MÉGISCSAK JÓ IRODALOMELMÉLETET OLVASNI

 

 

Reuven Tsur: The Road to Kubla Khan: A Cognitive Approach
Israel Science Publishers,
Tel-Aviv, 1987. 95 oldal

 

How Do the Sound Patterns Know They Are Expressive? The Poetic Mode of Speech Perception
Israel Science Publishers, Tel-Aviv, 1987. 155 oldal

 

On Metaphoring
Israel Science Publishers, Tel-Aviv, 1987. 315 oldal

 

Mi is az a kognitív poétika? – kutat lázasan emlékei között az irodalomelmélet szakembere. Mert a poétika, ugye, az jelenthet műfajelméletet, szűkebben: költészetelméletet, még szűkebben: verselméletet, vagy jelentheti az irodalom sajátosságainak leíró tudományát meg még sok mindent, de mi is az a kognitív? Ez valami pszichológiai izé kell hogy legyen, szóval – állapítja meg –: a kognitív poétikus biztosan olyan irodalompszichológus-féle.

És ki űzi ezt a tudományterületet? Felüti Reuven Tsur könyveinek belső borítóit, és a Papers in Cognitive Poetics sorozat kötetei között kizárólag Reuven Tsur nevével találkozik. Még jobban megnyugszik tehát: magánmániáról van szó, számon lehet tartani, de nem érdemes foglalkozni vele. Megerősíti ebben, hogy a kezébe került három könyv mindegyikének az elején szóról szóra ugyanazt a kétlapos szöveget találja, mintegy bevezetésként.

De ha eljut odáig, hogy el is olvassa ezt a bevezetőt, megnyugodhat. Nem olyan rettenetesen bonyolult dologról van szó, s főleg nem arról, amit hagyományosan irodalompszichológiának szokás nevezni. Tsur célkitűzése az, hogy interdiszciplináris irodalomtudomány alapjait rakja le; ez pedig arra keresne – többek között – választ, hogy milyen tudati folyamatok jellemzik az irodalom befogadását. Ahelyett, mondja Tsur, hogy az irodalmi műveket a kognitív elméletek illusztrálására használnánk fel, aknázzuk ki a kognitív elméleteket az irodalom jelenségének megvilágítására. A kognitív tudomány önmagában azonban nem adhat kimerítő magyarázatot arra, hogy mi az irodalom, hogyan működik – el kell kerülni, így Tsur, a lélektani redukcionizmust, amely minden, pszichológián kívüli (például irodalmi vagy nyelvi) kérdést a pszichológiára akar visszavezetni.

Rendben van – de ez még csak az elmélet elmélete. Hogyan lehet ezt irodalomközelbe hozni? Van-e ennek a szép célkitűzésnek bármilyen kapcsolata azzal, hogy hogyan olvassuk az irodalmi műveket, hogyan gondolkozunk róluk, hogyan értelmezzük őket?

Aggodalmainkat és idegenkedésünket a legjobban Coleridge Kubla kán-jának remek elemzése oszlathatja el. Ez a legrövidebb, összefogottsága és áttekinthetősége miatt mégis talán ez érdemli a legtöbb figyelmet. A könyvecske (az obligát bevezető után) két részből áll. Az első rész két vizsgálatra kerít sort: a költemény szerkezete és érzékelt hatása közötti összefüggést vizsgálja, valamint a kritikusok kognitív stratégiáit. A második rész a vers egy olvasatát, értelmezését van hivatva előtárni. Mármost mi sem hálásabb feladat, mint elemzés alá vetni egy olyan irodalmi mű értelmezéseit, amelynek nagy kritikai hagyománya van. Látatlanban lefogadjuk, hogy ezeknek az interpretációknak többsége így-úgy elfogult, részleges, ostoba vagy fellegjáró lesz. Tsur nem az ilyen elemzés olcsó sikerére vágyik – határozott célja van vele, be akarja mutatni az értelmezésekben implikált kritikusok döntési stílusát.

„Implikált kritikus”? Igen, az implikált olvasó nyomán megalkotja Tsur ezt a kategóriát, az értelmező szövegekből kihámozható-kinyomozható beszélőét. Ez a beszélő választásainak summája: e választások pedig, Tsur szerint, alapvetően két kritikai attitűd körül kristályosodnak ki. Keats nyomán a szerző felállítja „a bizonyosság keresése” és „a negativitásra való képesség” dichotómiáját; a kritikusok egy része (többsége) valami megnyugtató, biztos értelmezést keres, ahonnan egyszer s mindenkorra magyarázható a szöveg minden homályosnak tetsző pontja – míg vannak olyanok, akik a kibékíthetetlen ellentétek felmutatásában, a rejtélyben, a kételyben lelik kedvüket a mű értelmezésekor.

