SEMMIÉRT EGÉSZEN

 

 

Pauline Réage: O története
Fordította Kolozsvári Papp László
Európa, 1990. 192 oldal, 180 Ft

 

Bizarr módon egyetlen általam ismert francia irodalmi lexikonban sem szentelnek külön szócikket Pauline Réage-nak, csak hőse, O kapott helyet egy irodalmi alakoknak szentelt enciklopédiában. Mert Pauline Réage álnév?

De hiszen az egykor (s tévesen) szerzőnek gyanított Jean Paulhannál sem említik meg az O történeté-t, s a ma valószínűbbnek vélt író, Paulhan munkatársa, az esszéista Dominique Aury művei között sem leljük. A dolog azért különös, mert ez az 1954 óta számos kiadást megért álpornográf mű rendkívüli becsben áll a francia irodalmi életben. Nemeslevelét Jean Paulhan bevezetőjének köszönheti; kár, hogy a magyar kiadás ezt a sokat hivatkozott bevezető tanulmányt mellőzi. Susan Sontag A pornográf képzelet című esszéjében Sade márki mellé helyezi, s van az O történeté-nek viszonylag korai magyar elemzése is: Fehér Ferenc tanulmánya a régi Kritika 1968. augusztusi számában.

Az újabb hazai kritikai fogadtatás azonban szégyenünkre szolgál. Az „aluljárókönyvek” irodalom alatti özönében immár értéktelen pornográfiának látszik a modern világirodalom e különös kísérlete is? Vagy csupán néhány kritikus tudatlanság okozta ízlésficamáról van szó? A Könyvvilágban a sikeres lektűríróvá népszerűsödött egykori tudós humortörténész, Szalay Károly, a Magyar Nemzetben pedig a fürge szelleméről, fogékonyságáról ismert kritikusnő, Berkes Erzsébet közölt a könyvről gunyoros zsurnálrecenziót. Nemcsak az Histoire D’O-t, nagyobb alkotásokat is lehet fércműnek ítélni, csak illik ismerni (s tán különvéleményt bejelentve ismertetni is) a mű körül kialakult eddigi vélekedéseket – megbirkózni tehát a mű korábbi fogadtatásával is. Az új honi „visszhangban” ennek nyoma sincs. Ejnye, lányok! – adja okító hangú glosszájának címéül a kritikusnő, egy kalap alá véve Emmanuelle Arsant és Pauline Réage-t, s csak sajnálhatjuk, hogy a Réage tehetségét nagyra becsülő Susan Sontag kimarad a megrovandó lányok listájáról.

A lektűrszerző írásából már idéznem kell: „S hiába próbálja ravaszdi módon fokozni a gyengéd lelkű, ám alighanem markotányosnő teherbírású vaginával rendelkező írónő a borzalmakat, az nem sikerül neki.” Másutt: „Kiderül, hogy O, azaz Pauline Réage tudathasadásos…” Nem a vaskos bakahumor és a minősítés igazán riasztó itt, hanem az irodalmi hős és az író azonosságának hiedelme és hirdetése. Ez az elszomorító jelenség annak is tünete valamiképp, mennyire megcsappant a világirodalmi fogékonyság, nyitottság és érdeklődés a hatvanas évekhez képest. Ha például Beckett három regénye akkor jelenik meg magyarul, bizonyára óriási visszhangja és hatása támad; mert két éve jelent csak meg, senki sem szólt róla súlyához mérten. Úgy látszik, hiú remény egy Fehér Ferenc-igényű tanulmány is ma Pauline Réage könyvéről.

Maradjunk is még az ő méltatásánál. Fehér Ferenc, Paulhan bevezetőjének gondolataiból kiindulva, s mindazt „marxizálva”, a parancsuralom kulcsregényének látja az O történeté-t „A rabszolgaság öröme” – Paulhan értelmezésében ugyanis ennek a frommi, Wilhelm Reich-i gondolatnak az irodalmi megelevenítése a regény – és persze több is, kevesebb is, mint a parancsuralom egyszerű parabolája. Mégis, nyilvánvalóan ez a két rokon értelmezés közelíti meg leginkább a könyv lényegét. Maga a történet röviden elmondható: O-t, a fiatal divatfotósnőt szeretője elviszi egy Párizs környéki kastélyba, ahol a lány – szeretőjének kérésére – önként vállal minden szexuális és testi megaláztatást, kínzást. Visszatérve Párizsba, egy Sir Stephen nevű angol úr hatalmába kerül. Vállalja, hogy tüzes vassal megjelöljék, hogy nemi szervének külső lebenyét átfúrva fémtárggyal is leltárba vegyék. O egyre öntudatosabban, egyre inkább átforrósodó belső örömmel fogadja sorsát. „Gyarapodott méltóságban, mivel prostituálódott” – olvassuk. Az utolsó fejezetben már megfosztják emberi külsejétől is, riasztó bagolymaszkot húznak a fejére, személytelen, nem emberi szexuális tárggyá fokozzák le. O ezt emelkedésként, határtalan, sőt elviselhetetlen boldogságként éli át.

