kissé más ortográfiával) Bornemiszának azt a passzusát, ahol a harc hat oka között elsőként a békéért való harcot említi: „Ez hat okai lehetnek a hadakozásnak. – Előszer békességért. Mely békesség legfő minden dolgok között. Erre azért nagy gondja legyen az hadakozónak, hogy az ő hadakozása által nyugodalmat és békességet szerezzen. Háborúnak ne örüljön, mert bódogok az békességszerzők” (Bornemisza, 1980. 1232. o.). Szintén Mészöly megfigyelése szerint Bornemiszánál 1584-ben a háború még őrizte korábbi jelentését is – „akár mint főnév, akár mint melléknév – konkrétebb, tehát eredetibb jelentésül víznek jelentette háborgását” (1982. 148. o.).

A korabeli szók némelyike az eltelt idők során alaposan megváltoztatta jelentését. Békés István (1977. 343. o.) érdekes példát hoz: „Az első világháború éveiben különös viszonylatba került a rokon értelmű háborús és hadi melléknév. A háborús jelzővel minden esetben komoly fogalmat fejeztünk ki: háborús események, háborús összecsapások, háborús viszonyok, háborús emlékérmek, háborús veszteségek és így tovább. Nem így a hadi szócska jelzős összetételei, amelyek lehettek komorak: hadianyag, hadiözvegy, hadiárva, hadirokkant, kritikusak: hadiszerelem, hadigyerek, hadigazdag, hadimilliomos, haditudósítás, hadiérettségi, ironikusak: hadikávé, hadiszövet, hadikoszt, hadiköltészet és hasonlók.

Mármost az a furcsa helyzet állott elő, hogy amíg a háborús jelző önálló használatban értelmileg nem módosult, addig szinonimája, a hadi melléknév a pejoráló értelmű összetételek, a sajtó és a színpad közvetítésével szállóigévé önállósult, a hibás, selejtes portéka, a fogyatékos minőség jelképezője lett.” Egyébként, feltehetően szintén a jelentés devalválódásának köszönhetően, a német fasiszták jobban kedvelték az addig ritka kämpferisch, „harcias” jelzőt, mint a kriegerisch, „háborús” melléknevet.

A háborúk igazságosságát eldöntő kritériumok régóta, Platón, Cicero és Szent Ágoston óta igen intenzíven foglalkoztatják a gondolkodókat (Beer, 1986). Ennek ellenére biztos kritériumot (vagy kritériumokat) nem sikerült találni. Úgy tűnik, hogy leggyakrabban a „bellum iustum” fogalma a saját, az „iniustum” az idegen érdekből viselt háború vagy harc számára van fenntartva.

A békeharc éppen a háború és a harc közötti határ elmosódottságától válik izgatóan megfoghatatlanná. Érdemes idézni Bretter néhány sorát, hogy mire is jutott, amikor elgondolkozott rajta: „Ez a béke; harc a békéért. A béke formája a harc” (1979. 198. o.). „A béke lényege a harcban mutatkozik meg: háború nincs, de a béke fogalmának lényege éppen ez a »nincs«” (1979. 198. o.). „A békeharc fogalmában a béke a háború formájában van jelen, ha a háborút elvont fogalomnak tekintjük, létező nem létezőnek tekintjük” (1979. 199. o.). „Úgy élünk a háborúban, hogy harcolunk a békéért” (1979. 199. o.).

Bretter kissé kusza békegondolataira szépen rímel Prohászka Ottokárnak az első világháború iránti lelkesedése: „Vakítóbb verőfény s sötétebb éjszaka – tudom – még nem találkozott; élesebb ellentétek még nem vágtak bele emberi telkekbe, s azért bizonyos, hogy e vakítással új, élesebb meglátás jár, s az érzések e paroxizmusából mélységesebb erkölcsi visszahatás pattan ki, melyet úgy jellemeznék, hogy belátjuk világosan és átérezzük mélységesen, hogy a léleknek életigénye a béke, hogy harc s háború a békéért folyik, hogy az egész életnek küzdelmes volta egymás éltének mélységesebb békéjét keresi, hogy e békétlen tapasztalati világnak befejezetlensége a béke s harmónia szebb s fölényesebb világát, a mértékek, az egyensúly, a boldogság ideáljainak megvalósítását sürgeti” (1915. 77. о., a kiemelések elhagyva).

