EGY PORNOGRÁFUS A FÉNY SZÁZADÁBÓL

 

 

John Cleland: Fanny Hill.
Egy örömlány emlékiratai
Fordította: Hát ez az…
Glória Kiadó, 1990. 192 oldal, 128 Ft

 

Mottó: fanny = (szleng, durv.) női hüvely;

hill = domb;

Fanny Hill = Vénuszdomb – (egyes magyar megfeleltetési kísérletek szerint fanhant vagy fanlanka)

 

Az 1789-es évet kétségkívül nem azért tartjuk számon, mert akkor halt meg John Cleland. De azért ez is akkor történt.

A XVIII. század e tipikus gyermeke közel nyolcvanévesen magányos és magának való öregemberként fejezte be életét westminsteri otthonában. A mogorva vénségről, aki lehetett volna a fény századának egyik szeme fénye, s akit tehetsége alapján Richardsonnal, Sterne-nel és Fieldinggel együtt kellett volna emlegetni, mindössze egyetlen nekrológ jelent meg, s az is inkább a hírhedett pornográfust gyalázta, semmint az angol prózaírás egyik csillagát méltatta. Cleland fő művét, az Egy örömlány vallomásai-t, közkeletűbb címén a Fanny Hill-t (mely a látszat, vagyis a tavalyi évben ilyen címen napvilágot látott könyv ellenére NEM jelent meg magyarul – de erről majd később) a nekrológíró oly elviselhetetlen opusnak tartotta, hogy a Gentlemen’s Magazine-ben, a kor reprezentatív folyóiratában közölt halotti beszédében csak így emlegeti: „a könyv, mely hírhedtebb, hogysem megnevezhetnők”. És így értékeli: „beszennyezte szerzőjét, és olyan bélyeget sütött nevére, mit az idő el nem homályosít, és hozzátapad emlékéhez mindaddig, míg csak művének mérgező tartalma továbbterjed”.

A megszámlálhatatlan kiadást (hogy miféléket, arról szó esik még) megért regény Amerikában 1963-ban, szülőhazájában, Angliában csak 1970-ben vált legálissá. Az 1963-as amerikai bírósági tárgyaláson, mely minden efféle engedélyezési eljárást törvényszerűen megelőz, Arthur Klein bíró úr a következő szavakkal mentette föl a regényt: „Habár vitán fölül áll, hogy a Fanny Hill sosem kerülhet a Piroska és a farkas helyére mint közkedvelt esti mese, mégis igen valószínű, hogy ha Fannyt átemelnénk a tizennyolcadik század közepéről jelenkori társadalmunkba, sok olyasmivel találkozna, ami arcába kergetné a vért.”

A Fanny Hill értékelésének története nagyjából a nekrológíró és a bíró szavai közötti meglehetősen széles sávban zajlott.

Megírásának körülményei legalább ennyire hányatottak, ráadásul igen titokzatosak. John Cleland, ez az igazi angol úriember – egy skót katona-, majd só-, majd vámtiszt, valamint egy holland zsidó származású asszony gyermeke – tizenhét éves korában gyalogos katonának szegődött Indiába, hogy a Kelet-indiai Társaság szolgálatában kamatoztassa képességeit. Amikor harmincegy évesen hazatért, már minden bizonnyal poggyászában lapult könyvének kézirata, legalábbis annak valamilyen korai változata – ha ugyan valami úton-módon előre nem küldte az óhazába. Ugyanis 1737-ben, amikor a szerző még javában Bombayben hivatalnokoskodott, a Beggar’s Benison Society nevű titkos skót falloszimádó társaságban – a rejtjelezett jegyzőkönyvek tanúsága szerint – fölolvasták a Fanny Hill-t. Hogy miként került a regény (kiadását tizenegy évvel megelőzően!) a skót földalatti fallokraták fölolvasóestjére, az máig megoldatlan rejtély.

