A TÖRTÉNÉSZ ÉS KORA

 

 

Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon, 1896–1986
Medvetánc-könyvek, 1989. 311 oldal, 98 Ft

 

A cím, amit írásomnak adtam, kétértelműnek tűnhet, hiszen a történésznek – szemben költőnkkel – legalább két kora van: az egyik, amit kutat, a másik, amelyben él. Szabó Miklós azonban nem szabvány történész, így nála más a helyzet. Tanulmánykötete arról a korról szól, amelyben a tanulmányok létrejöttek, azaz a jobb híján Kádár János után elnevezett korszakról. Ez Szabó Miklós kora, erről szólnak legkedvesebb gondolatai, ehhez fűzik a legbensőségesebb ellenérzések.

Mindez nem azt jelenti, hogy ezek az írások nem a történész keze nyomát viselik magukon. Ellenkezőleg, szerzőjük ízig-vérig történész, az utolsó száz-százötven év európai és magyar politika- és eszmetörténetének kiváló ismerője. A történelem azonban számára nem cél, hanem eszköz, anyanyelv: ezen tudja a legjobban kifejezni magát, de mindig a jelenről beszél. Erről van szó a 70-es években a konzervativizmusról írt látszólag tisztán történeti tárgyú tanulmányok esetében is, amelyek nem egy szűk szaktudományos közönségnek, hanem a politikai eszméket termelő és fogyasztó kortárs értelmiségnek szólnak, és a politikai közgondolkodás fontos kérdéseit feszegetik, még ha ez nincs is nyíltan kimondva. A 80-as években, az ideológiai korlátok lazulásával kiderül, hogy a történeti-politológiai megközelítés nemcsak kényszerű álcája, hanem szerves része a Kádár-rendszer kritikai elemzésének.

Ez az egyik oka annak, hogy ezek az 1973 és 1988 között publikált tanulmányok a korszak lezárulása után is megőrizték aktualitásukat. A szerző a hazai politológiai irodalomban szokásos eljárástól eltérően nem készterméket, félkész igazságokat, végleges tipológiákat szállít, hanem a problémák megközelítésének egy lehetséges módját mutatja meg, gondolkodási kultúrát és tiszta beszédet kínál. A hagyományos szerepkorlátok áthágása és újfajta szerepek keresése nemcsak sajátos és egyedi műfajt hoz létre, de – anélkül, hogy megfogalmazódna – maga is a kötet problematikájává válik. Szabó Miklós egyszerre történész és politológus, ami már maga is a határok „spiritualizálását” jelenti. Emellett egy tágan felfogott kultúrateremtő értelmiségi funkció irányában is túllép a hagyományos történészi szerepen, végül az utolsó időszakban született írásain mindinkább érezhető a folyamatokba történő aktív beavatkozás, azaz a politikai szerep lehetőségének keresése. A világ azóta nagyot változott, és szerzőnk is aktív politikus lett, de az értelmiség lehetséges szerepeinek kérdése mit sem vesztett időszerűségéből és megoldatlanságából.

A tanulmánykötet az eddigiekből következően akkor is lényegesen több lenne puszta kordokumentumnál, ha a benne tárgyalt problémák a Kádár-korszak elmúltával elvesztették volna aktualitásukat. Ez azonban – legalábbis a problémák egy részét illetően – nem történt meg. A továbbiakban ezt az állítást és a korábban mondottakat néhány példán próbálom illusztrálni.

A kötet legkorábbi tanulmányai a századforduló időszakának nagy hatású ideológiájával, az újkonzervativizmussal foglalkoznak. Az eszmetörténész érdeklődése az újkonzervativizmus iránt teljesen érthető, hiszen ez az irányzat századunk folyamán igen nagy hatásúnak bizonyult: Németországban a náci ideológia előzménye volt, Magyarországon pedig a második világháború végéig meghatározó maradt, és azután sem tűnt el nyomtalanul. A nyugati és a magyar újkonzervativizmus sok tekintetben különbözik egymástól, közös vonása azonban, hogy egyik legfőbb politikai törekvése a liberális, szabadversenyes gazdálkodás korlátozása, a gazdaság feletti állami-bürokratikus kontroll erősítése. Társadalmi bázisa Magyarországon a nagybirtokos arisztokrácia, a dzsentri és a körülötte kialakult dzsentroid középosztály, vagyis a felemás polgárosodásból kimaradt, a kapitalizmus előretörése által fenyegetett rétegek. A magyar konzervativizmus ennek megfelelően a radikális antiliberalizmus és antikapitalizmus talaján áll. Míg a liberalizmus számára a társadalom alapegysége az elszigetelt egyén, akit ideáltipikusan a gazdaságilag önálló, racionálisan kalkuláló polgár testesít meg, addig az újkonzervativizmus Nyugaton és itthon egyaránt az ember szociabilitásából, azaz közösségi lény mivoltából indul ki, de a szocialista elmélettől eltérően a szociabilitásnak konvencionalista értelmezést ad.