Még egy példa arra, hogy a béke, a háború és a békeharc fogalmai szinte kényszerítik használóikat, hogy valami zagyvaságot produkáljanak. A békeharc szó eddig ismeretes legrégebbi előfordulására Kunszery Gyula bukkant a Muzárion című szépirodalmi-kritikai folyóirat 1833. évfolyama 432. oldalán, a szerkesztő Szemere Pál Fátyol című írásának igencsak zavaros befejező soraiban: „Szóval, egy szóval; egyetlen szóval! Nemzetünk álomkortudománymezejének ébredségkortudatlansági békeharczpályáját az utolsólag első, és elsőleg-utolsó nevezetes keresztyén bálvány felekezet bírogatja” (idézi Kunszery, 1968).

A békeharc szó – amennyire filológiailag követni tudtam – csak száztizenhét év múlva kerül elő a magyarban, ekkorra már az új (sőt egyáltalán) értelmet nyerve. Megjelenésének legfontosabb előzménye a Béke Híveinek Párizsi Világkongresszusa 1949. április 20. és 25. között, amelyről már az az évi (!) könyvnapra megjelent egy jópofa könyvecske (Megnyerjük az élet csatáját. Bp., Hungária). A „békekongresszuson” főleg az amerikai és angol imperialistákat meg az Atlanti Szerződést ostorozták. Ekkorra – mint Losonczy Géza előszavából (1949. 3–11. o.) is kiderül – a Szovjetunió „a béke hatalma” (8. o.), Magyarország pedig „a béke táborának szilárd bástyája” (10. o.). Ugyanitt említésre kerül „a két rendszer – a szocialista és a kapitalista – békés együttélése” (4. o.). Kiderül továbbá: „A békéért harcolni kell, s a béke megvédése csak kemény, öntudatos és szervezett harcnak lehet az eredménye” (7. o.). A kötetben lépten-nyomon találkozhatunk a békefront, a béke harcosai, a békéért folytatott harc, harcolni a békéért stb. kifejezésekkel, azonban maga a békeharc még nem kerül elő.

Sokáig persze erre sem kellett várni. A következő, 1950-es könyvnapra jelent meg az említett tudósítás folytatása Gimes Miklós szerkesztésében (Harcolunk a békéért. A nemzetközi békemozgalom útja. Bp., Hungária). Ebben már a békeharc többször is szerepel (pl. 7., 195. o.) – a harc/küzdelem a békéért, a békéért vívott/folytatott/folyó harc/küzdelem mellett. „A nagy csata a békéért most kezdődik el igazán…” állapította meg Losonczy Géza (76. o.). A kontúrok élesen kirajzolódtak: a béke tábora és a háború tábora állnak egymással szemben (pl. 130. o.). A két tábor egyéb fedőnevei: „a Szovjetunió által vezetett demokratikus, imperialistaellenes tábor” és „az USA által vezetett imperialista, demokráciaellenes tábor” (35. o.). Sztálin egyik jelzője a világbéke őre (6. o.), Churchill viszont háborús főbujtogató (21. o.). Visszamenőleg kiderült az is, hogy az októberi forradalom összetevői közül kitüntetetten fontos az imperialista háború elleni küzdelem és a békéért vívott harc (13. o.). 1950-ben a békemozgalom megtartotta pozitív jelentését, a pacifizmus viszont mindenképpen negatív fogalmat fed (pl. 102., 188. o.), ekkorra már „minden háborút, az igazságosat is ellenző polgári nézet”.

Ez azért is lényeges, mert a békeharc korábbi, szolidabb, szociáldemokrata megfelelői a Madzsar József szerkesztette Társadalmi Lexikon-ban még éppen a békemozgalom (1928. 69. о.), a pacifizmus és a háborúellenes küzdelem (1928. 328. o. Jean Jaurès címszavánál), valamint az antimilitarizmus (1928. 41. o., külön szólva a francia Gustave Hervé század eleji szűkebb értelemben vett „antimilitarista” mozgalmáról, amely az első világháború kitörésekor háborús uszításba csapott át).

