A SZINTÉZIS NYOMÁBAN

 

 

Jászi Oszkár válogatott levelei
A kötetet összeállította, jegyzetekkel ellátta Litván György, Varga F. János
Magvető
, 1991. 625 oldal, 155 Ft

 

„Most látom, hogy jellem és igazi barátság fontosabb, mint a nagy hideg elvek” – írta Jászi Oszkár élete alkonyán szellemi társának és hű követőjének, Csécsy Imrének. Csöndes vallomása ez egy olyan embernek, aki ugyan jellem és barátság dolgában sem szorult mások mögé, ám életútját egyetlen vezérlő eszme, a szintézis keresése határozta meg.

Jászi pályaképét, gondolkodásának állandó és változó összetevőit leveleiből talán jobban megérthetjük, mint műveiből. Litván György és Varga F. János válogatása hat évtized leveleiből ad ízelítőt: a tizennyolc éves fiatalembertől a nyolcvanéves agg professzorig hosszú életutat követhetünk nyomon.

Ez a hat évtized szerte a világon a liberalizmus hanyatlásának időszaka volt. На a XIX. század domináns politikai-ideológiai képletét a liberalizmus és a konzervativizmus küzdelme határozta meg, úgy a XX. század elején két új vezéreszme emelkedett ki: a szocializmus és a nacionalizmus ideológiája. A szocializmust a pártokba és szakszervezetekbe tömörülő munkásmozgalmak, a nacionalizmust pedig a nemzetállami keretek és a demokratikus polgári fejlődés ellentmondásai hívták elő.

Ki tagadhatta a korban, hogy megoldatlan a nemzeti kérdés, hogy biztosítani kell a népek önrendelkezési jogát? Ki tagadhatta, hogy a liberalizmus nem váltotta be eredeti ígéretét, s az önszabályozó piaci versenyből, a szabadság és egyenlőség ígéretéből egyenlőtlen tőkefelhalmozás, azaz a lemaradottakat szabadságlehetőségeikben is korlátozó társadalmi egyenlőtlenség lett? E kételyek táplálták az új eszméket, s úgy tűnt, hogy a világ adott rendje végérvényesen felborul, és bekövetkezik – ahogy Szabó Dezső írta – „az individualizmus csődje”.

Jászi abba a generációba tartozott, amely fiatal korában megismerkedhetett a klasszikus liberalizmus még élő elveivel, s mesterének a Social Statics és a Man Versus the State szerzőjét, Herbert Spencert tekintette. A Huszadik Század című folyóiratot is Spencer „atyai áldásával”, szellemi útravalójával indította el. A spenceri hatás azonban látszólag rövid ideig tartott, s Jászi csakhamar elindult a közép-európai értelmiség útján, a szocializmus felé. Az angolszász hatás elsődlegességét a kilencszázas években felváltotta nála a francia hatás, s a spenceri társadalomfilozófia helyébe a durkheimi szociológia tisztelete lépett. Jászi párizsi ösztöndíjasként írt levelei híven tükrözik ezt a változást: meg kell teremteni „a szellemi szocializmus programját”, mert „nemzeti politika csak szocialista politika lehet” – írta 1904 őszén Szabó Ervinnek.

De miféle szocializmusról van itt szó? Sem a német, sem a magyar szociáldemokrácia szűkös horizontjáról, sem a szerveződő bolsevizmus agresszivitásáról. Olyan szocializmus képe rajzolódott ki Jászi előtt, melynek célja az individuum és az alkotó szellem megmentése: radikális úton, radikális módszerekkel. „Eszményeket festeni, utópiát csinálni – azaz hirdetni és terjeszteni az új világnézet integrális képét.” „Semmi parlamenti taktika vagy összeesküvés. Meg kell maradni forradalmi pártnak” – írja Somló Bódognak, s ugyanezt vallja régi barátjának, a forradalmi szindikalizmus műveit budapesti könyvtárszobájában lapozgató Szabó Ervinnek: „volt hozzá bátorságom szakítani reformista múltammal, s a nagy nyugati helyzetet egészen úgy értékelni, mint ahogy Te tetted, amikor én még nem értettelek meg”.