A konvencionalista eljárás, amely a szerző szerint az európai újkonzervatív gondolkodás fogalomépítési mechanizmusának lényege, a tradicionális szokáskultúrát „a társadalom átfogó viszonylataira vonatkoztatott ideológiai formákká értelmezi át”. Ennek az a célja, hogy az egyébként felbomlóban lévő tradicionális kisközösségek kohézióját, tekintélyelvűségét, paternalizmusát ideologikus módon átvigyék a társadalmi makroszervezetek viszonyaira, és egy korporatív társadalmi modellben általánossá tegyék. Ez az ideológia azokat a társadalmi csoportokat használja fel, amelyeknél a felbomlás a leglassabban történik: a nemesi eredetű földbirtokosságot és a parasztságot. Arisztokrácia és parasztság mítoszokká válnak, hogy magatartási mintául szolgáljanak a társadalom egyéb rétegeinek.

A konvencionalista eljárás lényege a legjobban az újkonzervatív nacionalizmus nemzetfogalmának keletkezésében érhető tetten. Itt a kis hagyományos lakóközösségek szokáskultúráját, lokálpatriotikus szociális kötődését terjesztik ki ideologikus módon egy olyan átfogó, nem primer közösségre, mint amilyen a nemzet, azzal a céllal, hogy azok belső biztonságát, bensőségességét, evidenciáját, helyesebben mindennek tudatát átvigyék erre. A kulturális nacionalizmus Európa keleti felében már korábban, a nemzeti ébredési mozgalmakkal színre lép, miután az államhatárok és a nemzethatárok ebben a térségben többnyire nem estek egybe, és az itt élő nemzetek ki voltak téve a környezetben való feloldódás veszélyének. Az újkonzervatív nacionalizmus azonban egy másikfajta asszimiláció ellen is védekezik, egy a nemzeti kultúrát belülről bomlasztó és felhígító hatás ellen. Itt elferdült módon valójában egy társadalmi probléma fogalmazódik meg nemzeti problémaként, mégpedig a polgári civilizáció konvencionális kötelékeket bomlasztó hatása. Az újkonzervatív nacionalizmus legfőbb megkülönböztető vonása a korábbi nacionalizmusokhoz képest az, hogy az ellenséget a társadalmon belül keresi és találja meg.

A konzervatív nacionalizmus kialakulása és tartalma nyilvánvalóan a konzervativizmustanulmányok központi problematikája. Jól érzékelhető, hogyan jut a szerző az egymást követő írásokban mind közelebb a számára fontos kérdések tisztázásához: Hogy alakult ki Magyarországon a századforduló körül a dzsentroid középosztály nemzetfenntartó szerepének ideológiája? Hogyan történhetett, hogy az egyszer már rekvizitumnak gondolt dzsentrimagatartás azonossá vált a magyarsággal, azaz a „nemzetkarakterrel”? Hogyan foglalta el a letűnő liberális ideológia helyét a középnemesség historizáló politikai romantikája? Bár sehol sem mondja ki, nem kétséges, hogy a 45 utáni közgondolkodás egyik megoldatlan problémájának, a nemzettudat-problémának a tisztázásához kíván az ideológiakritika módszerével hozzájárulni. A nemzettudat aktuális problémáinak később, 1984-ben külön tanulmányt szentel, a 70-es években azonban erre még nem volt meg a lehetősége.

