Rába György

KAPITÁNYOK KORA

 

Találtam ezt az emlékiratot
amit a szarka hajlamú
a kotnyeles szél az igaztudónak
hitvalló bohónak
fülébe sugott

A hajdani őstelepes
vadonokat perzselt humusszá
a tűzimádó mundért ölthetett
alászállt a piacra
ott peckesen csizmája csattogott
csóvát hajított parazsat köpött
szikrát hányt gyúlékony álcák
között biz a Reszketegh kapitány nevet
fölemlegette már apraja-nagyja
mikor pillantását rajtam feledte
begörbített ujja intett magához
minthogy rivallta nyugalmam halálos
békétlenséget fed az igazi
derék folyvást kiáltja az igent
összkarban az egyetértés a néma
száj az ellentmondás bizonyitéka
s írta is bús Arlecchino-pofámra
bűnlajstromom égő cigarettája
onnan olvassam mik a karneváli
mulatságban a szigetlét hibái

Ám aki az embert szereti bábnak
megnyugvást nem lel élők közt magának
az erdész meglapult az ács a pék
rab csuklójukon szerszámuk bilincse
legeltette rajtuk tekintetét
s káromkodott is szaporán pogányul
a szolga néppel boldog kapitány úr
de ha az ács markolta meg az ásót
a pék lóbálta éppen a szekercét
s a fák csősze fogott sütőlapátot
rendetlenséget ekkorát ki látott
belekékült belelilult a tiszt úr
hét hétre múlik míg agya kitisztul
ha nem marad őr őrnek s rabja rabnak
a világ feneke is kiszakadhat

Csörgősipkáját ugyan Arlecchino
levette rég amint eszébe kapta
zörgéséből nem tud himnuszt csiholni
s kongathatják árva fejét miatta
ám a kapitányok mindennapos
égzengése tüzes istennyilája
már éjjel is ajtókon döngetett
s kit csak egyszer szívbéli hahotára
keltett a négylábra ereszkedett
valahai pöffeszkedés a dölyfös
bohócpiros meszes vonásain
fülig fűtött ajka felvont szemöldje
kötő- s kérdőjellé dermedt örökre
hogyne hitte volna kardcsörtető
emberfogó díszeit viselő
sarzsija a legfelső Hivatalnak
a végtelen mosoly fügét mutat csak

Szólt hát a jeltelen bolond fejével
szemléltesse ha épp olyan a lelke
szomorúnak magát ha meg fölajzott
foglalja dalba az új korparancsot
kapitánynak igricnek közös érdek
ha együttesen eredményt elérnek

Arlecchino a harci buzgalomban
balvégzetét keserülte azonban
felhámján mélyhűtött vigyor redője
a szorongás forró tiszteletet
hogy vasalhatna intésre belőle
pedig szívét a gond ványolta nyírta
mert meglátta hosszú pányván kering
párbajuk zsombékvilága körül
elérhetetlen távol Colombina

Szöges beszédét könyörgőre fogta
s immár minden ízében remegett
éhkoppon a nagy húsevő a meddő
számonkérő kapitány Reszketegh
mindinkább duzzadt borvirágos orra
mintha csillagát oda kapta volna
érdeme szerint váll-lapja helyett
s hívta is nyomban doktor Bárdolót
hús-vér lényt csak fasírtban pártolót
az oktalan mókásnak szegje kedvét
a méla erkölcsét kötélre vetné
és jött is rengett irdatlan pocakja
pápaszeme mögül vaksin hunyorgott
egy tálról falna keserűt bolondot
étlen-szomjan kíséri janicsár
csiszár bognár sok ál dalár-tanár
az élet alól ment föl e bakó
tűzre való a magának való
különösnek főbenjáró a vétke
alkalmatlan a vezetői székre
halálra űzzétek az együgyűt
mivel sose akart ragadni kardot
vesszőzzétek mert foga sose fűlt
a végszóra visszhangzó szavalathoz

A marcona Reszketegh meg a doktor
ki nem gyógyít csak szíre-szóra csonkol
csattogtatja pengéjét agyarát
a hóbortos mentené legalább
lisztes képét másféle maszkabálba
föloldhatatlanná edzett szivét
a jogos szomorúság otthonába
mikor kolompszó gurul szanaszét
a bolondünnep veszi kezdetét
s mentéjét tőrét csákóját a téren
szaggatja le máris a kapitány
jelmeztárát csak úgy dobálja rám
s egy sikátorban tépi le talárát
szórja sutba parókáját a doktor
vidám és komor festéktubusokból
mázolja át ki-ki sunyi pofáját
s két másik Arlecchino piruettjén
ámul már a nép az utcai jámbor
s a bolondok pünkösdi jogara
egyik kézből most a másikba táncol