LEHELETNYI VIGASZÉRT

 

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Magvető, 1990. 196 oldal, 96 Ft

„ami a testi világban nevetséges,
a szellemiben lehetséges”

(Kafka)

 

Különös kegynek érzem, ha úgy fordul, hogy önvallomás részese lehetek. Kicsit megilletődöm, kicsit feszengek, de valaminek – a megszokott sodrásnak – mintegy ellenszegülve, akaratom a tekintetembe gyűjtve, kisegíteni igyekszem társamból a legnehezebbjét. Megrendül, átrendeződik ilyenkor legalább egy világtöredék, vajúdás folyik, és talán születik is valami, felismerés, szeretet. Beleng közénk némi, kicsit zavarba hozó, mégis jó ünnepélyesség, szent pillanatok foszlányai kísértenek – mintha valami valóban történne –, a feltörő energiák azonban túlcsordulnak rajtunk, el kell nevetnünk vagy sírnunk magunkat.

A könyvekben is ezt a fajta személyiségkorbácsoló izgalmat keresem, ezt a lélekcsupaszodást. Mi tagadás, van ebben valami perverz, valami szégyenletes, de szégyentelenségre, tisztaságra vágyódás is, igen, undor és sóvárgás, és ezek az érzelmi motívumok már a Kaddis partjait jelzik, „sötét folyam sodró, fekete vizének” két partját, „B., író és műfordító” életmélyi sodrát, melybe legsajátabb ösztöneinek engedő olvasóként, szenvedőtársként belevetettem magam – miért? Furcsa, de megtöretést, az életből ismert megtörés szellemileg súlyzott megélését és ezzel egy átok megtörését remélve. Hogy a személyiség magjában hordott kínok a szégyent keresztülhúzva felmutathatók. Mintha ez leheletnyi vigaszt jelentene. Elfogadja-e ez az elbeszélői szellem ilyetén olvasóját?

Az igazi megszólított, akiért e vallomás voltaképpen történik, egy nem létező, meg nem született lény – aki már nem is fog megszületni –, akit talán lényünk égi másának is nevezhetnék. „Te, rólad, benned, neked, eléd, veled” – szólongatja az elbeszélő (B.) meg nem született gyermekét, a homályba vesző fantomalakot – akit, ugye, legfeljebb, sután, a saját ábrázatunkra tudunk elképzelni –, s ez hátborzongató dimenziót ad az aktusnak, ami így mintha valakinek a szeme – illetve hát üres szemgödre – előtt játszódna.

Meglehetősen abszurd a helyzet, lévén hogy a megszületés-újjászületés motívuma semmilyen diadalkapun be nem engedtetik, csak obligát módon, természetesen és jelentőség nélkül, ahogy társadalmunk gyanútlan gyerekei lépnek fel erre a színpadra, ahol mindig ugyanaz történik újra.

A színtér természetellenes, fákkal, melyekhez semmi közünk, romlott levegővel, csatornákkal, esernyőkkel – „földi groteszkségünk” szimbólumaival –, hieroglifákat író villámlással, ragacsos napsütéssel – a „bársonyfeketén fénylő éjszaka” a legszebb Szín ezen a vásznon. És romos, patkány rágta kulisszacsapda a város: szorongásos álmok helyszíne.

Naturálisan, naturalistán egyvalami van végig jelen: könyvek, jegyzetfüzetek, cédulák, golyóstoll és az ide-oda másolás, a körmölés aktusa. És e legvalóságosabb, piti dolgokból alkotja meg az elbeszélés szelleme a mű vezérlő metaforabokrát, a sötét vezérszólamot, mely szerint e körmölés voltaképpen sír kikaparása a levegőbe. „Ásás, a tovább-, a végigásása annak a sírnak, amelyet mások kezdtek megásni nekem a felhőkbe, a szelekbe, a semmibe.” És úgy rémlik, mintha e vezérszólam, mely újra meg újra konokul visszatér a műben, parancsszó lenne, aminek ez az ember, ez a zsidó ember a saját jószántából engedelmeskedik. De ki parancsol? Ki, mi veszi rá a vallomásra, a sírásásra, az önfelszámolásra őt?