Az Egy örömlány emlékiratai-nak két kötete végül is 1748–49-ben látott napvilágot, mialatt a szerző az adósok börtönében raboskodott – meglehet, könyvének anyagi sikerétől várta az összeget, amellyel megválthatja magát. (Az anyagi gondok egyébként végigkísérték egész életét, habár egyes ellenőrizhetetlen pletykák szerint évtizedeken át százfontos királyi javadalmazásban részesült pusztán azért, hogy tartózkodjék az erotikus irodalomtól.) Annyi bizonyos, az utolsó simításokat a nevezetes Fleet börtönben (melyet az angol irodalom java része megjárt ilyen-olyan okból) végezte el művén. A könyv megjelent, ezzel megkezdődött hihetetlen sikere és írójának kálváriája.

John Cleland alig néhány hónapot tölthetett szabadlábon, amikor kiadójával együtt – aki egyébként (szemben az íróval) meggazdagodott a köteten – máris letartóztatták obszcén művek terjesztéséért. Az újabb börtönidőszak alatt megszületett a könyv rövidített változata. Cleland körülbelül kétharmadára kurtította, és kihúzta a legmerészebb részleteket. E második változat Fanny Hill emlékiratai címen látott napvilágot 1750-ben, s e pillanattól kezdve a mű szabad prédájává vált mindazon gátlástalan átírásoknak és beavatkozásoknak, melyek azóta is tartanak. Ugyanis az eredeti – ismételjük: Egy örömlány emlékiratai című – regény legközelebb a hatvanas évek közepén vált hozzáférhetővé, immár újrafölfedezett klasszikusként. A Fanny Hill a nemzetközi ponyva közkincsévé lett, és önállósulva, az időközben klasszikussá érett pornográfus minden eredeti szándékától függetlenül járja a maga útját. És micsoda utat?! A kiadások száma négyszáz körül jár. A „szabad préda”-jellegből adódóan a mindenkori kiadók gátlástalanul húzták-szabták-vágták az alapanyaggá silányult regényszövetet, vagy toldottak bele zaftos jeleneteket, tetszés szerint egészítgették ki a mindenkori igényeknek megfelelő csoportjelenetekkel, szodómiával, transzvesztitizmussal vagy bármivel, ami éppen kelendőnek mutatkozott. A különféle fordítók e torzított változatokat torzították tovább megrendelőik kívánalmai szerint (ami alól a honi Glória Kiadó produktuma a legkevésbé sem kivétel), és – hogy a kaotikus kép még zavarosabb legyen – története során tucatszor publikáltak a kapós Fanny Hill cím alatt egészen más műveket. – A regény tehát az idők folyamán afféle pornográf népkönyvvé vált.

A kezdet kezdetén talán csak London püspöke sejtette, hogy mivé leend majd Cleland alkotása – már 1750-ben azzal próbálta útját állani a métely terjedésének, hogy röpiratot bocsátott ki ellene, melyben nem kisebb bűnnel vádolta az írót, mint hogy ő okozta az 1750 februárjában és márciusában Londont megrázó két kisebb földrengést, hiszen az Úr haragját a Fanny Hill vonta magára, „az elvetemült könyv, mely nyílt támadás a vallás és a jó ízlés ellen, és semmibe veszi a kormányzat becsületét és országunk törvényeit”.

Szegény Cleland már igen korán így nyilatkozott saját regényéről: „…méltóságomon alulinak tartom e könyvet védelmezni, és kívánom tiszta szívemből, bár volna elfeledve és eltemetve”. Jó oka volt rá, hogy ezt kívánja. Mert a könyv nem lett eltemetve és elfeledve, ő viszont igen – többé-kevésbé még elevenen. Bármilyen tevékeny és termékeny írónak bizonyult is élete hátralévő még negyven (!) évében, soha semmivel nem sikerült méltó figyelmet kivívnia. Pedig mi mindennel próbálkozott! Regények, románcok, drámák szerepelnek publikációs listáján, soktucatnyi kritikai művet, elő- és utószavak, fordítások tömkelegét hagyta maga után, nyelvészeti, sőt állítólag szőrszálhasogató orvostudományi értekezések is fűződnek nevéhez – és hiába. Maradt a kétes hírű pornográfus, az addigra egész Európát bejárt Fanny Hill írója. Megkeseredett, megsavanyodott öregemberként tengette utolsó éveit. Többé-kevésbé mindenkit ismert, aki számított, és többé-kevésbé minddel össze is veszett. Boswell, a kor tehetségtelenségében is nagyot alkotó naplóírója, mondhatnók egy egész korszak Eckermannja, rögzíti, hogy Cleland „nyílt feslettséggel” vádolta Lawrence Sterne-t, és ugyancsak ő jegyezte fel a képtelen jelenetet, amikor a Fanny Hill szerzője fölháborodottan ráförmedt a Tristram Shandy és a Kazinczy Ferenc magyarította (vagyis a „fentebb stíl” eszményének minden ízében megfelelő) Érzékeny utazás írójára: „Ön talán nem vesszőzné meg diákját, ha az fölírná a falra, hogy p…?” Boswell csak ennyit tesz hozzá: „Sterne sosem bocsátott meg.”