Párizsi ösztöndíja idején Jászi mindössze harmincéves. Mélyen megérinti a közép-európai értelmiségi dilemmája: a politika vagy tudomány művelésének-művelhetőségének konfliktusa. Lehet-e tudományt csinálni Magyarországon? Hiszen „olyan kevés itt, barátom, a civilizált ember”. Dönteni kell: vagy intellektuális életet élünk, vagy politikai agitációt űzünk. Ha az elsőt választjuk, életünk folytonos a frusztráció lesz, hiszen „ignoránsak vagyunk”, mert „a mi életünk, barátom, csak torzképe egy nyugat-európai életnek”. Ha pedig politizálunk, azok közé süllyedünk le, akiktől megszabadulni kívántunk.

Jászi nem dönt, nem tud dönteni, így mindkettőbe belevág. A nemzetiségi kérdésről írott könyve és tudományos dolgozatai tudósként elismertté teszik, de ez nem elégíti ki, publicisztikát ír, majd pártot alapít. A Radikális Párt azonban – indította bár Ady Endre versével útjára – fennállásáig a politikai élet perifériáján maradt.

1916-ban kezdődik (későbbi eltávolodásuk ellenére is) élete végéig tartó kapcsolata gróf Károlyi Mihállyal, akiben az egyedüli alkalmas embert látja arra, hogy Magyarországot átvezesse a modern demokráciába. 1918-ban Jászi az októberi forradalom nemzetiségi minisztere lesz; másfél hónap múlva lemond, mert nemzetiségi politikáját és konföderációs tervét megakadályozza az erősödő reakciós irány, ráadásul „semmi jele a népies erők szervezésének, egy új, demokratikus közélet kialakításának”. Decemberi lemondólevelében megfogalmazza a radikális politika azon sarktételeit, amelyeket alig egy év múlva nagyobb igénnyel a torzóban maradt Marxizmus vagy liberális szocializmus című művében fejtett ki. Úgy vélte, hogy a szélsőbaloldaliság és az ellenforradalom veszélyei között azt a politikát kell megvalósítani, amelynek célja a teljes politikai demokrácia, a latifundiumok feldarabolása, a földértékadó és a szövetkezeti rendszer bevezetése, a nagyobb üzemek államosítása, a többi üzem részesedésének méltányos elosztása és a dolgozók legmesszebbmenő szociális védelme.

Ki tudja, hová vezetett volna egy ilyen politika – valószínűleg egy modern szociáldemokrácia felé –, megvalósítására azonban Jászinak szemernyi esélye sem maradt 1919-ben, az „első szabad május elsején” Bécsbe távozott, ahonnan megrettenve figyelte a világháború utáni Magyarországon létrejövő „vörös-fehér káoszt”. „Apokaliptikus időket élünk. Félek, egész európai kultúránk összeroskadása alig lesz kikerülhető. Valami olyasmi történik, mint a római kultúra összeroskadásakor” – írja Kunffy Lajosnak. Egyre világosabbá válik előtte, hogy „a reakcióval éppoly energikusan fel kell venni majd a harcot, mint a marxista talmudistákkal s általában a gettószellem minden megnyilvánulásával. Mert nem igaz, hogy a hiba Leninben volt. A hiba Marxban volt, s Marx igazi tanítványai nem a parlamenti szocialisták, hanem a bolsevisták”. Érdekes, hogy Bibó is hasonló következtetésre jutott 1956 novemberében, a forradalom leverése után. A bolsevikokkal szemben a fejlődés útját Jászi szerint a fiziokraták, Adam Smith, Carey, Dühring, Henry George és Oppenheimer irányában kell keresni, s a liberális szocialista szintézis az individualista-kooperatív szellemiség és erkölcsiség szintézise lehet.

1920-ra megszilárdul Jászi világnézete, amelyet az emigránslét természeténél fogva konzervál: az egyéni szabadságon, a minőségen és az önkéntes szövetkezés gondolatán alapuló liberális szocializmus „harmadik útja”. Már ekkor jelentkezik első nézeteltérése Károlyi Mihállyal, aki kétfrontos küzdelmében „jobban kímélné a bolsikat”, holott „az orosz bolsevizmus elméletileg őrület, politikailag esztelenség, erkölcsileg kriminalitás. Az ő kommunizmusuk lázálom, politikájuk a legrosszabb militarizmus életre keltése, moráljuk erőszak és szolgaság: még a kapitalizmusénál is sokkal hitványabb”. Évek hosszú során át hiába kérlelte Károlyit, hogy maradjon meg az őszirózsás október szimbólumának, látnia kellett, hogy egykori „vezére” fokozatosan balra tolódik, s a kommunisták szimpatizánsává válik.