Susan Sontag mindenekelőtt Sade hatását véli felfedezni az O történeté-ben, akárha indirekten is, tehát mintha Pauline Réage akarva-akaratlanul a Justine paródiáját vagy inkább „kifordítását” próbálná meg. Magam kevésbé érzem a márki közvetlen hatását. Természetesen minden igényes, nagyratörő, filozófiával is töltekező pornográf mű valamiképpen az ő nyomdokain halad. S ha paródia? A pornográfiának valójában nem létezik paródiája, mint ahogyan a szexualitásnak vagy a halálnak sem lehet. Az irodalmi pornográfia nemtelen paródiája tulajdonképpen a malackodás, az egykor orfeumi, ma humorfesztiváli viccelődés, a késő esti tévé-show. Hogy két fél-klasszikust említsünk: Löwy Árpád (az eredeti, az átdolgozatlan: mert őt is „átírták”) mély, tehát tragikus humorú. Ha Apollinaire Tizenegyezer vessző-jén hivalkodóan érződik is a Sade márki fekete humorán túltenni igyekvő komédiás szándék, végül az olvasóra nem vicces pastiche, hanem a tehetség elszabadult energiájából önálló életre kelt, elődökre alig hasonlító alkotás mered rá. Pornográfiában nem ismerhetjük a tréfát.

Sade márki életműve egyébként is csak kisebbrészt erotikus (a maga módján legalább), nagyobbrészt filozofikus sugallatú. A „bájos” szó tolakszik elém: talán már megírásakor fura elegye az elfojtásra ítélt „börtönlibidónak” és a Rousseau kártékonyan hazugnak hitt eszméivel szembeni morálfilozófiának. Túl okos, mint minden Lucifer: ha nekibőszül is képzelme, majdhogynem jegesen hiányzik belőle mindenfajta erotika. A márki e hiányt nagy fantáziájú agyalmányokkal pótolja: mint egy új, a régit kéjelgéslistákkal, gyönyöraritmetikával megszégyenítő Isten, hahotázva, dühöngve teremt.

Pauline Réage nem is akar erotikusnak látszani. Istenek utáni kor írója: nem dühöng, és nem hahotázik, teremtés helyett leltárt csinál. Klasszicistán kimért, patikapontosságú és józanul hűvös nyelvezete nem öncélú (esetleg születési adottságból fakadó) stílusbravúr, hanem ennek a tökéletesen erotikátlan világnak a kivetítése. Pornográf regény, melynek sterilen „spirituális” tárgya és mondandója van? Meglehetős paradoxon ez. Az O történeté-nek minden nagy értékét és minden gyengéjét ez a paradoxon adja. Nem véletlen, ha Paulhan is, Fehér Ferenc is kevésbé irodalmi, inkább filozófiai műként vizsgálja, sőt Susan Sontag tanulmányának nagy része is Sade és Pauline Réage (vélt) hasonlóságát boncolgatja. Sade regényeiről manapság már szinte közhely megemlíteni, hogy szépirodalmi művekként nem igazán érdekesek: maradandóságukat furcsa „negatív erotikájuknak” köszönhetik. Sontag tehát gondolati konstrukciókat, nem regényeket hasonlít össze.

Egyáltalán, el lehet választani egymástól akár Sade, akár az O történeté-nek „esztétikai” és „filozófiai” értékeit? Ha igen, akkor némi töprengés után afelé hajlunk, hogy Réage könyve regényként „csupán” eredeti és rendkívüli mesterségbeli tudással megírt alkotás, viszont morális példázatként századunk egyik legjelentősebb kísérlete. Nemcsak a rabszolgaság örömének parabolája. Többrétegűen talányos, súlyosan nyomasztó alkotás. Még egyszer a foglyul ejtő párhuzam: Sade márki lobogó fantáziájú, de közepes szépíró volna, s mellette Rousseau-t felülmúló filozófus? Akár így, akár nem: miért ne lehetne Pauline Réage művét is valamiképpen kettéhasítani, egy professzionális, mindent „tudó”, de nem igazán „teremtő” szépíróra s egy Georges Bataille-mélységű morálfilozófusra? (Mellesleg: magánál a talán szintén regénymodellként szolgáló Bataille-életműnél is elénk tornyosul ugyanez a kérdés: író vagy filozófus?)