A Harcolunk a békéért című kötet hemzseg az olyan kifejezésektől, mint békeakarat, békealáirás-gyűjtés, békebizottság, békefront, békeív, békejavaslat, békekonferencia, békekongresszus, békenap, békepaktum, békepolitika, békepropaganda, békeszavazás stb. Az itt is felbukkanó békekölcsön (pl. 136. o.) az egykori hadikölcsön (Madzsar, szerk., 1928. 259–260. o.) megfelelője, a béke- előtagú összetételek pedig kezdenek úgy viselkedni, mint a Békés említette hadi- előtagúak az első világháború alatt.

A 40-es évek végén kialakult, a szocialista országokat és egyáltalán a haladó erőket tömörítő béketábor és békefront, valamint a harc a békéért, harc a béke védelméért/védelmében, háború elleni harc kifejezések után (számosat közülük már Mészöly is említett) a békeharc minden bizonnyal 1950-ben jelent meg a magyar nyelvben – külföldi mintára, a Béke Híveinek Párizsi Világkongresszusát követően. A rohamosan terjedő (terjesztett), divatos (propagált) összetétel a nyelvészek figyelmét sem kerülte el (Fónagy és Soltész, 1952. 256. o., 1954. 10., 51. o.). A kifejezés népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy 1953-ban Fegyver a békeharchoz címen jelentek meg „irodalmi szemelvények” az Országgyűlési Könyvtár kiadásában.

Érdemes megemlékezni a béke katonája kifejezésről is, amely Gyóni Gézától (1884–1917) származik. „A krasznojarszki fogolytáborban még 1916-ban megírta Sírvers-ét, amelynek második szakaszában egy utóbb sok irányból ismétlődő kifejezés olvasható: Boldog, ki itt jársz, te éretted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hírét. / Pedig csak a béke katonája volt.

A béke katonája szóképet, legjobb tudomásunk szerint, magyar nyelven idézett sírversében Gyóni Géza fogalmazta meg először. A felszabadulás után a fasiszta fenevadat elpusztító, a világnak békét hozó Vörös Hadsereg harcosait neveztük ezen a néven, majd a fogalom értelmét kiterjesztették a békét védő hazai társadalom dolgozóira, építőire is” (Békés, 1977. 676–677. o.). Devecseri Gábor verset is írt A béke katonái címmel, amelyben már az is „a béke katonája, / ki fegyverét bemártja / az álnak oldalába”.

A békeharc fogalmának kritikusai gyakran hivatkoznak a fogalmat oroszul kifejező bor’ba za mir összetétel mir elemének poliszémiájára: a mir jelentése egyaránt lehet „béke” és „világ”. Az ilyesféle érvelés nem szerencsés, hiszen például a magyar nap (égitest és időegység), óra (időmérő és időegység) vagy éppen az idő szó poliszémiája alapján elsietett volna bármiféle megállapítást tenni a magyar időszemléletről.

A „békeharc” azonban bizonyos értelemben valóban „a világért folytatott harc” volt. Megértéséhez legjobb analógiául a mohamedán dzsihád (ğihád), a szent háború fogalma szolgál, amelynek néhány fontos vonását Macdonald (1974) és Dajani-Shakeel (1986) nyomán ismertetem. Az iszlám legközkeletűbb definíciója szerint a Korán követőinek hiedelem- és szokásrendszerét jelenti, az iszlám követője a muszlim (vagy mohamedán). A hagyományos mohamedán elvek szerint a világ két részre oszlik: dár al-Islám (az iszlám birodalma) és dár al-harb (a háború birodalma). Az előbbi már muszlim uralom alatt van, az utóbbi még nincs, és ezért potenciálisan dzsihád célpontja a muszlimok számára mindaddig, amíg meg nem hódítják és az iszlám birodalmához nem csatolják.* Elvileg tehát a mohamedán világ állandó hadiállapotban áll a nem mohamedán világgal, bár gyakorlatilag ez a „contra mundum” hadviselés nem valósult meg. A már idézett Harcolunk a békéért című könyvecske hasonló állapotokat regisztrál, itt a világ béketáborra és háborús táborra oszlik (pl. 1950. 5. o.).