És nem bocsátott meg neki az irodalomtörténet sem – egyszerűen nem vett róla tudomást. Voltak ugyan föllángolások – egyebek között az egyik francia kiadáshoz Apollinaire írt előszót (ma már a magyar olvasó is tudhatja a nemrégiben megjelent Tizenegyezer vessző-ből, hogy miféle vonzalom késztette az előd népszerűsítésére a kujon Guillaume-ot), de az összkép ettől még nem változott. A Fanny-ja okán börtöntöltelékké lett író irodalmi sírján ott ül Fanny, a szépséges bordélyháztöltelék, és – talán – pirul. – Legalábbis pirult a hatvanas évek közepéig, amikor kétszáz év mord hallgatás után bekövetkezett a megkésett happy ending, és a szerző újrafölfedezését követő váratlan csúcsforgalomban szinte egymásra torlottak a bio- és bibliográfiák meg a doktori disszertációk. Bár nem hányhatjuk az író szemére, hogy elvakította volna a korán jött siker, mégis bizonyosra vehetjük, hogy másként porladt tovább, mint addig, amidőn csillaga oly magasra hágott, hogy maga Erica Jong tűzte pennájára, s így feminista szemszögből is persona grata lett.

Fanny Hill új helye e kései pálfordulás után az angol irodalom nagy nőalakjainak panteonjában jelöltetett ki, ahonnan, meglehet, ki fogják nézni a richardsoni Pamelák és Clarissák, a Jane Austen-i Elizabethek és Elinorok, de lesznek szép számmal, akik megértően fogadják majd: Defoe Moll Flanderse, Lawrence Lady Chatterleyje, sőt Joyce Molly Bloomja is – nem beszélve olyan távoli amerikai rokonokról, mint Nabokov Lolitája.

Mert mi is történt, ha nem a változékony morál és amorál, hanem a regényirodalom felől nézzük az esetet? (Ami, regényről lévén szó, nem elhanyagolható szempont.) 1748–49-ben napvilágot látott egy, a kor irodalmi mércéjét minden szempontból megütő, sok tekintetben meghaladó regény.

A XVIII. század közepének egész Európát könnyek árjával öntöző regénysikere Richardson, a királyi nyomdászból lett író Pamelá-ja. Pamela, avagy az erény jutalma – hangzik a teljes cím, s Richardson, aki egy falusi olvasók számára szerkesztett levelezési mintakötet összeállítása közben találta föl a levélregényt (valahogy úgy, ahogyan jó néhány természettudományos fölfedezés egészen más irányú kutatások közben előfordult véletlenekhez kapcsolható – lásd Madame Curie és a radioaktivitás), mintát teremtett. Pamelá-jának sikerére is ráduplázó Clarissá-ja éppen egy időben jelent meg Cleland börtönből szárnyaira bocsátott Fanny-jával. Ha Pamela könnyek árjával öntözte Európát, Clarissa belé is fojtotta. A hatás Rousseau-tól Puskinig, Goethétől Goldoniig hullámzott a kontinensen.