A Halálfúgá-ban, Paul Celan versében, melynek néhány sora mottóként a könyv élén áll, és mintegy megadja a hangfekvést, hasonló helyzettel találkozunk: a parancsszólam szerint egyesek a földbe, mások pedig – édes hegedűszóval – a levegőbe ássák sírjukat, miközben a kora hajnal fekete tejét kortyolják: „Schwarze Milch der Frühe wir trinken sie abends wir trinken sie mittags und morgens wir trinken sie nachts wir trinken und trinken” – „Napkelte korom teje este iszunk és délben iszunk és reggel iszunk és éjszaka téged iszunk csak iszunk csak.” Mérhetetlen szomjúhozást érzek e sorokban; a megigazulás szomját. Az igazság pedig sejthetően nem birtoklás, hanem engedelmesség.

Tiltakozás és engedelmesség között feszül az indulat, mely ezt az önvallomást sodró erejűvé és esendőségében hitelessé teszi. A határozott, kiáltó nemek láncolata belső rímként „csigázza” a vallomás menetét, a csöndes igenek pedig észrevétlenül húzódnak meg a szöveg sűrűjében, ám végül övék lesz az utolsó szó, a záró „ámen”. A romboló nemek torlaszokat képeznek; olyan utakat, pályákat zárnak el, melyek a boldogság, a siker, az érvényesülés, az összhang – a diadal – felé vezetnek. Amerre életösztöne viszi az embert. Az igenek viszont utat nyitnak, „az igazi tisztánlátás”, közelebbről: „a teljesen hiábavaló és teljesen megmásíthatatlan önfelismerés” számára. Igen, de nem lehet kiebrudalni a kérdést, hogy ennek mi értelme van.

Amit szellemnek (tudatnak) nevezünk, az a mi univerzumunk, Northrop Fry szavával a „mitológiai univerzum”, amelyben, emberek lévén, élünk. Közepetájt e vallomás eljut egy pontra, a kifejezhetőség határára, ahol is egy fantasztikus, intim lelki szenzációról számol be, melynek során a lélek egy „könyörtelen, örök, kínzó és… egyáltalában nem boldogtalan tudat” részesének és alávetettjének érzi magát. Megkockáztatom: e „metsző, szenvedő tudat” a mi mitológiai univerzumunk fekete napja, az ő sugarait isszuk, és neki áldozunk.

A kaddis zsidó gyászima, melyben fohász és himnusz együtt van jelen. E vallomás (életgyónás) kemény és gyakorta ironikus, engesztelhetetlen hangjait helyenként átitatja az csengés. „Ezért a létezésért.” Ezért az ostorozott, gyalázatos életért. Mert ennek a „sötétlátásnak” semmi köze sincs semmiféle élettagadáshoz, ez egy helyütt határozottan le is van szögezve. Ezt a gyászimát egy világos lélek mondja. „Szó sincs itt halálról, éppenséggel és kizárólagosan csakis az életről van itt szó…” Még az elragadtatás himnikus hangjainak nyomaira is rábukkanhatunk, igaz jobbára melankolikus idézőjelek közé tett Rilke-levélmondatokban, valamint emlékekben, egy találkozásnak, egy nő arcjátékának és fényes hajának felizzó, „bársonyfekete éjszakáknak” az emlékeiben.

Erotikus és szellemi töltés sűríti be és győzi le a kezdetben lévő ürességet, undort és szeretetlenséget meg az emiatt érzett szégyent és bűntudatot. Az elbeszélő mű legelején, dr. Obláthtal, a hivatásos bölcselővel való találkozása alkalmával, obligát módon számba veszi ezeket az abszolút tényeket. Ennél jobb, hitelesebb és stabilabb kiindulóhelyzetet el sem tudok képzelni. Ugyanis annak, aki „egész bizonytalanságát” és „teljes létfélelmét”, a szenvedésre való tehetségét semmi pénzért fel nem számolja, e számbavétel meghozza a fordulatot, megnyitja az éjszakát, és „légköri őrjöngést” kavar, felkorbácsolja a petyhüdt intellektuális és erotikus szenvedélyeket, esélyt teremt a sors kihordására – hivatást ad. Ne fújjunk azonban ebbe a tuttiba hamis hangokat – „hamis angolkürtöt”, mondja B. –, mert bizony, bizony nem futunk ki crescendóba, nem vár diadalkapu. Ez a sors ugyanis nem lehet más, mint a kudarc beteljesítése, mint a szellemileg megérlelt pusztulás.

