AZ EXODUS BOTRÁNYA

 

Ágoston Vilmos: Húzd a himnuszt, ne káromkodj!
Szépirodalmi, 1989. 167 oldal, 35 Ft

 

Ágoston Vilmos kisregényének első bekezdése a halottmosdatás, öltöztetés, felkészítés személytelen, tárgyias leírása. A „befogott száj”, „lehunyt szem” magától értetődő velejárója ennek az állapotnak, az áll felkötése, a szem lecsukása a szokás, a rítus része. Az indító képsor mozzanatai a második bekezdéssel megindított folyamatban válnak jelképessé. A hangnem személyessé válik, a leírást a beszélő belső polémiája, zaklatottá transzformálódó vívódása, perlekedése, önmarcangolása, kételyei váltják föl. A halál, tetszhalál, feltámadás motívumlánc ebben az összefüggésben már nem a mozdulatlanul fekvő tetemre vonatkozik, hanem azokra a sorshelyzetekre, egzisztenciákra, melyeket a körülmények bénaságra, tetszhalottállapotra kényszerítenek, a szájat arra ítélik, hogy ne szóljon, a szemet arra, hogy ne lásson. Mindössze ennyi lenne az előkészítés, bevezetés: a kulcsmotívumokat az a sodró, lélegzetvételnyi szünetet sem engedő lamentáció, beszédáradat, belső monológ fogja minduntalan újabb és újabb elemekkel, tényekkel, adatokkal bővíteni, melyből a kisregény epikus szerkezete kibontakozik.

Megrendítő olvasmány Ágoston Vilmos műve. Nevével és nemzedékével, a Bretter-tanítványokkal tanulmányaik, esszéik ismertettek meg bennünket két évtizeddel ezelőtt, s annak a remek pillanatnak az emlékét idézik, amikor hozzánk közel álló szellemiséget fedezhettünk föl az akkori kolozsvári fiatalok körében és törekvéseiben. Mindez látszólag csupán közvetett kapcsolatban áll a regénnyel, ám valamiképpen mégsem csak külső adaléka keletkezésének, hanem a maga módján az elbeszélt történettől sem függetleníthető viszonyok egyik vetülete. Ágoston Vilmos műve ugyanis már nem Erdélyben, hanem Magyarországon íródott. Századunk egyik legnagyobb történelmi botrányáról, a romániai magyarok, szászok, románok exodusát kiváltó rendszerről feltehetően sokat fogunk még olvasni, hisz sem a folyamat, sem a történelmi korszak nem zárult le. A tárgy időszerűségében és a személyesen átélt tapasztalatok megrázó realitásában nem kételkedhetünk, ám éppen ez az, ami bonyolítja a szépirodalmi megközelítés helyzetét, mert egy időben van próbára téve a nézőpont, a beállítottság, az elfogulatlanság, a személyesség, a távolságtartás, a tényszerűség, a fikció, a konfesszió, a tanúságtétel, a formaválasztás, a hangnem, a látásmód. A Húzd a himnuszt, ne káromkodj! szerzője kivételes pontossággal, emberi és művészi hitellel, ritka szerénységgel, ám ugyanakkor meggyőzően és igen erőteljesen exponálja annak a vívódásokkal, tépelődéssel, emésztő dilemmákkal járó válságnak a kérdéskörét, melybe az egzisztenciális veszélyeztetettséget és fenyegetettséget tartósító hol perfid, hol leplezetlen erőszakon alapuló gépezet sodorja az embert. Beláthatatlanul mély gyötrelmek előzik meg és követik az „ideátról” „odaátra” vezető utat, magának a döntésnek a megszületését, hogy valaki megkockáztassa a vállalkozást, melyre sokan a puszta fennmaradás érdekében vagy azoknak az elemi feltételeknek a biztosítása reményében szánják el magukat, melyek nélkül nemcsak jogfosztott az egyén, hanem emberi méltóságában is megalázott. A regény tárgya lényegében ez a készülődés, egy kisgyermekes házaspár vesszőfutása, e mindig újabb és a legképtelenebb fordulatokban bővelkedő processzus.