De amint Richardson kirukkolt első kötetével, máris afféle Anti-Pamela-hullám támadt az angol irodalomban, s habár a levélregény nagy találmányát szinte kivétel nélkül ünnepelte minden hozzáértő, ám a nyomdász erénycsőszi világlátása és már akkor mosolyra ingerlő prüdériája ellenhatást váltott ki, és nyakra-főre születtek az érzelmes erénytörténet ironikus-szatirikus antitézisei, melyek közül a legemlékezetesebb Fielding Joseph Andrews-a. Ennek főhőse Richardson Pamelájának testvéröccse, az erényes József, aki éppoly elszántan igyekszik megmenteni egyetlen kincsét, fényesen tündöklő erényét úrnője támadásától, amiképpen Pamela óvja magát Mr. B. nemtelen ostromától.

Richardsont talán a levélminta-gyűjtemény tette íróvá, Fieldinget talán Richardson, Clelandet elsősorban ők ketten. És persze mások, korábbi elődök, akik mind-mind a vidékről a városba került magányos leány tematikáját variálták.

Mindenekelőtt Defoe, akinek Moll Flanderse szintén kamasz lányként kerül a fertőzött és fertőző városba. A gyakori összehasonlítás alapjául szolgáló „párhuzamos életrajzok” nagyjából így festenek:

Moll Flanders: prostituált – kitartott – gazdag, házas nő.

Fanny Hill: bordélylány – Mr. H. kitartottja –, gazdag, szerelmes menyasszony.

No comment.

Sikersztoriként Fanny története Pameláéval egyenrangú. Az Egy örömlány vallomásai-nak első lapjain előttünk álló tizenöt éves naiv vidéki kislány oly jól forgatja egyetlen tőkéjét – testét –, hogy a zárófejezetben mint tizenkilenc éves, boldog arától búcsúzunk tőle. A különbség közte és Pamela között mindössze annyi, hogy az utóbbi egyetlen fialtatható tőkéje az erény. Mindenki azt kamatoztatja, amije van.

Fanny kétségkívül főállású szajha – de vajon a szajhalét nem érvényes metaforája-e az emberi létnek? A kortárs William Hogarth nevezetes allegorikus metszetsorozatainak egyike kívánkozik ide illusztráció gyanánt: A szajha útja.

A XVIII. század Angliájában a pornográfia mindennek számított, csak újdonságnak nem. Cleland támadói az Egy örömlány memoárjai-t ösztönösen ebbe a kategóriába sorolták, és az erény elleni sosem látott merénynek minősítették, holott ekkor már hosszú ideje sikerkönyvnek számított a L’École des Filles című, majd egy századdal korábban íródott francia alkotás, mely nyers szókimondásával, nyílt obszcenitásával szerzett magának híveket, és többtucatnyi kalózkiadása vagyonokat hozott kiadóinak.

A különféle naplójegyzetekből összebogarászhatóan Cleland egyik célja éppen e sértő nyerseség elkerülése volt. A Fanny Hill-ben trágárnak vagy akár csak durvának minősíthető szó elvétve sem szerepel. Itt az erotika, a nemi vonzalom szép és alkalmanként költői. Gondos stilisztikai felmérések szerint a hímvesszőnek több mint ötven poétikus metaforája sorjázik a regényben (ez a magyar nyelv művelőinek is szavát kell hogy szegje – nyelvünk jó ha harminccal dicsekedhet, és korántsem valamennyi nevezhető poétikusnak). A vaginával kapcsolatos metaforatermés (így a statisztikus stiliszták) bár szegényesebb, mégis meglehetős.

A számlálgatásnál fontosabb feladat a Fanny Hill-lel kapcsolatban a pornográfia fogalmának legalább közelítőleges tisztázása. Botorság volna ekkora fába vágni a fejszét e recenzió keretei közt, azonban hadd mellékelek két meghatározáskísérletet, melyek talán közel állanak az igazsághoz. Az egyik Stephen Marcus irodalomtörténész tollából származik, aki „pornotópia” névvel illeti „a dolgot”.

„A férfiak egytől egyig mindig és lankadatlanul potensek, a nők egytől egyig gerjedelemtől izzanak, levek és nedvek patakzanak belőlük kiapadhatatlanul… A pornotópiában mindig nyár van, egyben tombol az érzelmek nyara is – soha senki nem féltékeny, önző vagy akár csak igazán dühös.”

