CSANÁDI IMRE

19201991

 

Ha valaki, egy versbarát, megkérdezné – ám félő, hogy most nem fogja senki megkérdezni –, mi is volt Csanádi Imre költészetének s tán egész szellemének titka, én ma így felelnék: a kicsinységek iránti érzék. „Alázatosan gondos mesterek” vonzották, „nem fogyó álmélkodással akik csüggtek a semmiségeken”.

De máris rosszul kezdem ezt a megemlékezést, amikor egyik „nagy” verséből, antológiadarabjából, a Csillagforgó-ból idézek. Inkább az ő saját bíbelődő gondosságára kellene rámutatni, alázatosnak nem nevezhető jelleme ellensúlyára, amit ma talán csak a verstan példavadász tudósai tartanak számon. Pedig, mint ez oly gyakran megesik, tudva-tudatlanul mindannyian, versbarátok, adósai vagyunk. Ha a magyar versnek az a már Sylvesternél felködlő s a XIX. század elején szilárd formát öltő sejtelme, hogy az antik forma magyar versbeszéddé változtatható, tetszés szerint idomul az emelkedetthez vagy a köznapihoz, s e nyelvünk iránti hajlandóság számunkra, akik megértjük, feltárja a forma rejtett léttörvényeit, valóságos értelmét; nos, ha mindez ma is eleven hagyomány, abban az ő élete művének oroszlánrésze van. Ha tetszik, kicsinység, semmiség, de ha a sapphicum így szól a modern versben: „Rég tapiskoltunk puha port mezétláb, / cimborák, rongy rég nebuló-tarisznyánk, / gyöngy időnk elmúlt, kifogott mirajtunk / pecka, pilincke”, akkor az embert valami hasonló érzés fogja el, mint amikor a költő a budavári gyámkő-fejecskét, ezt a csodás kis semmiséget magasztalja: „Van minekünk, magyarok, minekünk is van kicsi donnánk!”

A mesterség gyakorló tisztelete fordította Csanádi Imre tekintetét a mesterségek, a munka eredményeként felfogott s a legkisebben is észrevett világ- s valóságteremtés irányába. A magyar valóság verseit akarta írni. Egy magyar valóság verseit írta. Hajdan, fő- s melléksodrokra osztott költészeti közéletünkben vihart arathatott ez az egyszerű megállapítás, hiszen önműködően hozzáértődött a mifajta verseket kell írni diktandója. Csanádinak ilyeneket kellett. Költői alkatát és költői világnézetét a gondosság és a súlyosság egyesítette, melynek a mesteremberi és a paraszti munka archaikus mintát adott. Bármerre pillantunk a költői panteonban, mintákra találunk: az írnokéra, a tanítóra, a magánzóra, a bohócra, a színészre és sok egyéb között olykor még a titánéra is. Ki merne szentségtelen kézzel választani, ha a mintából nem utánzat, hanem a vers húsa és vére lesz?

Csanádinak leginkább a titánok utánzóival gyűlt meg a baja. A titáni gesztusok helyett az erőlködő lábujjhegyre állásra inkább módot adó korban, tanúsíthatom, mint egykori lektor kollégája, milyen indulatokra sarkallta a látomásos nagyköltészet törpe mímelésének, a nagyhangú ürességnek özöne, mely áramlott a Magvető Kiadóba. Ő a kicsit, de megcsináltat pártfogolta. Tanúsítja ezt ő maga is remek, gőgös ötsorosában: „Legyek kismester inkább, dolgaértő, / ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, / mintsem titánok zagyva, pofatépő, / ál-egekig sötétlő / paródiája.”

Végül, ha igaz Diltheynek, egy német tudósnak az a megállapítása, hogy a kicsi iránti érzék az igazi filológia, akkor Csanádi, az amatőr filológus igazi filológus volt. Legendás gyűjtéseinek csak kis részét publikálta, a többi kihízott irattartókban vár a feltámadásra. A XVIII. század elsüllyedt földrészét kutatta, s hallgassuk, miért: „Unalmas, száraz verselő akad itt bőven, de dilettáns… sokkal kevésbé; nincs szinte reménytelen név, nincs szinte, aki egy-két, ma is megálló, jól formált, eleven verset ne produkált volna. Aminthogy Rembrandt századának holland piktorai, az aprók is, seregestül alkottak jó, becses, friss képeket.”

 

*

 

Csanádi Imre költői műve régen lezárult. A görcs, ami nem volt idegen természetétől, majd’ két évtizede nem engedett számára többé termékeny, rövid nekilendüléseket, amelyekben valaha versei születtek. De talán ez megkurtíthatja azt a türelmi időt, amely a legtöbb figyelemre méltó költő halálát öröklététől elválasztja. Meglehet, hamarosan egyre több versbarát találja meg a maga Csanádi-versét, egyre többen észlelik, milyen modern, mennyire aktuális, kultúrateremtő az ő költői üzenete: a kicsinységek iránti érzék.

Az én Csanádi-versem az 1958-as Gyerek-örömök elégiája. Idéztem már első szakaszát. Az utolsó így szól: „Kishalat fognánk, patakot rekesztünk, / ám a hídlábnál a Halál kivillan: / Játszhatunk, hékás; iramodj is, uccu! / én meg utánad!”

 

Radnóti Sándor