„Másféle pusztulás” persze, mint a közönséges. Derekasabb, elvégzettebb, uralt. Vagy megalázóbb, szánalmasabb, szégyenletesebb? „Er ruß stecht tiefer ins Erdreich ihr einen ihr andern singet und spielt”, vagyis: egyesek nyomják mélyebbre az ásót, mások pedig énekeljenek, táncoljanak, muzsikáljanak, írja Celan. Végső soron szó sincs választásról. Ha egyáltalán túlélők között, szó lehet róla, egyetlen elfogadható szempont kínálkozik. A munka.

A munka, amiről a legrigorózusabb és legparadoxabb mondatokat mondja az elbeszélő B., az „író és műfordító”. A munka a rögeszméje. A mániásan űzött munka – az írás –, ami számára az élés legradikálisabb formája, és ami ugyanakkor menekülés a létezéstől, a világtól, az emberektől, irhánk mentése. Az író munkája a sors – azaz önmaga – megteremtése, illetve felismerése. A sorsot szövő parancs, a sötétben munkáló ítélet végrehajtása. Az esendő, megtöretett ember – a zsidó – kínzó tudatának, sötét éjszakájának a gyalázat tengeréből való kimentése és felajánlása.

Nem mintha megváltásíze volna az írásnak. Jellegét tekintve inkább értelmetlen kényszermunka. Értelmetlen, űzött másolás, agyonmagyarázás, motyogás. Ha valakinek mégis ezt kell csinálnia, az azt jelenti, hogy törlesztenie és vezekelnie kell. Az valamiképp meg van bélyegezve, be van szorítva, azon valamilyen átok ül. Az tud valamit, annak van valami saját igazsága, „egy titkos élete”. Az zsidó.

A zsidóságnak mint metaforának a megformálása: sikerült, és ez a Kaddis ajándéka: „schenkt uns ein Grab in der Luß”„sírt ád minekünk a szelekben”. Ez ám olyan távlat, mely édes szellemi szabadságot ad, éjszakák fekete tejét, képességet a szenvedésre („Leidensfähigkeit” –Thomas Bernhard jó szavával), esélyt egy szellemi létforma megalkotására, melynek tartalma egy nem asszimilálódó, folytonosan nemeket kiáltó, csöndes igenjeivel megnevezhetetlen, titkos reményeket tápláló szellemiség.

A totalitárius rendszerekben ez a szellemiség a fekete bárány. A totalitáriánizmus, ez a mitikussá vált hatalom, ez a „bikafejű szörny” mindenütt ott fújtat; dr. Obláthnak, a hivatásos bölcselőnek a „világállapotot” ostorozó reflexeiben, a nő szívhódításában, vezérekben, kancellárokban, direktorokban és apákban. Az egész neurotikus „apakultúrában”. A megszületett gyerekek ennek a kultúrának a növendékei. A gyász keserűsége akkor fakad ki a Kaddis író-kántorából, amikor a gyermekkoráról beszél. Hisz akkor kezdett esőzni az az igazságtalanság, ami Auschwitzban égszakadássá vált. Ebből a szempontból Auschwitz: rémséges koronametafora.

„Elgondolhatunk-e egyáltalán olyasmit, ami csakugyan vigasztalan?” – kérdezi egy céduláján Kafka, és nemmel felel. Mert az elgondolás leheletnyi vigaszt jelent, amennyiben valamit rajzol, valamit körmöl a levegőbe, szellemileg létrehoz. Így jön létre Celan versében „hamuhajú Szulamith”, az igaz szerető sírhelye a szelekben, a Kaddis-ban pedig egy összeroppant szerelemből soha meg nem született gyermek felképezhetetlen arca a levegőben.

A „meg nem született gyermek”: „reménytelen remény”. Néma, vak, elképzelhetetlen, elveszett. Csak egyes bizonyságtételek adnak hírt róla – gyászolják és szólongatják –, amilyen ez, a Kertész Imréé.

 

Radics Viktória