Ha e „pornotópia”-meghatározás szempontjából vizsgáljuk az Egy örömlány emlékiratai-t, akkor a következőket mondhatjuk el róla: a regényben előfordulnak impotens férfiak, a nemi vágy hiányától szenvedő nők, valamint bizonyos mértékű féltékenység, önzés és düh.

A második meghatározás Vladimir Nabokové. Ő akkor kényszerült a téma körüljárására, amikor Lolita című regényét a pornográfia méltatlan vádja érte, s művének utószavában kísérletet tett a fogalom definiálására, azt szemléltetendő, hogy Lolitá-ja esetében milyen képtelen még a gondolat is.

„A modern kor a pornográfia fogalmához középszerűséget, üzletiességet és az elbeszélés bizonyos szigorú szabályait társítja. A trágárságnak közhelyességgel kell társulnia, mert az esztétikai élvezet minden fajtáját egyszerű szexuális ingerléssel kell helyettesíteni, ez pedig megköveteli a hagyományos szó alkalmazását a páciensre tett közvetlen hatás érdekében. A pornográfusnak régi, merev szabályokat kell követnie abból a célból, hogy páciensét biztos kielégüléshez juttassa… Éppígy a pornográf regény cselekményét a közösülés kliséire kell korlátozni. Stílus, szerkezet, képzelet soha nem zavarhatja az olvasó lagymatag gerjedelmét. A regénynek szexjelenetek váltakozásából kell állnia… a könyvön belül a szexjeleneteknek egyre fokozódó vonalat kell követniük, új változatokkal, új kombinációkkal, új nemekkel, a résztvevők számának határozott növekedésével, és ily módon a könyv végén magasabb kéjtelítettség szükséges, mint az első jelenetekben.”

Az elbeszélés „bizonyos szigorú szabályait” Cleland csak egy tekintetben tartja be. A Fanny Hill végén a „magasabb kéjtelítettség” az új változatok, kombinációk, szereplők révén kétségkívül jelen van – pontosan úgy, ahogyan Nabokov „megkívánja”. Hiszen az Egy örömlány emlékiratai – egyebek közt – szerelemtankönyvként is forgatható – forgatták is eleget. Ami a többi fölsorolt elemet illeti: se trágárság, se közhelyesség. Az eredeti változatban a közösülés aránytalanul kis hányadot foglal el, és korántsem klisészerű. Ezzel szemben az olvasó „lagymatag gerjedelmét” minduntalan megzavarja a stílus, a szerkezet, a képzelet.

E meghatározások bizonnyal közelebb visznek bennünket a pornográfia meghatározásához. Ám a Fanny Hill besorolásához – várakozásunkkal ellentétben – nemigen.

Cleland richardsoni szentimentalizmusban fogant, majd fieldingi elemekkel fűszerezett művét a XVIII. századi regény főáramától valójában csak a szexualitás iránti különös fogékonyság, az erotika mindenekfölöttiségét sugalló szemlélet különíti el. Ez persze alapvető – mondhatnánk. De nem egészen az. Meg kivételes – mondhatnánk. De nem teljesen az. Meg pornográf – mondhatnánk. De nem pontosan az.

Egyszóval a Fanny Hill megjelent magyarul. Pontosabban – amint a cikk elején már utaltam rá – a látszat ellenére NEM jelent meg. A Glória Kiadó szemre ízléses kiadványának címlapja ötletes (fedélterv: James B. Kraus), papírja lila, betűje kék, hátlapja pedig fekete – ám nem csupán nyomdatechnikailag sötét. Ott olvasható ugyanis az ismertető. Érdemes idézni.

„A 60-as évekig ez a könyv mert a legnyíltabban beszélni a szexualitásról, a testi örömökről. Sokak szerint ez a mű indította el a szexuális forradalmat, ami azután végigsöpört a világon. Az utcalány történeté-t John Cleland dolgozta fel. A könyv eddig több mint 200 különböző kiadásban jelent meg: most végre először olvashatjuk magyarul.”