Mielőtt erről az írásról szólnánk, érdemes néhány szóval kitérni a konzervativizmustanulmányok másik politikai üzenetére. Ez pedig a magyar újkonzervativizmus és a szocializmus közötti párhuzam. A kötet olvasójában már a szabadpiaci kapitalizmus visszaszorítására, a kötött gazdálkodási szisztéma bevezetésére irányuló újkonzervatív elképzelések leírásakor is ébrednek ilyenfajta asszociációk. Amikor pedig e törekvések társadalmi hordozójáról kerül szó, a déjà vu érzése fokozódik. A társadalmi bázis ugyanis a szerző szerint nem más, mint a dzsentroid hivatalnokbürokrácia. E réteg politikai önállósodási törekvéseinek az agrárius mozgalom által létrehozott szervezetek (OMGE, Gazdaszövetség, Országos Központi Hitelszövetkezet) adják meg a keretet. Itt formálódik ki az az organizátor-adminisztrátor hivatalnoktípus, amely a gazdaságban tevékenykedik, de nem üzletember, sőt annak tudatos ellentéte. Célja, hogy törvényekkel, rendeletekkel megregulázza a gazdaságot, visszaszorítsa öntörvényű spontaneitását, mind több területét kivonja az üzleti szférából. Az utópikus gondolkodás címmel 1982-ben tartott előadásban Szabó még egyértelműbben fogalmaz: a viszonyok alakíthatóságának víziója mögött „kivehetővé válik a társadalmi hordozóerő képe: az a társadalmi tényező, amely a viszonyokat úgy kezeli, mint a társadalom életért alkalmazott technikát, amely nem ismer konfliktusokat, egyeztető kompromisszumokat, konfliktuskezelést; csupán igazgatást ismer… melynek cselekvési elve az elképzelésben voluntarizmus, a végrehajtásban rutin. Ez az erő a bürokrácia”. A szerző semmilyen tekintetben nem tehet róla, hogy párhuzama továbbvihető: az általa leírt típusnak csekély módosítással egy újabb rendszerváltást sikerült túlélnie.

A Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében című jelentős tanulmányban Szabó Miklós kísérletet tesz arra, hogy felrajzolja egy lehetséges demokratikus nemzettudat fő vonásait. A demokratikus nemzettudatnak véleménye szerint a múlttal való könyörtelen, de belülről jövő szembenézésen kell alapulnia, mert csakis ez teszi lehetővé a nemzet jelen állapotának reális megítélését és a feladatok kijelölését. Nagyon fontos tehát a múlthoz való viszony. A nemzeti múlt kudarcainak elfojtása és kompenzálása, a sebek nyalogatása, a bűnbakok keresése csak a valódi önbecsülés csökkenését eredményezi, bizonytalanságot és bénultságot szül. A múlthoz való irracionális viszony természetesen a jelen problémáinak racionális feltárását és a valódi feladatok kitűzését is megnehezíti, megkönnyíti viszont a vezérkultusz, az utópisztikus és megváltó ideológiák megjelenését. Ezek az ideológiák többnyire indulati útra terelik a megoldás keresését, az ideális jövőt az ellenségnek kijelölt társadalmi vagy etnikai csoporttól történő megszabadulás révén ígérik elérni.

1945-ben a háború utáni újrakezdés Szabó Miklós szerint kivételes lehetőséget teremtett egy demokratikus nemzettudat létrejöttére. „A régi Magyarországot olyan erővel zúzta szét a történelem, hogy összeomlása pillanatában nevetségessé, komédiává vált.” Ez megkönnyítette, hogy a magyar társadalom nemzeti problémaként kezelje a fasizmushoz is elvezető jobboldaliságot, amit az elemzőnek belülről átélve, de azzal nem azonosulva kell átgondolnia. Nemcsak a múlttal, de a jelennel, azaz a magyar társadalom elmaradottságával is könnyebben, a nemzeti önfeladás érzése nélkül lehetett szembenézni ebben a helyzetben, hiszen a háborús összeomlást követő újrakezdést össze lehetett kapcsolni az elmaradottság felszámolásával, a Nyugathoz való felzárkózással. A nemzeti megújulás fontosságát és szükséges útját Bibó látta és fogalmazta meg a legvilágosabban 1945 után. Nem rajta múlott, hogy a nemzeti megújulásra és egy demokratikus nemzettudat kialakulására mind a mai napig nem került sor.

A Rákosi-korszak ideológiája kívülről, aufklérista módon közelített a nemzet problémáihoz. Az 56-os forradalom leverése után az új vezetés a nacionalizmust a leküzdendő 56-os eszmék közé sorolta, sőt még a Révai-Andics-féle függetlenségi koncepciót is túl veszélyesnek találta, és kiiktatta a hivatalos ideológiából. A kádári konszolidáció, a politikai közömbösítés ezen a téren is meghozta az eredményét: a nemzeti eszme a 60-as években háttérbe szorult. A népi írók tábora megpróbálta felvenni a harcot a „frizsiderszocializmus” (Veres Péter) közömbösítő jelenségei ellen. Veres, Illyés azt kívánták elérni, hogy a neutralizálódott társadalom nemzetként azonosítsa magát.