Az előbbi kritikusi magatartás közismert – noha Tsur erről is sok értékes részletmegfigyeléssel szolgál, s szemléletesen írja le az ehhez tartozó értelmezési folyamat mechanizmusait. Kevésbé szembeötlő az utóbbi; s itt nem kell feltétlenül a posztmodern vagy dekonstruktivista olvasatokra gondolnunk (egyébként Keats „a negativitásra való képesség” fogalmát magukra a művekre alkalmazta), hanem legalább nyomokban felfedezhetők a Kubla kán-irodalom hagyományosnak tetsző darabjaiban is. (Tsur szerint éppen a költemény eksztatikus jellege az, ami a „faktuális”, bizonyosságkereső kritikai attitűdöt kiváltja – innen ezek túlsúlya Coleridge versének értelmezései között.) A negativitásra való képesség magatartása Tsur szerint összefüggésbe hozható az analitikus filozófiai hagyománytól induló irodalomelmélettel: a két kitűnő amerikai irodalmár, Morris Weitz és Joseph Margolis írásait idézi ennek alátámasztására.

Tsurtól távol áll tehát, hogy valami képzetes eszményi olvasat nevében nevetségessé tegyen más értelmezéseket, hogy az elemzések elemzéseit a szakma rossz szokásai vagy felületessége ellen fordítsa. Sőt: a szóba kerülő értelmezések nem is kapnak túl nagy hangsúlyt, mert a szerző célja az, hogy bemutassa: mérlegre tehetők az értelmezések aszerint, hogy milyen tudati folyamatok állnak mögöttük, hogy milyen értelmezői stratégiákat alkalmaz – tudatosan vagy öntudatlanul – az irodalom kritikusa. Tsur így valahol a recepcióesztétika elméleti izgalmassága és a kritikai szövegek piszmogó elemzésének gyakorlati érdekessége között marad; súlyos elméleti meggondolások ékelődnek csípős szövegmagyarázatok közé – s talán ezért tudja lebilincselni olvasóját.

Saját, rövid, de velős Kubla kán-elemzésében Tsur két értelmezési hagyománnyal fordul szembe: a szimbolizálóval (amely úgy próbálja magyarázni a költemény hatását, hogy bemutatja: az nem azt jelenti, amit jelent), és a külső információkra hagyatkozóval (amely a hatást az archetipikus, vallási, mitikus stb. motívumoknak tulajdonítja). Tsur szándéka szerint az ilyen reduktív megközelítések helyett a vers belső elemeinek és aspektusainak bonyolult összjátékát helyezi az előtérbe. Az elemzés erősen támaszkodik a vers metrikájának sajátosságaira, ezzel hozza összefüggésbe az eksztatikus jelleget, s valóban kevéssé utal „kifelé”. Meggyőző, alapos és rokonszenves interpretáció – már csak azért is, mert szerzője hangsúlyozza: nem tekinti ezt AZ értelmezésnek.

A Kubla kán-könyv kedvesen allúzióteli címe után egy igazi blikkfangos kérdést tesz föl egy másik rövid Tsur-kötet. Tényleg: honnan tudják a hangok, hogy kifejezők? Persze a hangok semmit nem tudnak – de az olvasóknak mégiscsak vannak intuícióik, megérzéseik, benyomásaik arról, hogy mi hangzik lágyan, mi keményen, mi csúnyán, mi szépen. De van ennek valami, a hangokban rejlő oka? Vagy tisztán önkényesek a hangokról alkotott ítéletek?

Belelapoz az ember a könyvecskébe – a példák sokat elárulhatnak, gondolja –, és ismerős versekre bukkan; jé, hát a szerző tud magyarul? Bizony, hogy tud, s nem is akármit idéz: Babitsot, József Attilát, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc Chanson d’automne-fordításait. Tóth Árpád fordítását kiemeli Jabotinsky héber verziójával és Szabó Lőrinc fordításával szemben, többek között a nazális mély magánhangzók nagyszerű kiaknázása miatt – amire a héber nyelv eleve képtelen. (Ha külföldi szakmunkában az anyanyelvén írott költemények elemzésével találkozik, az ember minden meghatottsága mellett sokkal kukacosabb: fennakad például azon, hogy a magyarban léteznének nazális magánhangzó-fonémák. Nem léteznek.) S az utolsó fejezet, az „esettanulmány” éppen a Költőnk és kora első versszakával foglalkozik. Itt is szóba kerül Fónagy Iván munkássága, akitől Tsur sokat merített; de vitázik is vele, úgy véli, hogy Fónagy pszichoanalitikus megközelítése nem tartható kritikátlanul. Tsur egyik fő kérdése éppen az, hogy adható-e pszichoanalitikus magyarázat a beszédhangok (s költői alkalmazásaik) esztétikai hatására. Míg kétségbe vonja Wellek és Warren harcos antipszichologizmusát, úgy véli, hogy a pszichopatológiai megközelítés sem alkalmas arra, hogy „egy az egyben” levezessük belőle az esztétikai értékelés mechanizmusait. Ezt igazolja a József Attila-elemzés.