Ahány mondat, annyi tudatlanságról árulkodó valótlanság, annyi képtelen csúsztatás. A legszebb talán a John Cleland „feldolgozói” munkásságára tett utalás. Nem mintha egy ilyen típusú kiadványtól filológiai igényességet elvárni ésszerű volna, de hogy ily rövidke szöveg a vásárlócsábítás igézetében az ostobaságok ekkora halmazát vonultassa fel, az mégis ritka. Amúgy persze szóra sem érdemes – talán csak az utolsó félmondat. Ugyanis a Fanny Hill nem most olvasható először magyarul. Legföljebb most jutott el hozzánk. Egyszer már megjelent magyarul, 1967-ben az izraeli Haifában. Hogy pontosan ki és mit publikált ezen a címen, azt homály födi, mivel az „értékes hungarica” egyetlen honi példányát már 1981-ben ellopták az Országos Széchényi Könyvtárból. (Az elmagányosodott katalóguscédulán mindmáig ott világít a lila Z. A. – egy immár értelem nélküli jel egy immár nem létező könyv utolsó mementóján… – de erről majd máskor.)

A recenzens nem szabadulhat az eszközök hiányában bizonyíthatatlan gyanútól, hogy a Glória Kiadó produktuma a titokzatos haifai kiadás utánnyomása. Ezt a gyanút erősíti, hogy a kiadványon semmilyen formában nincs föltüntetve se fordító, se szerkesztő, ami még az új szennyhullám korlátlan szabad harácsolásra épülő világában is szokatlan. Akárhogyan is, a Haifai Ismeretlen vagy Budapesti Ismeretlen – a termék értékének szempontjából egyre megy, hogy ki ő, és merre van hazája – bizonyára a nemzetközi ponyvapiacon kerengő erősen meghúzott kiadások valamelyikét vette fordítása alapjául. Ez a „proto-Fanny Hill” nyilvánvalóan nem az, amit maga Cleland szabott át 1750-ben. Az ugyanis az eredeti mű kétharmada, míg ez a fele. Abban az erotikus részleteket ritkították meg leginkább, ebben az összes többit. Amabban a regényt alkotó két hosszú levél terjedelmi aránya nagyjából 1:1, emebben a másodikat igencsak megkurtították, s az arány 2:1-re módosult. A változtatások oka és iránya nyilvánvaló – a második levélben több az érzelem és kevesebb a szex.

Az Ismeretlen továbbá számozott részekre osztotta a könyvet, aminek az eredetiben nyoma sincs – valószínűleg szintén a fordítás alapjául szolgáló szöveg találmánya a mai olvasó dolgának megkönnyítése végett.

Anarchisztikus szervezetlenség és a harácsolásra koncentráló cápák mohóságának tekintetében a magyar könyvpiac kezdi elérni a XVIII. századi London szabadversenyes közállapotait. Ennek egyik tünete, hogy a Fanny Hill keresztül-kasul húzott és igen gyöngén fordított Glória-változatának megjelenése megelőzte és így megakadályozta – reméljük csak ideiglenesen – a Magvető Könyvkiadót abban, hogy közrebocsássa az eredetit. Mire Rakovszky Zsuzsa szakszerű, gondos fordítása elkészült, a piacon megjelent Glória, és – Glóri-glóri hallelujja, ez az ember már hulla! – kaszált. Ilyen sajnos mindig is volt. Ilyenkor a vállalkozó büszke mosollyal azt szokta mondani: ő volt a leleményesebb. Valóban. A lelemény abban állt, hogy megtakarította mindazt a munkát, ami egy KÖNYV kiadásához szükséges, viszont képes volt sebesen sokszorosítani egy TERMÉKET. – Amúgy persze az egész eset élesen rávilágít a Fanny Hill pornográf népkönyv jellegére, ami – úgy tetszik – az 1750-es kezdetektől mindmáig mit sem változott.