 

 

* Az említett kettő mellett létezett egy harmadik kategória is: a dár al-sulh (vagy al-cahd), amely bár nincs muszlim uralom alatt, adózik nekik. (Ilyen státusban volt például a keresztény délarab Nadzsrán és Núbia.)

 

 

Irodalom

 

Beer, Francia A.: Just War. In: Laszlo and Yoo, eds., 1986. 1. 508–511. о.

Békés István: Napjaink szállóigéi 1–2. Bp., Gondolat, 1977. 2. kiadás.

Bornemisza Péter: Egykötetes prédikációskönyv. (Foliopostilla.) 1584. Részletek in: Nemeskürty István, szerk.: Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Bp., Szépirodalmi, 1980. 1137–1236. o.

Bretter György: Itt és mást. Válogatott írások. (Válogatta Molnár Gusztáv.) Bukarest, Kriterien, 1979.

Büky László: Sztálin onomatopoészisza. Élet és Irodalom, 34/1990/25. VI. 22. 2. o.

Collingwood, R. G.: The Idea of History. Oxford, Clarendon Press, 1946. London, Oxford and New York, Oxford University Press, 1961.

Dajani-Shakeel, Hadia: Islam. In: Laszlo and Yoo, eds., 1986. 1. 489–491. o.

Fáim Gábor: Megkezdődött a kétnapos békefesztivál. Népszabadság, 42/1984/183. VIII. 5. (vasárnap) 1., 3. o.

Fónagy Iván: The Languages Within Language: Toward a Paleontological Approach of Verbal Communication. In: William C. McCormack and Stephen Wurm, eds.: Approaches to Language. Anthropological Issues. The Hague and Paris, Mouton, 1978. 79–134. о. (a).

–: Nyelvek a nyelvben. Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 12. 1978. 61–105. o. (b).

Fónagy Iván és Soltész Katalin: A mozgalmi zsargonról. Magyar Nyelvőr, 76/1952/4. 255–269. o. 5. 330–336. o. 6. 444–448. o.

– és –: A mozgalmi nyelvről. Bp., Művelt Nép, 1954.

Gergely Jenő: Mihez mérjük a történelmi időt? Élet és Tudomány, 45/1990/25. VI. 22. 772–773. o.

Kóka Rozália: Egy asszony két vétkecskéje. Harminchárom bukovinai székely, gyimesi és moldvai csángó népi szerelmes történet. Bp., Ötlet, 1989.

Kunszery Gyula: Békeharc. Magyar Nyelv, 64/1968/4. 460. o.

Laszlo, Ervin and Yoo, Jong Yool, eds.: World Encyclopaedia of Peace 1-4. Oxford etc., Pergamon Press, 1986.

Macdonald, D. B.: Dár AL-Harb, Dár AL-Islam, Dár AL-Sulh. In: H. A. Gibb and J. H. Kramers, eds.: Shorter Encyclopaedia of Islam. Lciden, E. J. Brill, 1974. 68–70. o.

Madzsar József, szerk.: Társadalmi Lexikon. Bp., Népszava, 1928.

Mészöly Gedeon: A háború szó eredete és társadalomtörténeti vonatkozású jelentésfejlődése. Magyar Nyelv, 46/1950/4. 314–330. o. In: Mészöly Gedeon: Népünk és nyelvünk. Válogatott tanulmányok. Bp., Gondolat, 1982. 142–161. o.

Prohászka Ottokár: A háború lelke. Bp., Élet, 1915.

Radó György: Iván a milyen? Élet és Irodalom, 34/1990/18. V. 4. 6. o.

Szende Tamás: Lingua politica cum voluntate falsum enuntiandi. (A politika csalárd nyelve – a csalárd politikai nyelv [1957–1988]). Holmi, 2/1990/3. 244–252. o.

Szörényi László: Vájna i mir. Poésie tr(o)uvée szocialista nyelvkönyvekben. 2000, 2/1990/4. 58–59. o.