A regényíró elbeszélőül a fiatalasszonyt jelöli ki, ő számol be kitelepülésének kálváriájáról, a végén ugyanis a család mégis maradásra kényszerül. Eközben egyszer sem hangzik el sem az, hol is van a történet helyszíne, az „ideát”, sem az, mit jelent az „odaát”. Többek között e mozzanat is segíti a regényt abban, hogy a történetet minden konkrétuma, felismerhetetlen körülménye, térbeli, időbeli szituáltsága ellenére észrevétlenül kiemelje e meghatározottságokból és modellszerűvé tegye. A központi női figura alakjának, egyéniségének képét személyes közléseiből alkotjuk meg, ezek által leszünk magunk is résztvevői az eseményeknek. Művészi szempontból ez sem veszélytelen vállalkozás, ugyanis egyéni perspektívára szűkített a láttatás rádiusza, s ebből a korlátozott síkból kell a mű egész világának kiteljesednie. Ez a fókusszerű szerkesztés, egyszólamú komponálás, egyívű eseménysor, kitérők, törések, hangnemváltások nélküli és nézőpontcseréktől mentes, tehát viszonylag egyszerű struktúrájú elbeszélés különös fokozást érzékeltet: a bonyodalmak által mind súlyosabb és drámaibb a történet, ami lassan növeli a feszültséget, melyre föloldást a zárás sem kínál/kínálhat föl. A megpróbáltatások sorozata, melynek az asszony ki van téve, rendkívüli erőt és kitartást igényel. Beszéde, beszédszólama józansága és energiája ellenére szeizmográfszerűen rögzíti lelkiállapotainak változásait, a kétségek és a reménykedések közötti ingadozást, a szabadulás, a megmenekülés, az „átjutás” hol elérhetőnek, hol mind távolibbnak tűnő lehetőségét.

A cím által nyomatékosított motívumnak, a himnusznak sajátos rendeltetése van a regényben. Tévedés volna azt állítani, hogy a mű kontextusában háttérbe szorulnak a fogalom eredeti jelentései, sőt mindenképpen fokozódik is a nemzeti azonosságtudat és a nemzeti hovatartozás e szimbólumának szerepe, ám éppen arra a megoldásra hívnám föl a figyelmet, melynek következtében a motívum nem elsősorban a konvencionális jelentésrendszer elemeként, hanem a regény eseménysorának elindítójaként funkcionál. E szerepkettőzés is az elbeszélésszövés gazdaságosságára utal. Az a tény, hogy szilveszter éjszakáján a család csak titokban hallgathatja saját himnuszát, az IDEGENEK HIMNUSZÁT, sőt az időbeli eltolódás miatt kétszer kényszerül erre, mert „ideát” nem akkor van éjfél, amikor „odaát”, s hogy a titkolózás ellenére is következményekre számíthat, ez az impulzus érleli meg az asszonyban az elhatározást. Úgy tűnik, a Húzd a himnuszt-nak ezek az egyszerű mozzanatai mentesítik a művet a túlzásoktól, a pátosztól, a választott elbeszélői perspektíva, az ügyet magára vállaló asszony beszéde pedig a körülményes fejtegetésektől. A tényközlések egyenessége, közvetlensége, a zaklatásokról, az inszinuációkról, az ellenőrzésekről, a nyomozásokról, puhatolózásokról, hivatali próbára tevésekről, a kihallgatásokról, a lehallgatásokról, a feljelentésekről, gyanúsításokról szóló beszámoló olyan tényhalmaz, mely semmiféle szerzői/elbeszélői kommentárt nem igényel. Önmagában, tényeiben sűríti és egyetlen szereplő, család szituációjában mutatja föl az elnyomás, az erőszak és jogfosztás mechanizmusának olyan kivételesen megszervezett formáját és működését, mely meghaladja a nagy negatív utópiáknak a totális represszióról alkotott vízióját. A jelek szerint századunkban lassan a dokumentumirodalom fogja betölteni azoknak a formáknak szerepét, melyekhez korábban művészi fikcióra és képzelőerőre volt szükség. Mindezek társadalomkritikai funkcióját máris vállalta.