Vessünk egy pillantást a fordításra. Az olyasfajta már-már mosolyogni való anglicizmusok gyakori bennfelejtésén, mint például: „még nem gondolok férjhezmenni” (25. o.), (eredeti: „I had no thoughts of a husband”), talán fölösleges is hosszasan élcelni. – Sokkal érdekesebb lehetőség is kínálkozik.

Mivel mind Rakovszky Zsuzsa fordítása, mind pedig az Ismeretlen terméke a kezünkben van, óhatatlanul kínálkozik az összevetés. Tekintsük adaléknak az irodalmi szövegek kasztrációjának természetrajzához.

Íme, egy részlet rögtön az elejéről.

„Tizennégy éves koromig hiányos nevelést kaptam. Írni, olvasni – pontosabban: írást böngészni és olvashatatlan betűket rajzolni megtanultam. Ami az erkölcsöt illeti, nevelésem e téren a legegyszerűbb volt. Sem a bűnről, sem a bűnözésről nem tudtam semmit.” (Ismeretlen)

„A neveltetés, amelyben tizennégy esztendős koromig részesültem, semmivel sem volt különb, mint a falusi lányok többségéé: mindössze írni-olvasni tanultam meg (bár talán helyesebb lett volna silabizálást és macskakaparást mondanom írás-olvasás helyett), no meg varrni is tudtam egy keveset. Ennyiből állt minden tudományom; és erényem sem nyugodott szilárdabb alapokon, mint egyfelől a teljes tudatlanságon, amely a bűnnek még létezését sem gyanítja, másfelől azon a szégyenlős félénkségen, amely oly igen jellemző nemünkre ebben a zsenge életkorban, amikor még mindent, amit az élet elénk vet, ijedten és riadozva fogadunk, igaz, csak azért, mert még újdonság számunkra, és az is igaz, hogy ebből a félénkségből többnyire az ártatlanság rovására szoktunk kigyógyulni.” (Rakovszky Zsuzsa)

Mivel Rakovszky fordítása autentikus, legegyszerűbb, ha ennek szemszögéből vesszük górcső alá a másikat. Elsőként is a hatalmas arányú húzás tűnik föl – erről minden bizonnyal nem a fordító tehet, hanem az a változat, melyet kézbe vett. Jellegzetes eleme az ilyesféle ponyvazanzásításoknak: az árnyalt, stílusértékkel bíró és jellemet festő elemeket fölöslegesnek minősíti, és kiveti magából. További jellegzetesség a terjedelmes és a XVIII. századi prózastílusra általában jellemző nagyívű körmondatok apró szegmentumokra szeldelése, abból a célból, hogy a szöveget a lehető legközelebb hozza a manapság elfogadott köz-, illetve újságnyelvhez. Ugyanebből következően az ilyen próza átültetésénél feltétlenül szükséges – sosem végletesen következetes, valamilyen szinten mégis elengedhetetlen – archaizálásnak szinte nyoma sincs. Ha az egyetlen szempont az eladhatóság, tehát csakis a közérthetőség, akkor nem csupán a mondatszerkezetek egyszerűsítendők, hanem a szókincs és a gondolat is. – Ím, megtörtént.

Végül pedig, ami az Ismeretlen és Rakovszky fordításának invenciózusságát illeti – és erről már nem az idegen nyelvű alappéldány tehet –, az pontosan úgy aránylik egymáshoz, mint a döcögős körülírás: „írást böngészni és olvashatatlan betűket rajzolni” ehhez a megoldáshoz: „helyesebb lett volna silabizálást és macskakaparást mondanom”. Le mot juste – a megfelelő szó a megfelelő helyre. Ez volt Cleland stilisztikai elve.

Le mot juste ebben az esetben: „silabizálás és macskakaparás”.

Mivel is zárhatná a recenzens ismertetőjét a meg nem jelent könyvről? A reménnyel. Hogy Rakovszky Zsuzsa elsőrangú fordításával a tarsolyában a kiadó egyszer mégiscsak nekivág. Ami engem illet: én biztatnám. Nyugalom: veszítenivalónk szinte semmi. A Budapestet az ég büntetéseként megrázó földrengés esélye elenyészően csekély.

 

Békés Pál