A 70-es években kezdődő nemzeti reneszánszt Szabó Miklós ebben az 1984-es tanulmányban már csak azért is üdvözlendőnek tartja, mert véleménye szerint a magyar társadalom autonómia- és közéletiségigénye fejeződött ki benne. De már ekkor számos aggasztó jelenségre hívja fel a figyelmet. Úgy látja, hogy az 1945 előtti múlthoz való viszonyt a nosztalgia, a hagyományfolytonosság helyreállításának igénye határozza meg. Az újjászülető nemzeti öntudat ismét nem tud szembenézni a magyar polgári fejlődés elmaradottságával és ennek politikai következményeivel. Ugyancsak aggasztónak tartja a nagynemzeti tudat ébredezését, a felszínes nemzeti büszkeséget, a társadalmi integráció feszültségeinek nemzeti dimenzióba vetülését. A demokratikus nemzettudat így nem előkészítője az elmaradottság felszámolásának, hanem jó irányú fejlődés esetén utólagos következménye lesz annak, írja.

A szerző a társadalmi integráció kérdését is bevonja a nemzettudat problémakörébe, mivel a kettő kapcsolódását több szempontból meghatározónak tartja. A legfontosabb ezek közül az, hogy az egységes társadalmi értékrend és az ezt képviselő mintaadó értelmiségi elit hiánya a nemzettudat alakulását is hátrányosan befolyásolja. A tanulmány maga tulajdonképpen nem más, mint kísérlet az urbánus-népies vita meghaladására, olyan szintézis teremtésére, amely hozzájárulhat egy értékhordozó értelmiségi elit kialakulásához.

A 80-as évek közepétől Szabó tanulmányai már egyértelműen és nyíltan politikai-politológiai jellegűek. A történeti-elméleti megközelítés továbbra is megmarad, de az az aktuális mondandó, aminek kifejtésére és alátámasztására szolgál, maga is többé-kevésbé nyíltan megfogalmazódik. A rendszer és a kormányzat csődje ekkor már nyilvánvaló, a változás elkerülhetetlen, a kérdés csak az, hogy mi legyen a tartalma és az útja. Ezért tartja fontosnak az erősödő reformretorikával szemben a reform, a demokrácia fogalmainak tisztázását, a politikai legitimáció kérdésének felvetését.

A legnagyobb veszélynek a 80-as évek második felében azt látja, hogy a gazdaságban elkerülhetetlennek tűnő reformok nem fognak kiterjedni a politikai szférára, és az ország hosszabb időre olyan pályára kerül, amelyben a gazdasági liberalizmus autokratikus politikai rendszerrel párosul. Az 1988-ban – mondhatni a kötet lezárása előtti utolsó pillanatban – írt liberalizmustanulmány fő mondanivalója az, hogy a liberális gondolatrendszer nem jelent eszmei garanciát e veszély ellen. Az írás meglehetősen vitatható központi tézise szerint a liberalizmus a gyáripar kialakulásával egyszer s mindenkorra elvesztette érvényességét és progresszivitását, és a fejlett társadalmakban a szerző által önálló eszmerendszernek tekintett polgári demokrácia képviseli a liberalizmussal szemben a haladást. A két eszmerendszer közötti legfontosabb különbséget Szabó Miklós két – számára fontos – politikai elvben jelöli meg. Az egyik a népszuverenitás és az ezen alapuló általános és titkos választójog, amit a klasszikus liberalizmus nem fogadott el, a másik a tényleges társadalmi egyenlőségre való törekvés, aminek fő eszköze a jövedelmek állami redisztribúciója. Ezt az elvet, amit kifejlett formájában a jóléti állam elmélete (Galbraith) képvisel, a modern liberalizmus azért veti el, mert felfogása szerint sérti a szabadság elvét.

A Kádár-rendszert búcsúztató írások közül a legjelentősebb az 1985 körül írt A legitimáció történeti alakváltozásai című tanulmány, amelyben különösen jól érvényesül az a szerzőre jellemző ritka politológusi erény, hogy az elméleti-fogalmi elemzőkészség jó politikai megfigyelőképességgel és érzékenységgel párosul. Szabó a politikai legitimáció kategóriájának újraértelmezésével olyan fogalmi bázist hoz létre, amellyel a Kádár-rendszer legitimáltságának, támogatottságának és általában szilárdságának kérdése nagyon termékenyen vizsgálható.

Kiindulópontja a legitimáció Max Weber-i értelmezése. E szerint a legitimáció a hatalom által kikényszerített engedelmeskedési készség. E meghatározás megfordításával jut el saját felfogásához, amelynek értelmében az a politikai rendszer legitimált, amellyel szemben akkor is fennáll az állampolgárok engedelmeskedési készsége, amikor a hatalom nincs abban a helyzetben, hogy azt kikényszerítse, vagy különféle előnyök nyújtásával „megvásárolja”. A legitim hatalom tehát nem áll sikerkényszer alatt, sőt rendkívüli helyzetben az alattvalók feljogosítottnak tekintik, hogy tőlük áldozatokat követeljen. A példa erre az angol demokrácia, amely az első világháború idején a császári Németországgal ellentétben megengedhette magának, hogy nyilvánosságra hozza veszteségeit.