A regény pozitívumai között tarthatjuk számon azt, hogy a szerző a dokumentumértékű anyagot és ennek prezentálását átengedi hősnőjének, az elbeszélő/szereplőnek. E vallomás személyessé, megtapasztalttá teszi a tényeket, az asszony egyénisége meggyőzővé beszámolóját, s így arányossá, kiegyensúlyozottá válik a regény tárgyszerű és szubjektív, valamint dokumentáris és fikciós rétegeinek viszonya. A regény hatása is ebből a kettős forrásból táplálkozik. Aligha dönthető el, melyik sík elgondolkodtatóbb. Vajon akkor feszültebb-e a figyelem, amikor oldalakon át sorjáznak a hivatalos iratok nevei, a lista, melyet az egyik sikerrel végződött bírósági eljárás után egy új eljárás elindításához kell beszerezni? Nyilatkozatok, folyamodványok, engedélyek, bizonylatok, űrlapok, fellebbezések, igazolások, kérvények, hitelesítések, szervek, hivatalok… Mintha Kafka öregjének helyzete, aki a törvény kapujában ül, és az idők végezetéig várakozik, sem lenne kilátástalanabb, mint e mostani ügyfélé. Illetve ama másik réteg vésődik-e mélyebben az olvasóba, melyben a belső történet zajlik, az elszántság és erőgyűjtés, a szeretet és a hűség, a család, a gyermek megmentéséért vállalt áldozat mint erőpróba és a kétségbeesések, a megtorpanások, a csüggedések ritmikus váltakozása.

Még egy olyan gócot emelnék ki, melyben szerző és elbeszélő találkoznak: a szerző a térnek, időnek, állapotnak a behatárolásában, mely a kisregény tartamát kitölti, az elbeszélő pedig annak a szakasznak az átélésében, végigcsinálásában, melyet ÁTMENETNEK nevez. A két sík pontosan fedi egymást. Kezdettől fogva izgató a kérdés, hogyan rekesztődhet be a történet, nyújthat-e föloldást a hős számára annyi létbizonytalanság, múlhatatlan nyomokat hagyó tapasztalat és kilátástalanságérzet után, ha végre „ott állhat az ODAÁTBAN”. A hősnek ez az egzisztenciális helyzete a regény szerkezetében poétikai kérdésként jelenik meg. Eljut-e ugyanis az élesen exponált kezdőállapot és a konfliktussorozat után a narratív struktúra a nyugvópontra? Ha minden potenciális feszültségforrást megszüntetne a regény, valóságértelmezése válhatna kérdésessé. A történet záróepizódjában az asszonyt immár „odaát” igazoltatja a rendőr, ott mutatja fel a „hontalan útlevelet”, onnan várja az eredeti célkitűzés megvalósítását, hogy családját átmenekíthesse. Marad azonban az újabb várakozás, az újabb kiszámíthatatlan akadályok sokasága, állapota és helyzete tehát változatlanul és egyértelműen köztes, még mindig ÁTMENET. Innen indulnak ki azok a további értelemsugalmak, melyek már nem tartoznak közvetlenül az elbeszélt történethez, hanem a kitelepülés, kivándorlás mindenkori léthelyzete által aktualizáltak. A regénybeli kimondottan sajátos irányú, célú kimenetel/átjövetel nem érvényteleníti a tényt, hogy valójában az eredeti hazát kellett kényszerűségből elhagyni. Ezért marad továbbra is körvonalazhatatlan a haza szó jelentése és tartalma, ezért lebeg a regény végén kérdésként, melyre biztos irányt jelző válasz egyelőre nem kínálkozik. Lehetséges, hogy a probléma bonyolultsága folytán talán nem is a művészet terepén artikulálódhat az adekvát válasz. Az utolsó oldalak visszatérnek a nyitó képsorbeli befogott száj képéhez, ezek ironikus konnotációi helyett azonban a mostani kijelentést, „még HALLGATNI kell, még a számat befogom”, mély rezignáció telíti. A motívumok rondó-szerkezete ellenére a történet lezáratlan marad. E nyitottság szoros összefüggésben áll mindazzal, ami jelen pillanatban lehetetlenné teszi a válaszadást.

 

Thomka Beáta