Ha Jászi liberális szocialista szintézisét nem is, a totalitarianizmusokkal szembeni intranzigenciáját az idő igazolta. Az utókor olcsó bölcsességével ma már tudjuk, hogy Jászi több kérdésben is megdöbbentő pontossággal látta előre a jövendő politikai fejleményeit. A parlamenti szocialisták valóban elfordultak Marxtól, s a nyugatnémet szociáldemokraták 1958-ban Bad Godesbergben elsőként lemondva forradalmi programjukról, a liberális demokrácia konszenzusának álláspontjára helyezkedtek. Ugyancsak Jászi mintha már 1920-ban előre látta volna Münchent és a második világháborút, amikor megjósolta, hogy „a bolsevizmus fokozódó propagandisztikus és katonai sikereivel szemben a megrémült antant-kapitalizmus utolsó percben csak úgy tud magán segíteni, hogy szabad kezet ad a német militarizmusnak, azon föltétel alatt, hogy leveri a bolsevizmust”. Ha ez nem sikerül, akkor „a bolsi offenzíva folytatódik […] s a diktatúra megismétlődik rettenetes formák között”. Így történt ez a második világháború után. Egy másik, 1921-ben (!) Bölöni Györgyhöz írt nyílt levelében mintha csak a megkezdett gondolatot folytatná, egy lépéssel tovább megy, amikor a bolsevizmus utáni európai közösség képét vetíti előre: „ezen a katasztrófán csak egy európai konföderáció segíthet, amely a kultúrszolidaritás és a szabadkereskedelem szálaival egybefűzve, egyszersmind az egyedüli kontinentális alakulat lesz, mely a nemzeti problémákat Európa-szerte megoldhatja”. Az Európai Közösség számunkra ma is álom ugyan, ám a Jászi által felvetett gondolat egyre erősebb, megjelent a napi politika szintjén, s egyre közelebb kerül a realitásokhoz. Az 1989-es „bársony” forradalmak véget vetettek a bolsevizmusnak Kelet-Közép-Európában, s 1990-ben a német egység helyreállításával de jure is véget ért a hidegháború a nagyhatalmak között. Remény van arra, hogy a történelem onnan folytatódjék, ahol eszmetörténetileg valahol 1914 előtt megszakadt: a liberális demokrácia alternatívájával.

De miként dönthető meg a szovjet rendszer? Jászi nem nagyon hitt az elnyomott népek szabadságharcának sikerében, s a sztálini korszak tapasztalatai alapján 1954-ben úgy vélte, hogy ilyen esetekben „a moszkvai hatalmasok, a hadsereg, a bürokrácia, a titkosrendőrség, a tervgazdaság urai azonnal kitekernék a lázadók nyakát”. Jászi már nem érhette meg a posztsztálini rendszerek hosszú agóniáját és felbomlását. Azt azonban megérezte, hogy gyökeres változásnak kell bekövetkeznie a kommunista vezetés csúcsain is ahhoz, hogy a rendszer megváltozzék. „A rendszert sem Nagy Imre, sem nála sokkal nagyobb emberek sem tudnák átállítani. Ezt az átállítást csak egy orosz Napóleon valósíthatná meg a francia zsenialitásával, vakmerőségével és új koncepciójával.” Bízzuk az utókor megítélésére, hogy Jászi szavai vajon illenek-e Gorbacsovra.