E legitimációfelfogás kellő megalapozást nyújt ahhoz a tételhez, hogy a sztálini szocializmus Magyarországon a Rákosi- és – ami még fontosabb – a Kádár-féle kiadásban egyaránt illegitim politikai rendszer volt. A Rákosi-rendszerben az engedelmeskedési készséget a terrorisztikus erőszak biztosította. Az 1956-os forradalom leveréséből született restaurációs rezsim pedig nem szerzett legitimációt, annál is kevésbé, mert nem is erre törekedett. 1956 tanulságain okulva az új vezetés arra a következtetésre jutott, hogy a Rákosiék által kikényszerített látszatlojalitás helyett az állampolgárok tényleges lojalitását kell megszerezni. Ezt a célt sikerült is elérni, mégpedig a kádári konszolidáció ismert eszközei – a magánélet sérthetetlenségének elismerése, a politikai semlegesítés, a fogyasztási színvonal emelése, különböző egyéni és csoportérdekek elismerése – révén. Ennek azonban, mint a szerző hangsúlyozza, semmi köze a legitimációhoz. A legitimáció ugyanis felfogása szerint nem nyugodhat „materiális” alapokon, hanem kizárólag „ideális” tényezőkön. Ez lényegében azt jelenti, hogy egy politikai rendszert a társadalom tagjai akkor tekintenek legitimnek, ha olyan eszméket, értékeket tulajdonítanak neki, amelyeket maguk is elfogadnak és fontosnak tartanak. A Kádár-rendszernek természetesen volt ideológiája, amely ilyen ideális elemeket tartalmazott, de az ideológiának nem volt szerepe a rendszer iránti lojalitásban.

Szabó Miklós itt a rendszer majdani – és azóta már ténylegesen bekövetkezett – összeomlásának egyik alapvető okára világít rá. A Kádár-rendszer sikerkényszer alatt állt, illegitim lévén nem volt a társadalom tagjaitól felhatalmazása arra, hogy tőlük áldozatokat követeljen. A konszolidáció gazdasági alapjainak megszűnését ennek következtében nem élhette túl. A kérdés csak az volt, hogy a kommunista hatalomgyakorlás nyílt erőszakon alapuló formája követi vagy valami más. Azóta tudjuk a választ: valami más követte. De azt is tudjuk, hogy a legitimációs válság, ami a változások elindítója volt, a demokratikus intézmények létrejötte ellenére újratermelődött. Az új politikai elit (a pártok, a parlament, a kormány, az önkormányzatok) sem kapott valódi felhatalmazást a társadalomtól.

A legitimációs problematika továbbgondolására a tanulmány nagyon jó elméleti kiindulópontul szolgál, de csak kiindulópontul. A szerző fő törekvése kritikai intencióiból következően az volt, hogy megadja azokat a kritériumokat, amelyek alapján eldönthető, hogy egy politikai rendszer legitim-e vagy csak annak látszik. Kevesebb figyelmet fordított arra a kérdésre, hogy mitől legitim egy rendszer, azaz mik a legitimáció forrásai. A legitimáció lehetséges típusai közül hármat említ: a nemzeti, a demokratikus és a forradalmi legitimációt. Nem derül ki azonban, hogy mik a feltételei a nemzeti vagy a demokratikus legitimáció létrejöttének. Hiszen mind Szabó példái, mind saját tapasztalataink arra utalnak, hogy a demokratikus politikai berendezkedés csak szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus legitimáció kialakulásának.

Az 1985-ben írt legitimációtanulmány mögött annak minden jelentős gondolati eredményével és esetleges végiggondolatlanságával együtt az aktív politikai szerepet kereső „másként gondolkodó” értelmiségi is felfedezhető. Az azóta bekövetkezett változások eredményeképp politikai elmélet és politikusi szerep még szorosabb kapcsolatba került egymással Szabó Miklósnál. Ez a fajta kapcsolat nem mindig szerencsés, de szerzőnk gondolkodói elkötelezettségét ismerve bízhatunk abban, hogy az elmélet ezúttal csak profitálni fog belőle. Ennek eldöntéséhez azonban meg kell várnunk Szabó Miklós következő tanulmánykötetét.

 

Gáti Tibor