Rimbaud Voyelles-jének (A magánhangzók szonettjé-nek) igen alapos elemzése mellett a legtöbb szó a hangok hatásvizsgálatának egy amerikai módszeréről, valamint Jakobson elméletéről esik. Jakobson meggyőzően állítja, hogy bizonyos hangok kellemetlen vagy épp lágy, puha hangzása a gyermeknek beszéd előtti időszakából datálódik. Márpedig a „regressziót”, a gyermeknyelvhez, a gyermeki hangzásokhoz való visszatérést a költészet gyakran kiaknázza – Tsur bemutatja, hogy sokkal gyakrabban, mint első pillanatra gondolnánk. Ez a regresszió gyakorta hangutánzással és szójátékokkal jár együtt.

A legnehezebb dolga a recenzensnek Tsur metaforakönyvével van – s az olvasónak is ez lehet a legrágósabb falat, bár bőséggel kárpótolja a részletes elemzések szellemi izgalma. Mint egy mostanság közreadott metaforabibliográfiából kiderül, az utóbbi öt évben közel ugyanannyi metaforával foglalkozó tanulmány látott napvilágot, mint az azt megelőző tíz év alatt (ha így megy tovább, néhány év múlva évente kell könyvnyi metaforabibliográfiákat kiadni). Ez a metaforakönyv húszéves munkát foglal össze, s sok kis tanulmány egymáshoz fűzéséből áll. A tanulmányok kapcsolata laza, bár a szerző törekszik az egységes szemlélet érvényesítésére – nincs azonban könnyen megragadható, azonnal átlátható új koncepciója. Amiben jeleskedik, az az értelmezések elméletéhez való hozzájárulása. Noha Tsur láthatóan vonzódik a nyelvi elemzéshez, szívesen időzik egyes szavak, kifejezések szemantikai szerkezetének boncolgatásánál, nem ragad le itt. Legjobb írásaiban az foglalkoztatja, hogy hogyan lehetséges eltérő, olykor homlokegyenest ellentmondó értelmezésekhez eljutni ugyanannak a szövegnek az olvasásából, s hogy tehető-e igazság két, egymással konfliktusba kerülő értelmezés között. Egyik írása, Jehudi Halévi egy versének interpretációjáról, azokat az érveket veszi szemügyre, amelyeket egy merésznek tetsző értelmezéssel szemben hoztak fel. De az értelmezés kérdése érdekli egy talmudi kitétel többértelműségének szétszálazásakor és akkor is, amikor egy (könnyen érthető) Auden-metaforáról kérdezi meg: miért és hogyan érthető? Kevésbé villanyoz fel, amikor visszatér a szinesztézia kérdéséhez (amit a hangokról szóló könyvben már taglalt).

Tegyük hozzá mindehhez, hogy Tsurnak bámulatos kitekintése van, s nemcsak a metafora vagy a poétika szűkebb és idetartozó szakirodalmára, hanem mondhatni mindenre, ami az irodalomelméletnek mondhat valamit. Kedves szerzője Michael Polányi, akire a bevezetőkben is hivatkozik, de nem hiányoznak arzenáljából a modern nyelvészet és filozófia kiemelkedő figurái sem.

Valami baj mégiscsak lehet ezzel a három könyvvel, ha az olvasó úgy érzi: nem azzal a bizonyos nagy elmélettel áll szemközt, amelyre titkon mindig vágyott; vagy – legalábbis – nem kap olyan iránytűt (a raktáron lévő több tucat mellé), amely olykor előkapható. Az egyik baj valószínűleg éppen az, hogy Tsur mindazt, amit elénk tár, a „kognitív poétika” keretei közé kívánja illeszteni. Ez olykor meggyőzően sikerül neki (a Kubla kán-elemzésben), olykor kevésbé; s ha kevésbé, akkor kénytelen újabb és újabb magyarázatokkal szolgálni ennek a hipotetikus összefüggésnek a megvilágítására. Készséggel elhisszük persze, hogy mind a hangzás poétikájának, mind a metaforának a vizsgálata harmonizálhat a kognitív poétika Tsur kidolgozta elveivel, de ez nem mindig kézenfekvő, s magának a kapcsolatnak a megteremtése kissé gyengíti az elmélet átütő erejét. A másik baj pedig didaktikai jellegű: Tsur nem törekszik arra, hogy csattanós összefoglalókkal, könnyen áttekinthető sémákkal siessen olvasói segítségére, s arra sem, hogy felfogása újdonságára (más felfogásokkal szembeni előnyeire) felhívja a figyelmet – ha tetszik, nagyképűen és bombasztikusan. Ez a szerénység nagyon rokonszenves, de megnehezíti az olvasó dolgát.

 

Kálmán C. György