Az „egyszerű olvasó” és az „ítélkező kritikus”(esetünkben persze mindkettő) jobb, ha akadémikusi katedrák hivatott mandarinjaira hagyja ezt a döntést. Az O történeté-nek legnagyobb esztétikai értéke a nyelve, stílusa. Ez válik a regény valódi tartalmává. Egy régi klasszikus, Madame de Lafayette Clèves hercegnő-je idéződik fel bennünk. Itt is, mint ott (a modern lélektani regény megszületésekor) önként vállalt lelki kínokról van szó: ott a szerelem megváltásának és beteljesülésének önkéntes elfojtásáról (és az elfojtás sok kínt hozó titkos boldogságáról) – itt a testi gyötrelmek és a prostitúció önmagunkat is megsemmisítő boldogságáról. Bizonyára nemcsak újabb paradoxonnak, de blaszfémiának is tetszhet, ha a regényben – inkább, mint a rabszolgalét boldogságának távoli paraboláját – bizonyos vallási párhuzamot fedezünk fel. Már Fehér Ferenc figyelmét sem kerülte el ez a párhuzam („O vallásos lény” – jegyzi meg egy helyütt), de egykori tanulmányában épp hogy érinti csak O történeté-nek ezt a rétegét.

Pedig a szöveg nem szűkölködik e párhuzamokban. A bezártság, a vasgyűrűk, a rácsok tárgyi világa nemcsak a börtön és a kínzókamrák, de a kolostorok, zárdák mindennapjait is meghatározza. A regény nyelvének stiláris aszkézise a karthauziak némaságára (vagy itt: a szexuális tárgyként szolgáló nők némaságára) rímel. A test örömteli gyötrése a lélek vállalt gyötrelmeivel kezd „magasztosságban” feleselni. A szentségtörésnek talán kihívó felsőfoka ez már: Pauline Réage a test szenvedését nemcsak egyenrangúnak láttatja és érezteti a lélekével, de a kétféle fájdalmat megkülönböztethetetlenül azonosnak festi. A blaszfémia fortyogó, ördögi magva pedig épp az, hogy itt nem az isteni megváltás és üdvözülés töviskoronája szólítja-csábítja szenvedni hőseit, hanem a hús, a szexualitás parancsszava. Sade márki nemigen profanizálta a lelket – Pauline Réage ezt teszi.

„Ahogyan Isten birtokolja teremtményeit – olvassuk a könyv egyik helyén a női testek (inkább: testnyílások) parancsoló birtokosairól. Egy szentségtelenített vallás rabsága ez már, nem a rabszolgatartó földi uraké. A földi uraikban, nyílásaik „birtokosaiban” büntető, gyötrő, tehát imádandó Istent érző, és látó nők vallási képzete a regény igazi tárgya. Hadd idézzük az egyik kulcsmondatot: „Micsoda fenséges nyugalmat ad, micsoda gyönyört nyújt a húsunkba vájó, örökké lehúzó gyűrű, a soha el nem halványuló bélyeg, a gazda keze, mely sziklaágyra fektet, maga a gazda, aki kíméletlenül veszi birtokába a lényt, akit szeret.”

Alig lehetne többet mondanunk.

A fordító, Kolozsvári Papp László rendkívül nehéz, bonyolult feladatot oldott meg: kiválóan. Sem a magyar köznyelvben, sem az irodalmi nyelvben nincsenek természetesen használható és elfogadott kifejezések a nemi szervekre, a szexuális aktusra. Szinte lehetetlen hasonló erejű és hangulatú szavakat találni a franciában és a magyarban. Nevetséges durvaság és komikus finomkodás veszélye vár itt a fordítóra. Kolozsvári Papp mindkettőt elkerülte; talán, mert megértette a szöveg mélyebb mondandóját.

Dicséret illeti a kiadót a Bibliotheca Erotica sorozat indításáért is. Sajnos átok ül viszont a klasszikus pornográf művek magyar illusztrátorain: nemrég egy másik kiadó Apollinaire Tizenegyezer vessző-jét malackodó rajzokkal jelentette meg: most az O történeté-t Balla Margit illusztrálta üresen szépelgő, finomkodó „dekorativitással”, a kegyetlen és fekete regény tartalmából mit sem éreztetve. Maradjunk a szövegnél.

 

Bikácsy Gergely