Tomas Venclova

ACHILLES PAJZSA

 

Joszif Brodszkijnak

Csak azért szólok, hogy az idegek
Képernyőjén úgy lássam, mint te láttad
Egykor, a bekerített kápolnákat
S a kulcsot, hamutartó-üreget.
Nem tévedtél: minden, akárcsak itt.
Minden, ma még. Amit az elme képzel,
Az is. És ugyanannyi kilométer

A tengerig,

Mely éjjel ránk fülel. A zöld huzat
Ködén át éppúgy szikráznak a lámpák.
A mutatók más-más állása rám s rád
Veszélyesebb, mint a keserü hab,
Mely elválaszt. Te, eltávolodón,
Oly ismeretlenné válsz, mint a médek.
S bennünk, kik itt maradtunk, szégyen ég e

Kopott hajón,

Mely nem nyújt már biztonságos zugot
Patkányoknak sem. És nem is hajó tán –
Csillám-tetők, falak s bajok, de jócskán,
Túl gyorsan ismétlődő dátumok –
Szóval, az érés kora. Agyvelőnk
Hasítja szét e gyámkodás. E néha
Kihaló terek szemünk temetnék, ha

A rév előtt,

Hol vertikális zápor ténfereg,
Hang nem emelne ünnepélyes boltot,
Melyet a nyár attakja majd lerombolt,
S mely ád nekünk áldott bilincseket,
Melyekkel lelkünk lényegében egy –
Kiégetnek, növesztenek s a formánk
Alkotják, mert egünk és terrafermánk

Csak hang lehet.

Béke veled. Béke velem s veled.
Legyen sötét. Zubogjon perc-kanális.
Álomredőkön, sűrű téren át is
Kisilabizálom betűidet.
Városok tűnnek. Természet helyén
Hószínü pajzs – a nemlét ellensúlya.
Más-más időket faragunk meg újra

Mi: te meg én

(Csak az erőnk s szerencsénk lenne sok!),
Víz fodra újul így. Vagy pontosabban:
Az űr. Hullám tör partra lankadatlan,
S töröl mozgékony rajzot. Ablakok
Négyszögei ragyognak feketén.
A langyos lég álmunkban áthatolhat
Rajtuk. Motor visszhangzik a toronyhad

Mögül, s felém

Görgeti a napot. Megláthatod
Gyakran, harang hogy imbolyog vakultan
S határtalan időköz messze surran,
Míg tompán búgnak rá az alapok.
Ütés remegtet homlokzatokat,
S jelet cserél szomszédjával a bárka,
S egymásnak lélek s kontinens kiált a

Holdfény alatt.

A vitorlákhoz piszkos köd tapad.
A nyirkos dokkban izzanak a sólyák.
Nézed Thermopilét, ki láttad Tróját –
Pajzs adatott neked. Kőszikla vagy.
A pillérek szikládra épitett
Fémívei a szelekbe fúródnak,
Bár közelében csöndnek, csalfa szónak

Mered köved.

Ránk bízva sorsunkat, te most
Az emlékek síkjára lépsz, de minden
Másodperc kettős, és kísérve minket
A fény is megkettőzötten ragyog
A körben, mely naponta szűkül itt.
Apály. Homokban tócsák csillogása.
Szemünk a puszta parton meg se látja:

Kő vagy ladik.

Baka István fordítása