Jászi Oszkár 1923-ban költözött át Bécsből Amerikába, ahol az Oberlin College tanára lett. E főiskola megbízásából írta meg angolul utolsó nagy művét A Habsburg Monarchia felbomlása címmel, amely csak 1983-ban jelenhetett meg Magyarországon. 1930-ban politikailag szakított Károlyival, akit egy levelében „bolsevizáló arisztokratának” nevezett, s több, itthon publikált cikkében elhatárolta magát tőle. 1931-ben felvette az amerikai állampolgárságot, s nyilván Amerika szellemének és a létező szocializmus elfajulásának hatására liberális szocializmusában ismét a liberális vonásokra tevődött a hangsúly. Talán a fiatalkori Spencer-hatás erősödhetett fel benne, amikor szükségét érezte annak, hogy ismét leszögezze: az általa elképzelt szocializmus nem járhat az egyéni szabadságjogok sérelmével. Támogatta otthoni híveinek maroknyi táborát: Braun Róbertét, Csécsy Imrét, Vámbéry Rusztemet, a Századunk körét. Ekkoriban írta Braun Róbertnek: „Eötvös alakja egyre nő előttem. Kétségtelenül a XIX. század egyik legnagyobb gondolkodója volt.”

Sajátos harmadikutasságát azonban mindvégig megőrizte. Az egyik oldalon tisztán látta, hogy a kapitalista tervgazdaság fasizmust, az antikapitalista tervgazdaság pedig bolsevizmust jelent; de a másik oldalon, a korlátlan piac általa nagyrabecsült védelmezőivel (Walter Lippman, Polányi Mihály) szemben mindig hangsúlyozta, hogy a szabályozott piac híve, s őket is ebbe az irányba próbálta befolyásolni. Úgy vélte, hogy „az új társadalom csak a paraszti termelők öntudatos szintézise és organizációja lehet”, s rokonszenvvel figyelte a spanyol forradalom anarchistáinak és a magyar népi mozgalom falukutató íróinak tevékenységét. Azt gondolta, hogy „ha lesz egy új Magyarország, mely nem lesz bolsevik, csak egy narodnyiki szintézisen épülhet fel”, mert „a magyarok csak szabad szövetkezetekbe tömörült parasztság révén őrizhetik meg szellemi függetlenségüket”. Jászinak a harmincas években megerősödő „népiessége” azzal magyarázható, hogy felismerte: a forradalom bukását az okozta, hogy nem sikerült széles népi bázisra szert tennie. Annak ellenére támogatta a magyar népi mozgalmat, hogy tudta: a mozgalom néhány képviselője politikailag a szélsőjobboldal felé tolódott. Azon az állásponton volt, hogy a népi mozgalom még ezzel együtt is nagyobb potenciálját jelenti az új, demokratikus Magyarország megteremthetőségének, mint a Szép Szó liberálisabb, ám urbánus helyzeténél fogva izoláltabb köre.

Századunk legnagyobb magyar gondolkodói tanulságos módon el tudták kerülni a népies-urbánus skatulyákat. Ahogy a népi mozgalomhoz közel álló Bibó sem szorítható a népiesség szűk kategóriájába, úgy az urbánus hátterű Jászi Oszkár is ki tudott lépni az „urbánusság” pozíciójából. Ennek oka – nagy formátumú egyéniségükön túl – az lehet, hogy mindketten egy nagyobb szabású utópia, a liberális szocializmus vonzáskörébe kerültek. „A szocializmus igazi értelme nem a kommunizmus, hanem a munkanélküli jövedelem felszámolása” – vélte Jászi; „a nyugati szabadság-technikák átvétele nem ellentétes a kizsákmányolásmentes társadalomra való törekvéssel” – vélte Bibó. Egy Csécsy Imréhez írt levelében Jászi mindazonáltal rezignáltan állapította meg, hogy „egy szabad, kooperatív, antietatisztikus szocializmus doktrínája kidolgozatlan”. Valóban, ezt sem Jászi, sem Bibó nem tudta kidolgozni. Talán a hiba nem bennük van: az utópiák kidolgozhatatlanok. Annak okát pedig, hogy legjobb gondolkodóink miért utópiákon törték a fejüket, alighanem XX. századi történelmünkben kell keresnünk. Abban, hogy a tudományos következetességnél fontosabbá vált az értékek puszta felmutatása, mert a szabadság és egyenlőség klasszikus értékei fényévnyi távolságra kerültek a politikai realitástól.

Eötvös József befejezett életművet hagyott maga után; Jászi és Bibó szintézisre törő munkássága torzó maradt. A XIX. század eötvösi liberalizmusának a XX. század liberális szocialista utópiájában kellett folytatódnia. A kép összetört, de értékes darabjait megmentették.

Vajon ki rakja össze újra?

 

Bozóki András